- Futás
- Hegymászás
- Kerékpár
- Túra
- Sí
A modern sport világában egyre nagyobb hangsúly kerül a tudományra. Teljesítménymutatók tucatjait vagyunk képesek napi szinten, akár az okosóránkkal mérni, a tudomány pedig, ahogy egyre több és több adat áll a tudósok rendelkezésére, egyre jobban ki tudja tolni a teljesítőképesség határait. Ha akár csak 15-20 évet visszamegyünk az időben, egy sima pulzusmérés is extra dolognak számított, ma pedig már az összes amatőr sportoló karórája a nap 24 órájában méri ezt az értéket és bizonyos szinten fel is dolgozza a kapott adatokat, pl. ajánlott pulzuszónák formájában. A szép az egészben, hogy egyre kevesebb mindenhez van szükség laboratóriumi kütyükre, ugyanis a hordozható kis mini szenzorok (melyeket pl. az órákban találunk) pontossága szélsebesen közelít a tudományos műszerek pontosságához.
A teljesítménymutatók mérésében tehát már elég jók vagyunk, a jövő pedig – a nem is olyan távoli jövő - úgy tűnik, hogy a bioszenzoroké lesz, melyekkel tovább növelhetjük a rálátásunkat arra, hogy a szervezetünk az adott pillanatban épp milyen állapotban van, hogyan teljesít. Egy korábbi cikkünkben már tettünk említést a NIX bioszenroráról, mely egy olyan, felkarra rögzíthető kis eszköz, amely az izzadtságunk összetételét méri, ez által pedig képet tud adni nekünk az aktuális hidratáltsági szintünkről, illetve javaslatokat is képes adni arra vonatkozóan, hogy hogyan tudjuk optimalizálni a hidratációt. Jelenleg már ez is sci-fi kategória, azonban célegyenesben van egy olyan új szenzor is, amely a szervezet tejsav szintjét képes real time-ban mérni, ez pedig minden bizonnyal óriási áttörést fog hozni edzéstervezésben és a teljesítménydiagnosztikában. A tejsavszint követésére természetesen korábban is volt lehetőség, de nem szenzoros formában. A klasszikus módszer az ujjbegyből vagy fülcimpából vett vérminta laktáttartalmának mérése. Ez a hordozható mérőeszközöknek köszönhetően már viszonylag gyorsan kivitelezhető és egy edzés alatt akár többször is elvégezhető, azonban minden egyes alkalommal teljes megállást és némi időt is igényel. Az új szenzor lényege, hogy a pulzushoz hasonlóan, akár az óránkon is tudjuk követni a laktátszint aktuális ingadozását, így az nem jár semmilyen kellemetlenséggel, ráadásul akár egy edzés alatt is tonnányi adatot tudunk gyűjteni az értékről. Hogy miért is várnak nagyon sokat a módszertől? Ehhez előszöris tisztában kell lenni azzal, hogy mi is az a tejsav és miért fontos a szervezet tejsav szintje a terhelések alatt.
A tejsav vagy másnéven laktát tulajdonképpen a szervezet kézifékje, amelynek termelődése az esetleges túlterhelést hivatott megakadályozni. A legújabb kutatások szerint – a korábbi vélekedésekkel ellentétben - a laktát mindenféle típusú izzommunkánál jelen van, azonban alacsony intenzitásnál olyan alacsony a szintje, hogy az gyakorlatilag nullának tekinthető. Kézifék mivoltából fakadóan a tejsavtermelés tehát nagyban befolyásolja a teljesítőképességünket. A laktátszint szempontjából három féle izommunkát különböztetünk meg.
Az aerob izommunka a mozgás leghatékonyabb formája, ilyenkor a szervezetnek elegendő oxigén áll a rendelkezésére az energiatermeléshez. Ebben az „üzemmódban” működünk a hétköznapok során és a hosszú távú sporttevékenységek alatt is.
Ez a legritkábban végbemenő izommunka, ugyanis ez az állapot csak nagyon rövid ideig áll fent. Akkor vagyunk anaerob alaktacid fázisban, amikor a mozgás intenzitása elérte azt a szintet, hogy a belélegzett oxigén mennyisége már nem elegendő az energiatermeléshez, ám még a tejsavtermelés sem indult be. Jellemzően nagyon rövid terhelések esetén találkozunk vele, pl. sprintek vagy súlyzós gyakorlatok közben. Akkor végzünk anaerob alaktacid munkát, amikor pl. teljes erőből sprintelünk, de még nem érezzük az égető fáradtságot a lábunkban. Ha készpénznek vesszük a már említett új kutatások eredményét, akkor ez a „fázis” a szó szoros értelmében nem létezik, azonban a gyakorlatban továbbra is érdemes külön kategóriaként tekinteni rá.
