- Futás
- Hegymászás
- Kerékpár
- Túra
- Sí
Az utóbbi években egyre nagyobb és nagyobb hegyeket céloztunk meg kis baráti társaságunkkal és sikerült eljutnunk abba a magasságba, amelyet már nem lehet csak úgy „lendületből” megmászni, a sikeres csúcshódításhoz már komolyabb felkészülésre és hosszabb akklimatizációs időszakra is szükség van. Ennek sajnos a család szenvedi kárát, ugyanis mind a sok edzés, mind pedig a több hetesre nyúló expedíció távoltöltött időt jelent. Ennek okán a legutóbbi Lenin-csúcs expedíció óta több, mint 2 év telt el, mire oda jutottam, hogy újra itt az ideje egy nagyobb lélegzetvételű túrának. Év elején kezdtük el tervezgetni a dolgot és hamar arra az elhatározásra jutottunk, hogy Dél-Amerika legmagasabb hegyét, az Aconcaguát tűzzük ki célul, mely egyébként a legmagasabb olyan csúcs (6960 m) a világon, amely nem a Himalájában helyezkedik el. Lehet, hogy a földrajztudósok vitatkoznának azon, hogy pontosan mi is számít a Himalája részének, de lényeg az, hogy csak Ázsiában, a Himalájában, illetve annak vonzáskörzetében vannak ennél nagyobb hegyek.
Ahogy korábban is, most is törekedtünk arra, hogy a lehető legnagyobb mértékben önállóan mozoghassunk a hegyen. Más népszerű csúcsokkal ellentétben (mint pl. Kilimanjaro) itt szerencsére volt erre lehetőség, így néhány helyi céggel való email váltást követően kiválasztottuk a legszimpatikusabb logistic pack-et, mely az engedélyek ügyintézését, az alap transzfereket és az alaptábori ellátást foglalta magában. Mehetett is tovább a tervezgetés. Az eddigi egyetlen komolyabb expedícióm alkalmával az ott megvásárolt logisztikai csomag részét képezte az alaptábori sátor és a magashegyi élelmiszer is, illetve magashegyi sátort is igen pénztárcabarát áron lehetett bérelni. Az argentinoknál erre még csak lehetőség sem volt, így komoly fejtörést okozott a sátorlogisztika (hány sátor kell, melyik modell lesz alkalmas 6000 méteres magasságban stb.), illetve a magashegyi menü összeállítása, amelyet a helyszínen terveztünk beszerezni. A sátorkérdés viszonylag hamar összeállt, azonban a kaja témának teljesen vakon mentünk neki, ugyanis felemás infóink voltak csak arról, hogy mi is kapható a helyi szupermarketekben, ráadásul a mindig működő Pick Szalámit is gyorsan ki kellett pattintani a magashegyi baki szárából, ugyanis szinte egyik dél-amerikai országba sem lehet bevinni húskészítményt. Ennyit a hazairól! Az aggódás egyébként a kinti bevásárlást követően csak fokozódott, ugyanis csak abban lehettünk biztosak, hogy nem fogunk éhen halni. Az, hogy amit vettünk, valójában micsoda, nagy kérdés maradt. Ezek nem esznek semmi hozzánk hasonlót (még instant kávé is csak nagy csomagos van). Persze lehetett volna előre csomagolt „hegyi kajákkal” operálni, de az valahogy nem a mi stílusunk. Vész esetére persze bekerült a táskába a jó öreg decathlonos curry-s csirke is (160 gramm szárított rettenetet megkockáztattuk a vámon), de nálam személy szerint tényleg csak a világvége az, amikor ráfanyalodom.
Egy járattörlést és újrafoglalást követően az utazásunk teljesen jól alakult, az Atlanti-óceánt éjszaka szeltük át. A nyomorúságosan szűk ülésekben meglepően jót sikerült aludni, így a várakozással ellentétben szinte kipihenten érkeztünk meg Mendozába, az Aconcagua mellett a malbec (ez egy szőlőfajta) fővárosába. De a vörösborról majd a végén! Az említett random bevásárlás még az érkezés napján megtörtént, hogy aztán egy kényelmes szállodában töltsük az utolsó civilizációban töltött estét és éjszakát. A nap hátralevő részét a cuccaink két adagra való elosztásával töltöttük, ugyanis másnap az egyik részt (a rengeteg kaját és a speckó magashegyi cuccokat) közvetlenül az alaptáborba küldtük, míg a másik jött velünk a Confluenciának nevezett köztes táborba, ahol az első 2 éjszakát töltöttük. Itt még szamarak segítették a cipekedést, hogy aztán nagyjából mindent a hátunkra vehessünk és felhordhassunk a hegyre.
