- Futás
- Hegymászás
- Kerékpár
- Túra
- Sí
Több mint 1600 kilométer, 30 ezer méter szintemelkedéssel. A 2016-os Isoma 1000 mérföldet egy magyar lány, Őrsi Anna teljesítette a kezdetben 9, később csak 3 gyalogos közül a leggyorsabban. Bár az is elég lenne, ha azt írnánk, Anna teljesítette a távot, mivel az induláshoz rengeteg felkészülés és némi bátorság szükségeltetik, a beéréshez pedig kitartás, találékonyság, lelkierő, átlag feletti fáradtságtűrés és még jó pár olyan tulajdonság, amit csak kevesen tudnak felmutatni.
Anna húsz napon át Csehország és Szlovákia hegyein-völgyein keresztül gyalogolt, vitte a cuccát, tűrte az esőt, tájékozódott, buszmegállóban aludt, megismert tájakat és embereket, éhezett, azaz rendületlenül haladt a szlovákiai cél felé, ahova beérkezve meg is nyerte a gyalogosok versenyét. Őt faggattuk az embert próbáló versenyről.
Kép forrása: Őrsi Anna
Meg akarok tanulni sütni-főzni
A rekordom egy napra 140-150 km, de az cucc nélkül, könnyű terepen, úgy, hogy kihajthatom magam az összeesésig. Én 80-nál többet nem terveztem. Az optimista terv 21 nap volt, kábé tartottam is.
Igazából igen, bár nem gondolkodtam rajta, milyen nehéz lesz, csak annyi, hogy meg kell csinálni, és lesz, ami lesz.
Mert vissza akarok vonulni év végén.
Nem, nem, csak attól, hogy mindent megnyerjek. Ez így nagyon fárasztó, most már március óta nem volt olyan hétvége, hogy aludtam volna mindegyik éjszaka.
Igen, mert indultam az Év teljesítménytúrázója bajnokságon, ahol az összegyűjtött kilométerek számítanak. Utoljára még akarok egy nagyot menni, de ehhez kell az összes szombat és összes vasárnap. Úgy akartam befejezni az utolsó évet, hogy a csúcson hagyjam abba. Ebbe beleszámítanak a külföldi versenyek is.
Igazából nőiben nincs ellenfelem, egy általam kitűzött célt próbálok elérni.
Ha nem jön közbe semmi, akkor meglesz.
A túrázást azt most is élvezem. Igazából több időt akarok tölteni a barátaimmal, a családommal, szeretnék elmenni nyaralni. Idén egy hétre sem jött össze. Csomó helyre hívtak, de sem időben, sem szabadságban nem fért bele. Szeretném kialudni magam egyszer hétvégén. Rendet tenni a lakásban, megtanulni sütni-főzni, elmenni vásárolgatni, megnézni, mi a divat. Próbálnék visszatérni a civilizációba.
Nem, az elmúlt hat év. Az elmúlt években 6000 km-eim voltak, az is fárasztó. Ezen a túrán pedig már éreztem a befejezés szelét, az volt bennem, hogy meg kell csinálnom már csak ennek a hat évnek a lezárásaképpen is. Nem akartam én legyőzni senkit, nem versenyeztem senkivel, csak az volt a cél, hogy beérjek a tervezett idő alatt. Az lutri, hogy nálad jobbak vannak, vagy nem, ez egy olyan túra, amit mindenki csak egyszer csinál meg. Lehet, hogy tavaly sokkal erősebb volt a mezőny, így semmit nem jelent, hogy idén ki ért be először. Meg ez annyira amatőr sport, hogy nem lehet összehasonlítani két ember teljesítményét, teljesen más körülmények között edzenek a résztvevők.
2010-ig röplabdáztam, de volt egy térdsérülésem, ami után nem tudtam folytatni. Nem tudtam egy évig futni sem, így egyedül a görkori és a túra maradt lehetőségként. A versenysport múlt miatt volt állóképességem, és mivel „rossz társaságba kerültem”, elkezdtem menni, menni, menni…
Kép forrása: Őrsi Anna
Ekkora táskával szerintem nem lehet futni, tök hülyeség. Egyrészt, szétviszi a hátadat, a válladat, az ízületeidet, úgyhogy maximum a könnyű, lefelé vezető utakon, hogy más mozgás legyen, mint a gyaloglás, vagy ha valahova nagyon oda akartam érni még világosban. De max. 1%-ot futottam.
Ezt elég jól szoktam bírni. Második nap ugyan beállt a combom, amitől nagyon megijedtem, mert tavasszal is beállt néhányszor, de aztán nyáron elmúlt, és elfeledkeztem róla. Most pedig rögtön a második nap kijött ez az izomfájdalom, próbáltam bevenni rá fájdalomcsillapítót, de egy óra alatt kiment a hatása. Kenegettem lóbalzsammal, és így utólag belegondolva, azért történhetett, mert túl gyorsan mentem. Első nap megvolt kb. az a 120 km nagy zsákkal, másfél órát aludtam is közben. Szóval jelzett az izom, de utána elmúlt. De később izomproblémám vagy ízületi problémám egyáltalán nem volt, eltekintve néhány vádligörcstől.