Anaerob izommunka esetén a mozgás magas intenzitásából fakadóan a belélegzett oxigén messze nem képes fedezni az energiatermeléshez szükséges mennyiséget, beindul a tejsavtermelés, mely szinte azonnali teljesítménycsökkenéshez vezet. Ez a legkevésbé hatékony izommunka. Összehasonlításképp: aerob munkavégzéssel 1 egység glükózból 18-szor annyi energia keletkezik, mint anaerob körülmények között.
Állóképességi sportok során kulcsfontosságú tudnunk azt, hogy milyen fordulatszámon teljesít épp a szervezetünk. A sportolók a versenyeken igyekeznek az aerob pulzuszóna tetejénél tartani a tempót, ugyanis itt lehet a lehető legtovább, a lehető leggyorsabban haladni. Minél pontosabban tudjuk azt, hogy meddig mehetünk el, annál jobban ki tudjuk maxolni a teljesítőképességünket. Ezt ma a laktátküszöb alapján meghatározott pulzuszónák minél pontosabb megadásával igyekszünk elérni, de sajnos a konkrét terhelés közben nincs adatunk arról, hogy valójában az történik e, amire számítottunk. Természetesen a pulzus és a laktátszint között szoros összefüggés van, így a jelenlegi módszer is tök jól működik (amennyiben a zónák jól lettek meghatározva), azonban a real time mérés mindig sokkal pontosabb a kalkuláltnál!
A pillanatnyi laktátszint az edzéstervezésben is fontos tényező, ugyanis különböző edzésmódszerek gyakorlása során tervezetten lépjük át vagy maradunk alatta a laktátküszöbnek. Ha lehet ilyet mondani, akkor edzésen még talán fontosabb is tisztában lennünk a tejsavtermelésünkkel, mint a versenyek során. Egy profi edzésterv minden egyes edzését részben vagy egészben a laktátküszöb alapján tervezzük meg. Az, hogy amatőr sportolók körében mennyire van szükség a pillanatnyi laktátszint mérésre elég szubjektív dolog. Természetesen, ha olyan ambíciók vannak, akkor érdemes időt és energiát szánni a dologra, de az átlag amatőrnek valószínűleg bőven elegendő az, ha egy egyszeri (akár rendszeresen megismételt) méréssel meghatározzuk a küszöbértéket. Ebből már jól kiszámolhatók a pulzuszónák, amelyek alapján lehet kellően kontrolláltan dolgozni. Ha ezt a jövőben majd egy óra vagy szenzor is meg tudja tenni az szuper dolog lesz, de az amatőröknek azért lehet élni ilyen szintű profizmus nélkül is.
Hosszú távok esetén fontos figyelembe venni azt is, amit Kilian Jornet is említett az egyik interjújában. Felhívja a figyelmet arra, amit kevesen tartanak szem előtt, hogy az előre meghatározott pulzuszónák nem konstansak. Az edzés/verseny körülményei (hőmérséklet, szél, aktuális fizikai állapot), illetve távja nagyban befolyásolják a határokat. Konkrétan pl. egy hosszú edzés harmadik, negyedik órájában már nem ugyanaz lesz az aerob zóna, mint mikor este elmegyünk egyet kocogni a parkban. Az ilyen terhelések során kiemelt jelentősége van a real time méréseknek és ez természetesen nem csak a laktátszintre vonatkozik.
Összegezve tehát, mivel a laktátszint az egyik, ha nem a legfontosabb mérhető teljesítménymutató a sport világában, a laktátszezonrok (és egyéb más leendő bioszenzorok) hatalmas áttörést fognak hozni a versenyzésben és az edzéstervezésben egyaránt. Jó bizonyíték erre a jóslatra, hogy az UCI (a Nemzetközi Kerékpáros-szövetség) már most korlátozza a bioszenzorok használatát a kerékpárversenyek közben, pedig még nem is terjedtek el igazán a versenyzők között sem. Jelenleg egyébként azért használják kevesen ezeket a kütyüket és az áttörésről azért beszélünk mi is jövőidőben, mert a pontosságuk még azért sok esetben kérdéses. Az említett laktátszenzor pl. a NIX-hez hasonlóan az izzadtságból nyeri az adatokat, az izzadság tejsavtartalma pedig bár szoros összefüggésben van a vér tejsavtartalmával, nem fedi percre pontosan a valóságot. Az optikai pulzusméréshez hasonlóan állandó intenzitásnál egész jól működik, de pl. intervall edzéseknél egyelőre elég hamar ki lehet véreztetni!
