A határokon túl Hír

Erősségem, hogy meg tudom csinálni, gyengeségem, hogy nem tudok biztosan minden veszélyt elhárítani. (Erőss Zsolt)

Van, akinek elég, hogy munka után hazamegy tévézni. Van, aki lemegy a haverokhoz a kocsmába. Más elmegy focizni vagy aerobikra, esetleg próbál a garázszenekarával, rajzórára indul, vagy nyomkövetést tanul a kutyájával. Van, aki elindul kocogni a szigetre, más végigteker a Hármashatárhegyen, és van, aki végigfutja a Pireneusokat. Olyan is van, aki földkerülő vitorlázásra indul egyedül, olyan is, aki leereszkedik 100 méter mélyre egy ismeretlen barlangba, és olyan is, aki kötél nélkül „szalad” fel sziklákra. Furcsa lenne megítélni, hogy ki cselekszik helyesen. Vagy jobban, mint a másik. Talán egy dolog segíthet: aki boldog, és aki körül boldogok a mellette élők, nem járhat nagyon rossz úton.

Számunkra elveszett két hegymászónk, akikre büszkék lehetünk, akiknek drukkoltunk, és akiket féltettünk. A családjuknak és barátaiknak elveszett egy (van, akinek két) olyan ember, aki az életük része, fontos része, vagy legfontosabb része volt. És a legtöbben azt mondanánk, hogy inkább egy élő férjet, apát, fiút, testvért, barátot szeretnénk, mint egy tökéletesen boldogat, de ez hadd legyen a saját gyengeségünk. Nem olyan értelemben voltak hősök vagy példaképek Zsolt és Peti, hogy megmentették az emberiséget, hanem abban az értelemben, hogy képesek voltak az álmaikat követni. Hogy megtalálták azt, ami a legfontosabb volt számukra, és nem csak ültek, és várták, hogy egyszer bekövetkezzen, egyszer jobb legyen, hanem megélték az életüket. Aki nem volt magashegyen, legfeljebb elfogadhatja ezt a szenvedélyt, de megérteni nem fogja. Sokan még ennél egyszerűbb, hétköznapibb dolgokat sem értenek: miért jó futkározni az erdőben, minek bringával járni, minek kilépni a komfortzónánkból. Ha nem szeretnénk 4000 fölé menni, legalább menjünk ki viharban az erdőbe vagy a vízre, és tapasztaljuk meg, hogy miről is szól az élet, mekkorák vagyunk mi a nagy egészben.

Minden szenvedély drog, nem csak a hegymászás. És a legtöbb szenvedély kicsit káros vagy veszélyes. Viszont nélküle élni – hogy is mondjuk finoman – egy transzcendensről gondolkodó lénynek nem kielégítő. Kevesen halnak meg a szigeti rekortánon, de az ízületek azért használódnak. Bringázás közben már valamivel könnyebb elpatkolni. Barlangászás közben még egy kicsit könnyebb. Igazából kész csoda, hogy viszonylag ritkán hal meg valaki ezekben. Egy barlangi mászás során az ember hoz rengeteg jó döntést, meg nem kevés rosszat is. Kicsit kicsúszik a láb, kicsit messzebb van a talaj, mint számoltuk, kicsit több erőnkre volt szükség, mint amennyivel terveztünk. Sziklamászás közben is hasonló a helyzet. A legtöbb mozdulatunk megfelelő, de nem egyszer kockáztatunk, és a saját erőinken túl picit reménykedünk is, hogy ez menni fog. Hogy tart az a nyavalyás lépés, és nem most halunk meg. Őszintén szólva, ha egy sima mászás közben meghalunk, nem leszünk felkészülve a halálra. Ahogy ötven évnyi fehérliszt- és cukorzabálás után sem.

Szóval elég furcsa azt mondani, hogy Erőssék rossz döntést hoztak. Igen, valószínűleg a mászás folyamán hoztak 100 rossz döntést, és több százezer jót, a többi rossznak nem lett (egyértelmű) következménye. Legfeljebb egy kicsit több energiavesztés, egy kis pszichikai megterhelés, 0,1%-kal kevesebb erő, a tervezettnél hajszállal nagyobb folyadékveszteség.

Nem meghalni indultak, nem voltak felelőtlenek, nem azért mentek, mert nem szerették eléggé a családjukat. Irigylésre méltó, hogy úgy tudtak nekiindulni, hogy tisztában voltak a lehetséges következményekkel. A legtöbben csak úgy vagyunk bátrak, hogy elhessegetjük a halál képét, és tökéletesen bízunk benne, hogy ez alkalommal sem fogjuk otthagyni a fogunkat. Zsolt elégszer találkozott a halállal ahhoz, hogy tudja, ez reális esély. És a feleségétől is csak tanulni lehet, aki elfogadja, hogy ez ember ilyen körülmények között nem él túl, még ha Erőss Zsoltnak hívják, akkor sem. Mi lett volna megfelelőbb halál számára?

Őszintén remélhetjük, hogy Peti is felkészülve ért az út végére.

Az ember szabad akaratot kapott, és ez a legnagyobb ajándékunk. Örüljünk, hogy van, aki megmutatta, élni kell vele.