Adam Bielecki: A K2 téli megmászását csak Urubkóval tudom elképzelni Hír

2018/10/26

Adam Bielecki neve tavaly télen robbant be a nemzetközi hírekbe, amikor Denis Urubkóval egy példátlan akció keretében megmentették Elisabeth Revolt. A kiváló francia mászónő a lengyel Tomasz „Tomek” Mackiewicz társaságában, alpesi stílusban, új úton, pótlólagos oxigén használata és serpák segítsége nélkül a hegy második téli megmászását hajtotta végre . A csúcson Tomek állapota hirtelen romlani kezdett. Elisabeth 7280 méterig tudta letámogatni, de ott Tomek már gyakorlatilag mozgásképtelen volt. Revol SMS-ben segítséget kért, majd megpróbált egyedül leereszkedni a hegyről. 6100 méteren találkozott a mentésére indult Urubkóval és Bieleckivel, akiknek segítségével sikerült élve lejutnia a hegyről. Tomek örökre a Nanga Parbat ölelésében maradt.

Hirdetés

Ki Adam Bielecki?

A 35 éves Adam Bielecki már az új lengyel generáció tagja, de közülük talán a legerősebb. A jellegzetes frizurájáról könnyedén megismerhető mászó még a „Jégharcosok” történetein nevelkedett, többükkel együtt is expedíciózott. Tizenéves kora óta mászik, kivételes tehetsége mellé elszántság, de nagyfokú józanság is társul. Ezek eredményeként öt nyolcezres csúcsán állt (K2, Makalu, Gasherbrum I és II, Broad Peak), melyből kettőre (Gasherbrum I és Broad Peak) elsőként jutott fel télen. Tizenhét évesen a legfiatalabb volt, aki megmászta a 7010 méter magas Han Tengrit Kazahsztánban. Szólóban, alpesi stílusban. Adammal a nemrégiben rendezett lengyelországi Ladek Mountain Festivalon beszélgettünk.

Az interjú

Mozgásvilág: Han Tengrit mászni 17 évesen nem gyerekjáték, főleg nem szólóban. Mikor kezdtél mászni?

Adam Bielecki: Pici gyerekkorom óta hegymászó akartam lenni. Nehéz pontosan megmondani, hogy miért, vagy hogy honnan jött az ötlet. De 13 évesen elkezdtem sziklát mászni, 15 évesen már a Tátrában másztam. Ez volt az első önálló mászószezonom. 16 évesen jutottam el az Alpokba, akkor megmásztam a Matterhornt, a Dufourspitzét és a Mont Blanc-t. 17 évesen pedig először mentem a Pamírba. Megpróbáltam megmászni a Lenin-csúcsot, ami nem sikerült. Viszont onnan egyenesen a Han Tengrire mentem. A kiváló akklimatizációnak köszönhetően egy rohamban, alpesi stílusban fel is jutottam a hegyre. Egyedül.

Gyakran mozogtál egyedül korábban is?

Nem, az említettek közül csak néhányat másztam szólóban, a többségüket barátokkal.

Ezek azért viszonylag nagy lépések, elég rövid idő alatt és elég fiatal korban. Mitől voltál ennyire magabiztos?

Az volt az álmom, hogy nagy hegyeket másszak. Rengeteg könyvet elolvastam, amelyekből egy általános fejlődési rendszer képe vetült elém: ahhoz, hogy nagy hegyeket mászhass, sziklamászással kell kezdened, aztán következik a Tátra nyáron és télen, majd az Alpok. Ezután ki kell próbálnod magad a magasabb hegyeken, a Kaukázusban vagy a Pamírban, Tien Sanban. Ha ezt a szamárlétrát végigjárod, készen állsz a nyolcezresekre.

Na jó, de nem két év alatt.

Miért ne?! Minden lépcsőfokot szorgalmasan végigjártam, egyet sem hagytam ki. Csak gyorsan, mert fiatal, vakmerő és türelmetlen voltam. Fiatalon az ember nem nagyon gondol bele dolgokba. Mai fejjel már sok akkori dologra nem vállalkoznék, mert idősebb és okosabb vagyok. Később sokat változott a stílusom és a mentalitásom, de akkor színtiszta szenvedélyből másztam, és nem igazán voltam tudatában a veszélyeknek. De nem is érdekeltek.

Mi volt a legnagyobb hülyeség, amit hegyen csináltál?

