RobotGirl

(x) - Támogatott tartalom

2018/01/25

Réka elvesztette bal lábát és most futni vágyik.

Maratoni távig nem jutottam, de rendszeresen teljesítettem a Margitszigeten hosszabb távokat. Ezt az élményt és érzést szeretném visszakapni egy futólábbal, mert ez óriási hiányérzet az életemben.

Robotlány. Így hívja magát Lukoviczki Réka, aki három esztendővel ezelőtt egy súlyos autóbalesetben elvesztette bal lábát. Robotlányként pontos, megtervezett életre kényszerül, teste határokat szab, mégis balesete óta tárult ki számára igazán a világ. Réka új szabadsága mindent elsöprő, retorikája magával ragadó, s a kezdő protézisével megtett első botladozó lépések után futni vágyik. Sportcéljai megvalósításához pedig segítőtársakra is talált. Erről beszélt nekünk a minap.

Lukoviczki Réka Forrás: Ottobock — Lukoviczki Réka

Amikor a kávézóban vártalak, arra gondoltam, hogy a lábadra, vagy a szemedre fogok-e figyelni inkább. Ösztönösen az utóbbit választottam. Nyilván azonban sokan a lábad, a protézised miatt néznek meg. Zavar még?

Nem. Korábban, a balesetem előtt csak azzal voltam elfoglalva hogyan reagálnak rám az emberek, a külvilág jeleiből szűrtem le, hogy milyen ember vagyok és nem az én pontos „éntudatom” határozta ezt meg. Az elmúlt három év alatt rengeteget dolgoztam ezen, sokat foglalkoztam az igazi belső énemmel, s eljutottam oda, hogy a külsőm szempontjából nem érdekel mások véleménye.

Kaptál egyfajta szabadságot?

Igen, ez afféle feloldozás a külvilág megítélése alól. Már nem minden esetben foglalkoztatnak a külsőségek, végre azon a szinten vagyok, olyan emberekkel tudom körbevenni magam, olyan dolgokkal foglalkozom, amelyek boldoggá és nyitottá tesznek. Olykor azt mondom: a baleset előtt éberen álmodtam, a balesetem következtében azonban öntudatra ébredtem. És ez az öntudat nagyon sok ember számára fontos lenne. Sok mozgássérült ember él bezárva a saját világában. Mozgásban és lelkiekben is korlátozottan. A , ami az én fejlődésemet is szolgálja, nekik kíván segítséget, iránymutatást adni.

Úgy döntöttél, hogy a kerekesszék helyett megpróbálsz lábra állni, protézissel élni a mindennapjaidat...

Mert nekem rendkívül fontos volt a mobilitásom. Tudtam, hogy protézissel aktívabb tudok lenni, ha nem is abban a tempóban tudok élni, mint korábban, de közelítek ahhoz a lendülethez, amely az én életemet jellemzi. Az ember, ha elveszíti a lábát döntést hoz, hogy hajlandó-e és tudja-e viselni az új lábát, vagyis a protézisét. Hosszú folyamat, ameddig eljut oda, hogy megtalálja a legjobb megoldást, én ma már lépcsőzni is tudok a lábammal, bár ez még nehézséget jelent. Nemrégiben az egyik szórakozóhelyen megkértem a biztonsági őröket, hogy engedjenek be alul az épületbe, ne kelljen lépcsőznöm, de ők mogorvák és elutasítóak voltak, nem hitték el, hogy mozgássérült vagyok. Véleményem szerintem egy egyszerű lábtörés utáni állapot is tud okozni olyan nehézséget, hogy az ember segítséget kérjen. A mogorvaság helyett semmibe sem került volna egy mosoly kíséretében jó döntést hozni.

Genium X3 - bionikus vízálló protézisrendszer Forrás: Ottobock — Genium X3 - bionikus vízálló protézisrendszer

Egy protézis kialakításánál, testhez szoktatásánál mire kell figyelni? A te esetedben ez azért is fontos kérdés, mert a céljaid között szerepel, hogy egyszer futóként indulhass a paralimpián.

A protézist úgy kell elképzelni, mint egy legót. Különböző elemeket párosítunk, különböző alkatrészeket teszünk össze annak függvényében, hogy milyen mobilitású az egyén, aki viseli, mennyire aktívak a hétköznapjai, mire szeretné használni a lábát. Egy kertész esetében más mozdulatsor hangsúlyos, nálam az a cél, hogy a hétköznapi protézisem a lehető legmagasabb aktivitást tudja biztosítani a számomra. Az Ottobock egyik termékmodellje vagyok, ők a világ egyik legszuperebb térdízületét rakták alám. Ami a hétköznapi emberek számára elég drága mulatság, ezeket a mikroprocesszoros ízületeket a társadalom biztosítás csak egyedi esetekben és kismértékben támogatja, pedig véleményem szerint nem szabad, hogy egy sérült ember számára luxus kategóriát jelentsen az aktivitás lehetősége. Egy ilyen protézis tökéletesítése hosszú, olykor fájdalmas folyamat, hiszen a csonknak, én kislábnak hívom, meg kell szoknia a protézist. Az én mindennapos lábammal egyszerűen el tudok jutni A-ból B-be, napi négy-öt kilométereket megyek, a villamoson, a metrón állok vele, és nem érzem azt, hogy mozgássérült lennék. Viszont vannak korlátaim. Példának okáért egy irdatlan magas lépcső, ami nincs megfelelően kialakítva, amely mellett nincs kapaszkodó óriási nehézséget jelent. Vagy amikor télen csúszósak az utak, meg kell gondolnom, hova és hogyan megyek. De azért a legjobbat mindig ki tudom hozni magamból és az adott helyzetből.

