- Futás
- Hegymászás
- Kerékpár
- Túra
- Sí
Időről időre felbukkan a hírekben Szőnyi Ferenc neve. Eddig jellemzően ironmanekkel és azok többszöröseivel égette bele a nevét a memóriánkba, persze akadt azért bringaverseny is, és most a világ talán legnehezebb ultrafutását pipálta ki elsőként az indulók közül a verseny történetében. A Himalájában futott Manali és Leh között 480 km-t, jellemzően 4000-5000 méteres tengerszint feletti magasságban, több tízfokos hőmérsékletingadozásban, aszfalton és terepen. Úgy gondoltuk, érdemes kifaggatni komáromi sportemberünket arról, hogyan lehet magyarként csúcsra érni a Himalájában.
Tavaly még hezitáltam, illetve más verseny élvezett prioritást, végül idén télen jött el a döntés ideje. Nagyon tetszett az ötlet, és úgy gondolom, minden versenyzőnek fontos szempont pályafutása során, hogy valami igazán unikális dolgot vigyen véghez. Ez annak tűnt, bár a távolságban már nem voltam annyira biztos… nem hétköznapi dolog, hogy 480 km egy verseny távja.
A felkészülésnek van egy testi, fizikai része – sportolóként mindenki tudja, hogy ez mikkel jár: nagyon sok edzéssel, ebben az esetben váltakozó tempójú futásokkal stb. És persze van mentális része is.
Mégis azt gondolom, hogy a testünk felkészítése az elsődleges. Nyilván itt, Magyarországon nem lehet leképezni a Himalája lejtőit. A lényeg azonban annyi, hogy nagyon jó állóképességet kell építeni, megfelelő dinamikával. Emellett nekem a kedvenc sportom, a triatlon segített sokat, mert megtanított tűrni a fájdalmat. A számok közötti váltás, főleg kerékpárról futásra, nagyon fájdalmas tud lenni az eltérő pozíció és izommunka miatt, és ezen a 480 km-en bizony szükség volt erre a tudásra.
Kép forrása: Hellenergy.com
A Hell Race-re itthon minden nap edzettem, hétvégente hegyi, erdei futásokkal a Gerecsében és a Vértesben, amik általában mindig hosszabbak, 20-30-40-60 kilométeres edzések voltak. Ehhez adódott még hozzá az éves versenyprogramom, amiben azért elég brutális versenyek is voltak felkészülés gyanánt.
A Hell Race-en valójában egy „főútról” beszélünk, azon kellett végighaladnunk. Vannak olyan szakaszok, amik kifejezetten komfortos, aszfaltos részek, ezek mindig a magashegyi környezetben adódtak, de vannak olyan részek is, amiket útnak már kevésbé lehetett tekinteni. A rosszabb minőségű utak rendre a völgyben voltak: erről azt kell tudni, hogy az út mindössze az év három hónapjában járható, épp előttünk néhány héttel nyitották meg a hágókat. Ezeket az utakat a természet mindig visszaveszi kicsit: a lezúduló víz, csapadék néhol tíz kilométerekre elmosta az utat.
Összesen olyan 360-390 km hosszú volt az aszfaltosnak nevezhető út, ehhez adódott hozzá a 100 km körüli olyan szakasz, ami igazi trailélményt jelentett: sziklás, homokos-sáros, gázlókon átkeléses terep, ami inkább kalandtúrára emlékeztetett.
Kép forrása: Hellenergy.com
Attól függ, hiszen időben és távban is meghatározhatjuk. Időben kb. a felét futottam, ez távban azt jelenti, hogy legalább olyan 60%-át, kb. 300 km-t.
A futás a magashegyi környezet oxigénhiányos állapota miatt volt nehéz. Itthon, normális körülmények között 2-4%-ig futható az emelkedő, nyilván nem olyan tempóban, meg nem olyan intenzitásban, de futható. Kint azonban gyakorlatilag folyamatos oxigénhiányban szenved a szervezet, így a legmagasabb felkészültséggel sem lehet megfutni ugyanazt a dőlésszöget. Ez főleg ott ütközött ki nagyon, mikor olyan helyre érkeztem, ahol a két évvel ezelőtti edzéseimet is végeztem. Amit edzésen meg tudtam csinálni úgy, hogy a 300 méter futást és 200 méter gyaloglást váltogattam, azt most verseny közben képtelen voltam megfutni – persze az eltelt kilométerek száma is szerepet játszott ebben.
