- Futás
- Hegymászás
- Kerékpár
- Túra
- Sí
Egy hegy nem gondolkodik, nem érez, nem szeret, nem gyűlöl. Egyszerűen csak ott van.
Ettől persze a cím még megállhatja helyét, hiszen a helybeliek közül nagyon sokan a Föld Istenanyjának bosszúját látják majd a pusztításban, amiért az emberek tiszteletlenül bántak vele. Így vagy úgy, az Everest történetének legsúlyosabb tragédiájának vagyunk szemtanúi. Így, jelen időben, mert az események még zajlanak.
Sorozatban második alkalommal szakad félbe a tavaszi mászószezon az Everesten természeti csapás miatt. A tavalyi esettel szemben azonban a mostani tragédia nem korlátozódik a Föld legmagasabb hegycsúcsának lejtőire, sőt. Hiába szedett több mint 20 áldozatot a hegy, mindez morzsányinak tűnik az ország egész területén tapasztalható pusztuláshoz képest.
Az Everesten történtek indokolatlanul nagy figyelmet kaptak a médiában. Ennek egyik oka, hogy a Föld legmagasabb hegycsúcsán történő tragédiákra mindig ráharap a média, másrészt viszont az alaptábor információs technológiai fejlettsége messze meghaladja a régióét, így a fővárost leszámítva innen jöttek az első jelentések. A katasztrófa a világ minden táján vezető hír, a földrengés sújtotta területek elszigeteltsége miatt viszont csak lassan jönnek az információk, ráadásul egy részük nem is hiteles. A közösségi média élen jár az adatközlésben, de jellege miatt rengeteg a téves és pontatlan információ. Mi most igyekszünk az ellenőrzött forrásokat és helyszíni beszámolókat felhasználva a lehető leghitelesebb módon bemutatni a hegyen történteket.
Április 25-én szombaton, helyi idő szerint 11:56-kor a Richter-skála szerinti 7,8-as erősségű földrengés rázta meg Nepált, romba döntve a főváros, Katmandu nagy részét. Több ezren lelték halálukat a romok alatt, az épületek nagy része megrongálódott. Több száz éves, világörökségi műemlékek semmisültek meg. A rengés epicentruma a Katmandutól 48 km-re északnyugatra fekvő Lamjung volt. A pusztítás területi kiterjedése hatalmas, bár egyelőre csak sejthető, hiszen több völgyből semmilyen hír nem érkezett. A rengést a közelben lévő összes nyolcezres hegyen érezni lehetett, szinte mindenütt lavinák söpörtek végig. Az akadozó kommunikáció ellenére hamar kiderült, hogy egy kivétellel minden hegyen megúszták komolyabb sérülés nélkül. A kivétel éppen az Everest, amelynek déli és északi alaptáborában összesen 1154 hegymászó és serpa tartózkodott. A hivatalos források szerint közülük 19-en vesztették életüket, mindannyian a déli oldalon. Az áldozatok valós száma azonban ennél magasabb lehet.
A mumbai Kuntal Joisher, aki a tavalyi tragédia miatt berekesztett expedíciója után idén másodszor futott neki az Everestnek, éppen aznap délelőtt tért vissza társaival az első akklimatizációs körükről a 2-es táborból. Amikor a közösségi sátorban beszélgetve megmozdult alattuk a föld, azonnal tudta, hogy földrengés van.
Első gondolata az volt, hogy a rengés keltette lavina veszélyezteti az 1-es és 2-es táborban lévő közel 200 mászót. Nem gondolta, hogy az alaptáborban veszélyben vannak, ahogyan senki más sem. Az 5350 m magasan fekvő alaptábor az egyetlen biztonságos pont az egész déli normál útvonalon, ahová a lavinák nem érnek el. Amióta másznak itt, nem volt még rá példa.
