A Traversée magyar teljesítői

Mint már egyéb sajtóorgánumok is hírül adták, három magyar srác, Lőrincz Olivér, Medgyessy Gergő és Zenyik Robi triója elsőként teljesítette szintidőn belül a nyílt Traversée kihívását. Chamonix és Briançon között 203 kilométert tettek meg futva, kocogva és gyalogolva, összesen 13000 szinttel, nem mintha a lefelék pihentetőek lettek volna. Kíváncsiak voltunk, belülről milyen lehetett ez az egyedi verseny önmagukkal és az idővel. Az interjú nagy részében Oli válaszol, de a végére be tudott kapcsolódni Gergő is. Oli fáradtnak tűnt, így in medias res kérdéssel nyitottunk.

Mozgásvilág: Van bevált rehab erre? Hogy érzed magad, nagyon leharcolva?
L.O.: Ultratraileket már elég régóta futunk így hárman
– De ilyet még nem futottatok.
– Így van. Azt tudtuk, hogy egy 10-20 órás verseny után mit kíván a szervezet, de ez elég egyéni. Nekem általában kell egy hét, mielőtt újra jól kezd esni a futás. Most ez hosszabb volt. Begyűjtöttem egy gyulladást, az egyik lábfejemnél levő ín be van dagadva. Az is érdekes, hogy én eddig nem éreztem a térdeimet a versenyek utáni napokban, itt most ez is volt. Az ízületeket is éreztem egy picit. Ami nagyon furcsa, hogy fejben mennyire elfáradsz. A célbaérkezés utáni napon nem emlékeztem, hogy hova raktam el dolgokat. Leraktam valahova, és nem tudtam, hol van. Aztán utána napokig, nappal le kellett egy-két órára feküdnöm, mert éreztem, hogy teljesen kész vagyok, ami nálam nem megszokott, nem szoktam napközben aludni. De ez mind az alváshiány miatt van.

Kép forrása: Hungarian Traversée Team facebook

Mozgásvilág: És a két társadnak is ez volt a legnagyobb baja a verseny után? Vagy inkább fizikai gondok?
L.O.: Nem. Vízhólyagok azok vannak, meg izomfáradtság. De érdekes módon a többiek is így voltak vele, és tudományosan igazolt is, hogy az extrém hosszú futások, amik már egy nap fölé mennek, izomzatilag nem nyírnak ki úgy, mint egy rövidebb, ami csak 10-20 óra. Mert annyira könnyű az intenzitás, annyira óvatosan futsz, a mikroszakadások nem annyira kifejezettek, nincs az a zombijárás, ami egyébként megszokott egy 15 órás futás után. Kicsit húztam én is a lábam, meg fájtak a vízhólyagok, volt egy kis gyulladás. És az izmaimban éreztem egy kis fáradtságot, de nem volt az a nagyon durva, amit megtapasztaltunk már sokszor, és féltem tőle, hogy most majd feküdnöm kell 3 napot, de nem, és a többieken sem láttam ezt.

Mozgásvilág: Milyen tempót futottatok?
Ez egy nagyon lassú tempó, gyaloglás. Négy és fél, öt km/óra. Inkább túratempó, ha leosztod. De ebben benne vannak a pihenések, benne van az is, hogy többet futottunk legalább 8-10 km-rel, az eltévedések miatt, mert a pálya ugye egyáltalán nincs jelölve. A Traversée nemzetközi túraútvonalon halad, a GR5-ösön, amit ne úgy képzelj, mint a kék jelzést. Nagyjából látod, merre visz, de sokszor kilométerekig nincs semmi. Én előzőleg készítettem egy GPS-tracket, ami alapján mentünk.
– De nekik nincsen készen?
– Van nekik, de az annyira elnagyolt volt, úgy le volt vágva minden kanyar, hogy én kézbe vettem inkább a térképet, és az alapján csináltam meg.

