Kik állnak az ultrafutók mögött?

A segítőim látják az arcomon, mikor kapcsolok át versenyzős üzemmódba

Aki nyomon követi Lubics Szilvia futásait, az tudja, hogy számára nincs lehetetlen. De vajon kik segítik, támogatják a versenyeken? Milyen tapasztalatokkal érkezett haza az Atacama sivatagból, az eddigi leghosszabb, segítők nélküli futásáról? Erről és jövő évi terveiről is mesélt nekünk egy kicsit.

Lubics Szilvia az Atacama sivatagban kísérők nélkül

A chilei Atacama Crossing után alig egy hónappal vagyunk. Ez az az ultrafutó verseny, ahol nemcsak a hosszú, 250 kilométeres táv, a 2500 méter tengerszint feletti magasság, de a sivatagi körülmények is iszonyú terhet rónak a futókra. Ráadásul mindez úgy zajlik, hogy a versenyzők nem vihetnek magukkal kísérőt, így a hatnapos futás alatt csakis magukra számíthatnak.

Nincs külső támogatás, nincs külső frissítés, nincsenek bátorító szavak a pálya széléről. Csak a futás van. A lépések és a légzés hangja. A málha a hátadon. És a sivatag.

Az Atacama Crossing a Four Deserts (négy sivatag) versenysorozat első állomása. A másik „futam” a Gobi March, amit a Góbi-sivatagban rendeznek, és ott van a Namib Race, ami a namíbiai sivatagban lesz. A következő, a The Last Desert névre keresztelt versenyt pedig az Antarktiszon rendezik.

Szilvi összesített idővel a negyedik, korosztályában az első helyen végzett Chilében, és a Facebook-oldalán is beszámolt a célba érkezés élményéről, a versenyről, és ami mögötte van...

"...minden napot úgy éltem meg, hogy az maga a csoda. Én még ilyen jól talán sosem éreztem magam ultratávú futóversenyen. Talán, mert nem „versenyeztem”, csak tapasztaltam. Megéltem a pillanatokat, amiket a sivatag megadott nekem ebben a hétben. Napról napra szembesültem vele, hogy milyen kis pont vagyok ebben a hatalmas mindenségben, és egyszerűen élveztem, hogy részese lehetek ennek a végtelennek. Nem akartam meghódítani a sivatagot, csak örültem, hogy enged eggyé válni önmagával."

- Mennyiben volt más ez a verseny, mint az eddigi futásaid?

- Az atacamás verseny életem legnagyobb élménye volt. Bár előtte kicsit tartottam tőle, hogy mi lesz, hogy fogom bírni zsákkal, egyedül, de - hogy őszinte legyek - végül nem hiányzott, hogy bárki segítsen. Nagyon izgalmas dolog volt, leginkább azért, mert nemcsak futni kellett, hanem egy csomó más dolgot is meg kellett oldani. Egyrészt, mert teljesen nomád volt az egész, sátorban aludtam, a testsúlyom ötödét kitevő, 10 kilós zsákkal a hátamon futottam egy héten át, a negyven fok feletti nappalokban és fagypont körüli éjszakákban… szóval egy elég különleges futás volt. De azt kell, mondjam, teljesen beleszerettem.

- Hogy viselted, hogy nem voltak segítőid?

- Az, hogy nem volt segítő, szintén egy különleges része volt a versenynek. Mert itt nem az volt, hogy elmentem valahová, futottam és aztán hazajöttem, hanem az, hogy ez eltartott egy hétig, és közben teljesen kiszakadtam a hétköznapokból, egy totál más világba kerültem. Nem volt net, nem voltak híradók, nem volt az a kaja, amihez hozzászoktam, de közben mindig éhes voltam… De mégis, amikor benne voltam, akkor nem hiányzott semmi, ami itthon megvan a „sima” hétköznapjaimban.

Kép forrása: Lubics Szilvi facebook

Általában napi egy levelet írtam a férjemnek, és ő is írt, amit aztán vagy megkaptam, vagy nem, de ez elég is volt. Utána is csak apránként engedtem magam vissza az életembe. Hogy őszinte legyek, kicsit féltem is visszazökkenni az átlag napokba. Igazából talán pont ettől is volt olyan jó, hogy csak magam voltam, magamra számíthattam.

- A tavalyi Badwater ennek pont az ellenkezője, ott segítők nélkül nem is indulhat futó...

Igen, a Badwater alapból olyan verseny, ahová kötelező kísérőt vinni, mert a szervezők - az extrém körülmények ellenére - semmit nem adnak.

