- Futás
- Hegymászás
- Kerékpár
- Túra
- Sí
Ahogy a neve is mutatja, ez egy olyan futóverseny, amely hat napig tart. Az nyer, aki a hatodik nap végére a legtöbb kilométert futotta. Nincs megszabva kötelező pihenőidő, itt mindenki annyit fut az alvás rovására, amennyit kibír. Ahogy Gábor fogalmaz:
Bizonyára sokan őrültségnek tartják (kicsit az is). Akadnak, akik az ismertebb, felkapottabb sportágakhoz mért sportértékét is megkérdőjelezik, pusztán azért, mert ez egy marginális sportág, amit kevesen művelnek. Gondolhatnánk, hogy kevesebb ellenfelet könnyebb legyőzni, mint sokat. Ez persze alapból igaz. Csakhogy itt nem azért vannak ennyire kevesen, mert a többieket nem érdekli, vagy nem tartják elég nagy kihívásnak, hanem kizárólag azért, mert ilyen hosszan tartó gyötrelmet csak nagyon kevesen hajlandók önszántukból vállalni, főleg ilyen kevés elismerésért. Ők nem a kvalifikáció során, vagy a szintidő el nem érése miatt esnek ki a döntő előtt a versenyből, hanem a gondolatnál, hogy egyáltalán belevágjanak. Akik pedig megteszik, és a legjobbak között végeznek, azok kivételes mentális erővel bírnak. Ide senki nem azért jön, mert kevés az ellenfél.
42 éves, Budapesten él. Atlanti-óceán-átevezéseivel vált ismertté, melyet teljesített párosban és szólóban is. Kétszer szelte át Grönlandot keresztben, először csapatban, tavaly pedig első vegyespárosként Vámos Nórával. 2019-ben első magyarként gyalogolt el az Antarktika szárazföldi partjáról indulva a Déli-sarkra. A Mont Blanc-t úgy mászta meg, hogy Genovából, a tengerpartól futva jutott el a hegy lábáig. Hatnapos magyar rekordtartó.
Kecskeméten él, kb. 15 éve fut. Az első Ultrabalatonját 2010-ben futotta. Rendszeresen indul canicross versenyeken gyönyörű kutyájával, akit stílszerűen Runynak hívnak. Több ultrafutót és canicross sportolót is edz, de van még szabad kapacitása.
RG: Határozottan emlékszem a megismerkedésünkre. Tartottam egy zseniális előadást (nevet), és ki az, aki először belekérdez? A Lesi Zoli. A kenus útról volt még szó. Azt várta, hogy hol lehet belekötni. Persze sokszor kérdezték már ezt, így csípőből mondtam a választ.
LZ: Ebből pedig én is rögtön tudtam, hogy emberemre találtam. Ebből aztán később kialakult egy kölcsönös barátság.
RG: azóta szívjuk egymás vérét folyamatosan (nevet).
RG: Már régebben is hallottam róla, hogy vannak ilyen versenyek. Egy futó általában abból indul ki, hogy ha futsz mondjuk kétszáz kilométert, utána nem tudsz mozogni egy hétig. Biztos nem merül fel, hogy akkor holnap is, meg holnapután meg azután is futsz még. Ez fizikailag lehetetlennek tűnik. Emiatt úgy gondoltam, hogy egy ilyenre végtelen sok edzés kell. Aztán bejött a Covid, nagyon sok szabadidőm lett és akkor találtuk ki, hogy nézzük meg ezt a hatnapost. Majd az országátfutások és a Mont Blanc tengerszinttől futás döbbentett rá arra, hogy ez nem azt jelenti, hogy 100 km után nem tudsz mozogni, hanem hogy azt a 100 km-t úgy tedd meg, hogy másnap tovább tudj menni. Így pedig napokon át lehet hozni a 100 km-eket. Annyi alvással, ami éppen elég, annyi élelemmel, ami mellett még működik.
Az első ötlet a füredi hatnapos volt, de azt a Covid miatt eltörölték. Pedig tök jól felépítettük az edzésprogramot.
LZ: Azt a versenyt régóta figyelemmel kísértük, valószínűleg én említhettem Gábornak. A hobbi Ultrabalatonok után azért az kirajzolódott, hogy Gábor a hosszabb távoknál lenne versenyszerűen eredményes. A hatnaposok régi múltra nyúlnak vissza.
RG: A füredi versenyt aztán kiírták következő év tavaszára, amire elmentem és megnyertem. 801 km lett az eredményem.
Ettől azért rendesen megjött az önbizalmam, és az külön motivált, hogy nyerni lehetett. Ezután jött az olasz hatnapos, ugyanazon a helyszínen, ahol most a vébé, de akkor még csak egy “átlagos” verseny volt. Ott csak 740-et tudtam futni, borzasztó rossz idő volt, a pálya is lassabb, illetve 100 km-rel vertem a másodikat, ami a végén nagyon csökkentette a motivációmat. Ezután a két hatnapos után a következő füredi versenyt már nagyon komolyan vettük. A minimum cél egy új magyar csúcs felállítása volt, de 900 km felett szerettem volna futni. Ezt öt éve Molnár Péter állította fel, 842 km-rel.
A versenyt Gábornak ismét sikerült megnyernie, és a 900 km ugyan nem lett meg, de az új magyar csúcs igen: Egyetlen kilométerrel döntötte meg a régi rekordot.
LZ: Gábornak jellemzően addig tart a motivációja, amíg a kitűzött célt el nem éri, vagy amíg van előtte üldözendő versenyző, vagy őt üldözi valaki. Az, hogy “hozzuk ki magunkból a maximumot” önmagában neki kevés.
Ez három hatnapos győzelem volt egy naptári éven belül, plusz egy új magyar rekord, ami azért már igencsak figyelemreméltó teljesítmény.
RG: Ezzel párhuzamosan javultak az egyéb mutatóim is. Az Ultrabalatonon az időmet 28 óráról levittem 24 óra alá.
Nem sokkal ezután a többnaposok szervezésére alakult szervezet, a GOMU bejelentette, hogy a következő olaszországi verseny világbajnoki rangot kap. Ennek nagyon megörültem, hiszen volt már bőven tapasztalat és sikerélmény is, a tavalyi világranglistát én vezettem. Persze itt már komolyabb ellenfelekkel kellett szembenéznem, hiszen a világbajnoki cím lehetősége sokakat vonzott. A norvég ellenfelemnek volt már 880 km-es futása, a németnek 900. Amikor pedig a világbajnoki cím a tét, sokkal inkább hajlandóak elmenni a falig.
LZ: Azt próbáltam Gáborban tudatosítani, hogy ezt a versenyt lehet, hogy csak sokkal több kilométerrel lehet majd megnyerni, mint a korábbiakat. Nem tudtuk, hogy hányan szívják fel magukat amiatt, mert ez egy világbajnokság. Ezért nagyon komolyan vettük a felkészülést. Volt rá szűk egy évünk.
RG: Úgy készültem, hogy itt a 900 km lehet, hogy csak a dobogóhoz lesz elég.