Akadt belőlük jó néhány :) Az emberek gyakran kérdeznek ilyeneket tőlem, hogy „Adam, nem félsz, amikor télen a Karakorumban új utakat mászol, alpesi stílusban?” Ilyenkor mindig az jut eszembe, hogy nem az elérni kívánt cél határozza meg, hogy egy projekt mennyire veszélyes. Sokkal inkább az, hogy mi mennyire készültünk fel ennek a célnak az elérésére. Meggyőződésem, hogy amit manapság télen a nyolcezreseken művelek, az biztonságosabb, mint amit az első három évben kvázi zöldfülűként csináltam.

Mi vitt rá a téli mászásra? Persze, gondolom, hogy lengyelként a téli mászótradícióitok miatt ez egyfajta eleve elrendeltség. De mégis, miért akarsz télen odamenni?

Ahogy te is mondtad, nekünk lengyeleknek ez szinte természetes. Fiatalon olvassuk a régi nagy lengyel mászók könyveit. Én is olvastam Andrzej Zawadáról, a „Jégharcosokról”. Zawadával személyesen is találkoztam. (Andrzej Zawada a lengyel téli mászás úttörője, ő vezette a Mount Everest, a Lhoce és a Cso Oju első téli megmászását végrehajtó lengyel expedíciókat – PL.) Ez egy örökség, amit a korábbi generációktól kaptunk, számomra pedig természetes, hogy folytatom az általuk megkezdett utat a nyolcezresek téli mászásával. Már csak egy van a listán, amelyre még senki sem jutott fel télen. Akárki is mássza meg, a téli himalájizmus mindig is lengyel specialitás marad, hiszen a tizenhárom télen megmászott nyolcezresből tízet a lengyelek másztak meg elsőként télen.

Ebből kettőt te magad. Melyik mászás áll ezek közül közelebb a szívedhez, már ha egyáltalán lehet különbséget tenni?

Nem szeretek hasonlítgatni. A maga módján mindegyik különleges. Persze a Gasherbrum I-ről szebb emlékeim vannak, mert viszonylag simán ment, még ha elég komoly leckét is kaptunk a karakorumi télből. A Broad Peak nem egy vidám expedíció, hiszen két barátom meghalt a hegyen. Arra sosem tudok sikerként visszatekinteni, sokkal inkább volt tragédia.

Hogyan történt?

A konkrét sztorit nem tudom egy mondatban összefoglalni. De ahogy az a magashegyeken lenni szokott, nem egyetlen hiba okozta a tragédiát. Általában hibák sorozata vezet oda, és ez nálunk is így volt. Elkövettünk hibákat. Rossz stratégiát választottunk a csúcstámadásra. Mind a négyen egyszerre másztunk, de lehet, hogy két párosra osztva jobb lett volna. Túl későn indultunk. Figyelmen kívül hagytuk a jeleket, amelyek a visszafordulásra figyelmeztettek. A hegy csapdába csalt minket, mert az időjárás ragyogó volt, tökéletes. Nem aggódtunk, pedig közeledett az éjjel, télen a Karakorumban… A legnagyobb hiba az volt, hogy a megfelelő időben nem fordultunk vissza. Továbbá nem vettük észre, hogy valójában milyen állapotban is vagyunk. Szerintem Tomek és Maciek (Tomasz Kowalski és Maciej Berbeka, lefelé eltűntek – PL) nem jól mérték fel a képességeiket, és a csúcsért a legnagyobb árat fizették.

Benned felmerül, amikor ilyen mászásokra vállalkozol, hogy te is a legnagyobb árat fizetheted? Te pszichológus vagy, jelent ez bármiféle különbséget a helyzet megítélésében?

Nyilván tudom, hogy a mászás rendkívül veszélyes. De mindig az autóvezetéses hasonlattal szoktam példálózni. Arról is tudod, hogy veszélyes. Emberek halnak meg az utakon. De amikor odaülsz a volán mögé, nem az jár a fejedben, hogy „most épp egy veszélyes manővert készülök végrehajtani, ma akár meg is halhatok.” Nem. Csak a vezetésre koncentrálsz, és arra, hogy eljuss A pontból B-be. A veszélyekkel nem foglalkozol. Ugyanez a helyzet a mászással is. Tudom, hogy veszélyes, de amint kint vagyok a hegyen, csak a mászásra koncentrálok, nem pedig arra, hogy ez milyen veszélyes.