Első nap reggel a megbeszélt időre érkezett értünk transzfer és Carlossal a volánnnál Dél-Amerika Route 66-én - amely Buenos Airest köti össze Santiagoval – 3 órát araszolva megérkeztünk a nemzeti park bejáratához, ahol az előre intézett engedélyekkel pillanatok alatt becsekkoltunk a parkba. Egy lendülettel megkaptuk a névre szóló szemetes zsákjainkat is, amelybe minden általunk termelt szemetet össze kellett gyűjtenünk. A mellékhelyiségbe szánt dolgokat is. Elsőre elég rémísztő dolog a sh*tbag, de meg lehet szokni. A zsákokat később aláírásért cserébe lehetett otthagyni a camp managernél, így elkerülhette az ember a szemetelésért járó 500 dolcsis büntit. Kellően motiváló összeg!
A hivatalos rész után meg is kezdtük a bandukolást a 3400 méteren fekvő Confluencia táborig. Igyekeztünk már-már bántóan lassan menni, ugyanis korábban már megtanultuk, hogy a pole-pole az működik. Egyet előre, kettőt hátra tempóban is szintidő alatt elértünk a tábort, ahol az első meglepetés fogadott. A logistic pack hegyi viszonylatban egyfajta luxussal ért fel. Saját közösségi dómot kaptunk és olyan kaját, hogy egy szegényebb magyar falu megnyalta volna mind a 10 ujját utána. Már szinte rosszul éreztük magunkat, hogy ez így nem is hegymászás lesz! Persze hamar túljutottunk a sokkon és élveztük a tábor nyújtotta szolgáltatásokat. Másnap egy 8 órás akklimatizációs túra következett a hegy déli falához, melyet kötelező orvosi ellenőrzés követett. Némi magas vérnyomás (mely magaslaton normális jelenség), semmi komoly. Megkaptuk az engedély a továbbhaladásra.
Előre tudtuk, csak nem sejtettük, hogy az expedíció egyik leghosszabb napja következik. A két tábor között 18 km és 1100 méter szintemelkedés várt ránk. 2 nap akklimatizációval ez nem volt finom. Nagyon nem! Őrjítő napsütés, végeláthatatlan völgy, folyóátkelések, a végén pedig jó kis meredek emelkedők. Bár „csupán” 7,5 óra lett a menetidő, mindenki átélte az első megrogyást. Alig vártuk, hogy ágyba, vagyis matracra kerüljünk. A kívánt hatás azonban sajnos elmaradt, a 4300-on töltött első éjszaka nem hozott igazi pihenést. Ahogy az ezt követő jónéhány éjszaka sem. Az én Body Batterym ettől a ponttól az első akklimatizációs kör végéig stabil 5-ös értéken pihent. Szerencsére az érzés azért nem volt végig ilyen gyalázatos, úgyhogy ezúton is üzenem a Garminnak, hogy ideje átgondolni az algoritmust!