Az nagyon durva volt, életemben nem volt ennyi vízhólyagom.
Amióta elkezdtem túrázni, Asics terepfutócipőket hordtam, és soha nem tört fel. A másik meg, hogy három számmal nagyobb cipőben szoktam menni. Viszont az Asics-nél beszüntették azt a modellt, amit szerettem, így az utolsó pillanatban kellett újfajta cipőt tesztelni, így jött a Hoka. Vettem egyet tavasszal, hordtam 200 km-es túrán is, nem volt benne semmi bajom. Erre vettem még egyet, hogy az 1500 km-t újjal kezdjem el, és rögtön széttörte a lábamat. Egyrészt, nagyon sokszor elázott a lábam, vagy az eső, vagy a vizes fű miatt. Ráadásul csak két számmal volt nagyobb, és így kicsinek bizonyult, de az is lehet, hogy nőtt egy számot közben a lábam.
Általában úgy védekezem vízhólyag ellen, hogy leragasztom leukoplaszttal a potenciális helyeket, de most egyből leázott, újra és újra, úgyhogy egy idő után felhagytam vele. Eddig a leukoplaszt mindig használt, most pedig nem volt másik stratégiám, úgy éreztem magam, mint egy kezdő. Kiszúrtam őket, ez működött is, de a végén már nagyon nem esett jól.
De, az alvás.
Próbáltam keveset aludni, de mindig többet aludtam, mint amit terveztem. Eleinte az volt, hogy hiába feküdtem le, folyamatosan pörgött az agyam a következő napon: hogy hogy kell beosztani, hogy fogok tudni kaját venni, mikorra kell odaérni. Végülis fontosabb volt a hosszú távú cél, ezért a tervezetthez képest néha egy-két órával többet aludtam. Nagy volt a szórás. Ha haladós éjszaka volt, mert másnap oda akartam érni egy ellenőrzőpontra, akkor volt, hogy csak egy-két órát aludtam, de volt, hogy győzött a természet, és kilenc órát. Az volt a terv, hogy a pontok előtt meghúzom, és majd ott alszom, mert az kényelmesebb.
Kép forrása: Őrsi Anna
Én reméltem, hogy lesz, és hogy adnak meleg kaját, még ha nem is szerepelt a kiírásban. Az első pont valahol az erdőben volt az Óriás-hegység előtt egy tónál. Kétszemélyes sátrak álltak a parton, és betessékeltek az egyikbe, hogy ott alhatsz. És kaptunk hideg sört is. Annyira nem volt infrastruktúra, hogy még kaját sem tudtam venni. A második ponton egy szabadidő park egyik épületében, egy kis szobában kaptunk helyet. Le volt terítve egy játszószőnyeg, de mire odaértem, már aludt rajta három ember, úgyhogy melléjük nem, csak a lábukhoz fértem el. De itt legalább volt rendes vizesblokk, lehetett zuhanyozni, hajat mosni… Sőt, étterem is volt, úgyhogy még reggelizhettünk is.
Az utolsó ponton egy folyóparton vertek fel sátrakat a rendezők, akik már egy hete ott táboroztak, mert annyira széthúzódott a mezőny. Ők nekem adták a saját, egy hétről maradt ellátmányukat, másnap pedig már be is zárt a pont.
Nem féltem. Kérdeztem a többieket még az elején, hogy ők hol fognak aludni, és mindenki a magasleseket emlegette. Aztán én is ráéreztem: védve vagy az állatoktól, ha alattad elmennek emberek, ők sem látnak, átlósan fekve ki is lehet nyújtani a lábadat. Még olyan magasles is volt, amit üvegablakkal zártak le, így nem fújt be a szél, sőt, az egyikben fotel is várt. Nem vittem magammal matracot a súly miatt, bár valószínűleg kellett volna egy pici, mert elég sok helyen nyomott az „ágy”.
Harminc literessel, ami 12 kiló volt, és a Tengerszem segítségével tudtam megvenni. Ugyanígy, kedvezményesen lett extra könnyű túrabotom és vízfertőtlenítő tablettám, a Tengerszem nélkül nem tudtam volna ezeket megvenni. Amúgy a harmincas zsák nem is lett tele egészen.
Kép forrása: Michael Balda
Egyet. Vegyük úgy, hogy volt rajtam egy rövidnadrág meg egy póló, meg persze cipő, zokni, fehérnemű. Volt nálam még egy rövidgatya, hosszút nem is vittem, csak egy háromnegyedest. Ezenkívül plusz egy póló, egy hosszú ujjú felső, esőkabát, sapka, csősál, kesztyű, négy pár zokni.
Kötelező felszerelésként vinni kellett magammal fertőtlenítő sprét, gyufát. És egynapi ennivalót cipeltem.