LZ: összesen talán hatan futottak a világon 1000 km felett, a legutolsó 1000 km feletti eredmény is huszonévvel ezelőtt. Tartottunk tőle, hogy a verseny világbajnoki státusza fogja azt kihozni a versenyzőkből, hogy újra ehhez közeli eredmény születik.
Gábor jelenlegi ellenfelei közül soha senki nem futott 900 km felett, 880 volt a maximum. Hárman vagy négyen voltak stabilan 800 felett. A világcsúcs 1036,8 km, a görög Yiannis Kouros tartja, még 1987-ben futotta.
LZ: Csak ebben a 36 kilométerben van hat ember. Viszont az aktív futók között összesen három ember van, aki futott valaha 900 km felett. Közülük kettő munkásságát, Joe Fejest és az angol srácot közelebbről ismerjük, a mongol srácot kevésbé. Persze azt nem tudtuk akkor még, hogy közülük egyáltalán ki fog benevezni. Ez aztán a versenyig még tisztult, de készültünk az ellenfelekre, és hogy milyen teljesítményre lehet szükség. Arra készültünk, hogy nyerni csak nagyon sok kilométerrel lehet.
Lesi Zoltán gyakorlatilag autodidakta módon, a saját tapasztalatait felhasználva segíti Rakonczay Gábort, de rajta kívül is edz 3-4 sportolót.
LZ: Gáborral egy közös hosszú futáskor merült fel a hatnapozás, és Gábor kérdezett róla, hogy ki tudhat erről többet. Jöttek fel nevek, híresebb hazai ultrafutó edzőké, de igazából senkinek sincs ebben extra tapasztalata. Mondtam, ha összeülünk egy sör mellett, meghívjuk Németh Zoli barátomat, ki tudjuk mi ezt közösen találni. Gábor megbízott bennem, és így alakult ki a közös munka.
RG: Olyan volt ez kicsit, mint amikor az Antarktikára készültünk. Az itthoniak közül beszéltünk Ács Zolival, de a teljes utat ő sem ismerte. Külföldön volt még pár ember, akit meg lehetett kérdezni. Szóval leginkább magunknak kellett kitalálni.
LZ: A hatnapozásban nincs túl sok különbség mondjuk egy huszonnégy órás versenyhez képest. Mind a kettőnél a kondiját és a keringését kell fejleszteni.
Laborban történő teljesítményméréseket nem végeztek, mert a felkészülési időszakban jöttek közbe dolgok, mint például sérülés, vagy az egy hónapos grönlandi átkelés. Így ez végül elmaradt. A grönlandi út Gábor szerint jó volt edzésnek, mert ott is a monoton menetelés ment, pszichésen és fizikálisan is hasonló.
LZ: Szakmailag persze visszább vetik az ilyenek Gábort, de ez lehet éppen az a pont, amiben én edzőként jobban tudom segíteni őt, mert nem ragaszkodom szárazon a szakmai elvekhez, hanem hagyok Gábornak egy pici szabadságot. Lehet, hogy az az egy hónap Grönlandon nem volt olyan optimális, mintha a tervszerű edzésmunkát végeztük volna, de mentálisan sokkal többet adott neki az, hogy azt élvezte, arra motivált volt. Hasonlóan a dunai evezéséhez. Arra se mondhatja senki, hogy a hatnapos versenyre ideális felkészülés lett volna, de ha azt mondom neki, hogy ne menjen, akkor az az életminőségét, kedvét rontja annyira, hogy utána elveszti a motivációját a szakmailag is megfelelő edzésre. A többi tanítványomhoz is így állok hozzá. A hatékony edzéshez fontos, hogy a sportoló jól érezze magát. Úgy vélem, hogy nekem, edzőnek kell alkalmazkodnom a sportoló életviteléhez. Ebből a szempontból pedig már a Grönland és az evezés is belefér a képbe. Persze, ha nagyon nagy hülyeséget talál ki, arról azért megpróbálja lebeszélni az ember.
RG: Többször is módosítottunk emiatt az edzésterven. Nekem ez így nagyon jó volt, hogy nem valamelyik edzőnél a 117. valaki vagyok. Volt, hogy naponta kétszer is beszéltünk. Az edzés folyamatosan optimalizálva lett az életvitelemhez, és nem az lett, hogy az életvitelbe lett beleerőszakolva egy elképzelés, ami vagy működik, vagy nem.
LZ: Az eltervezett edzésmunkát mennyiségi szempontból nem sikerült elérnünk, mert a versenyt megelőző két hónapban Gábor egy térdsérüléssel bajlódott. Alapvetően a közbenső nagyobb versenyekre koncentráltunk, mint például az Ultrabalaton. Úgy gondoltam, ha ezeken jól szerepel, az mindenképpen hozzá fog tenni. Nem tekintettük azonban ezeket célversenynek. Bár az Ultrabalatonon számomra is meglepően jó volt a 24 órán belüli teljesítése, ha kifejezetten arra készültünk volna, akkor több órával lett volna jobb az eredménye. A hosszabb futások mellett persze voltak résztávos edzések is, hogy fejlődjön a keringése. Emellett csak egy bizonyos határig emeltük a futott kilométereket. Több futóval is beszélgettünk a versenyen, és abból látszik, hogy Gábor nem futott sokkal több kilométert a felkészülési időszakban, mint a sokkal gyengébb eredményt elért versenyzők.
Maximum annyi edzést szabad végezni, amennyit még ki bír pihenni. Az, hogy egy nyolcszáz kilométeres futásra készülsz, az nem azt jelenti, hogy száz kilométeres edzéseket kell végezni, mert azt nem lehet kibírni. Ha futsz 100 km-t, akkor két nappal előtte rá kell pihenni, és utána 3-5 napig nem lehet normális edzést csinálni. Közben meg leépíti magát. Nem ér annyit az egész.
A legtöbb futásunk 20-25 km körüli volt. Csak a hétvégi hosszúk voltak 30 vagy 40 km-esek, és ezekbe iktattunk bele olyan résztávokat, hogy öt vagy tíz kilométert ezen belül megnyomni.
RG: A húszasok is olyanok voltak, amiben volt mondjuk kétszer ezer gyors. Ha volt mondjuk egy ötperces utazótempó, akkor azt levittem 4:30-ra vagy 04:00-re.
LZ: a leggyorsabb ezres résztávjai ilyen futásokon belül 03:50 körüliek voltak. Az öt kilométeresek pedig 04:00-04:30 között. Ez a pillanatnyi állapotától is függött. Mivel nem határoztuk meg laborméréssel a pontos pulzuszónákat, így a pulzusszámokhoz nem ragaszkodtam. Inkább azt mondtam, hogy ha mondjuk tízes résztáv van, akkor a tizediket is próbálja meg ugyanolyan tempóval megfutni, ahogy az elsőt. Ennek a tempóját és pulzus értékeit utólag kielemezve látom, hogy ha esetleg túl gyorsan bekezdett, de azt is, ha túl könnyen, és esetleg lehetett volna tíz másodperccel gyorsabb. A következőt pedig már ehhez tudtam állítani. Mindenben próbáltunk rugalmasak lenni. Nem hiszek abban, hogy ragaszkodni kell egy bizonyos elmélethez.