Az elmúlt télen két esemény foglalkoztatta a nemzetközi közvéleményt: az egyik a drámai mentésetek a Nanga Parbaton, a másik a próbálkozásotok a K2-n. Beszéljünk először a Nanga Parbatról. Hogyan keveredtetek bele a mentésbe? Ti jelentkeztetek a mentőcsapatba, vagy kiválasztottak benneteket?

Folyamatosan figyelemmel kísértük Eli és Tomek mozgását a hegyen. Amikor meghallottam, hogy csúcstámadásra készülnek, rögtön tudtam, hogy nem lesz jó vége. Nem voltak kellően akklimatizálódva, túl korai volt. Sajnos jól gondoltam. De abban a minutumban, ahogy megtudtam, hogy 7400 méteren rekedtek, és nem tudnak lejönni, tudtam, hogy mi vagyunk az egyetlen és utolsó reményük. Az egész világon talán 10-15 olyan hegymászó van, aki képes 8000 méter közelébe mászni télen a Nanga Parbaton. Közülük azonban mindössze öten voltak eléggé akklimatizálódva, hogy meg is próbálják. Alex Txikon, de ő nagyon messze volt az Everesten. Nálunk pedig ott volt Denis (Urubko – PL), én, és talán Marek Chmielarski és Piotrek Tomala, mint a téli K2-expedíció legjobban akklimatizálódott mászói.

Tudtam, ha mi nem tudunk menni, más sem fog. Helikopterrel nem lehet olyan magasra repülni, nincsenek szuperhős tengerészgyalogosok, akiket ki lehetne dobni a mentésükre. Nem emlékszem már, hogy ki javasolta, de mindannyiunk számára egyértelmű volt. Krzysztof (Wielicki, az expedícióvezető – PL) megkérdezte, hogy ki akar menni menteni, és az expedíció minden egyes tagja feltette a kezét. Krzysztof számára azonban természetes volt, hogy engem és Denist válasszon. Továbbá Jarek Botort, aki otthon Lengyelországban mentőhelikopter-pilóta. Egyértelmű, hogy neki is ott volt a helye. Piotrek Tomala sem maradhatott ki, mivel már járt a Nanga Parbaton, és ismerte a Kinshofer-utat. Így állt össze a mentőcsapat.

Mi volt az a pont, amikor már tudtátok, hogy Tomek megmentésére semmi esély?

Miután találkoztunk Elivel. Miután megöleltük egymást, az első kérdésünk az volt, hogy milyen állapotban van Tomek. Képes-e járni? Némi segítséggel le tud-e jönni? Eli pedig elmondta, hogy amikor otthagyta, már nem tudott vele kommunikálni. Súlyos fagyási sérülései voltak, és nem volt eszméleténél. Akkor tudtam, hogy nem segíthetünk. Amikor megkérdezik tőlem, hogy miért, akkor mindig azt válaszolom, hogy próbáljanak meg ketten egy felnőtt embert száz méteren át, idelent a síkon, elcipelni. Akkor megértik, hogy miért nem volt lehetséges két embernek a magatehetetlen Tomeket lehozni 7400 méterről téli körülmények között.

Denis Urubko, Elisabeth Revol és Adam Bielecki, miután megtalálták a francia mászónőt

Úgy tudom, sokan támadtak benneteket, hogy mégsem próbáltátok megmenteni Tomeket. Ebből mennyi jutott el hozzátok, és egyáltalán, mit mondanál a kritikusoknak?

Mit mondhatnék erre? Ha bárki úgy gondolja, hogy jobban tudná csinálni, menjen oda és csinálja. Mindig lesznek kritikusok. Csak úgy lehet őket elkerülni, ha nem csinálsz semmit. Amint teszel valamit, biztosan lesz valaki, aki beleköt. Nekem ezzel nincs problémám.

Tomek a lengyel hegymászó közösségben kívülállónak számított, mégis csodálatos búcsúestet szerveztek neki itt a fesztiválon, telt házzal. Neked hogyan tetszett a megemlékezés?

Örülök, hogy nem volt nagyon szomorú hangulatú, ahol mindenki sír. Nagyon bírtam, hogy Marek Klonowski totál be volt szívva a színpadon, és folyton nevetett, mert Tomek is pontosan ilyen volt. Ugyanakkor egy kicsit fura is volt, mert Tomeket igazából egy rohadt nagy bulival kellett volna búcsúztatni, nem beszélgetéssel. Tomeknek az tetszett volna, ha bulizunk és nevetünk, és felelevenítjük a vele kapcsolatos őrült sztorikat.

