- Futás
- Hegymászás
- Kerékpár
- Túra
- Sí
Talán a társaság kedvéért, talán a szép környezet miatt esett a választásom a Duma-Deseda ultramaraton – éjféli, maratoni számára. Szerettem volna egy nyári maratont futni, de a meleg miatt csak valami északi ország, vagy éjszakai futam jöhetett szóba.
Kép forrása: (c) Péter Attila
A helyszín a Kaposvár melletti, Deseda tavat megkerülő út, ami pontosan egyharmad maraton hosszú, így könnyen lehet maratont, vagy többszöröseit köré szervezni. A verseny szervezője pedig Péter Attila és családja-csapata, akinek a nevét említve, már tudhatjuk, hogy a jó hangulat és a profi szervezés garantált.
A „nagy” verseny, tehát az ultratáv, 252 km július 27-én, szombaton reggel 6 órakor rajtolt. Ekkor indultak az egyéni versenyzők, a csapatok, és idén a biciklisták. Délben, mikor már magam is közeledtem a helyszínhez, elrajtolt a legkisebb, az egykörös, tehát a 14 km mezőny. Ott futott Tomi komám, sajnálom, hogy csak távolról, lélekben szurkolhattam neki, mert bizony végig az élen haladva, megnyerte a távot. Miközben az autóban zötykölődtem, várakozás közben komám lekvárt főzött, és nyert három kiló cukrot. Mindezt a szervezők jóvoltából, akik a pihenő futóknak és váltótagoknak tevékeny kikapcsolódást szerveztek.
Kép forrása: (c) Péter Attila
Délután öt órakor megérkeztünk végre, de a közel 1500 km-es út után fáradtabb voltam, mintha maratont futottam volna. A csapatok közben lelkesen rótták a tó körüli köröket, a hangosbemondóban hallottuk, ahogy egy-egy csapattagot Péter Attila lelkesít. Elgémberedett lábaim a futásra nem vágytak, inkább a víz vonzott, és abban a nagy melegben nem lehetett mást csinálni: csobbanni kellett, de azonnal.
Kép forrása: (c) Péter Attila
A futáshoz való hangulatom megvolt, már csak a lábaimat kellett helyretenni pár óra alatt. Viszont vacsora után egyik pillanatról a másikra hatalmas szélre lettem figyelmes. Alig pár perc múlva jégeső verte az ablakot. A vihar akkor vált igazán félelmetessé, amikor óriási dörgésekkel együtt villámok csaptak az égből. Csak arra tudtam gondolni, hogy mit csinálhatnak azok, akik épp a tóparton futnak? És az járt az eszemben, nehogy valaki megsérüljön. Írtam a facebook oldalra, de úgy döntöttünk, kimegyünk megnézni a pályát.
Már kijutni is nehéz volt, az utcákat ellepte a víz. A tónál még mindig hevesen villámlott, és szakadt az eső. Éjfél előtt 20 perc lehetett ekkor. A sátrak felét elfújta a szél, a szervezők pedig a katasztrófavédelemmel beszéltek.
A versenyt, a pálya veszélyessége, és a rossz időjárás miatt felfüggesztették. Ott álltunk az éj közepén, a hideg esőben, segíteni szerettünk volna, de láttuk, az a legnagyobb segítség, ha mi magunk is biztonságos helyre vonulunk. Hazamentünk, és vártuk a fejleményeket, és bíztunk abban, hogy a vihar elvonul.
Kép forrása: (c) Péter Attila
Reggel 4 órakor sms-t kaptam, hogy sikerült a pályát megtisztítani, és reggel 6 órakor az ultramaratonisták újra, a kétmaratonosok, és a maratonosok pedig elrajtolhatnak.
Háromnegyed 6-kor a pálya szélén vártam a rajtot, reggelizni nem tudtam, nagyon korán volt hozzá, de egy kis perecet megettem. Kikészítettem az egyéni frissítőt, a vizes asztalon az volt az egyedüli dolog. Aztán megmozgattam a lábaimat, és próbáltam felébredni.
Reggel 6 órakor útnak indítottak a nagy versenyen, és nekem nem volt más vágyam, mint csöndben, egyedül futni, és élvezni a táj szépségét, mint a Hargitán a lánynak, aki egész nap a buszra vár.
Van valami különleges szépsége ezeknek a versenyeknek, ahol kis mezőnyben, szinte végig egyedül fut az ember. A hajnal, az éjszakai eső, a tó közelsége párássá tette a levegőt, de a kellemes hűvös érzés egészen jól esett futás közben. Lazán mentem, és az első kör szinte elrepült, élveztem a kisebb emelkedőket, a kanyargós földes utakat, de a legnagyobb élményt az erdei szakasz jelentette, amikor a fák ontották magukból a friss oxigént. Ott azt képzeltem, hogy valami amazon vagyok, aki szeli át az őserdőt. Az ilyen képzelgések elvonják a figyelmet a fáradságtól, és kicsit elrepítenek egy másik dimenzióba. Nekem arra jó volt, hogy energiával töltsem fel magam, és minden körben már alig vártam, hogy elérjek az erdős részhez.
Miközben futottam, kezdett megjönni az étvágyam is, vagy mondhatjuk, a kihagyott reggeli miatt eléggé éhes lettem. A frissítők már ki voltak téve, teljes lelkesedéssel várták a futókat, annak ellenére, hogy valószínűleg a legtöbb ember egész éjszaka pályát tisztított. Az első két körben elég volt egy gél, meg egy kis banán, de a harmadik körre már tényleg nagyon éhes lettem, ezért tudtam, lassulni kell, pontosabban, meg kell állni valamit enni. És ahogy terveztem, sikerült is, a gyorsaságom csak minimálisan lassult, de a frissítőket a harmadik körben igénybe kellett vegyem.
Kép forrása: (c) Péter Attila
Az utolsó kör természetesen nem esett már annyira jól, de a harmincas falat sem éreztem, inkább annak örültem, ezeket az órákat a futásnak tudom szentelni. A tó körüli kör első felében több az emelkedő, a másodikban van egy kicsit nehezebb, de futható, utána viszont jön az erdő, és a lejtő, majd a kis partszakasz, ahol már látni a táv végét. Az utolsó emelkedőnél elkezdtem kicsit fokozni a sebességem. És a fáradság ellenére vittek a lábaim, az előző napi hosszú utazás ellenére bírtam menni, az elmúlt havi kemény, megfeszített munka ellenére maradt még bennem erő, hogy befussak a célba, és kimondjam, megvan a 18.!
Kép forrása: (c) Péter Attila
Ott álltam a tóparton, sajnos nem tudtam megmártózni, pedig legszívesebben azt tettem volna. Csak bámultam, amikor az egyik szervező váratlanul egy nagy adag virslit hozott nekem. Mosolyogtam, mert nem tudhatta, hogy egy ilyen apró gesztus, mennyit jelent számomra. Aztán vártam Giancarlót, hogy beérjen ő is a célba, élete első maratoni távját teljesítve, és a várakozás közben minden olyan egyszerűnek tűnt: az, hogy szeretek futni, az, hogy valamihez mégis ragaszkodni kell, amire része az életemnek. Néztem a sok-sok sportolót, akik kimondatlanul is, de életem szereplőivé váltak, néztem a küzdelmüket, az örömüket, és olybá tűnt, hogy az éjszakai vihar talán nem is vonult át a Deseda tavon.
A beszámoló írását köszönjük Kiss Mirellának.