Az alaptáborban töltött első napot pihenővel töltöttük, melynek része volt egy kis átmozgató túra/mászkálás is, hogy mégse egész nap csak feküdjünk. Az ezt követő napon már neki is indultunk a hegynek, igaz, nem aludtunk fent, csupán egy nagy adag cuccot cipeltünk fel az egyes táborba, hogy aztán az éjszakát újra az alaptáborban töltsük. Másnap újabb tekintélyes mennyiségű felszereléssel ismét az egyest vettük célba, ám ezúttal már fent is aludtunk, így hivatalosan is megkezdődött a hegymászás része a dolognak. Az 5000 méteren töltött éjszaka egész pihentetőre sikerült, ami nagyon jó hír volt mindenkinek, ugyanis következő nap a két részletben felcipelt cucc egyben költözött a kettes táborba, ami fejenként jóval 30 kg feletti hátizsákokat jelentett. Csigalassúsággal haladtunk és minden lépésnél éreztük, hogy az izmaink közel maximumon teljesítenek. „Csak” 600 méter volt a leküzdendő szint, ám ez így is több, mint 4 órát vett igénybe. Nagyon jó volt megérkezni 5600 méterre, ám a különböző cégek között felosztott területek között nem találtuk a mi szervezőnket (a sátrakat mindenki a saját cégének területére állítja fel). Gyors rádiózás következett az alaptáborba, hogy mégis hogy lehet láthatatlan a hely. Sajnos kiderült, hogy még mintegy 50 méternyi szintet feljebb kell mennünk, ugyanis az egykori területért vívott harcba a mi cégünk csak később csatlakozott be, így minden táborban lecsúszott a legjobb helyekről. Ez elsőre szarul hangzik, azonban szerintem mi ezzel csak nyertünk. Mindenhol a nyüzsitől kicsit távolabb, abszolút nyugalomban „kempingezhettük”,sőt, saját hómezőink voltak, így a hóolvasztás is sokkal biztonságosabb forrásból történt. Apropó hóolvasztás. Ez volt az a része az expedíciónak, amit szívesen kihagytam volna! Minden egyes táborban sok-sok óra, mire elegendő mennyiségű vizet termel az ember. A tábori doki szerint itt a kettesben már fejenként 6,5 liter folyadékot kellett volna fogyasztanunk naponta, ami kb. egyenlő a lehetetlennel! Pihenés helyett tehát vízgyártás egész délután, majd kellemesnek cseppet sem tekinthető éjszaka a 3-asba költözés előtt. Mondjuk ez nem ért meglepetésként senkit. Másnap 4 fős csapatunkból csak hárman folytattuk az utat felfelé, negyedik társunk úgy döntött, hogy neki sok lesz ez a tempó felfelé, inkább marad a kettesben, hogy szokja egy kicsit a magasságot. A két tábor között következett a csillagkapu. A kettest elhagyva drasztikusan érkezett a hideg és a szél, a hármasba megérkezve pedig egy egész más világba csöppentünk. A 6000 méter már nem vicc. Változékony idő, fogcsikorgató hideg és persze a magassággal járó átmeneti rosszullét. Fejfájás, étvágytalanság, gyengeség és társai.
Egy sima pisilésben lesavasodik az ember. Persze erre is számítani lehetett, de ott a helyszínen nem segít, ha tudjuk, hogy ez normális. Vízolvasztás közben beszélgetésbe elegyedtünk egy helyi guide-al, aki két japán klienst kalauzolt. Elmesélte, hogy a két japó már jó pár hete próbálkozik a csúccsal, de egész egyszerűen annyira lassúak, hogy nem hiszi, hogy valaha is sikerülni fog nekik. Próbálja őket lekönyörögni valamelyik alsó táborba, hogy tudjanak pihenni, de nem hallgatnak rá, így már 6. napja a hármasban rostokolnak. Mindjárt nem is éreztük olyan szarul magunkat! Az álmatlan éjszaka után amilyen gyorsan csak tudtuk, elhagytuk a tábort és a szaladtunk lefelé a jól megérdemelt zuhany irányába. Némi kaját és gázt azért depóztuk az egyik nagyobb kő alá, hogy a csúcstámadáskor már csak az alvó felszerelést kelljen újra felcipelni ide. A 2-es táborban maradt kolléga végül úgy döntött, hogy nem jön le velünk pihenni, hosszú akklimatizációra alapozza majd a csúcstámadáshoz szükséges energiákat. Így tehát hárman ereszkedtünk le és néhány óra múlva már a zuhany alatt álltunk!
Eredetileg 3 éjszakát terveztünk pihenni az alaptáborban, ugyanis január 11-ére ígérték a tökéletes csúcsnapot. Amint leértünk elkezdtük megenni, amit csak lehetséges volt és minden időnket a regenerációra fordítottuk. Nyújtás, alvás, evés és ugyanez még egyszer meg még egyszer. Ahogy telt az idő egyre jobban körvonalazódott, hogy az a 3 éjszaka valószínűleg csak kettő lesz, 10-e lesz az a nap, amikor a legjobb esélyeink lehetnek. Ez a szcenárió is úgy 2 éjszaka, ha az alapból rögtön a 2-es tábort vesszük célba. Mit nekünk 1300 szint, már egy alvás után is olyanok voltunk, mint akit kicseréltek. Végül tényleg a 10-e lett a befutó, így két kiadós alvás után (ahol végre elhagyta az 5-ös szintet a Garminom) újult erővel és még nagyobb motivációval mentünk neki a hegynek.
