Transvulcania Ultra Trail 2016 Hír

Györgyi Gábor

2017/01/17

Bakancslistás terepfutóversenyem La Palma szigetén, avagy újabb álmom váltottam valóra!

Hirdetés

La Palma a Kanári szigetek legnyugatibb földdarabja, déli végén a legutóbbi vulkánkitörés 1971-ben volt, a szigeten több lávamező és sok vulkán található, míg északi részén változatos növényzetű buja erdőkben lehet barangolni. Területe 728 km² (47 km hosszú, 29 km széles), gyakran emlegetik la isla bonita-ként, azaz gyönyörű szigetként.

A Skyrunning World series versenysorozat ultra távú terepfutó-versenyei közül 2016. május 7-én a Kanári szigeteken, La Palmán rendezték a 2016. évi első „világkupa” futamot, a Transvulcania Ultra Trail-t, ahol idén én is rajthoz álltam és végig

örömfutóként teljesítettem is a 74 km-es távot és 4350 m szintemelkedést, 4057 m ereszkedést (futva bizony az is igénybe veszi a lábakat).

transvulcania2016-gyorgyigabor-1-.jpg Forrás: Transvulcania

2009-ben két hetet kerékpároztam a Kanári szigeteken, már akkor elvarázsolt a környék, La Palma szigete pedig a szívem csücske lett. Talán egy évvel azután, hogy futni kezdtem, 2014-ben tudtam meg, hogy La Palma szigetén rendezik a terepfutók egyik, ha nem a legkedveltebb ultra terepversenyét, ami egyfelől a csodás útvonaláról, másfelől az elképesztően rajongó és lelkes szurkolóiról is híres.

Az útvonal a sziget déli végéből az óceánpartról indul, majd a néhány évtizede kitört vulkán közelében, vulkáni homokos ösvényen elhaladva ér fel Los Canarios faluba, ahonnan a Rute de los Volcanes híres ösvényen, vulkánokat követve egészen 1900 m fölé kapaszkodik. Egy 1400-1500 m magasan haladó könnyebb köztes részt követően sziklás ösvény vezet az őskráter, Caldera 2200 m feletti gerincére, amin az út kb. 15 km-t tesz meg egészen a 2426 m-es tetőpontig, a Roque de los Muchachosig. A következő 17 km-es szakasz az óceánig vezet, a combizmokat kellően igénybe véve. Végső kilométerei egy csodás, vad sziklaoldalon szerpentineznek le a hullámzó vízpartra, ahol szurkolók várják az embert. A célig még 5 km-t kell futni, ennek elején 340 m szintemelkedés fárasztja még az izmokat, majd következik a varázslatos célegyenes, ahol a lelkes helyiek tapssal, pacsizással, szurkolással buzdítják a győztes után órákkal később érkező teljesítőket is, akik újabb életre szóló élménnyel lettek gazdagabbak.

2015 májusában már tudtam, hogy 2016-ban én is a rajthoz állok

Otthonról a világhálón követtem a versenyt. Ősszel kezdtem készülni rá, de a végső legkomolyabb terepfutó-edzésekre márciusban és április elején került sor.

A szűk, 1600 fős mezőny - élen a tavalyi világkupa győztes és pályacsúcstartó Luis Alberto Hernando-val, és több neves, világklasszis futóval -, 6 órakor, sötétben rajtolt el a sziget déli végében álló világítótorony mellől. Külföldi teljesítők beszámolóiból tudtam, hogy a mezőny hamar keskeny ösvényre szorul, így sajnos hamar be is következett a torlódás, a szerpentinen lassabb haladás miatti várakozás. Az első órákban, a sziget egyik fő gyalogútján, a gyakran vulkáni homokos GR131-en vezetett az út. Szerencsére kamáslit viseltem, így időnként az ösvény melletti mély homokban futás nehézségét is vállaltam, hogy megelőzzek néhány körülményesen, túl kényelmesen haladó résztvevőt. Kb. 3 km után kocsiút szélességű „föld”úton kocogtunk; ekkortájt a hajnal első fényei is megjelentek az égbolton.

transvulcania2016-gyorgyigabor-5-.jpg Forrás: Transvulcania

Los Canarios

Az első frissítő, a szurkolásáról híres Los Canarios előtt újabb – vulkáni homokos – szerpentinösvény lassította a mezőnyt. A falu előtt, majd a központban is az út mentén szurkolók tömege állt és tapsolt, buzdított bennünket: felemelő élmény volt! Sosem volt még ilyenben részem. 7:22-re értem a frissítőre.