Joisher viszont tudta, hogy minden oldalról veszélyes függőgleccserek veszik körbe őket, a Pumori, a Lho La-hágó és a Nuptse lejtőin. A Lho La-hágóból rendszeresen szakadnak le lavinák, melyek azonban többnyire messze az alaptábortól kifutnak. Az indiai mászó így írta le a történteket:
„Egyszer csak elállt a földrengés. Egy pillanatra megkönnyebbültünk, de aztán a legrosszabb rémálmunk vált valóra. Olyan hangos robajt hallottunk, amilyet még soha életünkben. Azonnal tudtuk, hogy lavina, de fogalmunk sem volt, hol történt, mert a köd miatt semmit sem lehetett látni. Első gondolatunk a Lho La volt, ezért arrafelé fordultunk.
Néhány másodperc múlva azonban láttuk, hogy valami nem stimmel. Embereket láttunk futni a Lho-La irányába. Ezt nem értettük. Miért futnának az emberek a veszély felé?
Abban a pillanatban rádöbbentünk, hogy a lavina mögöttünk van.
Megfordultunk, és szemtől szemben találtuk magunkat egy hatalmas fehér felhővel, ami valószerűtlen sebességgel robogott felénk. Ilyen hatalmas dolgot talán életemben nem láttam. Gondolkodásra nem volt időnk. Az egyetlen dolog, ami eszembe jutott, az volt, hogy vége az életünknek. A halál állandó veszélyként kíséri a hegymászókat, én minden expedíció előtt komolyan számításba veszem. Ennyire közel azonban még sosem voltam hozzá. Azt gondoltam, eljött az idő.”
A földmozgás miatt egy függőgleccser hatalmas jégtömege szakadt le a Pumori és a Lingtren közötti nyeregből, 6150 m magasból. Ez a gigászi jéglavina a hegy lábát elérve hurrikán erejű léglökést indított el. A 200-300 km/h közötti sebességgel száguldó hófelhő végigsöpört az alaptábor kellős közepén. Mindent vitt, ami az útjába került.
Joisherék a sátruk mögé ugorva kerestek menedéket. Joisher nem kapott levegőt a szélben. Társa, a német Jost Kobusch a kabátjával fogta a szelet az arca elől, így tudott ismét lélegezni. Kobusch közben telefonjával filmezett. Ez a videó volt az első, amely kikerült a világhálóra. A hátborzongató felvételek jól mutatják a léglökés félelmetes erejét (figyelem, szókimondó szöveg!):
Paul Delaney ír mászó szintén megrázó videón örökítette meg a lavinát, és azt, ahogyan egyik társa az életéért imádkozik:
Ahogy a porhó elült és kitisztult a levegő, döbbenetes látvány tárult a túlélők szeme elé: az alaptábor katasztrófa sújtotta övezetnek nézett ki, mintha tornádó pusztított volna. Összedőlt sátrak, cafatokra szakadt sátorponyvák, égnek meredő törött sátorrudak, hálózsákok, matracok, mászófelszerelés és személyes holmik hevertek szerteszét. Volt, aki később 500 méterrel odébb találta meg a felszerelését, de találtak sátrat 1 km-re onnan, ahová eredetileg felállították. A sátorromok alatt sérültek és holtestek hevertek.
Több expedíció (Madison Mountaineering, a norvégok, az indiaiak, az Adventure Consultants, a SummitClimb – Török Zsolt csapata -, a Jagged Globe, és Henry Todd), valamint az Everest alaptábori kórháza és a gleccserdoktorok tábora megsemmisült. A gleccserdoktorok (az ő feladatuk az útvonal kiépítése, karbantartása és biztosítása a Khumbu-jégesésben) közül hárman életüket vesztették, többen megsérültek. A túlélők szinte azonnal Gorak Shepbe menekültek. Devaney később ezt írta:
“Le akartam ülni és sírni, de nem múlt el a rengésveszély, ezért azt az utasítást kaptuk, hogy vegyük fel a sisakjainkat, és maradjunk ébren, hogy azonnal tudjunk reagálni. Ami ezután következett, az életem leghosszabb éjszakája. A legapróbb rezzenésre is felugrottunk.”
Néhányukat már eleve holtan találtuk, másokból éppen távozni készült a lélek. Azokra koncentráltunk, akikről úgy gondoltuk, van esélyük a túlélésre.”
Everest alaptábor a lavina után (Katt a képre a galériáért!)