Kép forrása: Hungarian Traversée Team facebook

Tudod, olyan az Alpok, hogy mennek a szerpentinek jobbra-balra, mutatja a GPS, hogy arra, és közben teljesen más merre megy.

Volt nálunk térkép is, arra elköltöttünk vagy húszezer forintot, mert olyan területet ölel át, ez a Chamonix – Briancon, hogy öt térképet kellett megvegyünk, részletes alpesi térképet, de csak egyszer vettük elő. A GPS alapján viszonylag jól el tudtunk tájékozódni, de nagyon sok olyan rész volt, mondjuk y-elágazás, hogy most a fenti vagy a lenti út, menjünk valamelyiken, aztán majd kiderül. De tudtuk, hogy ez erről fog szólni nagyrészt, úgyhogy két percenként néztük a tracket, hogy jó helyen vagyunk-e. Ez új volt, mert a terepfutóversenyek azért általában jól vannak jelölve, tájékozódni nem nagyon kell.

Na, tehát ez nem volt egy gyors tempó. Az elején síkon indul. Chamonix-ból, ami kivezet út, az egy aszfaltút, úgy tudom, hogy öt perc, négyötven, ilyen ezrekkel indítottunk. És persze, hogy az emelkedőn lelassulsz, ebben nagyon sok gyaloglás van. Legalább a fele gyaloglás. Olyan meredekek az emelkedők, hogy nem lenne értelme fölfutni. A lejtőket viszont, a legutolsó kivételével, és a sík részeknek a nagyját is végigfutottuk, de nem kell nagy tempóra gondolni, 6-8 perces ezrekre. És ugye nagyon sok megállás is van. Öt ponton lehet segítséget kérni, ott senki nincs, a szervezők közül kijön egy, megnézi, mit csinálunk, de ők nem biztosítanak semmit. Úgy képzeld el, hogy egy megálló mondjuk a hüttének a külső része, még be se mehettünk, egyetlen hütte volt, ahova igen.

Mozgásvilág: Ki van kötve, hogy nem mehetsz be, vagy zárva volt?
L.O.: Nem, csak úgy gondolták, most nem engednek be minket, mert vannak ott mások is, mi meg ott öltözködnénk, büdösen.
– Tehát a tulaj döntött így?
- Igen. Egyezkedtünk, nem sikerült. Vécére bemehettünk, de öltözni szabad ég alatt kellett. Ami azért kellemetlen, mikor át vagy ázva, fáradt vagy, fázol, és van kint öt fok, és akkor vetkőzz le, vedd le a vizes cuccot, öltözz megint föl. Ezek nehezek voltak lelkileg, de viszonylag jól viseltük.

Mozgásvilág: Szóval csak ezen az öt ponton volt vetkőzés-öltözés.
L.O.: Csak ott lehetett, meg kaját magadhoz venni is, általában olyan nyolc óránként. Átlagban úgy lehet számolni, hogy ez az öt pont úgy volt elosztva, hogy nyolc óránként pihennünk kell. És ott úgy kellett pakolnunk, hogy 8 órára elég kaját vigyünk. Vizet azt tudtunk venni, az Alpokban vannak azért források.

Mozgásvilág: Vannak források, persze, de a térképen nem jelölik, hol a forrás.
L.O.: Nem, gőzünk nem volt. Volt nálam másfél liter vízhez elegendő ivózsák, a többiek kulacsot vittek, és amikor volt víz, akkor töltöttünk. Próbáltunk nézni, hogy hol vannak a tehenek [ti. hogy elkerüljék a tehénlepényes vizet], honnan folyik a víz, meg milyen. Volt, amikor nem ittunk, volt, amit bevállaltunk, de nem volt gond.