Másztatok valaha együtt Tomekkel?

Nem. Tisztelem Tomek teljesítményét a hegyekben, de a stílusunk szöges ellentéte egymásnak. Ugyanezt mondtam neki anno a Nanga Parbaton, a balesetem után, amikor a társam sem érezte jól magát. Éppen Tomek és Eli hívott meg engem, hogy csatlakozzak a csapatukhoz a Nanga Parbaton. Ez számomra egészen különleges dolog. Hiszen ha van egy jól bevált, erős, barátságon alapuló mászótársi kapcsolatod, oda nem hívsz meg egy vadidegent. Ez nekem tényleg különleges volt, de akkor is elmondtam Tomeknek, hogy bármennyire is kedves és megtisztelő a gesztus, nem hiszem, hogy tudnánk együtt mászni, mert én egyszerűen nem vagyok olyan kemény, mint ő. Ő gondolkodás nélkül nekiment a hegynek egy hétre, vagy akár tíz napra is, közben hóbarlangokban húzta meg magát éjszakára, akár hétezer méteren is. Ez nem nekem való taktika. Én inkább kivárom, amíg jó az idő, és olyan gyorsan mászom, ahogy csak tudok, majd ugyanilyen gyorsan le is jövök. Próbálom minimalizálni a hegyen töltött időt. A célom elérni a csúcsot és biztonságban visszatérni. Neki az volt a célja, hogy kint legyen a hegyen, és egyáltalán nem zavarta, ha mostohák a körülmények. Nekem sosem volt szükségem arra, hogy kemények legyenek a körülmények :) Ő nagy cuccal mászott, lassan, túlélő-stílusban. Én könnyű cuccal és gyorsan szeretek mászni, így nehéz lenne egy csapatban másznunk. De tisztelem azt, amit csinált. A hegyek voltak a szenvedélye. Lengyelországban valóban kívülállónak tekintették, és az is volt. Bár egy kicsit mindannyian kívülállók vagyunk, mi hegymászók.

Beszéljünk picit a K2-ről. A kisebb stratégiai hibák ellenére ez egy nagyon komoly kísérlet volt a K2 első téli megmászására. Ki választotta ki az útvonalat? Összeültetek többen esetleg?

Összeültünk, de a döntéseket többnyire Krzysztof Wielicki és Janusz Golab hozta. Persze, jobb lett volna, ha rögtön az Abruzzi-gerinccel próbálkozunk. De akkor még ezt nem tudtuk. Ráadásul én voltam éppen az egyik, aki azt mondta, hogy az Abruzzi télen nem jó. Voltam már azon az úton nyáron, és úgy gondoltam, hogy téli viszonyok között nem tudjuk megmászni a Fekete Piramist (Black Pyramid, lásd a fenti fotót - PL). Pontosabban képesek lennénk rá, de túl sok energiánkba kerülne, és nagyon nehéz lenne rögzített kötelekkel ellátni. Tévedtem. Nem volt annyira vészes. Denisszel elég hatékonyan átmásztuk. Nyilván nehéz volt, de nem annyira, mint amire számítottam. Most már tudjuk, hogy az Abruzzi a téli próbálkozásra is alkalmas. A Baszk (Cesen)-út megfelelőek tűnt, mert meredek ugyan, de rövidebb és gyorsabb. Ott viszont azzal nem számoltunk, hogy a Karakorumban télen jellemző hóhiány miatt a Baszk-úton folyamatosan záporoznak a kövek. Nyáron a hó a helyükön tartja őket, télre viszont ez a hó eltűnik, és a laza kövek hullani kezdenek. Az úton sok a kuloár. Amikor hóval vannak teli, az lefékezi a köveket. Télen viszont nincs bennük hó, a jégen pedig még inkább csak gyorsulnak a hulló kövek.

Változott ettől az incidenstől bármi a hozzáállásodban?

Hogyne. Kijelentettem, hogy én még egyszer fel nem megyek a Baszk-útra :) Fel akartam jutni a csúcsra, de nem a Baszk-úton. Amikor két vagy három nappal később a barátom, Rafal (Fronia – PL) karját törte el egy kő, és emiatt haza kellett utaznia, akkor végleg betelt a pohár.