A kanadai Nick Cienski karitatív expedíciójának célja egy éven belül hat nyolcezres csúcs megmászása. Így emlékszik vissza a katasztrófa első óráira:
“Hamar ráeszméltünk, hogy nem egy meghúzódott boka lesz a legnagyobb sérülés. Ha megláttunk egy ponyva alól kilógó bakancsot, lehet, hogy tartozott hozzá egy láb, egy holttest, legjobb esetben egy élő ember.”
A mentés első napjáról az International Mountain Guides egyik vezetője, az amerikai Mike Hamill által írt naplóból kaphatunk részletesebb képet. Így fogalmazott:
„Túl sokan voltak, hogy megszámoljuk őket, és túl sok mindenkit kellett megmenteni. Néhányukat már eleve holtan találtuk, másokból éppen távozni készült a lélek. Azokra koncentráltunk, akikről úgy gondoltuk, van esélyük a túlélésre.”
A káosz és döbbenet ellenére nagyon higgadtan és szervezetten kezdődött a mentés és kárelhárítás. A gyakorlott expedícióvezetőknek köszönhetően gyorsan úrrá lettek a helyzeten. Az alaptábori kórházat ideiglenesen az International Mountain Guides sátraiba helyezték át, és elkezdték a sérültek ellátását. A Himalayan Experience (Himex) sátrai szolgáltak a hajléktalanná vált mászók menedékéül. Az állandó alaptábori orvosi személyzetnek nem esett baja, a Madison Mountaineering csapatorvosának azonban nem volt ilyen szerencséje. Marisa Eva Girawongot az elsők között azonosították az áldozatok közül.
Mivel az alaptábort szezononként közel 1000 ember lakja, nem kicsi a területe, a sátrak kilométer hosszan szóródnak a Khumbu-gleccser középső morénáján. A sérültek szállításánál ez azt jelentette, hogy nem csak a szomszéd sátorba kellett őket átvinni, hanem több száz métert bukdácsolva a behavazott sziklákon, törmeléken.
A rengés utáni reggelen az időjárási előrejelzések ellenére volt annyi rés a felhőkön, hogy már reggel 6-kor repüli tudott a helikopter. Azonnal elkezdték a sérültek evakuálását a legközelebbi „kórházba”, Pherichébe. Egyszerre három sérültet tudtak elszállítani. Mindenki azért imádkozott, hogy ne záruljon be a felhő, sokaknak ez volt az egyetlen esélye a túlélésre. 25 órával a földrengés után mind az 50 sérültet (közülük 21 kritikus állapotban) kijuttatták az alaptáborból. A 22 halottat már nem tudták levinni.
A phericei ideiglenes kórházba a rengés estéjén 9 órakor érkezett az első sérült. Egy össze-vissza tört fiatal nepálit, akit elrepített a lavina szele, egy barátja hozott le lovon az alaptáborból. Kilenc órájukba telt, mire lejutottak. A helikopter reggel kezdte szállítani a sérülteket, de már éjjel is szállingóztak, akik gyalog indultak el. A földrengés utáni nap délelőttjén négy orvos 5 óra alatt 73 sérültet kezelt, majd indított tovább helikopterrel Luklába.
Mindeközben az 1-es és 2-es táborban 173 mászó és serpa kereste a lejutás lehetőségét. Odafent senkinek sem esett baja, de a Khumbu-jégesésen át vezető út az összedőlt jégtornyok miatt járhatatlanná vált. Egy kis felderítő csapat lentről, egy másik fentről indulva próbált új utat keresni. A folyamatos utórengések és az instabil jégtornyok miatt azonban mindkét kísérlet kudarcba fulladt. Nyilvánvalóvá vált, hogy csak légi úton tudnak lejutni a Nyugati Teknőből.
Zajlik az evakuálás a felső táborokból (Katt a képre a galériáért!)
