Pilis Vertikál szakadó esőben Hír

Kullancs és darázs
Az elmúlt szezon sajnos elég izgalmasra sikeredett számomra. Egy nyári kivizsgáláson kiderült, hogy vélhetően egy májusi kullancscsípésnek köszönhetően Lyme kórral a szervezetemben próbáltam erőlködni az edzéseken. Nagyon nem ment, ezért gyakorlatilag ki is hagytam minden versenyt, amit év elején beterveztem. Az antibiotikum-kúra masszív és ütős volt, alatta nem is igazából erőltettem a futásokat. Mivel pár éve volt már Lyme-hoz „szerencsém”, annyira nem is ijedtem meg, és a kúra után fokozatosan elkezdtem újra mozogni.

Augusztus végén, rögtön az első komolyabb edzésemen a tihanyi hegyekben térden szúrt egy méretes darázs. Korábban semmi bajom nem volt a darázscsípésektől, de ezúttal már pár perc múlva a fejem, kezem stb. is elkezdett feldagadni, szerencsére a sajkodi strandon (ahová szerencsére elég hamar leértem) adtak kalciumot, majd az ügyeleten injekciót. Még napokig szenvedtem a csípés és a feldagadások miatt. Állítólag a Lyme elleni gyógyszer kihozta bennem a darázsallergiát, azóta - egy ismerős tanár tragédiájára is emlékezve - elleninjekcióval és telefonnal a zsebemben megyek még futni is.

Újra(mint egy)kezdő
Az első ijedségből felocsúdva, már azt tervezgettem, hogy hol tudnék egy közeli hegyiversenyen visszatérni. A sok kihagyásnak köszönhetően vérmes reményeket nem dédelgettem, csak szerettem volna egy jót futni valami szép helyen és lelkileg az egészen túllépve már a jövő évre gondolni.

A verseny hetében akadtam az 1. Pilis Vertikál kiírására és gyorsan neveztem is, szerencsére Kimmel Péter szervező még tudott nekem helyet szorítani az indulók között. A Pilis mellett sokszor haladtam már el közúton, állandóan méregettem a hegyet, arra gondolva, hogy milyen klassz lenne ide egyszer felfutni és odafentről gyönyörködni a tájban.

Szombaton reggel pedig már én is ott toporogtam a szakadó esőben a jónéhány mindenre elszánt futó között az egyenkénti indítású rajtnál. Talán utoljára húsz évvel ezelőtt, fiatal duatlonversenyző koromban izgultam ennyire verseny előtt, mint most, aminek oka lehetett a megpróbáltatásokat követő bizonytalanság és az öröm, hogy újra versenyezhetek.

Mindenféle elvárások nélkül, 37-ként, Szabó Kornél barátomat követően rajtoltam, óvatosan megfutva az első pár száz métert, miközben folyamatosan előzgettem. A hegyből az esőnek és a tájra ereszkedő ködnek köszönhetően nem sokat lehetett látni. Az erdő szélén csúszkálások közepette utolértem Kornélt, talán amiatt is, hogy a terepszögesem jobban tapadt a sárban. Innentől kezdve fokozatosan szakadtam le az alpesi hegyifutó versenyeket is megjárt srácról, látszott hogy erőnlétileg még nem bírom úgy a hegyet, miközben Kornél nagyon szép mozgással, tempósan tűnt el előttem a ködben. A változatos útvonal nagyon tetszett, csak azt sajnáltam, hogy a kilátóhelyekről a köd miatt nem lehetett látni a tájat. Egyáltalán nem foglalkoztam, azzal, hogy egy kicsit lassulok, szenvedek és esetleg csak sokadik leszek egy igazán nekem való pályán. Élveztem, hogy itt lehetek és futhatok a sok hozzám hasonlóan elvetemült sporttárs között.

A cél előtti meredek rét csak hab volt a tortán, megpróbáltam lendületesen megtenni az utolsó meredek pár száz métert. Miután beértem, sorra érkeztek a mögöttem induló esélyesek, akik közül a Varga József és Pálfy Márk duó hajszálra azonos idővel, holtversenyben végzett az élen. Mögöttük Szabó Kornél lett a 2., és a nálam egy másodperccel gyorsabb Németh Ádám a harmadik. A hölgyeknél Farkasdi Edina, Marton Mlecsenkov Éva, Szabó Judit sorrend alakult ki az élen.

Minden összevetve egy igazán hangulatos hegyifutásban lehetett részünk, amit a szakadó eső sem tudott nagyon elrontani. Külön köszönet a Kimmel Péter vezette szervezőknek, akik kiemelt figyelmet fordítottak a látássérült sportolók és kísérőik indulására. Reméljük lesz folytatás és jövőre szebb időben a tájban is gyönyörködhetünk majd.