Gábor átlag heti hatszor futott. A felkészülési időszakot háromhetes ciklusokra osztották. Erősebb heteken két-három hosszabb futás is volt hetente.
RG: 2022-ben összesen hatezer kilométert futottam. Amikor az első hatnaposomra készültem, akkor havonta összejött havi 6-700 kilométer a versenyt megelőző három hónapban. Most jóval ezalatt voltunk, mégis sokkal jobb eredmény jött ki. Mennyiségben kevesebb, de jóval minőségibbek a futásaim, mint akkor.
Könnyebb héten sem nagyon futottam húsznál rövidebbeket. Ha ezres sorozat volt benne, akkor esetleg tizenhatot. Sokat futottam Nagykovácsiban, ami ugye szintes terep, de amikor tempó kellett, akkor mindig bejöttem a városba, a Margitszigetre, vagy az Omszki-tóhoz körözni.
Gábor nem eszik húst, és egyáltalán nem fogyaszt alkoholt. Véleménye szerint ennek a két faktornak köszönheti, hogy gyakorlatilag bármit képes megemészteni. Az energiazseléket sokak gyomra nem bírja, korábban neki is voltak vele gondjai, de ma már a tizediket sem érzi meg a gyomra.
LZ: Táplálkozás terén, mindenféle tudományos alap nélkül én csak annyit kértem tőle, hogy jót is és eleget is vigyen be ételből. Az edzéshetet vissza kell pótolni.
Gábornak az ideális testsúlya 65 kiló körül van, de különböző faktorok miatt mindössze hatvan kilóval indult neki a világbajnokságnak, és 56 kilóval zárta a versenyt. Ezt már szerinte is túl kevés.
Rászokott az utóbbi időben, hogy gyakran eszik, de keveset. Akár napi hatszor-hétszer is meleg ételt. Éjjel is felkel, eszik pár falatot és visszafekszik. Nagyobb mennyiséget viszont nem tud egyszerre fogyasztani. erre a rutinra valószínűleg a grönlandi expedíció miatt szokott rá, mert ott volt az óránkénti evés a menetelés tízperces szüneteiben. Ez a versenyen is segítette, mert bármikor tudott enni, amikor kellett. Márpedig ott folyamatosan enni kellett.
A térdsérülés volt a legkomolyabb aggasztó tényező a felkészülésében. Ott a határon táncoltak, hogy meglegyen a szükséges edzés is, de közben azt is figyelni kellett, hogy mit bír ki a lába. Gyakorlatilag túlterhelte a szalagokat, mert futás közben el-elviszi a hév, és nem mindig tudja tartani magát a lassabb tempóhoz, vagy pedig utána nincs türelme kivárni a szükséges regenerációs időt. De aki ismeri, az tudja, hogy Gábor már csak ilyen.
Nehezítő tényező volt az is, hogy Gábor életvitele meglehetősen rendszertelen, így nehéz megfelelően időzíteni az edzéseit. Sokszor este tízkor indult el futni.
LZ: Az edzései tervezésénél kifejezetten figyeltem például az időjárást. De hiába lőttem be egy kellemes hőmérsékletű száraz napot, ha ő csak hajnalban tudott kimenni futni, amikor mínusz két fok volt és rommá volt fagyva a futópálya. De itt megint az a tényező jön be, hogy akkor próbáltuk az edzéstervet hozzá passzintani. Én az ultrafutásban dolgozó edzőként azt látom, hogy a futásban, vagy az atlétikában is több szakmai edzésmódszer és elmélet is elvezethet ugyanarra a kiváló eredményre. Ebből én azt a következtetést vonom le, hogy a száraz szakmaiságnál fontosabb a versenyző számára megtalálni a legmegfelelőbb módszert. Épp emiatt kimondottan figyeltem arra, hogy egy-egy edzés után milyen hangulatban hív fel. Ha feldobódott volt, akkor éreztem, hogy ez jól esik neki, szívesen csinálja, nyilván legközelebb is szívesen fogja csinálni. Ezért a következő hétre is beírtam neki egy ugyanilyet, még akkor is, ha a szakmai elmélet szerint azt a típusú edzést elég lenne egy hónapban egyszer adni. Az eredményesség szempontjából szerintem ez fontos, építőbb.
RG: A januári privát Ultrabalaton előtt konkrétan még sántítottam. De tudtam, hogy nekem kell még meg ilyen hosszú futás másfél hónappal a verseny előtt. Nem azért, mert szakmailag indokolt lenne, hanem azért, mert a hosszú futásoknál nekem a lábujjkörmöm alá mindig nő egy vízhólyag, bármilyen cipőt és zoknit használok. Ez olyan 150-170 km-nél jön elő. A hólyag aztán lefeszíti a körmöt, amit két nap múlva le lehet szedni. Ezután hónapok telnek el, mire oda visszanő. A nagy és a kislábujjam kivételével a középső három az mindig ilyen “utazóban” van. Januárban viszont tök jó állapotban voltak a körmeim, és tudtam jól, hogy ha nem csapom őket szét, akkor ez a versenyen jön ki a második nap. Azzal viszont nem fogok stabilan haladni. Szóval a privát UB nekem 70%-ban ehhez kellett. A lábam így került olyan állapotba, amit versenykompatibilisnek lehet nevezni. Plusz mellé futottam egy remek időt, ami az önbizalmamat is növelte.
Az olaszországi Policoro adott helyt a 2023-as hatnapos futó világbajnokságnak.
RG: A pálya nehéz, lassú, technikás. A körözős versenyeken vagy parkok vagy kemping területén jelölik ki pályát. Mivel ez többnapos, ez kempingben van, praktikus okokból. Ott a csapatod, a szervezők, a segítők, a masszőrök, satöbbi. A helyszín az olasz csizma talpán, a tengerparton, ötven méterre a vízpart mellett van. A márciusi időjárás ott egyáltalán nem tavaszias, télinek is hirdetik a versenyt. Este plusz 4 fok körül, de nappal egész kellemesre tud melegedni. De óriási különbségek vannak hőérzetben a pálya különböző részein a hideg a szél miatt. A kör belső felén szétizzadsz, a parton meg megfagysz a szélben, kesztyűért könyörögsz.
A pálya 1077 méter, ennek nagy része a kempingen belül relatíve jó minőségű aszfalt. Azon belül nagyon sok kis hupszli van benne. Ezek csak ilyen 1-2 centis hullámok, de amikor már két napja futsz és este van, sötét, akkor egész jól bele lehet csattanni minden lépéssel. A teteje porózus, emiatt mind a három cipőmnek rendesen megkopott a talpa. Nyilván csoszogtam is, de egyértelműen jobban használódtak, mint a magyar pályán. A tengerparti részen pedig térkő van, rengeteg kis ívelt kanyarral. Ami akkor nem zavaró, ha az ember magánál van, enyhe szögekben fordulva egyenesíthető, de amikor már nem vagy magadnál, akkor sokakat láttam, hogy csak a szegélyt követték, mert csak arra az egy méterre tudtak fókuszálni. Ezekből rengeteg plusz méter adódik.
