- Futás
- Hegymászás
- Kerékpár
- Túra
- Sí
Olyan jó lenne, ha azt mondhatnám, hogy szörnyen bátrak vagyunk,
ezért vállaltuk be a Brnótól nem messze, Vyskovban megrendezett Army Runt. Csakhát, természetesen nem ez az igazság, hanem az, hogy mint minden versenyünknek, ennek is lesz, ami lesz alapon vágtunk neki, mert eddig még sosem történt semmi szörnyű, bárhol indultunk is el.
Itt sem, ha eltekintünk attól a pillanattól, amikor 9 km futás-kúszás-mászás-cipelés után elsírtam magam, mert annyira nem volt fer az ajánlat, amiről döntenem kellett:
megeszem egy nyavalyás döglött hernyót (szép nagyot, vegetáriánusként), vagy csinálok még harminc négyüteműt.
Nekem semmi bajom a fekvőtámaszokkal, de addigra már nem működtek a mellizmaim, az előző 70 miatt.
s csak le kellett volna nyelni azt a gusztustalan fehérjeforrást, és próbáltam elképzelni, hogy bekapom, és nem kell több négyüteműt csinálnom, de egyszerűen nem ment. Valószínűleg még percekig álltam volna a hernyók előtt döntésképtelenül, ha a nővérem azt nem mondja, csináljuk meg a büntetést. Persze, ahogy az összes előzőnél, itt is csaltunk: az, akinek nem kellett bűnhődnie, átvállalt a másiktól annyit, amennyit csak bírt. Jelen esetben 17-et... Mondtam, hogy elfogytak a mellizmaim.
Csak egy nem túl hosszú kötélen kellett volna felmászni. Még szerencse, hogy az akadály felé közeledve magabiztosan kijelentettem: itt ugyan nem fogunk börpizni. Aztán közelebbről megszemlélve a helyszínt és a próbálkozókat, a nővérem - mint szinte mindenki - praktikusan és időkímélően egyből a büntetést választotta, én viszont azt gondoltam, egy vacak kis kötél nem foghat ki rajtam, láb nélkül is felmegyek. Hát, láb nélkül talán igen, de mindenféle tapadási felület nélkül nem. Felugrottam, felhúztam magam egy ütemet, majd egyszerűen lecsúsztam. Az előző futamok ruhájáról és cipőjéről felkenődött sár egy kiálló szálat nem hagyott a kötélen. Eltűntek a csavarmenetek, egyetlen osztatlan masszává vált az egész. Jöhettek a négyüteműk.
Kép forrása: Baumann Viola
Azokkal az akadályokkal, ahol két és fél méteres betonfalakon kellett átmászni, vagy fel kellett jutni egy 3 méter magasan levő erkélyre bármilyen lépés nélkül, esetleg a csuromsáros és csúszós faakadályokat kellett megostromolni, semmi gond nem volt. Azzal sem, hogy vagy ötször kellett szögesdrót alatt kúszni, ebből egyszer harminc centis sárban. Jó, a nadrágomnak más véleménye van a dologról, de nagyjából hősiesen helytállt (mondjuk most több helyen szellőzik, mint ahogy azt a Nike gyár tervezte). Sőt, még az ellen sem lett volna kifogásom, ha előre tudok róla, hogy két kilométeren keresztül egy sárfolyamban futunk, ahol a legjobb útvonal még mindig a sárpatak, mert a többi részben, ha a fogunkat nem is, a cipőnket biztosan ott hagyjuk. De egy rendes katonai kiképző pályán mindenkinek jut valami ínyenc feladat:
a döglött halas akna, a fent említett hernyók és a véres húscafatok máshogy, de feladták a leckét.
Főleg, hogy a rohadó haldarabok közé úgy kellett leereszkedni, hogy a sötét csőben négykézláb kúszva fogalmunk sem volt, mikor tenyerelünk bele egy nyálkás halfejbe. Megkönnyebbülésünkre nem cuppant a kezünk sehol, (igaz, gyakran - biztos, ami biztos - a nővérem előttem kúszó bokájába kapaszkodtam), de így is megleptek egy kiálló vascsővel, aminek a nyoma szerencsére elvész az összes többi friss zúzódás és horzsolás között.
Halat, hernyót, s mi jó falat, szem szájnak ingere, a kínos, betonfalakról harmadszorra is leeséseket és persze kisebb sérüléseket leszámítva minden a terv szerint haladt a nagy autógumi-pókháló akadályig, ami 9,7 km-nél köszöntött ránk. A „kezdj erősen, ne spórolj az erőddel útközben, és hajtsd ki magad a végén” filozófia elkötelezett híveként a „10+” (nyilván csak nem mérték pontosan a tizest...) km-re kalibrált maximális kapacitásom vége felé közeledve nagy örömmel hallom a segítők visítozását már messziről. Ez utóbbi -tapasztalatom szerint - általában a célegyenest jelzi.