Mozgásvilág: Ti jelöltétek ki, hogy hol legyenek a frissítőpontok?
L.O.: Nem, a versenyben nincsen sok szabály, bár ez nem is verseny, inkább challenge. Itt, ami kötöttség volt, hogy januárban le kellett ülnünk, és ki kellett választanunk egy időpontot, amikor futni szeretnénk május vége és szeptember vége között. Megadtuk az időpontot, és a többi csapat is megadta a sajátját. Aztán a szervezők kisakkozták és megírták, hogy ténylegesen mikor induljunk, kötött volt, hogy hajnali négykor kell rajtolni, meg volt adva, hogy konkrétan melyik az az öt pont, ahol frissítést vehetünk igénybe, és nagyjából le volt írva, hogy hogy kell menni. Meg a kötelező felszerelés, amit vinned kell.

Kép forrása: Hungarian Traversée Team facebook

Mozgásvilág: Mi volt a felszerelés?
L.O.: Telefon, meleg ruha, vízálló nadrág, vízálló felső, de ez olyan vízálló, ami lélegzik, vízálló kesztyű, sapka, étel, minimum egy liter folyadék tárolására alkalmas eszköz, minimális egészségügyi felszerelés. Illetve a GPS, amit ők adnak. Ez, ha nagyon szuper cuccokat használsz, akkor is legalább 3-4 kiló. A GPS egy jeladó volt, amin interneten lehetett követni, hogy konkrétan hol járunk. Ez nagyon hasznos volt a csapatunknak is, mert így a frissítőink is látták, hogy kábé mikor érünk oda a pontra, hol járunk.

Mozgásvilág: A frissítőpontokon nem voltak hosszúak a megállások?
L.O.: De, hosszúak voltak.
– Akkor töltöttél órát is, meg kütyüket?
– Három óránk volt, ami komolyabb, és sokat bír. Mindenkin óra volt, de nem volt bekapcsolva rajta a GPS. Olyanra állítottuk, hogy 12 óránként tudtuk cserélni. Használhattunk volna másik, kézi GPS-t, de egyrészt ezzel támogattak, másrészt így praktikusabb volt, a kezünk szabadon maradt. Botokat használtunk, így sokkal könnyebb volt.

Mozgásvilág: Mindig használsz botot, vagy csak erre a versenyre?
L:O.: Én a szerint döntöm el, hogy várhatóan mennyi lesz a gyaloglás a pályán. Van a Mátrabérc, ami rövid pálya, de akkor is viszonylag sok a gyaloglás, ezért én oda is szeretek botot vinni. Az edzéseimen is direkt rakok be olyan terepeket, amiket nem fogok megfutni, hanem gyalogolok. A Mátrában is, vagy bárhol, ahova megyünk, sokszor előfordul, hogy gyalogolunk, csak megfelelő meredekséget kell belerakni. Mi ebben viszonylag gyakorlottak vagyunk. Mind a hárman hegyen edzünk, síkon egyáltalán nem. Aszfalton semmit nem futunk.

Mozgásvilág: A te pulzusodhoz igazítottátok a tempót, és síkon ez biztos könnyen kivitelezhető, de emelkedőn?
L.O.: Emelkedőn is. Lefele nem kellett igazítani, mert lefele nagyon óvatosan kell haladni, mindig ott lehet a legnagyobb bajt okozni. A két srác tanítványom volt évekig, tehát ismerem őket, tudom, hogy nekik milyen tempó a megfelelő, ezért állítottuk be az én pulzusomat. Az elején kontrolláltuk, ha nekem csipogott, ők is nézték, hogy nekik mennyi, és megbeszéltük, hogy tök jó lesz egy kis laza mindenkinek. Emelkedőn is néztük, de egyébként hasonlóan mozgunk. Ismerjük egymást évek óta, hasonló tempóban futunk, és ez nagyon fontos. Elsődleges egy ilyen csapatversenynél, hogy nagyon közeli legyen a teljesítmény mellett a gondolkodásmódunk, a reakcióink, az elképzeléseink is. Fontos, hogy ne legyen nagy feszültség közöttünk, és nem is volt.