Ez sarkalatos kérdés volt a verseny teljesítésében. Az előző teamet összehívva elemeztük azt, hogy mi a módja a teljesítésnek, mivel 50%-kal többet kellett futni, mint a 330 km-es himalájai versenyen - ez nagy differencia. Azt gondoltuk, hogy a 333 után nem evidens, hogy a közel 500-at is teljesíthetővé tudjuk tenni. Így a legfontosabb vezérelv az volt, hogy meg kell állni, pihentetni kell a testet, tartani kell a 24 órás életciklus alvás és teljesítés közötti egyensúlyát. Alapvetésként egy teljes értékű, 4-5 órás alvást kell biztosítani a versenyzőnek, az ehhez tartozó kis rituálékkal együtt: megállunk, cipőt-zoknit cserélünk, eszünk-iszunk, feltöltődünk, majd egy kis pihenés következik, és utána ismét eszünk, majd kezdjük a következő etapot.
Kép forrása: Hellenergy.com
Bonyolult a verseny szerkezete, de a lényeg, hogy a szervezők biztosítottak számunkra egy terepjárót, hozzátartozó személyzettel, egy guide-ot/versenybírót, aki folyamatosan jegyezte a verseny menetét, és nekem volt egy személyes, egyesületi segítőm, aki ismerte a szokásaimat. A szervezők nem építettek ki frissítőhelyeket, hanem a térképen jelölték, hogy hol vannak sátortáborok: itt tudtunk igénybe venni toalettet és folyó vizet (ami valójában patakot jelentett). A térképeken jelölték azt is, hol van meleg étel, vagy hol tudunk üdítőket és egyéb frissítőket vásárolni. A táborok olyan 40-70 km-re feküdtek egymástól: nem a hegytetőkön helyezkedtek el, hanem értelemszerűen a völgyekben. Nagyjából 10 óránként találtunk olyan helyet, ahol a civilizáció nyomokban fellelhető volt: ilyenkor megálltunk kicsit pihenni, kávét inni, tojást süttetni, komfortosabbá tenni az öltözetet, és persze emberekkel találkozni, ami rendkívül felüdítő volt.
Ez a kérdés már a felkészülés alatt is előtérbe került.
Olyan magasságban voltunk, ami gyakorlatilag lehetetlenné tette az emésztést, vagyis a normál táplálkozást.
Két évvel ezelőtti kísérletek bizonyították, hogy hiába eszünk, a táplálék nem hasznosul. Ez alkalommal tehát az volt a stratégia, hogy végig zsírégető tartományban közlekedtem, és óvakodtam a szilárd tápláléktól. Vittünk ugyan magunkkal fagyasztva szárított hegymászó ételeket, amiket forró vízzel felöntve lehet fogyasztani, a nagyon kizsigerelt test azonban már néhány kanál táplálékkal jól lakik, mert annyira összeszűkül a gyomor, így a táplálék 90%-át folyékony halmazállapotban juttattam be. Izotóniás italt, kólát ittam, emellett találtunk ízesített, helyi tejeket-joghurtokat, amiket talán a madártejhez lehetne hasonlítani. Ezeket gyakorlatilag hűtés nélkül tároltuk, és üdítő színfoltját jelentették a táplálkozásomnak. Összességében a folyadékmennyiség megközelítette a napi 20 litert.
Óránként háromszor álltunk meg jellemzően frissíteni, ennyi idő alatt egy kulacsnyi, 3-4 deci fogyott. Így lebontva tehát nem sok, de igen, a 20 liter durván hangzik: nagyon sok elektrolitpótlásra volt szükség, sóra, vitaminokra. A verseny végére így is 6-7 kilóval voltam kevesebb. Eltűntek a vállak, gyakorlatilag a combok fele, a has: felemésztettem, nemcsak a zsírt, hanem az izmokat is: de ezek gyorsan visszajönnek, már elkezdtem edzeni.