A légi evakuálást két nappal a rengés után, hétfőn tudták elindítani. A pilóták nem kevés kockázatot vállalva végezték munkájukat. Kiszedték a nélkülözhető üléseket és kevesebb üzemanyaggal repültek, hogy csökkentsék a súlyt. A ritka levegőben ugyanis eleve nehéz repülni, kevés a felhajtóerő a helikopterek számára. Így is egyszerre csak két utast szállíthattak, akik a földre ülve utaztak. Négy óra alatt sikerült a mászók többségét levinni, csak 17-en maradtak másnapra, köztük az aradi Török Zsolt. Őket kedden tudták lehozni.
Nem volt vállveregetés, nem volt örömujjongás, nem volt pacsi. Egy katasztrófa epicentrumában raktak ki bennünket és alig hittünk a szemünknek.
A felső táborokban lévők telefonos és rádiós kapcsolat útján tudták ugyan, mi történt, de csak az alaptáborba leérve vált kézzel foghatóvá számára a pusztulás mértéke. Dave Hahn ismert hegyi vezető így emlékszik vissza az alaptáborba való visszaérkezésükre:
„Bár úgy tűnt, mintha egy egész nap eltelt volna, még csak reggel 09:30 volt, amikor Cheringgel leszálltunk a csapatunkat szállító utolsó helikopterről. Nem volt vállveregetés, nem volt örömujjongás, nem volt pacsi. Egy katasztrófa epicentrumában raktak ki bennünket és alig hittünk a szemünknek. Bármiféle megkönnyebbülést éreztünk is azért, hogy lejutottunk a hegyről, a helyét rögtön átvette a szomorúság és a pusztító erők láttán érzett döbbenet. Rádión hallottuk, hogy földrengés keltette lavina tarolta le az alaptábort, de ez a legcsekélyebb mértékben sem készített fel bennünket arra, milyen mindezt a saját szemünkkel látni. Olyan volt, mintha gigászi bomba robbant volna. Mindannyian lassan sétálgattunk a lerombolt táborok között, és próbáltuk megérteni, milyen erők kellenek ahhoz, hogy ezt vagy azt az acéldarabot elhajlítsák. Most vált csak világossá számunkra a halál mértéke, és a túlélők sérüléseinek jellege.”
Nick Cienski rövid videóriportjához nincs szükség kommentárra:
Az aradi hegymászó a SummitClimb angol kereskedelmi expedíciójához csatlakozott, hogy valóra váltsa gyermekkori álmát, és megmássza az Everestet. A földrengés kipattanásakor az expedíció vezetőjével, Dan Mazurral, valamint társával, a bukaresti Justin Ionescuval (a Román Hegymászó Szövetség elnöke) együtt az 1-es táborban rekedtek. Három nap elteltével, kedden az utolsó között hozták le őket helikopterrel az alaptáborba. Ekkor szembesültek vele, hogy a táboruk megsemmisült. A felszereléseik egy része tönkrement, illetve hatalmas területen szóródott szét. Zsoltnak sikerült megtalálnia az iratait és a pénzét, de ezen kívül csak az a felszerelése maradt, ami rajta és a hátizsákjában volt. Ionescu elmondása szerint Zsolt lába megsérült, és nem volt olyan állapotban, hogy el tudjon gyalogolni a Luklában található legközelebbi repülőtérig (Lukla 62 km-re van az alaptáborból). Két napig hiába várt segítséget. Az expedíció vezetője, Dan Mazur közben elhagyta az alaptábort. Zsoltot végül csütörtökön vette fel egy helikopter, már biztonságban van Luklában. Hamarosan beszámol a történtekről, de néhány gondolatot előzetesen megosztott a közösségi oldalán az Everest-élménnyel kapcsolatban: „Az Everest erkölcsileg annyira szennyezett, hogy ha a buddhista szerzetesek harminc évig imádkoznának érte, akkor sem tisztulna meg. A hegy környéke mára „Disneylanddé” változott, meghódítása pedig egy szafarihoz hasonlít.”
Menni vagy maradni?
