- Futás
- Hegymászás
- Kerékpár
- Túra
- Sí
Idén júliusban másodjára vágtunk neki futó párommal, Ábrahám Palival a Dupla élménynek. A versenykiírást hozzánk méltóan kellőképpen őrültnek tartottuk, hogy elinduljunk, és egy második próbát is tegyünk, hátha az idén sikerül.
A dupla élmény a Terepfutás.hu által rendezett verseny a Mátrában. (73.2 km, +3360 m) A verseny 2 körből áll, körönként 36.6 km, és egy körön belül 2 alkalommal kell megmászni a Kékest. Mindezt úgy, hogy a pároddal végig együtt haladsz. Tehát páros futóverseny, ahol a végére összesen 4 alkalommal látogatod meg kishazánk legmagasabb pontját. A szimpla élmény, (36.6 km +1680 m) ugyancsak páros verseny, annyiban különbözik a duplától, hogy itt „csak” egy kört kell teljesíteni.
Történt ugyanis tavaly, hogy a végtelenül egyszerű pálya, és a kiváló jelölés ellenére eltévedtünk. Illetve nem is eltévedés volt ez, csupán egy fatális hiba, amely sajnos végzetesnek bizonyult.
Az első körről visszatérve, a patakon átkelve egy bohócra lettünk figyelmesek. Mondom egy bohócra... Ott állt a piszok, ránk nézett, cinikusan vigyorgott, majd biccentett a fejével. Annyira lehetetlennek tűnt az egész szitu.
Október közepén egy teljesen kihalt turistaösvényen egy kifestett, teljes menetfelszerelésben tobzódó bohóc vigyorog, hogy a rossz irányba fordultunk.
Meggyőződésem hogy az aszfaltra festett jelen állt. Direkt. Még vagy negyed órát beszéltük a sztorit, közben pedig szépen haladtunk. Mire rájöttünk, hogy ez így nagyon nincs rendben már késő volt. 4 km-re elfutottunk, s mire visszaértünk a csarnokba kifutottunk a szintidőből, a második körre nem engedtek ki minket. Így a tavalyi évet 44 kilivel zártuk a 70 helyett.
Idén sem indultak valami fényesen a dolgok, nem fogjátok kitalálni kit láttam meg először ahogy beértünk Mátrafüredre. Igen. A bohóc volt az. Sírí csend lett a kocsiban, a jeges rémület szorongatta szívünket míg a biztonságos szállásra nem értünk. Megbeszéltük Palival, ha idén is belebotlunk valahol útközben, azt nagyon meg fogja emlegetni a kis piszok...
A rajtot reggel 7-kor lőtték, Csanya indított utjára minket néhány jó szó kíséretében. Szerinte a dupla a nagyfiúk játéka, Pali szerint inkább a hülyéké.. Utóbbi megjegyzést Csanya is csak egy egyetértő: Hát igen. -hozzászólással nyugtázta csendben pusmogva...
Forerunner, szénhidrát, fagyálló mind-mind feltöltve, indulhatunk. Kezdésnek rögtön fel a csúcsra. Ez az oldal annyira nem veszélyes. A háromszögön egyenletes ütemben emelkedve, jó hosszan felfelé halad az út. A csúcson frissítőpont, a kis faház asztalkái megtömve minden finomsággal.
Nekem személy szerint az alma-koviubi-sajt-olivabogyó egyszerre szájba tömve jött be a legjobban, természetesen kólával öblítettem.
Kép forrása: Héjja Péter
Sokat nem gondolkoztunk, irány lefelé. Említésre érdemesnek találom megemlékezni Sombokor meredek lejtőjéről. Szépen összetorlódott itt a mezőny. Volt aki seggen csúszva, négykézláb, vagy pókjárásban próbálta túlélni ezt a részt. Pedig most még nem is volt annyira durva, de mentem én már le itt úgy is, hogy 10 cm nedves avar takart mindent. Ríttam.. Ettől függetlenül azért takartam egy akkorát, hogy a botom majdnem fent maradt az egyik bükkfán.
A következő frissítőpont Parádsasvár, végig nyargalható az út szépen lefelé. Egyébként kérlek szépen itt nagyon egyszerű a képlet. Vagy felfelé csapatod, vagy lefelé vereted. Lankás, alibis - jajj most kicsit belesétálok - szakaszokra ne számítson aki erre vetemedik. Kőkemény. A 12 órás szintidőbe nem fér bele túl sok ünneplés közben.
Parádsasvár után fordulsz a második csúcstámadásra. Egy kisebb emelkedő szakasz után ereszkedtünk be a manapság már inkább csak üdülőfaluként funkcionáló kis faluba, Parádóhutára. Előző este itt volt a szállásunk, közvetlen a pálya mellett egy kis panzióban. Természetesen a csapolt sört már ekkor hosszan teszteltük, így nem érhetett meglepetés minket mikor a kocsma hűs kövén hanyadt feküdtünk.
