- Futás
- Hegymászás
- Kerékpár
- Túra
- Sí
Délután 2 körül járhatott az idő. Alig pár órával azelőtt állt el az eső, ami hajnal 2 óta esett váltakozó intenzitással. A hatalmas bükkös-fenyves erdőkben kanyargó ösvény hirtelen véget ért, és az út egy mezőn haladt tovább. Csodálatos kilátás nyílt a környező dombokra, az őszi színekben pompázó erdőkre. Akár egy festmény. A párás levegőben az őszi avar, a fenyvesek és a legelők illata keveredett. Nyugalmat sugárzott minden. Ősz volt és csend. Néha a nap is ki-ki kandikált a felhők közül, s ekkor még a melegét is megérezhette az arra járó.
A gyepet kettészelő ösvényen, egy jókora keréknyomban egy ember üldögélt. Kissé szakállas, a harmincas évei végén járó férfi. Távolról akár békés túristának is tűnhetett volna aki csak lecsüccsent egy pillanatra hogy elfogyassza uzsonnáját miközben gyönyörködik a tájban. S bár nem mindenki szeret a traktornyomban reggelizni, mindnyájan láttunk már csodabogarakat. Amúgy meg oda ül le ahová csak akar nem? Elég nagy ez a gyöp...
A helyzet azonban az, hogy a srác nem magától, jókedvében ült ott. Elesett. Nem számolta hanyadjára, nem kérdezte miért, nem szidta a balszerencséjét. Azon már túl volt az éjfél óta eltelt fogcsikorgatós 14 órában. A hidegtől elkékült kézfejekkel, és a szorítástól elfehéredett ujjakkal markolta túrabotját. Olyan erővel, amilyennel csak bírta. Remegett a dühtől. Soha véget nem érő szenvedés, csalódottság, kilátástalanság, tehetetlen düh járta át minden porcikáját.
Csurom vizes ruhában, átfagyva, a szögesdrót szaggatta nadrágjában nyöszörögve verte maga mellett a pocsolyát agyig sarasan... És még mindig hátra volt legalább 15 kilométer a következő frissítőpontig.
Kép forrása: Julita Chudko
Október 21-22-23.-án került megrendezésre Lengyelországban a Łemkowyna Ultra Trail elnevezésű terepfutó verseny. A verseny viszonylag fiatal, az idei volt a 3. rendezés. Évről-évre szépen gyarapszik az indulók száma is, 2016-ban már 15 nemzet 1815 sportolója nevezett a verseny valamelyik etapjára. 30, 48, 70, 80, és a 150km-es távon tehették magukat próbára a versenyzők.
Lengyelország déli részén a Szlovák határ mellett húzódik a "Lemko" vidék. A táj leginkább középhegységi viszonyokat tükröz, 6-800 m magasságú hegyekkel. Hatalmas, koros bükkösök, fenyvesek, kaszálók és legelők csodálatos mozaikjából áll. Az itt élők szorgalmas, Istenfélő emberek. Leginkább mezőgazdaságból, állattartásból élnek. Bár a lemkókat a russzinokhoz tartozó nyugati szláv néprajzi csopportnak tartják, sokan közülük inkább különálló népcsoportnak tekintik magukat. Lengyelországban külön elismert nemzetiségnek számít. Kultúrájukat, identitásukat erősen őrzik, ápolják, és nagyon büszkék rá.
A versenyről először az interneten olvastam, és tavaly már pár ismerősöm, barátom is részt vett rajta. Hazatérve nagy átéléssel beszéltek az élményeikről, hogy milyen szuper a szervezés, mennyire jó fejek a Lengyelek, egyszóval kedvet kaptam hozzá. Hallottam ugyan valamelyest sárosabb részekről is, de ennek nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget. Minek is? Hiszen egy terepfutó verseny velejárója a sár. Ez ilyen műfaj. Ugyanúgy benne van ahogy az eső, a hideg és minden egyéb ami csak megeshet egy szabad ég alatt tartott rendezvényen.