A külföldi expedíciók vezetői szinte mindannyian a serpáikért és azok családjaiért aggódtak, és mindent megtettek, hogy biztonságban hazajuttassák őket. Már akinek van még hova hazamenni. Számos olyan serpa van, aki mindenét elvesztette, de akadnak bőven olyanok is, akik még mindig nem tudtak kapcsolatot teremteni az otthoniakkal, így fogalmuk sincs, mi fogadja őket otthon, élnek-e a családtagjaik. Ennek ellenére több expedíció serpái kifejezték szándékukat, hogy folytatnák a mászást (hiszen a megélhetésük függ ettől). Jó néhány expedíció, főleg a sértetlen északi oldalon hajlott volna a folytatásra. Adrian Ballinger, aki 2012-ben az általa életveszélyesnek tartott Khumbu-útvonal miatt átszervezte expedícióit a tibeti oldalra, így mesélt a dilemmájukról:
„A serpák folytatni akarják a mászást. Rettegnek attól, hogy az emberek nem fognak majd Nepálba jönni az elmúlt két évben történt események miatt. Otthon ülve persze könnyű azt gondolni, hogy ezek az emberek őnzők, amiért mászni akarnak, de az igazság az, hogy a helyzet ennél sokkal bonyolultabb. Az itteni serpák nem tudnak hazajutni a családjaikhoz, így az igényük a folytatásra nem ördögtől való gondolat. A szívük a helyén van.”
Az északi csapatok dilemmáját végül a hatóságok oldották meg. Kína volt az első, ahol az utórengésektől tartva hivatalosan is berekesztették a mászószezont. A tiltás az összes, Kína felől megközelíthető nyolcezres csúcsra vonatkozik (Cho Oyu, Shisaha Pangma, Everest). Az Everest északi alaptáborát (összesen 325 mászó és serpa) kiürítik. Hazatérésüket nagymértékben bonyolítja, hogy a tibeti alaptábort csak Kína felé lehet elhagyni. A hagyományos útvonal Nepál, Katmandu felé járhatatlan.
A nepáli oldalon a hatóságok először arra kérték a csapatokat, hogy 4 hétig ne térjenek vissza az alaptáborba. Legalább 5 csapat kérvényezte, hogy folytathassa a mászást. Hogy az országnak mennyire kétségbeesetten van szüksége a hegyi turizmusból befolyó bevételekre, jól mutatja, hogy nem sokkal később kifejezetten a visszatérésre ösztönözték az expedíciókat. A Nepáli Idegenforgalmi Minisztérium vezetője, Tulsi Prasad Gautam az alábbi közleményt adta ki:
“A jégesésben elhelyezett létrákat helyreállítják, a mászás folytatódni fog. Nincs ok az expedíciók berekesztésére.” Veszélyesebb utórengéstől a kínaiak döntését megalapozó Amerikai Földtani Intézet előrejelzésével szemben nem tartanak: “Úgy gondoljuk, hogy az utórengések ellenére a felszín eléggé stabil a mászás folytatásához.”
A körülményeket figyelembe véve azonban a folytatásnak nincs realitása. Dave Hahn kitűnően összefoglalta, miért:
„Arra az elkerülhetetlen következtetésre jutottunk, hogy csapatunk 2015-ben nem érheti el az Everest csúcsát. Amellett, hogy egy országos és helyi katasztrófa kellős közepén szabadidős tevékenységet folytatni milyen nyilvánvaló erkölcsi kérdéseket vet fel, az egyértelmű hegymászó realitás sem teszi lehetővé, hogy felfelé tekintsünk. Nincs járható, kiépített útvonal a Khumbu-jégesésen keresztül, az a föld még mindig reng. Senkit sem kérhetünk arra, hogy ilyen körülmények között az életét kockáztassa egy új út kiépítéséért. A tavaszi szezon ezen szakaszában már régen a 4-es táborhoz vezető utat szokták építeni, nem az 1-es tábort próbálják meg elérni. Senki sem tudja megmondani, mikor érnek véget az utórengések, de kizárt, hogy lenne még idő a fix köteleket és felső táborokat kiépíteni a nyári monszun érkezése előtt.”
Legtovább a Himalayan Experience, a legnagyobb kereskedelmi expedíció mérlegelt, de végül ők is a levonulás mellett döntöttek. Döntésükben talán az is segített, hogy négy nappal a rengés után egy újabb hatalmas lavina szakadt le a Khumbu-jégesésre az Everest Nyugati Válláról. Egy ugyanilyen lavina ölt meg tavaly 16 serpát a jégesésben, véget vetve a szezonnak.