A 2-es elérése nehéz cuccok nélkül gyerekjáték volt, azonban sajnos a fent töltött éjszakát követően az expedíció kellemetlen fordulatot vett. Fent hagyott társunk nem érezte jól magát, a tábori orvosnál pedig kiderült, hogy kezdődő tüdőödémája van, így azonnali evakuálásra szorul. Egy deci dexa (szteroid injekció) a popóba aztán irány az alaptábor. Bár itt még nem szorult segítségre, a csapat legfáradtabb tagja (mivel úgy ítélte meg, hogy az ő esélye is kicsi a sikerre) úgy határozott, hogy feladja a csúcsot és a kisbeteggel együtt visszamegy az alaptáborba. Nem jó hír, de szerencse, hogy időben kiderült. Ketten folytattuk tehát az utat felfelé. Arra számítottunk, hogy a hármasba is az előző szakaszhoz hasonlóan csak úgy felröppenünk. Nem így történt. Fizikailag egy fikarcnyit sem lett könnyebb akklimatizálódva sem, igaz, a közérzet azért teljesen más volt. A táborba megérkezve nem volt rosszullét és a wc-zés sem generált fél órás oxigénhiányt. Készen álltunk a csúcsra!
Az egyetlen kérdés az öltözködés maradt. Vajon mit vegyünk fel? Olyan csajosan... Én jártam már 6000 felett, de azért a majdnem 7000 az más tészta. A felső rétegekhez nem sok kérdés fért, réteges öltözés, nagy pehellyel együtt 6 réteg. Vastag gyapjú aláöltözet, vastag polár, hibrid dzseki, vékony pehely kabát és héj. Erre tartaléknak a vastag pehely kabát, de ez induláskor csak a táskában. A nagyobb kérdés alul volt. Jártam már pórul azzal, hogy „alul sosem fázom”. Most biztosra akartam menni, de csak két tuti pontja volt a ruházatomnak: a vastag gyapjú cicanaci és a héjnadrág, amit ezúton is köszönök a Fjällräven Magyarországnak. Az előző már igencsak saláta volt! Végül arra a döntésre jutottam, hogy felveszek mindent, amim van, max, ha sok lesz, akkor végig cipzáras héjat lekapom és akkor minden fasza lesz. Jött tehát a gyapjúra még egy vastag polár és egy nem bélelt softshell gatya is. Nagyon jó döntés volt! Csupán a lejtmenet végén kellett kicipzárazni a héjat, egyébként végig tökéletes volt a hőérzet. A csúcson egyébként felülre is felkerült a nagy pehely, úgy érzem, ennél jobban nem lehetett volna összerakni a dolgot. Kesztyűnek egy 8000-res modellt használtam, de így sem volt benne melegem (sőt), a lábam viszont rendesen fázott a duplex bakancsban, szóval, ha megyek még ilyen helyre, akkor ezeken még van mit változtatni.
Nekimentünk tehát a csúcsnak. Reggel 4-es indulást lőttünk be, ugyanis a délutáni időjárás az utolsó pillanatig kérdéses maradt. Vagy jön a hóvihar vagy nem (nem jött). Elsők között indultunk el, alattunk rengeteg lámpa fényét láttuk, vagyis tudtuk, hogy zsúfolt lesz a hegy. Már az első métereken visszafordult mászókkal találkoztunk, vagyis volt, aki korábban kelt, mint mi. Egy óra után azt vettük észre, hogy eltűntek a nyomunkból az emberek. Szó szerint a mi nyomunkból, ugyanis az olykor-olykor 40 centis friss hóban mi tapostuk a nyomot. Társamnak, aki egyébként a sógorom, sajnos gyorsnak bizonyult a tempó és nem is érezte igazán jól magát, így valahol 6300 méter környékén a visszafordulás mellett döntött. Egyedül maradtam. Általában meg sem fordul a fejemben, hogy ha egyedül maradok, az veszélyes is lehet, ám itt, főleg, hogy egy lélek sem volt még a közelben sem, azért egy pillanatra elbizonytalanodtam. Aztán hamar túltettem magam a dolgon és már mentem is tovább.