Mérhető dolog nincsen, de azt gondolom, hogy sokat számít a fegyelmezett edzés és a viszonylag gyors regenerálódási képességem, ami egy napról napra ismétlődő terhelésnél iszonyatosan nagy pluszt jelent. Vannak ebben genetikai dolgok, és van – bár jóval kevesebb –, ami tanulható. Ami viszont tanulható, azt én megpróbáltam professzionális szinten elsajátítani.
Igen, intelligens órával mértünk mindent a felkészülés közben. A magashegyi környezet a normálisnál 10-15 ütéssel magasabb pulzust generál, ami a verseny kezdetére nekem szépen visszament a normál tartományba. Verseny közben már nem mértem pulzust, a rutinomra számítottam. A folyadékháztartás úgyis gyorsan megmutatja, mi a helyzet: kicsit sűrűsödik a vér, gyorsabb az oxidáció, valamelyik testrészemen érzem, hogy kezdek száradni: a szervezet gyorsan visszacsatol, én pedig intézkedem.
Nem, csak az edzéseken. Verseny közben már nem vittem magammal semmit, csak a rajtszám volt rajtam. Ebben persze volt egy kis rizikó, de mindössze egy alkalommal késett a frissítésem, amikor egy kis baleset történt az úton, a csapatnak pedig kerülnie kellett. Én egész úton biztonságban éreztem és érezhettem magam, ilyen távon pedig már minden plusz gramm kilókká válik, és minden dörzsöl, bánt: a fejlámpa is nagyon kellemetlen volt, hiába veszed le, egész nap úgy érzed, hogy ott van a fejeden.
Kép forrása: Hellenergy.com
Szél, zuhogó hó, eső, jég: én azt gondolom, hogy ez erősíti az embert.
A körülményekre számítottunk, és amikor megérkeznek, olyankor is tudja az ember: a hó nem esik örökké, a hegyek nem nőnek az égig. Tudjuk, hogy mire készültünk, és amikor már ott van, nem szabad összetéveszteni az érzékszervi dolgokat a valósággal. Persze, ha szükséges, fel kell öltözni, védekezni kell, de míg a stáb magára vette az összes kabátot, pulóvert, sapkát, kesztyűt, és a fűtött kocsiban is majd megfagytak, ha kinyílt az ajtó, én a hegyen egy hosszú, vékony nadrágban futottam a szakadó hóesésben, mert a futás endoterm folyamat, ami hőtermeléssel jár, és emiatt én tulajdonképpen nem éreztem a hideget.
Ez sok kérdést felvet, elsősorban azt, hogy ugyan törekedjünk-e még arra, hogy még följebb, még tovább. Az ultratriatlonbeli pályafutásom is azt mutatta, hogy ezeket a számokat fölösleges halmozni. Hálistennek, nincs ennél hosszabb, és nincs ennél nehezebb, de van más esemény, van más cél, más elképzelés: én még idén szeretnék egy hosszútávú versenyen indulni, ez konkrétan egy tízszeres távú ironman lenne Svájcban, amihez azért kell még egy kis lelki erő, egy kis bátorság, és jól jönne még támogató is... Igazából nagyon boldog vagyok, és teljessé vált a sportolói pályafutásom azzal, hogy sikerült ezt teljesítenem.
Kép forrása: Hellenergy.com
Nem, én úgy gondolom, hogy ez olyan, mint az építőipar: az ember nagyon szeret építeni, szíve-lelke benne van egy projektben, de egyszer elkészül a ház, átadjuk a lakónak, és becsukjuk magunk után az ajtót. És ilyenkor újból kell a motiváció, újból kell edzeni, és újból megtaláljuk azt az örömforrást, hogy elinduljunk egy versenyen, és jó esetben teljesítsük is. Most úgy gondolom, elkészült egy házikó, az ultrafutás történetének egyik nagy építőkövét sikerült elhelyezni a Himalája egyik legmagasabb hágóján, és ezen az építőkövön a Komáromból érkezett magyar zászló csillog. Szép volt, jó volt, megyünk tovább.