A települést követő 5 km-t felfedeztem már pár napja: vulkáni kövek, néha vulkáni buckák mentén vezetett az út, kb. 1200 m-es magasságig még csak elvétve lassított süppedős vulkáni homok. Korábban a sötétben még nem nagyon tudtak zavarni a bottal haladó résztvevők, ám világosban bizony mind jobban nehezítették az előzést. Többnyire az egy ember széles ösvényen haladva – mivel nem nagyon törődnek a hátulról érkező gyorsabb futóval – veszélyesek lehetnek kiálló botjaikkal.

1500 m táján mind gyakrabban haladtunk panorámás részeken

Készültek is ám a fényképek; mikor pedig először pillantottam meg a távolban Tenerifét, a Teide csúcsát a felhők felett, bizony hangot is adtam ámulatomnak. Varázslatos volt a reggeli fényekben! Erre vártam, hogy még a szokásos felhősödés előtt, csodás fényekben futhassak, haladhassak végig a panorámás Ruta de los Volcanes útvonalon. Nagyon örültem a parádés kilátásnak:

épp annak a látványnak és élménynek lehettem részese, amit oly sok fotón láttam már a világhálón.

Desedas

9:41-re értem fel Las Desedas frissítőjéhez és ellenőrzőpontjához. Ismerős volt a kilátás és az előttünk álló meredek, vulkáni homokos kaptató, tetején a ránk váró fotósokkal. Gyors víztöltés és két pohár iso frissítés, valamint fotó és videózás után már kocogtam is tovább.

A folytatásban enyhe kellemetlen meglepetés volt, hogy noha én azt hittem, innen már végig lejt az ösvény El Pilarig, valójában pár kilométeren át még egymást váltották az emelkedős és lejtős szakaszok. Eközben jó volt fotókról ismerős szakaszokra érni. Egyikről a nap folyamán először előbukkant az őskráter, a Caldera Taburiente és legmagasabb csúcsa, a Transvulcania útvonalának tetőpontja, a 2426 m magas Roque de los Muchachos is.

Eleinte mély vulkáni homokos lejtőn, majd már erdei ösvényen kocogtunk a félmaratonosok célját is jelentő, komoly frissítőállomás felé, amelyre a szervezők 5 órás limitidőt szabtak meg. Aki annyi idő alatt nem ér oda, az nem folytathatja a versenyt. 4:50-es idővel jutottam át az ellenőrzésen, pittyent a cipőmre rögzített chip. Megnyugodhattam, és leszűrhettem: sok időmbe kerültek a fotózások, filmezések, jó lesz óvatosnak lennem!

transvulcania2016-gyorgyigabor-21-.jpg Forrás: Transvulcania

El Pilar, El Reventon

El Pilarnál (24,3 km-nél 1440 m magasan) bőséges frissítőállomás várta a futókat. Ettem két kis szendvicset, aszalt gyümölcsöt, müzliszeleteket, banánt, narancsot is, megtöltöttem Softflask kulacsomat és miután – a következő hosszabb étkezéses frissítő nélküli szakasz miatt - eltettem két müzliszeletet, egy szendviccsel és müzliszelettel a kezemben nekivágtam a folytatásnak.
A következő, csak folyadékkal váró frissítőállomás, El Reventonig (1420 m) 6,8 km-t kellett futni, nagyobbrészt síkon vagy enyhén lejtős úton. Sajnos a panorámás, napsütéses szakaszról az El Pilarhoz vezető lejtőn a felhők közé ereszkedtünk le, így felhőben, ködben futottunk.

El Reventont követően a felhőben és ködben haladva ritkán fotóztam csak, így érthető mód gyakori volt az előzgetés, de ezen a szakaszon talán már kevésbé okozott gondot a botozók elkerülése. Akadt egy fél km-es rész, ami teljesen meglepett: sok filmet, fényképet láttam már a Transvulcaniáról, de erről az őserdei, páfrányos, mohás, zuzmós szakaszról egyet sem. Még a felhős részen haladva éreztem egyszer, hogy mintha fogyna az energiám, így kivételesen elővettem valami otthonról hozott táplálékot: azt hiszem egy gélt és egy fél MaBaker szeletet fogyasztottam.

Egészen 1900 m magasságig kellett mászni, mire kiértünk a felhők közül és végre napsütés melegíthette testünket.

Végre!!! – mosolyogtam. Vártam már, hogy ne a hideg és minden kilátást elzáró felhőkben haladjunk. Ezen a részen (és talán a következő 20 km-en is?), a gerincen kb. 5 kilométerenként hegyimentők álltak készenlétben, arra az esetre, ha valaki megsérülne, vagy valakit menteni kellene.

Rifugio Punta de los Roques

Kb. 13:15-re érhettem fel egy panorámás helyre, a kb. 2000 m magasan épült menedékházhoz (Rifugio Punta de los Roques).