Egy ultra futás közben is tud aludni
Mozgásvilág: A hallucináció az más versenyeken is előjön, vagy van egy határ, mondjuk 20 óra után jelenik csak meg?
L.O.: Aha, kábé. Ami okozza, az egyik az alváshiány, a másik az, hogy terepfutásnál nem tudsz úgy kikapcsolni, mint aszfalt ultránál. Egy aszfalt ultránál akár azt is megengedheted magadnak, ha ügyes vagy, hogy kicsit elalszol. Nagyon monoton, és ugye aszfalt, nem tudsz nagyon megbotlani, tehát ott lehet mikroalvásokat csinálni, 10-15 másodperc per alvás. Terepen ezt nem lehet, itt minden lépés más. Tele van kővel, nagyon könnyű elesni. Folyamatos figyelmet igényelt, hogy hova rakd a lábad, hogy kövesd az utat, ezzel folyamatosan dolgozik az agy, így egyszerűen elfárad. A hallucináció ennek a fáradásnak az agyi védelmi funkciója, végül is ébren álmodsz, de közben tudod, hogy hallucinálsz, vagyis nem úgy kell elképzelni, hogy mész, és elmerülsz teljesen, kilépsz a világból, nem. Helyén van minden, csak látsz dolgokat.

Ott egy tuskó, és te azt látod, hogy ott ül egy kutya. Közelebb mész, nézed, nézed, és akkor már látod, hogy ott semmilyen kutya nincs, ez csak egy tuskó.

És ez egyre többször, egyre sűrűbben. Nekem voltak ilyenek nemcsak vizuálisan, hanem hanggal is. A legutolsó hegyen történt, amikor már negyven órát futottunk, hogy a srácok kicsit lemaradtak mögöttem, vagy 300 méterre, és folyamatosan azt hallottam, hogy valaki fut mögöttem, susog a nadrágja. Mindig néztem hátra, hogy utolértek? De nem volt ott senki. Néhány hátranézés után rájöttem, hogy ez az agyam játéka, és akkor tudtam, hogy nem kell vele foglalkozni.

Nagyon egyéni, de amit mi csináltunk, ez a 2-3 nap az, amit alvás nélkül meg lehet úgy oldani, hogy ne omolj össze. Az összeomlás alapvetően hormonális dolog, tehát ha felborulnak alapvető funkciók a szervezetben, akkor nagyon-nagyon lelassulsz. Ezért is raktuk be a két alvást. Éreztük, hogy szükség van rá. Ugyanaz, mint amikor vezeted az autót, és néha elbóbiskolsz. Ezt képzeld el futás közben, mikor lépsz, és néha belealszol. Veszélyes, mert elesel.

Ennél, amit most csináltunk, vannak hosszabb versenyek is terepen, például egy olasz verseny, amit a legjobbak nyernek három nappal, és ők nem szoktak aludni. De tavaly, vagy tavalyelőtt az élen haladó srác azért lett második, mert kábé öt kilométerrel a cél előtt eldőlt egy ösvényen, és elaludt. Turisták ébresztették föl, hogy maga nem versenyző? És mire fölébredt, elfutottak mellette. Az agy beindít egy egyszerű védelmi funkciót, kikapcsol, és te elalszol. Azért ezt nem szabad megvárni, mert a hegyek között veszélyes is tud lenni.