Kép forrása: Baumann Viola
- Itt a vége... ez lesz az utolsó akadály – somolygok magabiztosan a húgomra.
- Nem hiszem - feleli óvatosan - 10+-t írtak...
A rendező lány válaszára, mi szerint innen még 20 perc, kongó hangot hallok: glikogénraktáraim jelentik, hogy üresek. Délceg, erős lábaimból sár béklyókkal lehúzott remegő kocsonya válik. Hugicám türelmesen vár a pókháló másik felén, átérezve a csalódásomat. Futunk tovább, jobb híján.
Hol van már a patak felett Tarzan-kiáltással átsuhanás eufóriája? A 17 fokos erdei tó-átúszás békalencse-koszorús dicsősége? [utóbb a szánkban és a melltartónkban találjuk meg] A disznóvéres egyenruhába öltözött hordók között vigyorogva furakodás? Az alig vállszéles alagutakban való magabiztos laposkúszás? Az emelkedőn felfelé kaptató daliás férficsapatok kacagva magunk mögé utasítása? [mármint: kacagásod elnyomta a kétségbeesett levegő után kapkodásomat. Én legfeljebb kínomban nevethettem volna, ahogy éreztem, hogy a második kilométeren savasodik a combom, és mennyi, de mennyi van még hátra?!] Bizonytalan számú kilométer maradt csak, egy rakás akadály, és persze a négyütemű fekvőtámaszok, az örök konstans. Az egyetlen pozitívum, hogy az akadályokon csigasebességgel átvergődő lánycsapatok eddigre messze mögöttünk maradtak, így legalább a korábban gyakori kényszervárakozás nem lassít már. [csak én lassítalak, hogy bírsz így rohanni?!]
Aztán egyszer csak elfogy az erdő, és meglátjuk a szirénhangon éneklő célkaput és a hangosbeszélőbe üvöltő (biztató?) katonát. A délibábtól már csak pár megugrani való, sárban úszó fatönk és egy húzódzkodó rúd választ el. Az itt börpiző sorstársak helyzetébe képzelve magunkat azonnal egyértelmű számunkra: a luxust, hogy rontsunk, nem engedhetjük meg magunkak. A befutás előtti utolsó pillanatokban még elfilózunk, hogy vajon az éremosztó önkéntesek ugyan mitől nyakig sárosak, de erre a rejtélyre csak később, a fotók nézegetésekor derül fény.
Kép forrása: facebook.com/armyrun
A befutás pár perces eufóriáját lila ajkú, libabőrös remegés követi, szinte átmenet nélkül. Több mint két órája vagyunk úton, a közvetlenül a rajt után meghódított vizesárok [inkább sáros lesz az] akadálytól kezdve csurom vizesen, pár falat reggelitől eltekintve üres tankkal, és az óra délután kettőt üt. Ó, ha újra a rajtnál állnánk, nem nevetnénk már a „10 kilométerre” gélekkel felszerelkezett sporttársakon! De a katonai filozófiát követve a befutónál pohár víz és tubus magnéziumon kívül semmi frissítés nem vár a célban, se banán, se fóliatakaró, így sebesen a zuhanyok felé vesszük az irányt.
"Szerencsétek van, ez az utolsó adag meleg víz" - veti oda valaki, ahogy kissé meghökkenve fogadjuk az elénk táruló látványt: fitneszmodell alakú srác, alsónadrágban, tusfürdőreklámba illő mozdulatokkal mosakszik egy tűzoltótömlő vízsugarában [bár valami nem stimmel a képen. A reklámokban is sötétbarna sárlé szokott folyni a modellek alsónadrágjából?]. Más körülmények között talán értékelnénk a helyzetet [mikor visszatérünk fényképezni, például], most viszont gyorsan lekapkodjuk valaha színkoordinált, most épp egyenbarna cuccainkat, és remegve várjuk, hogy sorra kerüljünk. A víz mondjuk nem őrült forró, meg kicsit prüszkölünk, ahogy a vízsugárral arcot mosva elfelejtjük, hogy kell levegőt venni, de nem panaszkodunk, a barátságos tűzoltóbácsi már gyakorlottan célozza a legsárosabb részeinket.
Kép forrása: Baumann Viola
Később, már szárazon étel is kerül elénk, meg meleg tea, és megnézünk még pár (svájci óra pontosságával ellőtt) rajtot, sajnálkozva a további őrült cseheken, akik most indulnak neki a - mostanra kétségkívül még csúszósabb - pályának. Ha felmerül a kérdés, miért csináljuk ezt magunkkal, nem valljuk be. Már most tudjuk: lehet ezt még jobban is csinálni. Nem hagyjuk ennyiben.
