- Futás
- Hegymászás
- Kerékpár
- Túra
- Sí
Kedves feleségem a 40. szülinapomra jópofa ötlettel lepett meg, kaptam tőle egy nevezést őszre, a Chianti maratonra, amelyet Olaszország egyik legszebb részén rendeznek. A mezőny Toszkána szívéből, a Siena szomszédságában lévő Brolio kastélyból indul.
Kiderült számomra, hogy azért nem csak a futásról szól ez a 4 napos kiruccanás, amit természetesen nem bántam, mert mindketten odavagyunk Olaszországért, főleg a közepéért. Mivel a születésem hónapja február, háááát nem keveset kellett várnom az ajándékomra, rosszabb volt, mint egy karácsonyi várakozás, mivel ez jóval tovább tartott... de megérte!
Kép forrása: Engelbrecht Zoltán
Eszter mindent tökéletesen leszervezett, szobát foglalt Siena belvárosában, egy gyönyörű szállodában, és minden napra kellemes programokkal rukkolt elő. "Amit látni kell, azt látni kell" - ez volt a szlogenje, amellyel persze én is egyetértettem, de azért, aki egy kicsit is benne van a futásban, az tudja, hogy
nem feltétlenül hasznos maraton előtt napi 10-15 kilométereket gyalogolni, illetve az utolsó napon futni még egy 10 kilit átmozgatás címén a feleségeddel.
De hát, ez vagyok én… néha túltolom, ami meg is látszott az eredményemen. Persze nem áll szándékomban magyarázkodni, mert én is utálom más szájából hallani, hogy mi volt a baj, miért nem ment, és hogy ki volt a hülye.
Na de ezt hagyjuk is!
Hihetetlen történelmével, ódon falaival, szűk sikátoraival és barátságos lakosaival. Lépten-nyomon kávézók, borozók, pizzázók, tipikus mediterrán város a kis utcák végén a terekkel. Sokat csavarogtunk a letűnt korok emlékei között, meg-megállva egy kávéra, cappuccinóra, proseccóra, vagy egy pohár chiantira. Eszter azért tisztában volt azzal a ténnyel, hogy csak akkor bír velem, ha már a rajtcsomag a kezeim közt lapul, és kap egy pipát a "nevezés rendben van" rubrika. Ezért aztán ez volt az egyes pont, szerencsére!
Kép forrása: Engelbrecht Zoltán
A pénteki csomagátvétel is viszonylag olaszos, emelkedett hangulatban zajlott a rajtközpontban, ami a célterületen, Castelnuovo Berardenga kisváros egyik feldíszített épületében volt található. A főtér már pénteken hangos volt a szpíkerektől és a chiantit kortyolgató emberektől. Mi is tiszteletünket tettük a szponzorok zászlóitól és molinóitól színes kavalkádban, ahol mindenki mosolyog, és jól érzi magát... Ez lenne az olasz életérzés??? Süt a nap, fogy a kínált helyi sonka, sajt és az üveg nyakán végigfolyik egy pár csepp chianti. Tetszik, nagyon teszik, remélem a verseny is ilyen jó hangulatú lesz!
Teltek-múltak az órák, napok, ittunk, ettünk, csodálkoztunk az itt hagyott kincseken, és egyre közelebb kerültem az ajándékom "kiteljesüléséhez", soha ilyen hosszan nem vártam semmire, végre vasárnap!
Korán kelés, mert a célhoz eljutni minimum 30 perc, innen a rajtszámokkal rendelkező versenyzőket buszok szállítják a 25 kilométerre lévő rajthoz. A megfelelő busz kiválasztásában a szervezők segítenek, melyik rajtszám hova üljön. Felszállva, és körbenézve csodálkozást láthattak az arcomon, amikor szembesültem az olasz "jobbléttel". Szinte mindenkin egyesületi szett, a sapkától a zokniig, beleértve akár a karmelegítőt is, rajtam pedig maximum egy egyesületi póló, aminek az elején az Esztergomi Futóművek logó, a hátán pedig hogy FROM HUNGARY díszeleg. Amelyre persze büszke vagyok, de azért egy kicsit irigykedtem a futótársaimat látva. Ezekkel a gondolatokkal utaztam a rajt felé, közben felhívtam Rausz Peti barátomat, aki legtöbbször társam a hülyeségben, rengeteg kalóriát égettünk már el együtt különböző kihívások alkalmával, most viszont egymástól 1200 km-re állunk rajtba. Ő Budapesten, én pedig itt, Toszkánában. Gyors beszélgetéssel töltődtünk fel egymás szavaiból, és egy nagy "Hajrával" búcsúztunk. Jó ötlet volt felhívni, kell néha még nekem is a pozitív megerősítés annak ellenére, hogy sok maratont futottam már - a legutóbbit pont egy hónapja.