Kép forrása: Hungarian Traversée Team facebook

Az első alvásunk 115 km-nél volt, és az előtte levő szakasz annyira nehéz volt, éjszaka, 2000 fölött voltunk sok-sok órát, havas esőben, szélben, és ez nagyon leszívott minket. Éreztük, hogy ott aludnunk kell. És az a másfél óra nagyon jót tett. Beültünk a mikrobuszba, lehajtottuk az ülést, volt hálózsák, magunkra terítettük. Ilyenkor nagyon fáradt vagy, és bennem az volt, hogy nehéz lesz elaludni, mert nyűgös vagy, már fáj itt-ott, reszketsz a hidegtől, de aztán elaludtunk pikk-pakk. Inkább utána nehéz, mert amikor ébresztenek, azt hiszed, hogy még csak most aludtál el! Az a kemény, hogy fölébredsz, kinézel a mikrobuszból, de semmit nem láttunk, csak a köd, páralecsapódás, 5 fok, és el kell indulni. Elképzeled magad, hogy mész ebben a vacak időben, ott kint. Fölöltözöl, és elindulsz, 5 percet gyalogolsz, kicsit beszélgetsz. Na, el kéne kezdeni futni, és akkor elkezdem, beindulnak a rendszerek, aztán utána már jó. Csak tudatosítanod kell, hogy oké, most 10 perc kemény, de utána jó. És aztán 3-4 órán át tényleg sokkal frissebb vagy, fejben is.

45 perc a frissítőpontnál
Mozgásvilág: Láttam egy képen, hogy teljesen fel vagytok öltözve. És persze, esett az eső, meg havas eső, de futás közben hamar kimelegszel. Annyira ki voltatok merülve, hogy már folyamatosan fáztatok?
L.O.: Igen, kimerülsz annyira, hogy rajtam a verseny második felében folyamatosan vízálló nadrág volt, meg vízálló dzseki, közben volt vagy 15 fok, nem esett az eső. Nálam a kimerültség úgy jelentkezik, hogy leülök egy frissítő ponton, és elkezdek remegni, fázni. De olyan nagyon-nagyon gáz kimerülésünk nem volt, hogy mondjuk frissítő pontokon kívül meg kellett volna állni. Gergőnek volt egy ötperces ilyen, de nyomott egy energiazselét, és rendbe jött. Viszont a pontokat maximálisan kihasználtuk, mert volt a limitidő, az ötven óra, és mi eleve úgy mentünk ki, hogy nem akartunk rekordokat dönteni, csak csináljuk meg. Ugyanis láttuk, hogy aki előttünk indult csapat, az mind föladta. Készítettünk egy olyan időtervet, ami tényleg kihasználta ezt az időt, 48 és fél órával számoltunk, vagy 49 és féllel. Ezt próbáltuk tartani. És láttuk az első pontokon, hogy teljesen jól hozzuk. Nagyon könnyű, jóleső futással, jól eső futóérzés mellett. És mivel tartottuk az időtervet, ezért mindig adtunk magunknak a frissítő pontokon is elég időt. Egyébként én a versenyeken nagyon gyorsan frissítek. Ha van egy 100 km-es táv, bemegyek a pontra, egy perc, kész, indulok. Most nagyon furcsa volt, hogy háromnegyed órát ott töltöttünk a pontokon. A másik két fiú igényelte. Tudod, átöltözöl, eszel hatféle kaját, a kísérők is segítettek nekünk, kiszolgáltak teljes mértékben, te csak ültél, mondtad, mit szeretnél, és hozták. Főztek levest, kávét, főtt tésztát, rizst, mézes kenyeret kentek, és akkor ott ültél, bepokrócolva, ők meg hozták neked, amit szerettél volna. A leggyorsabb frissítő az olyan 40-45 perces volt. Az első pont.

Mozgásvilág: Előfordulhatott olyan, hogy valaki nem szólt, hogy nagyon fáradt/lefeküdne/túl gyors neki?
L.O.: Nem hiszem. Elég jól ismerjük egymást. Az nagyon fontos volt, meg is beszéltük az elején, hogy bárkinek bármi baja van, azt mondja. Mert az a legrosszabb, mikor valaki szarul van, és mennie kell a másik kettő után, mert a másik kettő meg rohan. Tehát mindig a leggyengébb láncszemhez kell alkalmazkodni. Mi így készültünk, de szerencsére nem volt gyenge láncszem. Tök jól együtt tudtunk mozogni.