Az extra méterekkel kapcsolatban talán érdekes lehet, hogy miken lehet spórolni.
RG: A faházban, ahol laktunk, két szoba volt és egy nappali. Kiszámoltuk, hogy azzal, hogy én bemegyek a szobába az ágyig, abból összejön másfél kilométer a hatodik nap végére. Ez a távolság pedig nyilván nem számít bele a futott távba. Ezért megfogtuk az ágyat és kihoztuk a bejárati ajtó mellé, hogy ezzel is csökkentsük a felesleges mozgást. Ugyanilyen elven, a kisdolgunkat inkább közvetlenül a pálya mellett végeztük, hogy ne kelljen bemenni az épületbe a mellékhelyiségbe.
Itt még annak is jelentősége van, ha lassabban kelsz fel a székről. Ezeket előzetesen mind végigvettük, hogy hol lehet faragni. Ha lerövidíted a nem alvással, nem evéssel és nem futással töltött köztes időket, az belemegy a futott távolságba. Vagy legalább az alvásba, amivel minőségibbé tudod tenni a futást.
Az ultrák legkritikusabb pontja a tápanyag- és folyadékutánpótlás.
RG: Volt egy hivatalos frissítési pont a pálya közepén, de oda egyszer sem mentem be. Előre eldöntöttük, hogy ott nem fogunk időt veszíteni. Csak Zolinál frissítettem. Így egyrészt folyamatosan tudta követni, hogy mit csinálok, mit eszek, mit iszok. Másrészt korábbi verseny tapasztalata volt, hogy ott sétál az ember a büféasztalnál, hogy mit is egyen, gondolkodik, ezzel is telnek a másodpercek. Továbbá fennáll annak a veszélye is, hogy egy fontos összetevőt, mondjuk egy sótablettát kihagysz. Jobb az, ha ott van valaki, aki észnél van, tudja, mikor mit ettél és ittál eddig és mire van szükséged. Nekem Zoli adott mindent. Két vagy három alkalommal fordult elő, hogy a másik csapat segítői adtak melegszendvicset, mert többet készítettek, mint amennyit a futójuk megevett, ezért megkínálták a többi futót.
LZ: tök jó ételeket szervíroztak a szervezők egyébként, reggelente például meleg croissant-t hoztak. De ezekért is inkább elmentem én, és én adtam oda Gábornak a háznál, ha kérte. Ugyanígy az ebédet és vacsorát is mindig elhoztam. Kivéve, amikor homárt meg rákot adtak, mert egyrészt Gábor nem is eszik halat, másrészt nem egy futóbarát kaja. Azt el sem hoztam. De így tudtam szelektálni, hogy mit együnk.
LZ: Inkább elveket fektettünk le, mint percre lebontott frissítési tervet. Sok függ például a tempótól. Ha jól érzi magát és halad ötperces kilométereket, akkor teljesen más mennyiség kell neki, mint ha hétpercesben van. Gábor viszont ebben nagyon jó. Egyrészt jó a gyomra, bármit megeszik, másrészt mondja azt is, ha érzi, hogy éhes, de elhihetem neki azt is, hogy ha nem kér, akkor tényleg nem kell neki. Sok futó úgy van vele, én is, hogy már nem esik jól, és nem is eszek, miközben pedig nagyon kellene pótolni az energiát. Gábor ezt már kitapasztalta magán és jól kezeli.
RG: Volt olyan, hogy nem fogadtam el valamit, amit kellett volna, de akkor a következő körben, ami hét perc volt, végiggondoltam, hogy márpedig a következő áthaladásnál akkor is megeszem, mert tudtam, hogy szükségem van rá. De tényleg eljön az az állapot, amikor már a nyelved is tele van ilyen gyulladásokkal, nehezen tűröd azt is, hogy bármi hozzáérjen. Visszautasíthatod, de közben tudod jól, hogy rendben, most még haladsz, de mi lesz egy óra múlva frissítés nélkül?
LZ: Sokszor előfordul az is, hogy a futó azt hiszi, hogy fáradt, pedig csak éhes. Sokan azért nem érnek enni, mert ő nem éhes, csak fáradt. Igazából viszont ez olyan fáradtság, hogy elfogyott az égetnivaló energia.
LZ: Hatvan feletti gél fogyott. Nagyrészt narancsos, kólás, kávés, egy-két lime ízű. Arra majd legközelebb figyelni kell, hogy túl nagy arányú volt a koffeines. A végén már sakkoznom kellett vele, hogy mit adhatok, hogy ne legyen túl sok. Ebben egyébként nagy segítségemre volt Maráz Zsuzsi. Mivel én nem kávézom, nem ismerem a hatásait annyira. Zsuzsi mondta, hogy a koffeint nem nagyon lehet túltolni. Amikor már nagyon kimerült az ember, simán lehet adni 100 mg-ot is óránként. Csak figyelni kell a vízhajtó hatására, vissza kell pótolni. De a koffein az izmokat és az agyműködést is stimulálja. Nem ijedünk meg attól, hogy egy Red Bullba egy dupla koffeines gélt beletolunk és azt lehúzza.
Gábor szerencsés abban a tekintetben, hogy elég jól bírja a szilárd táplálékot is verseny közben. Ez nagy előny. Csak géllel felborulna a gyomor. Most úgy hívta a rendes, szilárd ételt, hogy fix kaja, korábban úgy jellemezte, hogy olyan, aminek van térfogata. Több kiló tésztát megevett a hat nap alatt, meg kicsi szendvicseket, kenőmájasszerű vegán szendvicskrémmel kenve. Gumicukor, csipsz. Csoki. Csipszet például venni kellett még kint, mert bár rettentő rossz kaja, mert jóllakottság érzést ad, de annyi energia meg nincs benne, viszont láttam, hogy jól esik neki, sós, inni lehet rá, hagy menjen. Adtam mellé egy izót vagy egy gélt, hogy ne gondolja, hogy a csipsz elég. A legnagyobb zacskó Haribóból is elfogyott kettő.
RG: a csipsz azért is jó, mert elviszel a körre egy marékkal, és menet közben tudod csipegetni. Amikor már félig alszol futás közben, ez is segít ébren tartani.
LZ: Másfél nagy zacskó csipsz, egy kiló kenyér, két kilónyi tészta biztosan elfogyott. A párom, Betti krumplis tésztát csinált, de kaptunk paradicsomos tésztát. Volt gombás is, de a gomba nehezen emészthető, azt nem hoztuk el. Néha meleg levest is adtak. Volt lencsés étel és fagyi is.
Nagyjából annyit evett szilárd ételt, amennyit egy hétköznapi ember, a pluszt a gélek és az izóitalok jelentették.