Kép forrása: Engelbrecht Zoltán
Lassan megérkezünk, körülöttem szinte csak olasz sportolók, egyre emelkedettebb hangulatban, mindenki a saját egyesületének melegítőjében. Ekkor a csapatszállító busz fékezni kezd, és a következő pillanatban megáll egy hatalmas parkolóban. Ajtónyitás hangja hallatszik az egyre hangosabb sporttársak között, megérkeztünk! A parkoló bejáratánál egy bringás pihenő, kávézó, sütiző, kerékpárkölcsönző (hogy pontosan mi is, azt nem tudnám egy szóval megfogalmazni, látni kell!) volt található, és a buszról leszálló futók egy lendülettel maguk alá temették a vendéglátó egységet. Kikérték az olasz feketéjüket, amit én is jó ötletnek tartottam, ittam is egy espresso lungót. Miközben a kávémat kortyolgattam, és az asztalra dobott kerékpár katalógusok borítólapját nézegettem, próbáltam kiszűrni, hátha az olasz hangoskodáson valahonnan áttör egy magyar szó is... De sajnos nem volt szerencsém.
Elfogytak a kávék, és szinte együtt indultunk a csomagmegőrzők felé, nagyjából 400 méter séta várt ránk. A kastély parkolójába vezettek minket, ahol három egyforma teherautó sorakozott nyitott ajtókkal a csomagjainkra várva. A leadással senki sem akart kapkodni, mert a hőmérséklet 10 oC környékén lehetett, végül csak el kellett kezdeni vetkőzni ugyanis a hangosbemondóból megkértek minden futót, hogy fáradjon fel a kastély kertjébe, ahol a helyi polgármester beszédet mond, és megnyitja az idei maratoni futóversenyt. Akit pedig ez annyira nem érdekel, az "csak" megcsodálhatja a toszkán dombokra nyíló panorámát. Így aztán pár perc alatt mindenki csomagja a teherautókba került, és a futni vágyó tömeg elindult felfelé a kacskaringózó poros úton, a megnyitó helyszínére. Tényleg páratlan kilátás tárult a szemünk elé, érdemes volt további 500 métert gyalogolni, miközben a hőmérséklet egyre emelkedett, a nap sugarai egyre jobban színezték a tájat és a kastély több száz éves falait.
Kicsit magamba szállva, az előttem álló megmérettetésre koncentrálva, a külvilágot teljesen kizárva, ismét jött a maratonok előtti szokásos NAGY kérdés: mi a szart keresek ismét egy maratoni rajtban?! Átlendülve önmagamon, és a hülye kérdéseken, jött a meghatódás pillanata, amit nem igazán lehet leírni. Aki többször állt már rajtban maratonon, nagy valószínűséggel tudja, hogy mire gondolok:
végigfut rajtad a hideg, a meleg, a karodon feláll a szőr, még talán egy könnycsepp is kikívánkozik a szemed sarkából a napszemüveged takarásában... Király érzés!
Kép forrása: Engelbrecht Zoltán
Miután rendbe raktam a fejem, és kigyönyörködtem magam a csodálatos vidékben, elindultam a tömeg után a rajt felé! A kastélyból vastag, fehér porral borított úton, lassan araszolva értük el a rajtkaput, ahol egy Chianti Maratonos szalag állta utunkat, és itt ismét jött a flash: a rajtszalag nagyjából egy karnyújtásra volt tőlem amikor megszólalt az olasz himnusz. Az égig érő cédrusok között a nap egyre határozottabban kezdett csipkelődni a sugaraival, a himnusz a végéhez közeledett, ezt persze csak a zene halkulásából gondoltam, mert a művet nem igazán ismerem. Egy utolsó földre nézés, ruházat ellenőrzés, közben látom futótársaim feszülő izmait, kicsit inamba száll a bátorságom, lehet, hogy túl nagyképű vagyok, hátrébb lenne a helyem, na de most már mindegy! Gondolataimból arra ocsúdok, hogy a tömeg saját anyanyelvén elkezdett visszaszámolni: dieci, nove, otto…, tre, due, uno, éééééés PARTENZAAAAAA!!!