Azt szoktam mondani, hogy föl lehet harmadolni ezt a versenyt a szerint, hogy a teljesítés minek köszönhető. Egyharmad az, hogy edzésben voltunk. Hogy megfelelően voltunk felkészülve, hogy teljesíteni tudjuk ezt a 203 km-t. Van egyharmad, ami a szerencse, hogy senkinek nem ment ki a bokája, senkinek a gyomra nem ment annyira tönkre, hogy ne tudott volna enni, nem volt baleset. Meg van egyharmad, hogy nagyon jól együtt tudtunk mozogni, ismertük egymást, figyeltünk egymásra, jó volt a csapatszellem. Ez a kulcsa ennek az egésznek.

Mozgásvilág: Meddig volt fizikálisan is élvezet a verseny?
L.O.: Az első frissítőpontnál, mondjuk az kábé hat óra futás után volt, ott az emelkedőt már úgy érezted, hogy fárasztó. De ezeket várod is, ezek tök jók! Én imádom azt az érzést, amikor már fáradt vagy, és kicsit kínlódsz, és érzed, hogy na, ezért jöttem. De amit igazán élvezel, az a táj, tudod? Hogy ott vagy, és folyamatosan változik, ahogy a napszakok alakulnak. Hogy köd van, hogy kisüt a nap, az állatok, amiket látsz, az egészben ez az igazán nagyszerű. És persze van egy kerete, hogy verseny, meg megcsináltuk, de ez majdhogynem mellékes.

Azért mentünk ki ide, mert már évek óta futunk terepultrákat, külföldön meg itthon is, és mindegyik nagyon hasonló olyan szempontból, hogy van tömegrajt, frissítőállomások, beérsz, van egy eredménylista... Felmerült bennünk, hogy kéne valami más. Először arra gondoltunk, hogy csak elmegyünk, futunk valami hosszút, valahol ából bébe, vagy egy kört. És akkor megtaláltuk ezt a versenyt.

Biztosra mentünk, nem feszegettük a fizikális határainkat. A legeslegvége nehéz volt. Kimerült is vagy, meg az utolsó hegy volt a legkeményebb, mind föl, mind le. Éjszaka, ilyen hallucinációkkal kapaszkodni nem volt annyira felemelő. És akkor már fájt mindenünk, na, azt már nem élveztem. De odáig! Ami meglepett minket is, mert egyikünk sem futott még ilyen hosszút. Nagyon meredek volt felfelé, az okés, már látszott a falu jobb oldalt, tök jó, oda kell lemenni, nem is tűnt messzinek légvonalban. Nagyon lenn volt, de rendben. Az kezdett először zavarni, hogy kezdtük elhagyni,egyre jobban mögénk került. Mondom, hova megyünk még tovább?! De akkor még folytattuk az utat a gerincen, és egyre nehezebb lett, egyre technikásabb. Szűk kis egynyomtáv, oldalazós, sziklás, le kellett ugrálni. Akkor fölhívtam a kísérőnket, hogy te figyelj, jó helyen megyünk? Mert ez kezd nagyon gáz lenni. Megyünk el a falutól, és az volt bennem, nehogy rossz úton menjünk feleslegesen, mert akkor majd a szintidővel kell küzdeni. De mondták, hogy tök jó helyen megyünk, ott kell haladni. Úristen, mondom, milyen szar. Meg veszélyes is volt. Csomó olyan rész jött, hogy ki volt jelölve az út, de voltak leágazások. A leágazásoknál általában ott volt a kis kereszt, hogy ne arra menj, mert arra szakadék van. És mindig meg kellett találni, hogy melyik a sok leágazásból a jó út. Ott éjszaka nehéz volt már tájékozódni, főleg ilyen fáradtan. Utána pedig a lejtő, aminek az eleje nehéz volt, meredek, de aztán kilaposodott. Nagyon könnyű kis kanyargós szerpentin vezetett le millió meg egy kanyarral, be a faluba, és nagyon jól futható lett volna, csak már rettentő fáradtak voltunk, és láttuk, hogy bőven megvagyunk szintidőn belül. Tehát ott nem futottunk, hanem legyalogoltunk, amivel egy órát tuti buktunk, de már fájt mindenünk, ezért elengedtük.