LZ: A Powerbar cuccok jöttek be neki legjobban, az IsoActive fogyott leginkább. Volt Sponser Long Energy is, az is nagyon jó, de annak az ízesítése nem annyira jött be Gábornak.
RG: Fú, azt már nagyon nem kívántam a végén.
Folyadékkeveréshez szénsavmentes ásványvizet használtak. Hat zsugorból pár üveg maradt, ami a hat napra kb. 50 liter. Mellé még lecsúszott 3-4 liter kóla és 5-6 energiaital a hat nap alatt.
LZ: Az izót az ajánlott aránynál picit hígabbra kevertem, érzésre, hogy könnyen megigya. Sótabletta, C-vitamin és magnézium fogyott még ipari mennyiségben. Az energiaitallal próbáltam óvatosan bánni. Csak akkor adni, amikor tényleg szükség van rá. Nálam alap stratégia az ultra frissítésben, hogy mindig legyen valami “fegyver”, amihez lehet nyúlni, ha krízis van. Ha folyamatosan adagolod az energiaitalt, akkor az újabb adag nem ad már igazán pluszt.
LZ:
Ott remegett a kezem, féltem. Előző nap átvette a vezetést, összeszedett 20-30 km előnyt. Már készültem, hogy nyugodt éjszakánk lesz, ezzel már elmegyünk a célig. Lement az éjszaka, nem is néztem már az ellenfeleket. Gondoltam, majd reggel kiszámolgatom, mennyi kell a magyar csúcshoz, vagy egy kerek kilométerszámhoz. Teljesen nyugodt voltam. Már le se akartam feküdni aludni. A fókuszt azonban nem engedtem el, mert tudtam, hogy csak a leintéskor van vége, hibázni a végén is lehet. Nem akartam azonban hullán megélni a legvégét, ezért mégis lefeküdtem picit pihenni. Bettivel megbeszéltük, hogy csak akkor kelt fel, ha nyomós oka van rá.
Felkeltem, rögtön néztem az eredményjelzőt. Harminc kilométer előny volt. Mondtam Gábornak, hogy nyugi, ne pánikolj, adj nekem egy-két kört, átszámolom, milyen esetben érhet utol. A német akkor két körönként egyet hozott rajta. Gábor csak azt látta, hogy a német srác tök fitten folyamatosan előzi, miközben ő meg hulla fáradtnak érezte magát. Ekkor még tíz óra volt hátra a célig.
RG: mivel hasonló módon gyalultam le korábban a skót srácot, úgy voltam vele, hogy másfél-két órán belül már annyira megközelít, ami neki extra erőt ad, én összeomlok, és akkor eldőlt a verseny. Egyetlen körrel sem akartam hagyni neki, hogy visszavegyen a hátrányából.
LZ: Ekkor kicsit megromlott a hangulat. Össze is vesztünk, mert kiszámoltam neki, hogy ha két perccel rosszabb köröket fut is, még akkor is tíz kilométer előnye marad a végére. Erről pedig mindketten tudtuk, hogy tökéletesen képes.
Gondold végig, hogy eddig feleannyi tempóval ment, rettentő rossz állapotban van, az ellenfél meg izzadság és lihegés nélkül fut. Ha vele megy, óriási a kockázata, hogy tényleg megborul. A lassabb tempónak viszont nincs kockázata.
De nem tudtam rá hatni. Beállt a német mellé és ment vele. Pár körig még próbáltam a lelkére beszélni, hogy gyere ki, beszéljük meg, lerajzolom neked a számok alapján, kilenc perces köröket egy lábon is tudsz. De hajthatatlan volt. Rosszul is esett, hogy nem hallgat rám, de ott el kellett engednem.
Van egy pont, ameddig próbálhatod meggyőzni a versenyzőt. Addig viszont nem mehetsz el, hogy ezt támadásnak vegye és elveszítse a bizalmát veled szemben, hiszen akkor úgy érezné, hogy egyedül maradt. Ekkor mondtam neki, hogy oké, támogatlak, fogadd el a frissítéseket és nyomjad. Gábor még most sem feltétlenül hiszi el, de ott valós esélye volt rá, hogy összeesik. A németek pedig, ha okosak, pont erre kellett, hogy játszanak, hiszen az egyértelmű volt, hogy a hátrányuk csak akkor ledolgozható, ha Gábor mozgásképtelenné válik. Ehhez bele kellett vinniük egy olyan tempóba, amibe belerogyik. Gábor pedig belement a csőbe. Tudtam, hogy vagy megnyerjük a versenyt, vagy Gábor összeesik és elbukjuk.
RG: Én meg odamentem a német sráchoz, és közöltem vele, hogy ha fene fenét eszik is, én akkor is itt fogok mellette futni, szóval vagy felejtse el az első helyet, vagy ájulásig futunk. Ez reggel hatkor volt, kilenc óra volt még hátra. Mondtam neki, hogy délig fogok így vele jönni, három óra alatt pedig már nem tudja behozni a hátrányt. Indul tehát egy hatórás verseny a versenyen belül. Kicsit őrültnek nézett, kérdezte is, hogy a segítőim mit szólnak hozzá. Mondtam neki, hogy nem tetszik nekik, de ez most így fog eldőlni.
Nem tágítottam mellőle. Ha megállt öltözni vagy pisilni, akkor én is megálltam.
Ez így ment vagy két órán át, amikor némi káromkodás közepette a német versenyző bedobta a törülközőt és elengedte a küzdelmet. Jelentősen visszalassult, így Gábor is megnyugodott.
LZ: Igazából engem az egészben az rázott meg nagyon, hogy az alapján, amit az ultrasportról tudok, biztos voltam benne, hogy az ember nem hajtja magát összeesésig, mert az agy előtte letilt. Nagyon magas intenzitásnál ezt könnyebb elérni, más sportokban gyakran előfordul, de egy hat napon át fenntartott, folyamatosan határon billegő terhelésnél, nagyon alacsony energiaszintnél ez egészen mást jelent. Abban sem voltam biztos, hogy itt egy ilyen összeesést túl lehet-e élni, nem vagyok orvos. Meggyőződésem azonban, hogy ott, akkor Gábor elment volna addig a pontig, és ez nagyon megijesztett. Nem láttam még ilyet. Abban is biztos voltam viszont, hogy ha egyetlen ember van a világon, aki elmegy addig a pontig, amíg össze nem esik, akkor az Gábor. El kell azonban ismernem, hogy végül neki lett igaza, bevált a taktika, megnyerte és ájulás sem lett belőle. De a kockázat benne volt.
(Hogy mennyire a végletekig hajtották magukat a versenyzők, azt jól példázza a 4. helyezett Michael Böhm esete. A két évvel ezelőtti második helyezett a díjátadó közben elájult, feje ijesztően nagyot koppant a betonon, de szerencsére nem lett komolyabb baja. 70 km-re futott kevesebbet, mit Gábor.)
RG: Hozzátartozik a dologhoz, hogy a kanadai magyar lány, Viki segítője azt mondta, hogy az ájulástól sem kell tartani, mert "max. egy óra alatt úgyis feltakarítjuk és újra pályára visszük".
