- Futás
- Hegymászás
- Kerékpár
- Túra
- Sí
Az utóbbi években minden nyáron sikerült eljutnom valamilyen Európán kívüli 5000 méter feletti hegyhez egy kisebb-nagyobb expedícióra és szerencsére ez idén nyáron sem volt másképp. A korábbi mászásokról is megjelent egy-egy szösszenet itt a Mozgásvilágon és nem szeretnék szakítani ezzel a hagyománnyal, úgyhogy idén is elmesélem élménybeszámoló jelleggel, hogy merre is jártunk, milyen kalandokat éltünk át.
Augusztus elején a már megszokott csapattal célba vettük Törökországot, annak is egészen a keleti, iráni határ melletti csücskét és befizettünk egy 5 napos Ararát csúcsmászásra. A tavalyi Lenin csúcs expedíció után idén nem fért volna bele egy újabb 3 hetes „nyaralás” és szerettünk volna a lehető legbiztosabbra menni a csúcssikert illetően, így elővettük ezt a kovid időszakban már „vésztartaléknak” leszervezett hegyet. Akkor a lezárások miatt sokáig kérdéses Elbrusz mászásunk kiváltója lett volna ez a csúcs, azonban szerencsére az utolsó pillanatban mégiscsak el tudtunk menni Oroszországba. Lényeg a lényeg, idén eljött az idő, hogy ezt rövidke, viszonylag könnyű hegyet is megtámadjuk.
A program leegyeztetése a korábbi évek bonyodalmaival ellentétben nagyon simán ment, némi előleg utalása után már foglaltuk is a repülőjegyeket. Igaz, ahhoz, hogy ezt simának fogjuk fel már szükség volt a „keleti” tapasztalatokra, ugyanis, ahogy arra számítani lehetett, olyanra, hogy hivatalos visszaigazolás, esetleg számla, kiváltott engedélyek vagy a reptéri transzfer elérhetősége (probléma esetére) az ő felfogásuk szerint nincsen szükség. Lepacsiztuk, jó lesz! Egyébként az előzetes utánajárás alapján azt az infót kaptuk, hogy a Kilimanjáróhoz hasonlóan ezen a hegyen is kötelező igénybevenni a helyiek szolgáltatásait, vagyis csak helyi szervezőn keresztül, helyi vezetővel lehet belépni a nemzeti parkba, úgyhogy, ha akartuk volna se lett volna lehetőségünk megkerülni őket. A helyszínen egyébként kiderült, hogy itt azért nem veszik ezt olyan véresen komolyan, senkit sem zavart volna, ha magánszervezésben jövünk. Mindazonáltal helyi erő segítségét szerintem mindig érdemes igénybevenni, ugyanis nagyban megkönnyíti a szervezést és az alaptáborig való eljutást. Persze a túravezetőre (pláne az ilyen helyeken) semmi szükség, de ha jár, akkor jár! Két rövidke repülést követően a Van-i repülőtéren a szokásos süket-néma sofőr fogadott minket. Szegénynek egy táblára nem tellett, hogy kiket is vár valójában, ezért gyakorlatilag a repülőgép mind a 120 utasát végigkérdezgette (a szervező arc nevén szólogatva őket: „Sefer? Sefer?”), hogy ők ez azok, akikre vár. Nem volt szerencséje, a végén jöttünk! Az út során sem derült fény további IQ pontokra, ugyanis az urat nem zavarta, hogy az egyébként viszonylag modern, jó állapotú Ford kisbuszban van 6. sebesség is, szinte végig, közel 200 km-en keresztük 5-ben pörgette a motort. Csak szinte, ugyanis, amikor kezdett fáradni, egyre lassabban mentünk és az utolsó 50 km-t már 4-ben tettük meg, pedig sem település, sem kanyar, sem pedig kátyú nem volt az úton. A szállásra megérkezve belevetettük magunkat a helyi, Dogubayazit-i gasztronómiába, ami nem sokban különbözött attól, amit itthon szoktunk enni, az egyetlen furcsaság az volt, hogy az étterem és a szálló szinte teljes személyzete gyerekekből állt. Mint utóbb kiderült, a gyerekmunka nagyjából általános szokás lehet a térségben, ugyanis a táborokban is és később a várost járva is rengeteg gyereket láttunk dolgozni. Úgy látszik, a diákmunkát itt már 10 évesen elkezdik!