Kontraszt
Mozgásvilág: Hogy nézett ki a befutó?
L.O.: Úgy képzeld el, hogy Briançonnál van egy vár, és a vár kapuja volt a cél, ott várt minket egy rendező, a csapatunk, meg az előttünk indult csapatból két versenyző és az egyikük felesége. Ők köszöntöttek minket, ez a néhány ember, semmi világítás meg csinnadratta. Beérkeztünk, megtapsoltak, gratuláltak. De az oklevél az jó volt. Úgy történt, hogy ott volt a rendezősrác, beértünk, mondta, hogy öt perc és jön, gondolom, elment az autóhoz, kitöltötte az okleveleket, megnézte, hogy mennyi az idő, fölírta, gyorsan berakta a képkeretbe, és úgy adta oda. Jófejek voltak. És mi nem is akartunk nagyobb csinnadrattát.

A rajt még hangulatosabb volt, mert Chamonix-ban van a főtéren egy templom, ahonnan az UTMB is indul. AZ UTMB-n elindul 2300 versenyző, millió meg egy szurkoló, óriási hangzavar, szól a Vangelis, be se tudsz férni, akkora tömeg van. Az egész város erről szól, elindul a hömpölygő tömeg… Most senki nem volt ott hajnali négykor, üres tér, egy rendező, aki visszaszámolt nekünk tíztől, meg a két kísérőnk. De nem volt gond, tudtuk, hogy ezért jövünk.

Mozgásvilág: Volt olyan, hogy valakinek szólni kellett, mert hirtelen megindult?
L.O.: Nem. Azért úgy képzeld el ezt az együttfutást, hogy nem mindig voltunk mi egymás fenekében. Abban egyeztünk meg az elején, hogy mindig látó- és hallótávolságban maradunk. Szabály erre konkrétan nincs. Én külön szeretek futni, mert akkor a gondolataimban elvagyok. Sokszor előfordult, hogy előre mentem 50 métert, lemaradtam 50 métert, de ugyanúgy a többiek is. Nem volt mindig úgy, hogy hárman együtt. Persze ha elég széles volt az út, volt, hogy egymás mellett futottunk, és beszélgettünk. De volt, hogy valamelyikünk megunta ezt, és kicsit lemaradt. 

Mozgásvilág: Változtatnátok valamin, ha újracsinálnátok?
L.O.: Figyelj, ez annyira összejött, hogy szerintem így jó volt. Hibákkal meg mindennel együtt, de hát nem is nagyon volt hiba. Esetleg ilyen egyéni dolgok: nekem például jó lett volna többször zoknit cserélni, mert kialakult egy vízhólyag, ami utána kihozta ezt a gyulladást. Három pár cipőt vittem, és azt cserélgettem. De mivel nagyon sok esős szakasz volt, körülbelül tizenöt óra ebből a 49-ből, így hülyére ázott a lábam.

Kép forrása: Hungarian Traversée Team facebook

Megjött Gergő is
Mozgásvilág: Konkrétan milyen felszerelést használtatok, és mennyiben segítette az a versenyzést?
L.O.: Fontos, hogy csak olyanban indulj, amit már használtál. Én Hoka-cipőkben futok már évek óta, van egy bevált modell, amit szeretek. A ruházat nagyon vegyes, mindenféle, amit otthon összekapartunk. Úgy képzeld el, hogy 5-6 váltás rövid, 5-6 váltás hosszú, mert nem tudtuk, milyen időjárással kell számolni. Az biztos volt, hogy a frissítőpontokon át fogunk öltözni.

A kompressziós zoknit úgy viseltük, hogy rajtunk volt, de letűrve a bokánkra. Futottam 2-3 órát úgy, hogy le volt tűrve, felhúztam, és utána végig rajtam volt. Az utóbbi időben úgy tapasztaltuk, hogy ez a megoldás működik.
A combomon is volt kompresszió, az egyben tartja kicsit az izomzatot, nem rázkódik. Mindenkinél volt karbonbot, a hátizsák az 10-13 literes. Nagyon fontos, hogy olyan ruhát kell vinni, amit kényelmesnek érzel, bevált.