LZ: Igen, mindenki látta, hogy Gábor szinte önkívületi állapotban van. Zselével frissített és az egészet félrenyelte. Miután vázoltam nekik a szitut, a másik csapat segítője valóban nyugtatott, hogy ha felborul is, van annyi idő még hátra, hogy talpra állítsuk.
Ekkor jött Maráz Zsuzsi, aki tanácsolta, hogy ha keresztben állnak a szemei, akkor akár 2-3 koffeintablettát is adhatok neki egyszerre. Ez lehet, hogy csak kitolja az ájulást, de ideiglenes megoldásnak jó.
Gábor a negyedik napon azt hitte, hogy még csak a harmadik napnál tart. Egészen felvillanyozta, amikor kiderült számára, hogy hirtelen egy nappal közelebb került a célhoz, mint gondolta.
LZ: már a második napon elérte azt a relatíve rossz állapotot, amibe korábban csak a harmadik vagy a negyedik napon került. Persze ez még a bőven kezelhető állapot, de azért aggasztó volt, hogy ennyire korán jött. A futók és a kísérők is már az első éjszaka után, a második napra elérik azt a fáradtsági állapotot, ami aztán konstans lesz.
Mélypontok inkább pszichésen voltak, mint például az ötödik napon, amikor a skót sráccal vívott külön harcot, és a skót volt egy ideig a gyorsabb. Akkor például a párom, Betti segített. Vele nem annyira szoros a viszonya Gábornak, nagyobb felé a tisztelete, ezért bizonyos helyzetekben jobban hallgat rá.
RG: Akkor nagyon mínuszban voltam az alvással, öt-hat órája a pályán voltam, de nem tudtam a skóthoz egy méterrel sem közelebb kerülni. Ott már csak le akartam feküdni. Muszáj volt aludnom, nem tudtam gondolkodni, futni, semmit nem tudtam. Betti viszont mondta, hogy nyomjam még egy kicsit. Belül, magamban háborogtam, de végül úgy döntöttem, hogy jól van, kimegyek még két körre. Kimentem, és megállt a srác. Azt hitte, hogy hosszabb pihenőre fogok megállni, és amikor meglátta, hogy nyomom tovább, mentálisan megtörte. Ezután a következő hat órát keményen megnyomtam, hogy előnyt építsek fel vele szemben és közelítsek az éllovashoz.
Ennek a hat órának a végén Gábor olyan fáradt volt, hogy a frissítés közben, az asztalnál ülve, két rágás között elaludt. Zoli és Betti betámogatták, hogy aludjon kicsit. 15-20 percnél többet sosem aludt, itt azonban Zoli engedett neki fél órát, mielőtt megkérdezte, vissza tud-e menni.
LZ: A legrosszabb állapotából fél óra alvás után ő maga tudott úgy dönteni, hogy kimegy.
Számos olyan pillanat van egy ilyen versenyen, ami mentálisan komolyan próbára teszi az embert. Látni, hogy a másik mennyivel több kilométert fut mondjuk az első napon. Vagy hogy a második napra feljebb jöttem ugyan, de nem eleget. Vagy hogy az előttem állónak nincs sok kilométer előnye ugyan, de nem tudok hozzá szemernyit sem közelebb kerülni. Tiszta fejjel,az egész verseny távlatában látva sokkal jobban felmérhetők az erőviszonyok és a lehetőségek, de a futó fáradt fejjel nem tud ilyen józanul mérlegelni.
RG: Az a nehéz benne, hogy amikor fáradt vagy és szét vagy esve, nem tudod felmérni, hogy mi van még benned. Közben pedig a másikon nem látod, hogy mennyire fáradt, csak azt, hogy megy. Ebből levonod a következtetést, hogy te tök szarul vagy, és épphogy tudod vele tartani a tempót, közben pedig lehet, hogy már ő is az ájulás szélén van és pont most fog megállni.
RG: Első nap csak tíz percek, de abból több. Az első harminc órában óránként megálltunk, de nem volt minden órában alvás. Ezután tíz vagy húszperces alvások voltak, illetve négy alkalommal fél óra. Bár ebből kettő az a masszázs volt, csak elaludtam közben. Ebből összesen nagyjából napi másfél óra alvás jött össze.
LZ: Az se mindegy, hogy egy ilyen alvás milyen mély. Képzelheted, hogy tíz perc alatt mennyit lehet pihenni. Talán a harmadik nap mondta először, hogy “na, ez igazi alvás volt, még álmodtam is”. Magát az alvást nehéz számszerűsíteni. Igazából csak azt tudjuk, hogy mennyit állt és mennyit feküdt. Az egészben az a bámulatos, hogy nem is volt igénye többre, nem az volt, hogy lebeszéltük az alvásról, hanem maga kelt az első szóra és ment tovább. Ebben biztosan sokat segítettek neki az óceán átkelések meg evezések.
RG: A harmadik estétől jöttek először a hallucinációk. Éjféltől napkeltéig. Volt a pálya mellett közvilágítás, illetve LED-fények. A kemping egy fenyvesben van. Ahogy a növények árnyéka rávetődött a betonra, azokat nem síkban láttam, hanem térben. Néha az volt az érzésem, hogy beleakad a lábam, és ki kell őket kerülni. Volt, hogy konkrétan fel akartam rá mászni, de nem volt hova. A pályán három helyen mérték az időt, amelyhez a talaj fölé alig kiemelkedő csipszőnyeget használtak. Előfordult, hogy ezt akkorának érzékeltem, hogy még a mögöttem jövő is meghökkenve hördült fel, milyen magasan ugrottam át. Mint egy gátfutó. Amikor elrugaszkodtam, már tudtam, hogy ez csak a csipszőnyeg, de előtte annyira megijedtem, hogy nekirontottam, mint egy falnak. Ezek ilyen hullámokban jönnek, jellemzően éjszaka, a hajnali órákban.
Volt a kempingben pár róka, azok jöttek-mentek éjjel-nappal. De akadt egy halom vaddisznó is, hatalmas darabok voltak. Az egyik éjszaka éppen Krisztával futottam, és ott állt a bazi nagy, bozontos, szőrös dög az úton. Viccesen megkérdeztem tőle, hogy megfogjam-e neki és menjünk annak a hátán tovább, ő meg csak bepánikolt, hogy ott ez a ronda nagy állat. Végül arrébb sétált.
LZ: A vaddisznók tényleg ott voltak, ezt a rendezők is mondták, ezeket nem hallucinálta.
Segítőként Lesi Zoli egyszerre 2-3 órákat aludt, összesen napi 5-6 órát. Ilyenkor párja, Betti tartotta a frontot.
LZ: Bírtam volna kevesebb alvással is, inkább attól féltem, hogy fáradtan a gondolkodásom lelassul. Amikor már nincs kedved kimenni frissíteni, vagy átszámolni, hogy az ellenfél hogy áll, az nem jó. Ilyenkor inkább szóltam Bettinek, hogy váltson le, elmegyek picit aludni. Neki van már ebben tapasztalata, engem már régóta ő frissít az UB-ken és más versenyeken. Kísérőként nekem mindenáron tartanom kell egy pozitív, de legalább semleges légkört. Akármilyen rosszul vagyok, ezt a futóm nem tudhatja meg. Nyilván látja, hogy fáradt vagyok, de ezt minimalizálni kell.