Kétség nem férhet hozzá, a hegymászók talán már ősszel vissza fognak térni az Everestre. A gazdaságát nagymértékben turizmusra építő Nepálnak is ez az elemi érdeke. Most azonban nem a hegymászásnak van itt az ideje, hanem a segítségnek.
A helyzet a többi nyolcezresen
Az Everesten kívül az Annapurnán, a Makalun és a Cho Oyun is rengett a föld, melynek következtében lavinák és kőomlások zúdultak le a hegyóriásokról. Hihetetlen módon komolyabb sérülés vagy haláleset egyik hegyen sem történt. A legforróbb helyzet az Annapurnán alakult ki, ahol az első csúcstámadásról visszaforduló csapatot a 4-es táborban lepte meg a lavina. A betemetett sátrakból késsel vágták ki magukat a mászók, így menekültek meg. A hegyen tartózkodott az ismert spanyol mászó, Carlos Soria. Mindannyian berekesztették az expedíciójukat.
Núria Picas ismert ultra terepfutó hölgy a Makaluról vonul vissza, a nepáli nép iránt érzett szolidaritásból. Megszakítják az expedíciókat a Dhaulagirin és a Manaszlun is. A mászók többsége lejön a hegyekről, de maradnak a völgyben és segítenek a kárfelmérésben, az információgyűjtésben, amit a helyzet kíván.
A lavinák mellett országszerte kőomlások és földcsuszamlások pusztítottak. Az Everest északi oldalán, a Rongbuk-gleccsernél az alábbi videót készítette egy orosz csoport:
Kilian Jornet most készült sebességi rekordot dönteni az Eversten. Elindulnak Nepálba, de nem lesz rekordkísérlet, inkább segíteni fognak a távoli, nehezen elérhető helyeken, ahol csak szükség lehet rájuk.
Az Everesten túl
A luklai repülőtéren kaotikus állapotok uralkodnak. Mindenki fel akar jutni a Katmanduba induló gépekre, hatalmas a tülekedés. Egyesek megpróbálják kenőpénzzel megoldani a dolgot, mások egyszerűen „lenyúlják”a mások számára szervezett helikopter fuvarokat. A cikk írásakor még mindig több százan várakoznak a kijutásra, a szállások telítettek.
Vannak olyan területek, melyekről semmit sem tudni, ahonnan jutott ki információ, többnyire katasztrofális képet vázol. Az epicentrumhoz közeli Langtang-völgy az amerikai hegymászó, Colin Hayley szerint megsemmisült. Ahogyan fogalmazott, „a völgyben több a halott, mint az élő.” A Katmandutól északra fekvő völgy, amely Tibettel határos, népszerű trekking célpont, hétezer méterhez közeli csúcsokkal. Nepáli források szerint a völgy névadó településén, Langtangban a földrengés által indított lavina pusztított. Az áldozatok száma csak itt elérheti a háromszázat, az utak járhatatlanok, az épületek 90%-ban megrongálódtak.
A Trishuli folyó völgyében az arra járó pilóták jelentése szerint a földcsuszamlások az összes falut eltörölték a föld színéről. Mindezt olvasva nehéz elképzelni, mit jelent valójában egy ilyen pusztító hegyomlás. Tibetben azonban videóra vették, milyen az, amikor egy völgy fenekén fekvő települést övező minden hegyoldal egyszerre omlik:
A média által reflektorfénybe repített Everest-tragédia mellett lassan bontakozik ki az országos méretű katasztrófa képe. Ahogyan csepegnek a hírek az egyelőre teljesen elzárt völgyekből, úgy nő az eltűntek és az áldozatok száma. Ezrek keresik hozzátartozóikat Twitteren. Számos turistáról kiderült, életben vannak, de csak helikopterrel tudnak kijutni a távoli völgyekből. Nekik legalább lesz hová hazatérni. A nepáliaknak viszont most egy romhalmaz az otthonuk.