M.G.: Igazából én még vízálló nadrágot sem használtam előtte soha, de ez nagyon hosszú táv, és minél hosszabb, annál jobban kihűlsz. Hideg van, főleg fenn a csúcsokon, éjszaka, havas eső, eső, nagyon gyorsan átázik az a futógatya, amiben egyébként normálisan futok. Előtte olyan sem volt még nagyon, hogy két éjszakát kinn lettem volna.

Mozgásvilág: Mivel készültetek kifejezetten erre a versenyre?
L.O.: Annyi volt, hogy elmentünk vagy háromszor futni egy hosszabbat. De az együttfutásnak nem az edzés része volt a legfontosabb, hanem hogy szokjuk egymást.

M.G.: Az elmúlt pár évben azért sokszor futottunk versenyeken, meg edzésen is együtt, de specifikusan háromszor futottunk talán? De szerintem az a legjobb válasz arra, hogy mennyit készültünk, mit készültünk: részemről nagyjából az elmúlt 5-6 év.

L.O.: Én nagyjából semmiben nem változtattam meg az edzésprogramomat, mert egyébként is vannak hasonló versenyek, ha nem is ilyen hosszú.

M.G.: Én az utolsó félévben talán annyit változtattam, hogy arra próbáltam figyelni, hogy a hosszúknál mennyire tudok aránylag alacsonyabb tempót menni. Két ilyen hosszabb versenyem volt az idén, az egyik a Mátra 115, a másik a Lavaredo a Dolomitokban, és mindkettőn arra törekedtem, hogy próbáltam kifejezetten lassabb ritmust felvenni.

L.O.: Nehéz dolog volt belőni az elején, hogy jó-e a tempóválasztásunk. Nagyon könnyű elfutni, mert a nem megfelelő, gyorsabb tempót is nagyon lazának éreztük. Hiába tök kellemes iram, abból is vissza kell venni az elején. De ultratraileken is nagyon sokan elrontják, hogy messze gyorsabban kezdenek az ideálisnál.

M.G.: Meg még vannak a tempón kívül olyan szempontok, mint például a frissítés, amin nagyon-nagyon sok múlik.
Olyan kenyeret ettünk, ami nagyon jól bevált, mert jobb minőségű szendvicskenyér volt, aminek levágták a héját. Gyakorlatilag megfogod, begyűröd, és lenyeled. Vagy például előtte mondtam a segítőinknek, hogy minden ponton a helyi kajákat hozzák. De csak viccből mondtam, ugyanis láttunk egy képet a másik csapatnál, amin ment a frissítőcsapat a helyi piacra, és ott válogattak. Erre a mi segítőink is vettek patét, friss baguettet , vagy két reggel volt croissant is.

Ezek után
Mozgásvilág: Vannak új közös tervek?
L.O.: Konkrétan nincs, de akkora élmény volt így hárman, annyira jó és pozitív, hogy biztos lesz valami, de még semmi konkrét. Ilyen nincsen sok, tudod? De efölé nem nagyon akarok menni távban, szerintem érdemben pluszt nem adna már.

M.G.: Okt. 10-én tervezünk egy versenyt hárman, véletlenül be vagyunk nevezve. A francia Pireneusokban egy 100 mérföldes verseny. Lefele jövet már rég feladtuk, mondtuk, hogy ez nem, másnap reggel fölkeltünk, és már tervezgettük, hogy hogy megyünk majd oda, de ott lefele, áá! Gondolkodtunk, hogy elég a 100 km is, azt jól lehet tolni, de aztán másnap reggel már szó se volt róla, hogy átnevezzünk.

Forrás: Hungarian Traversée Team facebook

Forrás: Hungarian Traversée Team facebook