Amikor beszélgetek a srácokkal, még nem teljesen ülepedett le bennük az egész verseny, maguk is emésztik a történteket. Főleg az utolsó napot, Gábor és a német versenyző, Adrian Rewig csatáját, melyet két teljesen ellentétes szemszögből éltek meg. Ez a barátságukat is komoly próbára tette.
LZ: Én most is úgy gondolom, hogy igazam volt, sokkal nyugodtabban, számára is kevésbé megterhelően is letudhattuk volna azt a pár órát. Ezután mellé álltam, mert az ő világbajnoksága, úgy kell segítenem, ahogy neki jó, nem úgy, ahogy nekem. De minden körben, amikor vártam vissza, és valamiért lemaradt, mert megállt elvégezni a dolgát, vagy ilyesmi, és pár másodperccel hamarabb fordult be a német, már vártam, hogy szól, hogy Gábor hol esett össze. Most is úgy gondolom, hogy volt reális esély az összeomlására. Azt érezheti, hogy ott, akkor bírja, de azt nem tudhatja, hogy még öt óráig is bírni fogja-e.
RG: Én sem feltétlenül azt gondoltam, hogy ő bírni fogja. Csak az járt a fejemben, hogy tök nagy motivációt lehet abból meríteni, ha látod, hogy az ellenfél behorpad. Ettől te még erősebb leszel, a másik még jobban behorpad, le is sérül és abba is hagyja. Én pont így tudtam felmászni a többieken keresztül a dobogó tetejéig, és mivel tudom, hogy ez nagyon működik, főleg ilyen fáradtságnál, akkor már attól megállsz, hogy látod, hogy a másik hogyan néz rád. Erre nem akartam semmi esélyt hagyni, az én logikám szerint így lehetett ezt legjobban a csírájában elfojtani.
LZ: Szerintem az ellenfél sokkal kevésbé élte ezt meg ilyen egymás elleni csatának, ő ment a saját kilométeréért. Nyilván meglepődött, hogy Gábor miért csinál ilyen hülyeséget, amikor már gyakorlatilag megnyerte. A német srác az előző, ötödik nap reggelén indult meg nagyon, tehát már huszonnégy órája nem aludt. Az ellenfelek is gyengébbek voltak, a negyedik napon még a negyedik vagy ötödik helyről kezdte meg a felzárkózást. Egy hosszú, pihenés nélküli szakaszban volt, szinte biztos vagyok benne, hogy csak a saját versenye érdekelte, nem hiszem, hogy a másik elleni küzdelemnek fogta fel. De lehet, hogy mindkettőnknek van valamennyi igaza. A személyes tapasztalataim alapján tudom, hogy az ilyen szintű versenyeket nem személyes harcnak fogják fel, de lehet, hogy Gábor pont ezért nyeri meg ezeket a versenyeket. A többiek magukból akarják kihozni a maximumot, Gábort meg az motiválja, hogy megelőzze azt, aki előtte van.
RG: Én gyerekkoromban tájfutottam kilenc évig. Már akkor is az érdekelt, hogy a dobogó legtetejére állhassak, akármi van. Ha volt egy csalánmező, amit mindenki más kikerült, én keresztül csörtettem rajta, ha az kellett a győzelemhez.
LZ: Ez így van egy csomó futó szakágban. Félmaratonon, maratonon is taktikázni kell. De az ultra más. Szerintem ebben a körben nagyon kevesen gondolkodnak így. Szerintem ha Gábor is a saját versenyét futná, akkor lehet, hogy egy jobb eredménnyel nyert volna. De nyilván nem bírná, mert őt meg nem az motiválja, hanem ez.
RG: Vagyunk olyan jó barátok, hogy ezt meg tudjuk beszélni. Teljesen belátom, hogy az ő nézőpontjából igaza van, hiszen rohadt nagy előnyöm volt, a srác is fáradt volt, ezt kellett javasolnia. Ugyanakkor én azt gondolom, hogy ha a német valami energiát még valahonnan tudott volna mozgósítani, amivel engem le tudott volna ültetni, ennek a veszélyét szerintem csak az én módszeremmel lehetett megelőzni. Vánszorogtam akkor már. És bár fel tudtam gyorsulni, de kizárólag azért, mert csatáztam vele. Taktikázáshoz fáradt voltam, nekem így egyszerűbbnek tűnt.
LZ: Neked nem is kellett volna taktikázni, azért voltam én ott. Neked nem is kellett volna vele foglalkoznod, csak hozni azt a tempót, amit körről körre mondok. De bejött a módszered, szóval ilyen tekintetben nincs ellentmondás. A kérdés számomra csak az, hogy vajon a másik fél is ennyire csatának élte-e ezt meg.
Vajon hogyan zajlott a beszélgetés kettejük között?
RG: Arra emlékszem, hogy megtettünk két-három kört, amikor megkérdezte, hogy “közben beszélgethetünk?” Mondtam, hogy persze, tök nagy haverok vagyunk, ez milyen szép dolog már. Kérdezett néhányat az antarktiszi útról meg Grönlandról. Miközben ott csontoztuk egymást, feltett pár alap kérdést. Megkérdezte például, hogy mi a különbség egy sokhetes sarkvidéki vagy hajós út, meg egy ilyen hatnapos között. Mondtam neki, hogy itt nem fogunk meghalni, legfeljebb felborulunk. Az óceánon meg bele is halhatsz, más a hangulata. Illetve ez sokkal gyorsabban történik ahhoz képest. Persze ott is próbáltam úgy fogalmazni a válaszokat, hogy érezze belőle, hogy én még bírnék menni egy hónapig is, ha kell, szóval ezt a hat órát ki fogom bírni. Habár pontosan tudtam, amit Zoli mond, hogy én is bármikor felborulhatok. Bár kisebb esélyt láttam rá, hogy én omlok össze előbb.
Lassan kezd kialakulni egyfajta konszenzus Gábor és Zoli között. Pont a barátságuk az, amely segít ezeket a verseny közbeni, kiélezett szituációban felmerülő konfliktusokat megoldani.
LZ: Tudom, hogy mi az, amiben sosem fogom tudni meggyőzni, úgyhogy ezt elengedem, még akkor is, ha szentül hiszek benne, hogy előnyére válna. Ezeken nincs értelme összefeszülni. A legközelebbi versenyen ezt a tapasztalatot nekem kell beépítenem a stratégiámba. Tudom, hogy legközelebb mit javasolhatok és mennyire erőszakosan. Itt, utólag mindent meg lehet beszélni, át is beszélünk, de ott ezt a tapasztalatot nekem kell felhasználni, nem neki. Nem a saját egómat fényezni megyek oda, hanem azért, hogy segítsek neki nyerni.