A calderára nyíló panoráma miatti fotózásokkal és videózással együtt talán 20 percet is időztem a menedékháznál és közben persze facebookon megosztottam, hogy haladok, immár 2000 m felett. Ezalatt akár 100-an (vagy még többen is) vígan megelőzhettek. Felhőszint közelében kocogtunk tovább, visszaereszkedtünk 1900 méterre, időnként vad sziklafalak oldalában haladva, majd megérkeztem a Pico Nieve frissítőállomásra (42,3 km és kb. 3200 m szintemelkedés után, 2038 m magasan, 14:26-kor), amit a gerincre történő meredek visszakapaszkodás, majd már könnyebb hullámzás követett. Hol a calderában, hol Tenerifében gyönyörködhettünk, miközben időnként a Muchachos csúcsát láttuk.

transvulcania2016-gyorgyigabor-22-.jpg Forrás: Transvulcania

Pico de la Cruz

A Pico de la Cruz frissítőpont felé haladva, majd azt elhagyva én is megéltem azt, amit másoktól olvastam:

hiába nem tűnt messzinek a Roque csúcsa és a frissítő, mégis csak nagyon lassan közeledett.

Végül 16:52-re felértem az ultra trail legmagasabb pontjára, újabb limitidős ellenőrzőpontra. A hosszú lejtő miatt bőségesen ettem (főleg tésztát), elraktam pár müzliszeletet, majd nekivágtam a 17 km-es, 2400 m szintkülönbségű lejtőnek, amiről – mások élménybeszámolói alapján - nagyon megjegyeztem, hogy bizony oda kell ám figyelni, nem csökkenhet a koncentráció, mert annak esés a vége.

A felső kb. 3-4 km-es részt a pár nappal korábbi útvonalbejárásról még ismertem: a gerincen vezető úthoz hasonlóan többször jól futható, tendenciájában lejtő, de gerincút jellegű, hullámzó ösvény. Időnként előzni is tudtam, ám a botozók megint problémát jelentettek, nem volt egyszerű elkerülni őket.

El Time

Az ismert 3-4 km-en túljutva következett az utólag leginkább nem kedvelt rész, kb. 2100 m-es magasságtól kb. 1500 m-es magasságig. Az ösvény időnként sziklás volt, időnként kisebb kövekkel borított (amin meg lehetett csúszni, ezért lassítani volt célszerű), máshol pedig poros, ami az előttem futóknak és a szemből fújó szélnek köszönhetően időnként az arcomra szóródott. Egyértelműen figyelni kellett, több helyütt meglehetősen óvatosra "vettem a figurát", egy alkalommal el is engedtem pár gyorsabb futót; egy részük bottal – magát jobban biztosítva - haladt. Alig vártam, hogy véget érjen a szenvedés, ez a lassú, esés-veszélyes ereszkedés, miközben megint felhőkben futottunk már. Kb. 1500 m alatt erdőben vezetett az út, a talaj is jobb lett, a frissítőn pedig már gyenge eső fogadott. A lejtő következő része többször haladt el házak, egy-két kis település közelében, majd keresztezte a főutat a híres El Time kilátópont mellett.

Már látom a célt

Váratlanul egy sziklás gerincről szép kilátás nyílt a sziget déli oldala és a Caldera felé is; a vad szurdokvölgy túloldalán megpillantottuk a célt jelentő települést, Los Llanos de Aridane-t; küldtem is a fotót és üzenetet a hazaiaknak (19:38): „-Már látom a célt!” Egyre lelkesebb lettem; nagyon várt szakasz következett, ami után már csak 5 km választott el a célba éréstől.

Egy meredek aszfaltúton megint jó érzés volt, hogy több futóhoz képest fájdalommentesen és frissen tudtam kocogni. Korábbi évi élménybeszámolók alapján tudtam, hogy ha az ember a megfelelő edzettsége ellenére is lábfájdalmakkal küzd, akkor vagy a hosszú lejtő őrölhette fel az izmait, vagy a cipőjébe került a lábát dörzsölő homok. Szerencsére egyik sem érintett. Egy élménybeszámolóban az illető azt írta, hogy sehol máshol versenyen nem látott ennyi eséstől sérült, illetve a görcsök miatt fájdalmas arccal futó versenyzőt. (Idén, 2016-ban persze nem volt kánikula, így kevesebb embert érhetett el a sóveszteség miatti görcsölés).

Kb. 19:55 körül kezdtem meg a várva-várt, kissé össze-vissza álló kövekből kirakott ösvényen haladó szerpentint. Picit tartottam tőle, hogy hogy lehet majd haladni rajta, de előző nap kipróbáltam már. Nyugodtan kocogtam és engem is meglepett, hogy fokozatosan előzgettem a futókat. Nem mondhatnám, hogy gyorsan haladtam, mégis, mások vagy a kidörzsölődések miatt nem tudtak gyorsan haladni, vagy nagyon óvatosak voltak, vagy combizmaik fáradhattak el túlzottan. 20:12 körül érhettem le Puerto Tazacorte házai közé, ahol természetesen a teljesítőket tapsoló helyiek, illetve vendégek várták. Jól esett.