200 méter sík, de erősen jobbra kanyarodó úton próbálok tapadást eszközölni a fehér murvás talajon. Az út végre kiegyenesedik és egy lejtőben végződik, órámra pillantva látom az őrült tempót, de nem is a tempó, amitől megriadok, hanem a hideg izomzatomtól, nehogy baj legyen 3-as ezrekből. A fájós bokámhoz nem hiányozna még egy baromságból adódó izomszakadás. Porzik az út a becsapódó talpak nyomán, a kastélyt megkerülve a buszparkoló felé vesszük az irányt, eddigi utunk nagy részben lefelé vezetett, de látom, hogy a felvezető motoros már felfelé kezd kapaszkodni egy aszfalt úton, kicsit visszaveszek a tempóból. A többiek körülöttem vagy tudnak valamit, vagy máris elfáradtak, mint utóbb kiderült, tudtak valamit... Két kilométernyi felfelé kanyargós szakasz következett, természetesen én is lepasszoltam a tempót, de így is sikerült utolérnem futókat. Végre vége az aszfaltos szakasznak, egy erős balkanyarral szőlőtőkék között találom magam. Eddig örültem a nap sugarainak, de lassan ellenség lesz belőlük, a fekete sapka nem volt egy nagy ötlet. Itt is van az első frissítőpont, az asztalok előtt rutinosan lelassítva elkapok egy vizes poharat, két kortyot nyelek a hideg vízből, és ismét utazótempóra állok.
A terep erősen hullámzik, az idő tovább melegszik, s a következő frissítőpontnál már nem csak a torkomon folyik lefelé a hideg víz, hanem az arcomon és a hátamon is. Egy pohár magamba, két pohár magamra! Egyre jobban érzem a hőmérséklet emelkedését, és tisztában vagyok vele, hogy már elszoktam az ilyen nyári forróságtól, nem úgy, mint a helybéli sporttársaim, akik most érzik jól magukat, hiszen 7-8 hónapja ehhez hasonló, vagy még melegebb időben futnak.
Most értem meg az előző napok városlátogatása alkalmával tapasztaltakat, hogy amikor mi 24 OC körüli időjárásban rövid ujjú pólót viselve barangoltuk be az öreg utcákat, a helyiek nagy része tolldzsekit hordott sállal, sőt volt aki még sapkát is húzott a fejébe, ami elég viccesnek tűnt. Persze a versenyen annyira nem tűnik viccesnek az, amikor 20 kilométernél leszakadok az élbolyról, és nem sokkal később egy számomra durva emelkedőn egy nálam 10-15 évvel idősebb hölgy szegődik mellém - teljes hosszú szettben. A legdurvább pont az i-re, hogy a kezén kesztyűvel... Hát, érdekes látvány volt, mert én épp azon törtem a búrám, hogy hol tehetném le úgy az egyesület elnökétől kölcsönkapott HUNGARY feliratú mezemet, hogy meg is legyen, és otthon el tudjak vele számolni. (Ha az enyém lett volna, már rég otthagytam volna a sátorban!)
Hamarosan megláttam az előttem magasodó hegyet, ami igen közel volt, és biztos voltam benne, hogy a pálya részét képezi. Jól gondoltam...
2-3 kilométer alatt 550 méter szintet emelkedtünk. Féltávon túl voltunk már, 30 fok körül lehetett a hőmérséklet, szél se rezzent, indultunk felfelé a poros úton, ami a benőtt gyökerek miatt igazi bokagyilkos volt, feljebb kicsit változott, de könnyebb nem lett, mert a gyökereket két öklömnyi instabil, fehér mészkő váltotta fel. Ez persze az ilyen emelkedési szögnél kirobban az ember talpa alól, szóval nem volt egy egyszerű 25 perc!