Nem kapkodtuk el a szervezést, nagyjából szeptember végére állt össze a kép, merre-hogyan. Szállásfoglalás, autó intézés, pénzváltás, és már indultunk is. A verseny 2 pont között zajlik, vagyis nem körverseny vagy csillagtúra. A rajt Krynica-Zdrój ban van a cél pedig Komańcában. A legnagyobb távon a szintkülönbség: +5860m/-5970m. Az ilyen versenyek szervezése nagy kihívás a szervezőnek és a versenyzőknek is. A depózás, a frissítések kiszállítása, a transzferbuszok, az utak biztosítása, a versenyt feladni kényszerülők ide-oda szállítása sokkal nehezebb mint egy olyan versenyen, ahol a rajt/cél egy helyen van. Ennek ellenére szerintem jól összehozták a dolgokat.
A "csapatunk" tagjai név szerint: Panyor Kriszti, Sperka Tamás (ismertebb alvilági nevén Speró, a hazai terepfutás egyik minden hájjal megkent legendás figurája), Ábrahám Pali, Olcsák Józsi, valamint jómagam. Az organizációs feladatokat, és a sebesültek összegyűjtését párom, Katus vállalta magára. Így hatan, pontosabban futók öten, vágtunk neki, mindnyájan a 150-es távon. A rajtot éjfélkor lőtték el a város főterén. Hosszabb versenyeken szokás az éjféli rajt, bár nekem ez volt az első. A rajtzónában találkoztunk még Zétényi Andrással, Ő volt a hatodik magyar induló a leghosszabb távon. Az eső pár órával a rajt előtt elállt ugyan, de benne volt a levegőben hogy bármikor újrakezdheti. Nem volt túl jó jel az sem hogy a versenyt megelőző 2 napban is folyamatosan esett a környéken. (És ha jól gondolom az azt megelőző héten is...).
Kép forrása: Piotr Dymus
Fura érzés ez. Ott állok egy idegen, hideg országban, pénteken éjfélkor valami főtéren és latolgatom a lehetőségeket. Számolgatok, találgatok. Először is hogy mi a francot keresek én itt? Ahelyett hogy a meleg szobában tévézgetnék. Aztán meg: Milyen lesz? Tudok majd futni? Ki fogom bírni? Célba fogok érni? Katus oda fog találni a frissítőkre? Izgulni nem szoktam. Csak ez a sok kérdés. Amúgy tök jó buli a rajt. Több mint 400 elvetemült, villognak a fejlámpák a sötétben, mindenki búcsúzkodik, csattognak a szerencsepuszik, ruhaigazgatás, és nagyjából mindeni ugyanazokat a kérdéseket pörgeti újra és újra.
A várost átszelő 1-2 km-es aszfaltos szakasz után gyorsan befordul a mezőny az erdőbe. Kis kaptató után nagyjából egy szintúton haladunk, kisebb nagyobb emelkedőkkel. Itt még együtt a mezőny, egymás nyakában mindenki. A bedőlt fáknál, a leszakadt ösvénynél ahol nehezebb az előrehaladás torlódások alakulnak ki. Nem izgatom magam, szépen kivárom a soromat. Még nem telt el egy egész óra a rajtot követően amikor megérkezünk az első sarasabb lejtőre. Na ott már azért elég sokan seggen csúsztak.. Villámként vág belém a gondolat: Mi a franc lesz itt? Én alföldi gyerek vagyok, s bár a megfelelő felszerelésem megvan hogy nehezebb terepen is helyt álljak, pici tapasztalatom is van azért, de
az a helyzet hogy lövésem sincs az ereszkedés, a lefelé futás technikájáról.
Sáros terepen pedig főleg..mint disznó a jégen-ahogy mondani szokták ugye.. Kapaszkodok a botjaimban, szuszogok, csúszkálok, vakon szúrkálok magam elé a sárban és próbálok abban hinni hogy ez csak átmeneti állapot. Csak nem lehet ilyen végig?