A futás mennyire messzi vágy még?

Kísérleti fázisban vagyunk. Fokozatosan kell átállnom erre a protézisre, hiszen ez teljesen más, mint a mindennapi láb. A balesetem előtt hobbifutó voltam. Maratoni távig nem jutottam, de rendszeresen teljesítettem a Margitszigeten hosszabb távokat. Ezt az élményt és érzést szeretném visszakapni egy futólábbal, mert ez óriási hiányérzet az életemben.

Elsősorban a mozgás öröme miatt csinálom, hiszen dinamikus vagyok, ha érzem, hogy megállíthatatlan vagyok, az mindig jó érzéssel tölt el.

Az Ottobockkal most ennek a protézisnek a kialakításán is dolgoztok. Olyan láb ez, mint amilyen Oscar Pistoriusé volt?

Pistoriusnak megvolt a saját térde, a lábszárat kellett pótolni nála. Nálam sajnos egy térd hiányzik és az okoz gondot, hogy össze kell szoknom a térdízülettel, de nagyon bizakodó vagyok, várom már.

A futás során miként tudod az ép és a sérült lábat összehangolni?

A mozgás hogyan áll össze? Képzeld azt, hogy az egyik nap úgy ébredsz fel, hogy a térded kiszámíthatatlan, nem úgy hajlik, nem olyan gyors, nem olyan finommozgású, nem igazán tudod kontrollálni. Egyszer úgy tudtok együttműködni vele, ahogyan kell, egyszer pedig meggyűlik a bajod vele, mert olyan mozdulatokat csinálsz, ami nem jó. Például megbotlasz, csak azért, mert nem érzékeled, hogy a lépésciklust befejezted vagy éppen nem fejezted be. Előfordul, hogy amikor nagyon hirtelen mozdulatot teszel a lábfejrészre, az becsuklik. Ez a mi hétköznapi lábunk, ami általában nagyon jól működik, de van amikor képtelen vagyok összhangban lenni vele. A futólábnál ehhez képest a térdízületben semmilyen ellenállás nincs, ami azt jelenti, ha nem figyelsz oda, akkor bármikor összecsuklik alattad. Azért nincs benne ellenállás, mert nagyon fontos, hogy minél gyorsabban tudj vele futni. Amikor 2016. májusában az Ottobockkal részt vettem a lipcsei expón, és kipróbáltam ezt a lábat, azt éreztem, hogy olyan, mint egy rúgóláb. Mint egy nyusziláb. Úgy ugráltam vele, mint egy kis nyuszi. Nagyon flexibilis és gyors. Szuper érzés, mert a mindennapi protézis ehhez képest nagyon lassú, egy ilyen láb esetében végtelen mozgásszabadsága van az embernek. Csak meg kell tanulni a térdízülettel együtt gondolkodni, és ez hosszú folyamat.

Van olyan sportoló, akivel tudsz erről konzultálni?

Sok parasportolót követek a közösségi médiában, akik profik. Megfelelő team, háttérstáb áll mögöttük. Van holland, amerikai, japán kapcsolatom, akik segítenek a fejlődésem útján, segítenek abban, hogy elindulhassak ezen az úton. Elsősorban a mozgás öröme miatt csinálom, hiszen dinamikus vagyok, ha érzem, hogy megállíthatatlan vagyok, az mindig jó érzéssel tölt el. De céljaim között szerepel a paralimpia is. Szeretném azt érezni, hogy nem vagyok nyugdíjas, mert az elején, amikor még mankóztam és óvatosan kellett minden lépésemet kicentizni, ezt éreztem. Szükségem van mindenre, ami lendületet ad. Gyors a lelkem és ez valahogy testet is szeretne ölteni. Tudod, nálam sosem volt lemondás. Annyira boldog voltam, hogy az autóbaleset után életben maradtam, hogy az elmúlt három évben ez motivált a mindennapjaimban. Azt mondtam magamnak, ha már kaptam egy második esélyt a sorstól, akkor most jól is fogom csinálni. És mindig, mindent beleadtam. Minden apró pici lépést maximális erőbedobással csináltam végig.

És most is szárnyalsz.

Mert ha már megkaptam azt az esélyt, éljem is tartalmasan ezt az új életet. Nagyon megszerettem a retorikát az utóbbi időben, főleg a TedExen. Rájöttem, hogy van képességem arra, hogy szóljak az emberekhez és ma már egyre több helyre hívnak előadást tartani. Mindig szezontól függ, hogy kik kérnek fel, magáncégek, helyi vállalkozások, közösségek, vagy iskolák, ahol csinálok egy csomó önismereti órát, nevetünk és álmodozunk a gyerekekkel. Ilyenkor a gyermeki énem és a profi szemléletem keveredik egymással. Tinédzser koromban nem találtam a helyem, belül szorongtam, miközben kívül keménynek mutattam magam és ez a keménység annyira rám ragadt, hogy a gyermeki énemet is elnyomta. Ez nagy hiba volt, a baleset azonban visszaadta számomra ezt.

A mindennapjaidhoz honnan merítesz, honnan kapsz töltést?

Rengeteget kapok attól, amikor látom, hogy a munkám eredményes, én minden nap találok indokot arra, miért érdemes felkelni. Én minden nap egy kicsit meg akarom váltani a világot.

Ez nem fárasztó?

Nem. Ami nekem fárasztó lenne az a robotikus munka, kicsit paradoxon, hogy robotlánynak nevezem magam. A lábam olyan, mint egy roboté, de a személyiségem, a lelkem színes, szabad és szárnyal.