Ezen a versenyen nagyon-nagyon sok múlik a kísérőkön. Nem azért, mert azt kell mondaniuk, hogy menjél, mert azt nem kell mondani, hanem mert ott a teljes frissítésem, a hűtésem az az ő kezükben van. Mert a pálya szélén nincs egy kocsi, frissítő sátor a kétszáz akárhány kilométeren keresztül.

És talán pont ez az, ami visszatart attól, hogy odamenjek. Mert szerintem az egész borzasztó nagy terhet rak olyasvalakire, aki a végén úgymond nem kap semmit. Te befutsz valahova, és frankó, hogy megcsináltad, ő pedig egy abszolút háttérszereplő. Pedig egy Badwater egy kísérőnek nagyon küzdelmes, mert neki is ugyanúgy ötven fok van, neki is sokat kell innia, fent kell maradnia, melletted kell jönnie, locsolnia kell és egyebek. Ott két emberre olyan fizikális teher hárul, ami nem sokkal kisebb, mint a tiéd.

az egész borzasztó nagy terhet rak olyasvalakire, aki a végén úgymond nem kap semmit.

- Akkor szíved szerint többet nem is futnál több Badwatert?

- Hát, bennem van, hogy milyen jó lenne javítani a Badwater-időmön, és még talán tudnék is, de az visszatart, hogy egy egész hadsereget kell vinnem magammal. A tavalyi Badwater futáson a férjemen és Vajda Zolin (illetve a filmet készítő Simonyi Balázson) kívül ott volt Zoli amerikai unokatesója is Los Angeles-ből, és ő vitte az autót. Egyébként, ha belegondolunk, ott vezetni is baromi nehéz, mert egy csomó szabály van a versenyen, hogy hol állhatsz meg, hol nem... és hogyha a sofőrnek kell kiszállni melléd is, akkor nagyon-nagyon macerás tud lenni az egész.

- Volt-e olyan pillanat akár Kaliforniában, akár más versenyen, ahol a segítőn múlt, hogy folytattad a versenyt?

- Olyan nem volt még a Halálvölgyben sem, hogy a kísérőimnek kellett visszarugdosnia a pályára, vagy, hogy én nem akartam, és rábeszéltek. Ha odamegyek egy versenyre, akkor nálam az nem opció, hogy kiszállok.

- Ha választanod kell a kísérővel vagy kísérő nélküli futás közül, melyikre voksolsz?

- Persze, fontosak a kísérők, és nagyon jó, ha ott vannak akkor, amikor ennek jelentősége van. Ilyen a Badwater. De például egy Spartatlon azért jobb nekem, mert ott csak ritkán találkozhatok a kísérőimmel. A kísérő nélküli versenyeken én tudom, hogy nekem mit kell megoldani, és szeretem, ha nem mástól függök. Kénytelen vagyok tudatomnál lenni, és csinálni azt, amit kell. De természetesen lelkileg jó, hogy a férjem ott volt a Spartatlonon, és tudtam, hogy x kilométer múlva látni fogom. Meg persze egy huszonnégy óráson is jó, ha a kísérő ismer, követ, és ha valami probléma van, akkor tud improvizálni. Tehát nyilván fontosak a kísérők ilyen esetekben. De ez versenyfüggő.

- Te kit kísérnél szívesen?

- Huh, ez jó kérdés... Mert szerintem nagyon nehéz kísérni. Mondjuk, hogyha megkérne a húgom, hogy segítsek neki egy versenyen, akkor őt szívesen kísérném. A férjemet is kísértem már UltraBalatonon, és tényleg nem egyszerű, főleg úgy, hogy az ember szereti a futót, vagy mélyebben kötődik hozzá, mint egy sporttárs vagy edző. Illetve amikor Szabó Béla barátom készült a Spartatlonra, és még nem tudta, hogy lesz-e kísérője, akkor felmerült, hogy megyek és segítek neki. Mindenesetre valaki olyasvalakit kísérnék szívesen, akinek biztosan tudok valami pluszt adni, akár azzal, hogy én már előtte megcsináltam azt a versenyt.

Kép forrása: Lubics Szilvi facebook

- Kik azok, akik a hétköznapokban is segítenek?

- A férjemen kívül sokan segítenek és támogatnak, de van egy barátnőm, Szakál Anna, aki nélkül szerintem nem tudnám azt csinálni, amit csinálok. Ő az, aki belelát a mindennapjaimba, az otthoni teendőkben is szokott segíteni, ha a férjemmel utazunk, akkor átjön a srácokhoz. Most, hogy Chilében voltunk, gyakorlatilag átköltözött hozzánk. Most ő kísért a hatóráson Szentendrén (SkanzenUltra Magyar Bajnokság), és - bár nem futó - iszonyú jól csinálta a frissítést. Ismer annyira, hogy pontosan érti minden rezdülésem, és az arcomon látja, mikor kapcsolok át versenyzős üzemmódra. Az egyik legjobb UltraBalatont is akkor futottam, amikor ő volt az egyik kísérőm.