Igazából három helyre lehetett előreküldeni csomagot, de azt onnan nem vitték tovább, tehát föl kellett használni mindent, vagy kidobni. Így nyilván ruhát nem raktam bele, illetve csak egy-egy pár zoknit. Tudod, milyen jó érzés volt, amikor rájöttél, hogy nem kell többet zoknit mosni, mert ami nálad van, az elég lesz? Elemeket küldtem előre a GPS-hez, zsebkendőt, vécépapírt, étrendkiegészítőket, ennivalóból pedig csak tartós élelmiszert. Gumicukrot, zabszeletet, sósmogyorót, fehérjeport, Nescafét.
Igen. De volt, hogy délután 3-kor bezárt a bolt, vagy hogy délben ebédszünetet tartottak, és olyan is előfordult, hogy odaértem, de már elfogyott a péksüti. Szóval voltak éhezések. Amikor tudtam vásárolni, akkor pedig tömtem magamba mindent, csak ettem, ettem, ettem.
Kép forrása: Őrsi Anna
Jujj... Igazából háromszor szakítottam meg az öntisztulást. Vittem magammal babapopsi-törlőt, de
általában arra sem volt elég a vizem, hogy igyak.
Tele voltam vízhólyaggal, nem mertem berakni a lábamat, inkább nem kockáztattam meg a fertőzést. Nem vittem túlzásba a mosakodást. Egyszer fürödtem a kettes ponton féltávnál, egyszer a panzióban, és egyszer, amikor behívtak egy házba. De a versenyen senki nem vitte túlzásba a fürdést. Az első hét első felében elég sok biciklissel találkoztam, és hát lehetett érezni, hogy nem nagy divat a fürdés.
A biciklisekkel ellentétben a gyalogosoknak nem kellett kötött útvonalon haladniuk. 24 ellenőrző pontot kellett érinteni, az igazolás pedig a tracklogod alapján történt. Csak és kizárólag GPS-szel lehetett tájékozódni. Illetve befotóztunk térképet, hogy ránézésre is lássam, nagyjából mire számíthatok a következő 100 km-en. A fényképezőmnek viszont otthon maradt a töltőkábele, és sehol nem lehetett feltölteni, úgyhogy nagyon kellett vele spórolnom. Szóval minden szakasz előtt egyszer megnéztem, hogy kábé mi jön, otthon egyébként bő fél napot töltöttem az útvonal megtervezésével.
Nem számítottam arra, hogy ennyit fog esni az eső. Nem is esett, hanem ömlött, minden második nap. Emiatt sokszor teljesen alkalmatlan helyeken aludtam, mert volt, hogy azt terveztem, végiggyalogolom az éjszakát, de a felszerelésem nem bírt volna abban az esőben még 3-4 órát. Ezért aludtam például egy faluban a buszmegállóban, ahol igyekeztem abba a sarokba húzódni, ahol nem látszottam. Jó pár nagy zivatar kapott el, és utána persze minden csurom víz volt.
Arra sem számítottam, hogy ennyire nehezen találok ennivalót, azt hittem, sokkal több bolt lesz, vagy kocsma. És az is meglepett, hogy ennyire nem tudnak az emberek angolul. Az egész túrán a rendezőkön és a versenyzőkön kívül vagy három olyan emberrel találkoztam, aki beszélte az angolt.
És nem számítottam erre a rengeteg vízhólyagra sem. Tavaly 600-700 km-en nem keletkezett egy sem, most pedig már a második nap tele volt velük a lábam.
Azt sem gondoltam, hogy ennyi embert érdekelni fog a netes követés. Volt olyan nap, hogy 30 sms-t kaptam, ráadásul az emberek fele ismeretlenül drukkolt nekem.
Kép forrása: Michael Balda
A technikai problémák is váratlanul értek: az, hogy otthon maradt a fényképező töltőzsinórja, vagy hogy nem működött a telefon vadi új kábele. A túra előtt elterveztem, hogy rengeteget fotózok majd, de így végül épphogy csak a legszebb helyeket tudtam lefényképezni, és a térképeket sem tudtam hosszan nézegetni a fényképezőgép kijelzőjén. Amikor pedig tölteni kellett a telefonomat, néha órákig ott kellett ülnöm mellette, hogy feltöltődjön, és ezzel sem számoltam korábban.
Én sokat megyek egyedül. Azt hittem, magányos leszek, úgyhogy nagyon sokáig terveztem, hogy viszem magammal a plüss borzomat, még rá is próbáltam a zsákra, hogy melyik heveder alá férne be. De így utólag jó, hogy nem vittem, mert bár korábban tartottam tőle, nem voltam lelkileg kibukva. És hát jól szétázott meg bepenészedett volna szegény, ha velem lett volna.
A lelki békét, hogy visszavonulhatok, és ezt megkaptam. De igazából nem vártam semmit.
Csak be akartam bizonyítani magamnak, hogy én is meg tudom csinálni.