RG: Két éve ilyenkor még ez egy olyan ötlet volt, hogy oké, oké, csináljuk, de annyi volt a realitása, hogy építsünk egy Mars-rakétát és előzzük be az Elon Muskot. Ha ő meg tudja csinálni, mi is meg tudjuk itthon a kertben. Most meg mi értünk el a Marsra.
Hallgattuk a komoly bírálatokat a többi ultrafutótól, hogy mégis hogyan gondoljuk mi ezt az egészet. Még a tavaly szeptemberi verseny előtt is komoly kételkedő kritikákat kaptunk, még a baráti körből is. Rajtunk kívül kb. senki nem nézte ki belőlünk, hogy képesek vagyunk rá. Mi belül hittünk benne, de kívülről, objektíven nézve mi sem gondoltuk volna. Semmilyen összetevő nem volt meg.
LZ: Tény, hogy pusztán az előzetes teljesítményeit nézve semmi nem indokolta. Néztük a korábbi hazai nagy nevek, Sipi, Pecsenye, Szőnyi Feri eredményeit, meg akik hatnaposon 800 felett futottak, és hozzájuk képest Gábor 100 km-es és 24 órás idejei nem voltak sehol. A kételkedők ebből azt vonták le, hogy akkor nem is lehetséges, nem tudja megcsinálni.
Két éven át egymást spanoltuk, hogy “világbajnok leszel”.
Gábor szerint ennek a világbajnoki címnek az a különlegessége, hogy ez nem egy expedíció, hanem emberek ellen elért, mért, hitelesített eredmény.
RG: Ez egy totál más világ, és jó érzés, hogy itt is le tudtam tenni valamit az asztalra.
Úgy mentünk ki, hogy meg kéne nyerni. Ugyanakkor tudtuk, hogy nem lesz egyszerű. Míg az első két nap 14., majd 9. voltam, akkor tudtam, hogy meglesz ez, szépen majd simán felgyaloglunk a dobogóra. Amikor viszont már közel voltam a dobogóhoz, és láttam, hogy milyen rohadt erősek a többiek, és a mögöttem lemaradt csoportnak is elég egy óra, hogy újra nyakamra másszanak, akkor nagyon nem úgy nézett ki. A skót srác is bivalyerősnek tűnt, nagyon eltökéltnek, és csak ment, ment, ment. Akkor olyan távolinak tűnt a dobogó, mint egy holdutazás. De folytattuk, és lépésről lépésre felőröltük az ellenfelet.
Az egésznek van egy olyan hangulata, mint az antarktiszi expedíciónak, hogy 2,7 km/órával caplatsz a nagy semmiben, és előbb-utóbb odaérsz a célba. Tök hihetetlen, hogy hogy, mert fényévnyire van az egész, de mégis oda tudsz érni. Azzal tudtunk nyerni, hogy jobban hittünk benne.
Nagyon érdekes volt, hogy a pályán lévő versenyzők többsége, akik ismertek, már akkor biztattak, hogy meglesz ez, amikor még csak a hatodik helyen voltam. Ott volt a legendás Yiannis Kouros, a világcsúcstartó, aki az egyik rendezővel beszélgetve azt mondta neki, hogy “itt van a nagyon tehetséges magyar gyerek, aki nyerni fog”. Pedig még akkor sem voltam dobogós helyen. Az óriási motivációt adott. Amikor pedig jöttem fel a skótra, többen odajöttek hozzám, és mondták, hogy az egész mezőny azt figyeli, hogy mikor fogom megtámadni. Gyakorlatilag a többi versenyző is elhitte, hogy nyerni fogok. Ez is nagyon sokat adott.
Lesi Zoli osztja Gábor véleményét. Szerinte volt, aki többet rakott bele a felkészülésbe, egész egyszerűen Gábor sérülése miatt, de ők hittek legjobban a győzelemben.
LZ: Még azt sem hinném, hogy jobban akartuk. Gábortól hallottam ezt egy csomószor, hogy ha valamit nagyon akarsz és teszel érte, akkor a körülmények is elkezdenek segíteni benne. Ezt én elhittem Gábornak, nagyon magabiztos volt. Ismerjük “A Rakonczayt”. Úgy mentünk ki, hogy meg kéne nyerni. Előtte sosem így fogalmazott, hanem hogy meg fogjuk nyerni. Én ettől függetlenül elhittem neki. Egy évet készültünk rá, és a versenyen bebizonyosodott, hogy akartuk, tettünk érte, és a körülmények tényleg mellénk álltak.
RG: Az ember persze elgondolkodik, hogy bár nagyjából mindenkinek hasonló a fizikuma, rohadt sokat készült, a versenyen ugyanazt eszi. Minden ugyanaz, a végén mégis az egyik fut hatszázat a másik 800-at. Az egyik fut 840-et és megnyeri, a másik “csak” 800-at fut. Mi miatt? Nem én edzettem a legtöbbet, nem hiszem, hogy az én izomzatom a legjobb.
De amikor éjjel kettőkor elkezdett szakadni az eső, bokáig ért a víz és mindenki lement a pályáról, mert rohadt hideg volt…
RG: Igaziból jobban bele mertünk állni. Ez volt a kulcs, hogy bátrabban mentünk előre.
LZ: A kétségek leküzdésében senkinek nincs akkora tapasztalata, mint Gábornak. Kint lenni az óceánon egyedül, túlélni az életveszélyt - ilyen tapasztalatokkal könnyebb felállni fáradtan az ágyból.
Gábor következő, valószínűleg utolsó futó terve a világ leghosszabb futóversenye New Yorkban jövő augusztusban. Ez egy ötezer kilométeres verseny, amelyen kb. 30 ember indul, minden évben megrendezik, a kvalifikáció sem egyszerű. A rekorder negyvenkét nap alatt teljesítette, de az 50 napon belüli teljesítés már extrának számít. 25 évvel ezelőtt a magyar Sipos István nyerte.
Távlati céljai között továbbra is szerepel az Atlanti-óceán SUP-pal történő átevezése, közelebbi célok között pedig szívesen visszatérne az Antarktikára. Hogy ott mit forral, azt remélhetőleg hamarosan elmondhatjuk.
GOMU Hatnapos futó világbajnokság férfi top eredmények:
1. Rakonczay, Gabor (HUN, 42)- 527.244 miles/ 848.518 km
2. Rewig, Adrian (GER, 40)- 512.753 mi/ 825.196 km
3. Żuk, Paweł (POL, 48)- 501.437 mi/ 806.986 km
4. Bohm, Michael (GER, 48)- 481.434 mi/ 774.794 km
5. Freeman Lopez, Rodrigo (BRA, 43)- 475.254 mi/ 764.848 km
6. Tenchio, Matteo (SUI, 43)- 465.195 mi/ 748.660 km
7. Ivory, Luke (SCT, 39)- 464.042 mi/ 746.804 km
8. Marcato, Andrea (ITA, 41)- 450.650 mi/ 725.251 km
9. Klesen, Willi (GER, 60)- 445.989 mi/ 717.751 km