Kép forrása: Héjja Péter
A sárga sáv jelzésen gyönyörűen kanyarogva, a patakmeder mellett haladva teljesen jól futható a terep, lehet élvezkedni. Tényleg egy csoda. Az igazi móka azonban ezután kezdődött. A falu határában, a Clarissa-forrás után vert minket szájba az irdatlan emelkedő. Gondolatainkba mélyedve csendesen, felváltva méregettük egymás formás kis fokhagymáit Palival. Hol én mentem elöl, hol Ő. Valahogy nekem ez az oldal sokkal durvábbnak tűnt. Mintha meredekebben vezetne az út a csúcsra. Különösen a Pisztrángos-tó után keményedik be igazán a játék. (Tavaly ezen a csúcs előtti szakaszon értek utol minket a szimplások, most mindenképpen megnyugtató volt hogy jól haladtunk, az első kört sikerült megtennünk úgy, hogy nem értek be minket.) A kékesről lefelé újra csak szépen le kell gurulni, sok taktikázás nincs a dologban. Közvetlen a csúcs alatt még van egy rész ami kicsit fura, mert néhol még emelkedik is, de aztán csak beindul lefelé. A cél előtti 4-5 km különösen szép, a piroson lefelé a szellős tölgyes igazán szemet gyönyörködtető, bár elég köves, bokaforgató, úgyhogy csak óvatosan a nézgelődéssel.
A rajtba érkezve gyorsan töltekeztünk, és már indultunk is kifelé a második etapra. Én eléggé megroggyantam néhány kili után, elfogytam, és addigra a meleg is ütött rendesen. Muszáj volt betolni egy gélt, azonban ez már a csúcsig nem sokat segített. Közben szegény Pali komám is küzdött az életéért. Sok kis kitérőt tett a bokrok közé elősegítve ezzel az aljnövényzet tápanyagutánpótlását a következő tenyészidőszakban.
Én végrendelkeztem a dolgaimról, és csendesen vánszorogva vártam hogy elérjen a végzet.
Szegény Katus, ha tudná mennyit gondoltam az időmérő lányokra a csúcson. Nem biztos hogy örült volna.
Zitus és Györesz. Csak Ők jártak a fejemben. Szerettem volna már látni az arcukat, tudtam az egyet jelent majd a szenvedéseink végével. Becsipoghatunk, frissíthetünk és irány lefelé a célba. Na azt már fél lábon is ahogy mondják. Ott a vége a szemünk előtt épp csak egy karnyújtásnyira.
Kép forrása: Héjja Péter
Nagyon elfáradtunk. Én minden apró kis kiálló kőbe felbotlottam, fordult ki a bokám. Szitkozódtam hol a bajszom alatt, hol kicsit hangosabban, de tudtuk nem sok van már hátra. A Csepegő forrást elérve megpihentunk egy pillanatra. Nagyon jól esett a jéghideg forrásvíz. Jól bepoharaztunk, és nekivágtunk az utolsó szakasznak.
Valahogy 11.30 körüli összidővel végeztünk, tény hogy nem sokat hagytunk a versenyben. Valószínűleg ha igazán komolyan vesszük, és mondjuk nem fényképezgetek vagy sörözgetünk, jobban is végezhettünk volna. De tudjátok mit? Teszek rá. Az a fél-egy óra nem oszt, nem szoroz. Nekünk nem. Bár voltak nehéz pillanatok, így 2 nappal a verseny után én már csak a szépre emlékszem. Pontosan azokra a szép képekre, vagy a hideg sörre. Meg a döbbent összenézésekre, meg a hullafáradtan beköpött idióta poénokra.
Meg arra, hogy párosan szép az élet.
Kép forrása: Héjja Péter
A futást a Garmin forerunner 235-el rögzítettem és felhasználói tapasztalataim a következők:
- Ahogy az előző beszámolómban leírtam, az akksi kapacitás most is a gyártó által megadott 11 óránál többet bírt.
- Jó dolognak tartom, hogy a mozgás szünetelésével automatikusan megáll a rögzítés, vagyis külön elemezhetjük a későbbiekben, hogy pl. egy 5 órás mozgás során ténylegesen mennyi időt töltöttünk edzéssel, és mennyit egyéb, (pl kocsmázás, fényképezkedés, repülőnézés) álló üzemmódban. Gyakorlatilag a bruttó-nettó idők külön tanulmányozhatósága ez.
- Attól függetlenül, hogy nem rendelkezik navigációval az útvonalat rögzíti, ezt exportálhatjuk is akár más készülékekre.
- A pulzusmérő funkció hibátlanul működött, nem voltak kimaradt pillanatok, a csuklószenzor végig jól dolgozott.
Kép forrása: Garmin Connect
A teljes útvonalelemzést a Garmin Connecten találod.