Adam Bieleckit zuhanó kő találta el a K2 Baszk-útján

Neked mi a véleményed az eddig szűz keleti falról, amit Denis javasolt? Szerinted lehetséges?

A sportban minden lehetséges. Az más kérdés, hogy ez egy jó választás lenne-e az első téli mászáshoz? Én inkább maradnék az Abruzzi-gerincnél.

Szerinted mikor ér véget a tél? Denis Urubko szerint februárban, az általánosan elfogadott azonban a csillagászati tél vége, azaz március 20. A te téli mászásaid márciusra esnek. Mit gondolsz Denis elméletéről?

Szerintem a tél márciusban ér véget. Ezt elég egyszerű belátni. Egy év 365 napból áll, az évszakokat a Föld Nap körüli mozgása, valamint tengelyferdesége határozza meg. Ebből elég egyértelműen adódnak az évszakok. A világ nagyobb része egyetért ebben. Denisnek megvan a saját elmélete, ez az ő dolga, engem nem zavar. Ez az ő személyes véleménye, és amennyire tudom, nem túl sokan osztják ezt. Ő meteorológiai alapokon határozza meg a telet, de szerintem ez csak abszurditáshoz vezet. Ha elfogadjuk az elméletét, akkor minden hegynek saját téli időszaka lenne. Adatokat kellene elemezni hozzá. Hová vezetne ez? Megőrülnénk. Egyszerűen túl bonyolult lenne, ha minden hegyen a fekvése alapján különböző ideig tartana a tél. Persze, Denis érvei között is vannak logikusak. Egyetértek vele abban, hogy március könnyebb, a napok hosszabbak, nincs olyan hideg. De ha megnézed a képeimet a Gasherbrumról vagy a Broad Peakről, azért azt sem nevezhetjük melegnek. Szóval a március is épp elég nehéz. A mászásban mindig is az egyik legfontosabb a stílus fejlődése volt. Én nem bánom, ha Denis megmássza a Gasherbrumot vagy a Broad Peaket februárban. Egyetértenék abban, hogy nagyobb teljesítmény lenne, mint a mi márciusi megmászásaink. De ettől még a mi mászásainkat téli mászásnak tartom. Ezt már senki sem veheti el tőlünk :)

Denis mindig rendkívül nagy tisztelettel beszél rólad. Talán mondhatjuk, hogy barátok vagytok.

Igen, barátok vagyunk. A mi kapcsolatunkat legpontosabban a „kölcsönös tisztelet” kifejezés írja le.

Tudtad, hogy meg fogja próbálni szólóban?

Számítottam rá. De talán helyesebb lenne úgy fogalmazni, hogy nem lepett meg.

Szerinted etikátlan lépés volt ez részéről a csapattal szemben?

Nem hinném, hogy én vagyok az a személy, akinek meg kellene ítélnie mások cselekedeteit. Természetesen ezzel nehéz helyzetbe hozta a csapatot. Denisszel óriási esélyünk lett volna megmászni a hegyet márciusban. De ő nekivágott szólóban, aztán el kellett hagynia az expedíciót, és ezzel vége is volt az expedíciónak, hiszen én voltam az egyetlen a csapatban, akinek az akklimatizációja alkalmas volt egy csúcstámadásra. Nem tudom, hogy etikátlan volt-e vagy sem, de az biztos, hogy bonyolította a helyzetet, és talán az én csúcsmászásomat is lehetetlenné tette. De ilyen az élet.

Szólóban nem próbáltad volna meg?

Nem. Az én rizikóhatárom máshol húzódik, mint Denisé. Én nem próbálkoznék szóló csúcstámadással a K2-n, leginkább a gleccserhasadékok miatt. Számomra nem az a cél, hogy jó himalájai mászó legyek. Belőlük sok van. Én öreg himalájai mászó szeretnék lenni, akikből viszont jóval kevesebb. Ennek eléréséhez néhány egyszerű szabályt igyekszem betartani: nem használok régi fix köteleket (amit ugye megszegtem Elisabeth Revol mentésénél), nem mászom jégtornyok alatt, és mindig kötélpartiban megyek gleccserre. Ezek a legfőbb halálokok a magashegyekben, ezért próbálom őket elkerülni.

Szeretnéd, ha Denis a következő lengyel téli K2-expedíción is veletek tartana?

Abszolút. Nehezen tudom elképzelni, hogy Denisen kívül bárki mással vágjak neki egy téli K2 csúcstámadásnak.