Épp pirkadt, így a napfény reménye csak javított a kedvemen, toltam tovább gőzerővel. Hamar elértem az úgynevezett traverzig és itt kezdődtek a nehézségek. A vártnál jóval meredekebb lett a terep (és mélyebb a hó) és a levegő is kezdett elfogyni, 6500 méter magasságában már úgy haladtam, mint egy járókeretes öregember az idősek otthonában. Megtapasztaltam az érzést, amit eddig csak a könyvekben olvastam, hogy tényleg karnyújtásnyira van a csúcs, mégsem érzi az ember, hogy közeledik hozzá. Nem nagyon néztem az órát, de a maradék kb. 400 méternyi szint legalább 2-2,5 óráig tartott, ami már idegesítően lassú volt. Előző nap a már említett 2 japó végülis feljutott a csúcsra (egy 18 órás csúcsnap keretében), így amikor megfordult a fejemben a visszafordulás, őket vízionáltam magam elé. „Ha az a két szerencsétlen felment, én is fel fogok!”. És persze ahogy az lenni szokott, szépen lassan eltelt a táv és ott álltam egyedül Dél-Amerika tetején, 6960 méteren. Azon kívül, hogy nem tudtam egy normális fényképet csinálni magamról, földöntúli érzés volt.
Sajnos éreztem, hogy a lábujjaim nem igazán boldogok a mínusz huszonvalahány fokban (amit a szél -30 alá tolt hőérzet szintjén), így egy negyed óra után elindultam lefelé. A hajnalban várt napsugarak itt jelentek meg először (sajnos végig árnyékban vezetett az útvonal), így némileg kezdett csillapodni a hideg. A felfeléhez képest űrsebességgel „szaladtam” lefelé. Félút tájékán megjelent a reggeli tömeg is, többen lepacsiztak velem, megköszönve a nyomtaposást. Jó érzés volt. Itt jöttem rá, hogy valószínűleg elég gyors voltam, lefelé kellett majdnem egy óra, mire az első emberrel találkoztam. Az ereszkedés innentől eseménytelenül telt, a folyadékhiány jelei azonban kezdtek jelentkezni. Sajnos minden vizem megfagyott felfelé (még a termoszban is), így nem sokat tudtam inni. Elég kótyagosan értem vissza a hármasba, szerencsére sógor koma már jó sok löttyöt készített addig, így egy fél óra alatt pótolni tudtam a kellő mennyiséget. Pár óra pihenő után szedtük a sátorfánkat és a jobb alvás reményében leköltöztünk a kettes táborba, ahol még egy utolsó, kényelmetlen éjszakát töltöttünk. Reggelre persze be is havazódtunk (valamikor éjjel megérkezett a délutánra ígért hó), ami még különösen hiányzott lemenetel előtt. Hatalmas hátizsákokkal indultunk lefelé, mindent, amit felvittünk, le kellett vinni a hegyről. Viszonylag gyorsan elértük az alaptábort, ahol jöhetett végre a jó megérdemelt pihenő!
Egy nap semmittevés után már kis táskával célba vettük a park bejáratát (a többi cuccot végre a szamarak vitték), ami jó kis levezetőnek bizonyult, ugyanis majd’ 28 km-t kellett kutyagolnunk. Az út 2/3-ánál még megálltunk a Confluencia táborban egy könnyű ebédre, ezzel együtt azért nem volt olyan szörnyű a dolog. Friss pizza, egy pofa sör és finom, brazil kávé. Megadta az utolsó löketet! Mendozáig a 3 órás transzfer már meg sem kottyant. Aztán hotel, rendes zuhany és végre borotválkozás. Maga a menyország!
Mivel a tartaléknapokat a korai csúcstámadás okán nem használtuk fel, majd egy hetünk maradt a városban körülnézni, amely a világ 8. legnagyobb borvidéke mellett terül el és ugye az argentin steak sem ismeretlen dolog. Szerintem mindenki ki tudja találni, hogy mivel telt ez a pár nap. Egy dolgot azért kiemelnék a kínálatból. Egy borkóstoló alkalmával sok kiváló bor mellett sikerült egy cabernet savignon-ból készült FEHÉRBORT is megkóstolnunk, amiről bevallom és azt sem tudtam, hogy létezik ilyen. Vörös szőlőből fehérbor... Aki teheti, próbálja ki!