Egy nem klimatizált szobában, rekkenő hőségben töltött éjszakát követően (melyet a nyitott ablak miatt random éjszakai és hajnali imádkozások tettek teljessé) másnap reggelinél Jamal, a túravezetőnk várt minket. Gyors eligazítás, reggeli, pakolás és irány a hegy. Egy röpke óra alatt elértük a túra kiindulópontját, egy 2200 méteren fekvő parkolót, ahol a nagy duffelbageket lovakra pakoltuk, mi pedig gyalogosan, kis hátizsákkal indultunk felfelé. Lassan indultunk és még lassabban folytattuk. Persze, a jó akklimatizálódás érdekében érdemes visszafogni az első napokban jelentkező túlzott motivációt, de maradjunk annyiban, hogy Jamal nem bízott semmit sem a véletlenre. Az alaptáborig tartó sebességünk nem érte el a 2 km/h-t. Őt igazolja, hogy mindenki egy nagyobb levegővétel nélkül felért 3350 méterre és igazából kár is lett volna sietni, az egész nap erre a kicsivel több, mint 1000 méter szintre volt szánva. Óriási meglepetésünkre az alaptábort szinte üresen találtuk. Ez egy elég népszerű, könnyű hegy, így nem igazán értettük a dolgot, de örültünk neki, ugyanis nem szeretjük a tömeget. A délután a szokásos alaptábori bandázással és nasizással telt és bár volt telefon és internet lefedettség, senki sem érezte úgy, hogy a telefonját kell nyomkodnia egész nap. Ennek köszönhetően végre a csoport másik részével, néhány cseh mászóval is sikerült összebarátkoznunk, akik addig teljes klikkben mozogtak. Az éjszakát két személyes sátrakban töltöttük, ahonnan este gyönyörű naplementét láthattunk. Kattogtak a fényképezők rendesen!
A mászás második napjára egy akklimatizációs túra volt betervezve, melynek alkalmával felbaktattunk az 1-es táborba, 4200 méterre, majd újra visszaereszkedtünk az alaptáborba. A tempó szerencsére a magassággal nem változott negatívan, így 4000 méter tájékán már nem éreztük bántóan lassúnak a menetet. Igaz, ereszkedés közben az én lábamban beindult a bugi, úgyhogy mondtam Jamalnak, hogy lent találkozunk! Nem gondoltam volna, hogy jól fog esni a lefelé futás (és úgy általában véve a futás), mivel egy héttel korábban egy közel 60 km-es hegyifutó versenyen vettem részt a Grossglockner körül. De vittek a lábaim. Ez egyébként nem is volt baj, ugyanis miután megérkeztem a táborba, óriási vihar kerekedett, így volt időm rendesen kifeszíteni az amúgy elég szedett-vedett sátrunkat. Mint később kiderült ez a munka nem hozta meg a gyümölcsét, ugyanis a sátor a kifeszítés ellenére is látott már jobb napokat és bár statikailag átvészelte a vihart, gyakorlatilag mindenhol beázott, ahol lehetett. A pehelyhálózsákokat a havas eső/hóvihar közepén kellett az étkezősátorba menekítenünk. Szerencsére a többi cuccunkat a nagyjából vízálló duffelekben elkerülte a teljes apokalipszis, így később nem láttuk kárát a hirtelen jött égi áldásnak. Jamaltól később megtudtuk, hogy nagyjából 2 hónapja nem volt semmilyen csapadék (és ez nagyjából normális is az utóbbi években), ezért nem fektetnek nagy hangsúlyt a sátrak minőségére. Ez persze nem segít azon, aki épp megszívja, dehát szerintük ennyi belefér. Ami viszont lent havas eső az fent hó. Ennek általában nem szoktak örülni a mászók, de ezen a hegyen, ahol a csupán 5000 méter környékén kezdődő, nyáron teljesen hómentes gleccser valószínűleg az elkövetkezendő 2 évtizedben teljesen eltűnik majd, ez igencsak jó hír volt, legalábbis a feeling szempontjából. Ennek néhány centi hónak köszönhetően egész magashegy feelingje kezdett lenni a dolognak! Az akklimatizációs nap után, a mászás harmadik napján újra megcéloztuk az egyes tábort, de ezúttal már nem ereszkedtünk vissza, hanem a megérkezést követően sok-sok pihenő mellett elkezdtünk készülődni a másnapi csúcstámadásra. Mivel a sátrak már egyel lejjebb sem szuperáltak túl jól, úgy döntöttünk, hogy nem visszük őket magunkkal, egy használaton kívüli közösségi sátrat jelölünk ki magunknak szálláshelyül arra a néhány órára, amit majd alvással fogunk tölteni. Én a felérkezés utáni rövid pihenőt követően úgy döntöttem, hogy mivel jól érzem magam és már régóta szeretnék egy nagyobb hegyen „futni” egyet a csúcsra és egy kis extra akklimatizáció sosem jön rosszul, elindulok felfelé és ha a lábaim és az idő is úgy akarja, nyomok egy extra csúcsmászást. Persze tudtam, hogy a sikernek kicsi az esélye, de azért nekimentem. Az idő jó volt, a tempóm jó volt, de 4500 méter környékén kezdett tól nagy lenni a hó és a napsütésnek köszönhető hatalmas vízfolyások is voltak, így futócipőben nem éreztem biztonságosnak a dolgot, a visszafordulás mellett döntöttem. Persze könnyű visszafordulni, amikor tudja az ember, hogy néhány óra múlva újra megpróbálhatja!