- A versenyek tervezésébe bevonod a leendő kísérőid?

- Az, hogy én mit versenyzek, mindig egyedül döntöm el, és abba nem szól bele senki. Még az edzőm, Olivér sem. Nekem az a fontos, hogy én szerelmes legyek egy versenybe, mert akkor tudok érte mindent megcsinálni. Vagyis azt hiába mondja nekem valaki, hogy fussak itt meg itt, ha én nem érzem iránta, hogy „huh, de jó lenne menni”, akkor nem megyek. Mert abba tudsz beletenni rengeteg melót, ami neked fontos, nem pedig az edződnek vagy bárki másnak.

Az viszont fontos volt, hogy a jövő őszi verseny – amiről most még nem szeretnék konkrétumot elárulni – a férjem beleegyezésével menjen. Gyuri sose mondja egy versenyre, hogy ne menjek, de ez kivétel volt, és első körben azt mondta, jobb lenne kihagyni. Aztán körbejártuk, a szervezőkkel leleveleztem a problémáinkat, hogy mi az, amitől tartunk. Miután leírták, hogy mi, hogyan zajlik ott, újra végigbeszéltük otthon, és azt gondolom, hogy így mostmár a férjem teljes megnyugvásával neveztem be.

- Mesélnél még egy kicsit a jövő évi terveidről? Segítőkkel futsz majd vagy nélkülük?

- A jövő évi fő versenyeimen nem lesznek segítők. A három nagy futás közül az egyik Namíbiában lesz áprilisban, ugyanúgy hat napig a sivatagban leszek, mint az Atacamában.

Rá egy hónapra az UTH® 112-es távján fogok indulni, és ezt is önellátóra terveztem. Utána ősszel lesz egy nagy verseny, ami a legextrémebb dolog lesz, amit valaha csináltam. Erről többet egyelőre még nem mondanék, a bejelentéssel megvárnám Namíbiát, de annyit elárulhatok, hogy ez még az Antarktisznál is húzósabb lesz.

A kísérő szemszögéből

Te nem lehetsz fáradt, nem lehetsz rémült vagy zavart.

Lubics Szilvi elárulta, milyen egy ultrafutó-versenyen kísérve lenni, de vajon milyen érzések dúlnak egy kísérőben? És mitől „jó” egy kísérő? Erről Czunyi Károlyt kérdeztük, aki a 2015-ös UltraBalatonon Lőrincz Olivérrel (Szilvi edzőjével) kísérte Szilvit, és azóta több ultrán is volt segítő. Az idei Badwater-en is futott egy barátja után több, mint 100 km-en.

Sokan szokták mondani, hogy csak az vállalkozzon egy ilyen hosszú versenyen a futó kísérésére, aki felkészült arra, amit ott látni fog. Ha egy ultrafutó kísérője vagy, feladatod nemcsak a kulacs és a zselé kézbeadása, hanem a verseny alatt felmerülő problémák, gondok megoldása, vagy legalábbis megoldásának segítése.

Hogy milyen egy jó kísérő?

Az első és legfontosabb, hogy tudd: azért vagy ott, hogy a futód helyett gondolkodj (is). Egyrészt azért, mert te kívülről látod az eseményeket, másrészt pedig, mert egy ilyen hosszú futás alkalmával sokszor sérül a versenyző ítélőképessége. Tehát ne a futótól várd a megoldást, hogy mikor, mit és mennyit egyen. Egy jó kísérőnek tisztában kell lennie futója igényeivel, és kérdés nélkül, de a helyzethez alkalmazkodva kell ellátni őt a szükséges folyadékkal, energiával.

Te nem lehetsz fáradt, nem lehetsz rémült vagy zavart. Ezt nem láthatja rajtad, mert magabiztosnak kell lenned, és minden kérdésben jó megoldást kell kínálnod számára. Ha te összezuhansz, mit vársz a futótól? Az idei Badwater alkalmával, ahol egy jó barátomat kísértem, több mint 100 kilométert futottam mögötte, és érdekes módon nem éreztem fáradtságot. Csak a futó érdekei lebegtek a szemem előtt, a saját frissítésem is igen csak háttérbe szorult. Fontos tehát észben tartani, hogy aznap érte vagy ott! Sokszor a nehézségek a célba érkezés után sem szűnnek meg, de a cél elérése katartikus pillanat a kísérő számára is. Hiszen ő ugyanúgy végigéli a 24-40 órákat, és amikor célba érnek, nem csak a futóból, de belőle is felszakad ez a rengeteg érzelem, feszültség. Ez pedig minden nehézségért kárpótól.