A biztatásoknak is köszönhetően nagy mosollyal érkeztem az utolsó frissítőhöz (20:15-kor, 69,3 km és 3980 m szintemelkedés után, az óceánparton).

transvulcania2016-gyorgyigabor-38-.jpg Forrás: Transvulcania

Meredek emelkedő az én világom

A Los Llanos felé induló köves folyóvölgyben (ahol lényegében ösvény sem vezetett) tán 7-8 résztvevőt láttam elszórtan magam előtt. Egyikük sem futott, volt, aki kezében vitte a cipőjét. Számomra természetes volt, hogy fussak, nem is fáradtam el teljesen és persze világosban akartam még célba érni. Ez is motivált! Jó érzéssel töltött el, hogy volt még erőm (persze az időeredmény nem volt prioritás, így nem is hajtottam szét magam). Bő fél (?) km múltán beértünk a fotókról jól ismert sziklafalak közé, ahol érződött egy kicsit, hogy napközben jócskán meleg lehetett (erről olvastam is pár beszámolóban). Az előzéseket folytatva érkeztem a Los Llanosba vezető meredek szakaszhoz. El is mosolyodtam: meredek emelkedő az én világom...

A cél felé vezető főútra érve lassan megérkeztek fejembe, szívembe a teljesítéssel járó érzelmek: elgondolkodtam a teljesítésen, azon, hogy mennyire akartam ezt, és picit párásodni is kezdett a szemem.

Tudtam, hogy most következik az, hogy tapsolnak, hogy elismernek, ünnepelnek... és hogy mennyire jól esik és egy újabb álmom válik valóra.

Talán leginkább az utolsó km-en belül nőtt meg az út menti vendéglátóegységek előtt állva, vagy asztalok mellől szurkolók száma. Egyik helyen 2-3 hölgy „You are Finisher!” azaz "Teljesítő = célba érő vagy" táblákat mutatott a futóknak. Édesek voltak.

Futottam, filmeztem és időnként én is pacsiztam a gyerekekkel, egy-két felnőttel is. Nagyon élveztem! Ritkán adódik, hogy így nyíltan, emberek tucatjai ünneplik, ismerik el az embert. A végső pár száz métert is jól ismertem már: két fordulás, majd a kordonok közti végső célegyenes, kamerával a kezemben. Megörökítettem célba érésem, a kitörő örömet, amit a célfotók is jól mutatnak.

Célba értem

Ahogy beértem, még a videón is látszik, amint nyakamba akasztották az érmet, vigyorogtam, mint a vadalma és ahogy visszanéztem a célegyenesre, úgy áradtak szét bennem az érzelmek. Varázslatos élmény volt az egész nap és ez az elképesztő befutó... (pedig órákkal korábban, illetve jobb időjárás mellett biztosan itt is még jóval többen szurkolnak). Ahogy sejtettem is, gyűltek az örömkönnyek a szememben... felfogni is nehéz volt ezt a feledhetetlen élményt...

Pár perccel később a szervezők részéről még apróságok erősítették meg, miért is annyira tökéletes ez a rendezvény. Már a célban is kérdezték, hogy minden rendben van-e, jól vagyok-e, majd később a chip leadásakor szokatlan volt, hogy nem nekem kellett levennem a cipőről a chipet, hanem azt mondta a segítő, hogy: én ma eleget tettem, csak álljak, ő majd kioldja a cipőfűzőt és azáltal a chipet. Koszos, poros lábbal, cipőmmel csak álltam, miközben ő fűzte cipőfűzőimet. A leadott csomagomért sem kellett mennem, a kis biléta odaadását követően egy másik segítő ment érte és hozta oda nekem.

A Transvulcania ultramarathon életem legnagyobb terepfutó élménye lett, épp olyan, ahogy szerettem volna

transvulcania2016-gyorgyigabor-25-.jpg Forrás: Transvulcania

(na jó, középtájt lehetett volna kevesebb felhő, illetve a lejtőn is jobb lett volna anélkül). Megértettem, hogy miért a terepfutók egyik legkedveltebb futóversenye és – ahogy kerékpár esetében – az Ötztaler teljesítése után, itt is úgy raktároztam el: ide vissza kell még térni! Elképesztő ez az élmény! Bringával az Ötztaler radmarathon lett örök szerelem, terepfutás terén a Transvulcania.

Fogok még Transvulcania-t futni!

Aki szeretné átélni, szeretne gyönyörködni a versenyben, a tájban, annak az alábbi videómat ajánlom (lesz hosszabb is).