A csapat indulásának időpontja a tervezett lassú tempó miatt hajnal fél 1-re esett. Néhány keksz és egy kis kávé „reggelire”, aztán uccu neki. Jamal meglepő módon igencsak belehasított a tempóba, szinte gyorsabban mentünk, mint korábban bármikor. Sajnos a lendület megakadt, amikor elértük a hóhatárt, ugyanis kiderült, hogy az Ararát Nagykönyvében az van megírva, hogy csak a gleccseren lehet felvenni a hágóvasat. Mindegy mi van, 4950 méteren! Ennek köszönhetően a csoport kevésbé rutinos tagjai estek-keltek a keményre fagyott vízfolyásokban, ami nem tett jót a tempónak. Nem mentünk tragikusan lassan, az előttünk haladó csoportot még így is utolértük és elhagytuk. Végül a főnök is rájött, hogy az a bizonyos Nagykönyv nem szentírás, és jóval a kijelölt pont előtt, a napfelkeltében felcsatoltuk a vasakat és innen már viszonylag gyorsan, végig a hegy árnyékában gyönyörködve elértük az Ararát 5137 méter magas csúcsát. Szerencsére a leelőzött csoporton kívül, akik tisztes távolságban lemaradtak tőlünk, senki más nem volt a hegyen. Miénk volt a csúcs, ahol majdnem egy órát töltöttünk. Sok-sok csúcsfotó és irány lefelé.
A felső táborba visszaérve pihentünk egy kicsit, majd megebédeltünk és egészen az alaptáborig ereszkedtünk. Jamal egy következő csoportot várva nem kísért le minket a BC-be, az utolsó szakaszra átadta a stafétát a lóhajcsár fiúnak, akinek a tempóját futva alig bírtuk követni, miközben ő végig videókat nézett és üzeneteket írt a telefonján. Az átlagsebesség végülis jó lett! Ereszkedés közben szembesültünk vele, hogy valóban mekkora szerencsénk volt a tömeggel. Több százan baktattak velünk szemben felfelé. Ennyi ember között messze nem lett volna olyan élmény dolog! Csak hogy a portrékról is tegyek említést, ebben az embertömegben nem egy olyan csoporttal találkoztunk, akik a nagyjából 15 fokos (ilyen környezetben rövidnadrágos) napsütéses időben, a Kékesre vezető szerpentinnél kevésbé meredek turistaösvényen hosszúnadrágban, kamásliban, pehelykabátban és sisakban küzdöttek felfelé. No comment! Jamal ennek fényében tök jó munkát végzett! Az utolsó éjszaka és a további ereszkedés nagyjából eseménytelenül telt, mindenki a meleg zuhanyra gondolt, ami a szállodában várt minket. Igazából az alaptáborban is lett volna lehetőség zuhanyozni, de a tábor megtelt mire leértünk és a két, napkollektorokkal működő zuhanyzófülke előtt gyakorlatilag állandó volt a sort (és egyébként is lúzer, aki a hegyen fürdik), így ezt a kényeztetést meghagytuk másnapra. A visszaérkezést és a zuhanyt követően nem volt sok időnk körülnézni, ugyanis másnap korán reggel már indultunk is a repülőtérre. A csehek által csak „giphy travelling-nek” nevezett módszerrel beutaztunk a városközpontba, mely módszer lényege, hogy egy gépjármű (taxi) teljes térfogatát ki kell tölteni emberekkel annak érdekében, hogy a sofőr annyi autó fuvardíját tudja elkérni az utasoktól, amennyi autóba törvényesen befért volna ugyanaz az embermennyiség (értsd: 7 ember, 1 taxi, 2 autónyi fuvardíj). A városnak talán ez az út volt az egyetlen érdekessége, még egy rendes ajándékboltot sem találtunk.
Összességében nagyon jó kis kaland volt közepes mértékű sportteljesítménnyel, de azért ennek a hegynek a meghódítása még nagy ferdítéssel sem nevezhető hegymászásnak. Inkább illik rá a sokszor tévesen használt magashegyi trekking kifejezés, mely persze nem vesz el a teljesítmény értékéből, csupán jobban szemlélteti, hogy tulajdonképpen a csúcs behúzása az égvilágon semmilyen technikai tudást nem igényel!