Kép forrása: Engelbrecht Zoltán
Visszagondolva az mondtam magamban, jól jönne egy terepfutó bot, lehet, hogy azzal könnyebben győztem volna le a környék legmagasabb hegyét. Ezután lefelé kanyargó ösvényt láttam magam előtt, amit kicsit nagyobb lendülettel tudtam megfutni, mint az előző pár kilit. Háromszor gyorsabban értem le a hegy lábánál felállított ellenőrző ponthoz, itt ettem, ittam, haverkodtam. Az ellátó pontokon nagyon készültek, szó szerint terülj-terülj asztalkám volt, isotól a narancsig, a kólán át minden megtalálható. Egy idős, helyi bácsika elolvasva a HUNGARY feliratot a mezem hátulján hangos ovációba kezdett, először kicsit megijedtem, nem vágtam, mit csináltam rosszul, de kiderült, hogy csak egyszerűen megörült nekem. Lehet, hogy régi balatoni emlékeket ébresztettem fel benne a pólómra írt szöveggel, nem tudom, de nagyon jólesett az a kitörő őszinte szurkolás.
Na de, a feleségem vár a célban, meg hát ez egy futóverseny, akkor hát fussunk. Folytatódtak a dimbes-dombos szőlőtőkék poros útjai, egyre jobban fogytak a kilométerek, amit nem is bántam. Úgy számoltam, hogy kettő frissítőpont még az utamat fogja állni. 11 kilométer volt hátra, amikor megláttam egy sátor fehéren csillogó tetőponyváját. Ahogy egyre közelebb értem az asztalok hosszú során, kezemben kólával észreveszem, hogy a sor legvégén...
Nem hiszek a szememnek! A helyi pince, helyi borát kínálgatják frissítés gyanánt.
Kicsit vacilláltam, hogy igyak, ne igyak, végül az alkohol nyert... Ittam egy pohárkával az íze kedvéért, aztán mixeltettem magamnak egy vadászt is (kóla + vörösbor), és milyen jólesett, kár lett volna, ha nem jön velem futni az alkoholista énem is!
Gyerünk tovább, egyre lassulok, persze nem a bor a ludas, hanem a kóla, meg a baromi nagy meleg, amely már-már elviselhetetlen. Az övemben lapuló kulacsért nyúlok, de jó lenne egy jeges vízzel teli butykos, az sem érdekelne, ha megfázik a torkom.
Egyre közelebb vagyok a célt jelentő kisváros külső peremén húzódó városvédő falakhoz, de még egy ellenőrző, frissítőpont hátra van, amit már látok is. Nagy tempóval érkezem, elhatározom nem időzöm sokat evéssel, ivással, hiszen hamarosan célban vagyok, kezemben a vizes pohár, és már indulnék is tovább, amikor a tekintetem egy szakácsruhába öltözött srácra esik. Nem értem Ő mit keres itt, de aztán felfogom. Azért van itt a szakács, mert kültéri konyha van felállítva, ahol a megfáradt és megéhezett versenyzőknek húst sütnek, szendvicset készítenek. Hát igen, kicsit más, mint otthon. Természetesen nem fogyasztottam semmit, elég volt az előző helyen a bor, nem akarok bezabálva, ittasan célba érni!
Kép forrása: Engelbrecht Zoltán
...és adjunk egy csókot a felségemnek, aki már tutira halálra aggódta magát, miközben a drága férje jól elvan a szőlődombok közt. A zenét kibányászom a fülemből, közeledve a befutás felé egyre erősebb az üdvrivalgás, egyre nagyobb a szurkoló tömeg, nemsokára már látom is a szokásos kordonozást, ami már nagy távolságot nem jelent a célig.
Hamarosan egyenesben vagyok, a célegyenesben! Kicsit visszalassítva Esztert pásztázom a tömegben, és igen, kiszúrtam, ránézek az időmérőre, és arra a következtetésre jutok, hogy egy csók még belefér mielőtt áthaladnék a várva várt kapun! A befutó éremmel a nyakamba pedig az első gondolatom már az, hogy jövőre is itt a helyem, akár egy népes baráti csapattal! Ezúton is szeretném megköszönni Eszternek ezt a csodálatos és egyben nagyon nagy élményt nyújtó ajándékot!
Az eredményem 4 óra 11 perc. Abszolútban a 60., a korcsoportomban a 11. hely.