Sem az eső, sem az előttünk széttaposott ösvény nem segítette az előrehaladást. Nagyon borús gondolataim támadtak. Eszembe jutottak Speró szavai, aki előző este a tempó latolgatásokat hallgatva csendesen és nagyon szerényen azt tanácsolta hogy senki ne tervezzen. "Ne küzdj a sárral, engedd el magad, haladj a saját tempódban".
Nagyjából 20km körül megneveztem magamban a 80-as pontot ameddig el fogok menni ha törik, ha szakad és kész. Számomra egy borzalmas "sártánc" volt ez az egész. Égbe tartott botokkal a saját tengelyem körül pörögve csúszni 5-10 métereket a domboldalban nem vicces. Az sem volt vicces, hogy néhol térdig merültem egy-egy nyomban és az sem, hogy gyakorlatilag csurom víz volt már rajtam minden és alig telt el 3 óra a versenyből. Estem-keltem. Ha nem a sáron csúsztam, akkor tehénszaron brékeltem. Egyre mérgesebb lettem. Káromkodtam magamban, szidtam mindent, aminek bármi köze volt ehhez az egészhez.
(Egyébként a megtett távolság alatt 15-20 féle különböző sártípust számoltam, ezek pontos leírása és katalogizálása már folyamatban van. Hamarosan elkészül egy digitális térképpel kiegészített sárhatározó is segítségül a jövő indulóinak).
Kép forrása: Piotr Dymus
Mereven ragaszkodtam ahhoz, amire számítottam, amire készültem! Ahhoz hogy én egy futóversenyre jöttem és futni akarok! Teljesen kikészültem, hogy nem így történt nem tehetem azt amit akarok. A harag, a düh, az elkeseredettség különböző állomásain mentem keresztül. És ezek az érzések egymást váltva forogtak bennem egészen sokáig. A legvégső, determináns állapotomat talán egy filmjelenettel szemléltethetem a legjobban. Van az a rész a Forrest Gump című filmben amikor Dan hadnagy kimászik a árbócra. Villámlik, szakad az eső és a hadnagy kéri, várja a halált... Valahogy én is így éreztem akkor. Dühből, méregből csak nyomtam neki. Szerettem volna ha minden felrobban körülöttem, utáltam az egészet. Egyik esés a másik után, egyik merülés után a másik.
Így utólag persze már tisztábban látom a hibáimat. És nagyon sokat tanultam. Megtanultam azt hogy gondolhatok én akármit ha a körülmények máshogy diktálnak. Nem szabad így görcsösen ragaszkodni a dolgokhoz.
És nem kizárólag attól jó hogy gyors. Persze ezek a tulajdonságok is fontosak, kellenek a testi adottságok de szerintem a legfontosabb, hogy az igazán eredményes ultrás „igénytelen”(értem ezalatt a határtalan tűrésküszöböt), és fejben nagyszerűen alkalmazkodik a körülmények kihívásaihoz, az állandóan változó állapotokhoz miközben lépésről lépésre halad a célja felé. Ha nem megy a futás, hát gyalogolok. Ha megy majd újra futok. Ha esik hát majd eláll. De közben haladok, egyik láb a másik után. Ehhez a sporthoz erős fej kell. Biztos vagyok benne, hogy bennem volt ez a 150 kilométer. Fizikálisan biztos. Sajnos ez most beragadt a sárba. Abból a ládából, amibe egész évben pakoltam most csak 83 kilit kaptam vissza, meg néhány hatalmas pofont. Érdekes micsoda különbség van verseny és verseny között. Aszfalton már több nagyobb produkcióm is volt, és valahogy soha nem voltak olyan nehéz szituációim mint terepen. Bár lehet, hogy sokan nem értenek velem egyet, - és most próbálok úgy fogalmazni hogy senkit ne bántsak meg - azért terepen sokkal több olyan nem várt tényező nehezítheti a versenyzést mint aszfalton. Pont ettől lett számomra sokkal vonzóbb az utóbbi időben, és nagyobb kihívást is jelent, bár kétség kívül több kudarcot is szenvedtem az elmúlt 2 évben mint addig bármikor előtte.
A Łemkowyna számomra egy szitok szó lett. Mikor végre beértem, (egy 3km/órás szakasz után) legszivesebben dühömben szétvertem volna a botjaimat valami hatalmas bükkfán. Meg akartam büntetni hogy ezt tette velem az erdő. Soha! Mondtam soha a büdös életbe vissza nem jövök ide! Mindenkit elátkoztam. Csorba esett a hiúságomon, és ezért mindenki mást hibáztattam, nem tudtam józanul gondolkozni.
Gyors öltözködés, tisztálkodás után kicsit rendeztük a dolgainkat, utána néztünk ki merre jár.
Kriszti 40 után kiszállt. Én 80-ig bírtam. Pali-Józsi-Speró még nyomták. Speró a harmadik helyen, nem is akárhogy.
Sajnos nem telt el sok idő Pali is jelzett 100 körül, hogy elég lesz. Kicsivel utána Józsit is kivették 120-nál. Nem alakultak hát jól a dolgok, de legalább közben Speró befutott a harmadik helyre. Legalább Ő javított a mutatóinkon. Az egyébként szárazabb időben nagyszerűen futható, dimbes dombos vidék egy pillanat alatt vált őrült nehéz tereppé a sár miatt. A frissítőpontok nagyjából kb.20 km-re vannak egymástól ami elég soknak tűnhet, de a hidegebb idő miatt már nem iszik annyit az ember, 2 kulaccsal bőven lehet hozni a távokat. A pontokon bőséges az ellátás meleg italok, szendvicsek, gyümölcsök, ami csak kell. Kifejezetten finom volt a paradicsomleves amit az egyik ponton kaptam. Az út mellett többször találkoztam a tátrai hegyimentőkkel, quadokkal felszerelkezve vigyáztak a versenyzőkre. Ez biztonságot sugárzott. Megnyugtatott mert abban a szituban bármelyik pillanatban benne volt a koponyarepedéstől a lábtörésig bármi, vagy akármi más is.
Nem tudom, hogy mi az oka de vasárnap reggel teljes lelki nyugalomban, mosolyogva ébredtem. Nem volt bennem harag, nem voltam megkeseredett az előző nap történtek miatt. Nemcsak a mérgem szállt el, de kifejezetten boldog voltam, és nyugodt. Láttam az utam, végiggondoltam mit rontottam el és pontosan tudtam hogy hol. Beismertem a hibám, és elfogadtam a helyzetet. Nagyon fontos állomása volt ez annak az útnak amin haladok. S bár rengeteg tanulni valóm van még, de büszkén, emelt fővel távozhattam. Azt hiszem mindent kihoztam magamból, és abból ami akkor bennem volt.
Kép forrása: Piotr Dymus
Az hogy az elmúlt években egyszer sem volt példa sármentes pályára, az egy dolog. Erre így kell készülni. Nagyszerű rendezés, nagyszerű helyen. Érződik a gondoskodás, a szeretet, a családias légkör, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy jó versenyt kerekedjen. Bárkinek bátran ajánlom. Végig lehet rajta menni, hiszen azért volt célba érő. Annak aki szeretne elindulni csupán azt tanácsolnám hogy tényleg ne tervezzen, és készüljön a legrosszabbra is. Itt bármi megtörténhet. Én mindenképpen szeretnék visszatérni jövőre, nagyon szeretném teljesíteni ezt a versenyt. Jövőre sem lesz egyszerűbb, de ezekkel a tapasztalatokkal felvértezve már teljesebb a kép arról, hogy hogyan is kell majd odaállnom. Ezúton szeretnék minden résztvevőnek, teljesítőnek, legyen szó bármelyik távról, gratulálni. Nagyon durva volt, és aki itt odatette magát biztos lehet abban hogy kihozta magából a maximumot bármeddig is jutott.
Sperka Tamás, 3. hely, Időeredménye: 21.04.00
Zétényi András, 11.hely, Időeredménye: 22.35.33
Kép forrása: Héjja Péter
