- Futás
- Hegymászás
- Kerékpár
- Túra
- Sí
Sajnos azonban viszonylag hamar kiderült, hogy valóban ők azok, tényleg lavinába kerültek, ráadásul velük volt az egyik élvonalbeli amerikai alpinista, Jess Roskelley is. Jess édesapja, John Roskelley igazi amerikai mászóikon. Az ő (azóta törölt) Facebook-posztjából derült ki, hogy mi történhetett. Ő volt az első, aki kimondta: a mászók nem eltűntek, hanem meghaltak.
"Ez a hegy, a Howse Peak az egyik legnagyobb erővel bíró hegycsúcs, amit ismerek. Sok életet megváltoztatott ezen a héten, tragikus módon. Három barátot, három testvért vesztettem el. És ez csak a legkevesebb, ebben biztos vagyok. Mindhármukat ismertem, de Hansjörgöt a legjobban. Számomra barát és Isten volt egyben. Ami leginkább összezavar ebben a helyzetben, az az M16 út szerepe ebben az egészben. Az út, amit húsz évvel ezelőtt öt nap alatt másztam meg, mégis élesen él az emlékeimben. Az a mászás engem, Scott Backest és Barry Blanchardot a képességeink, erőnk, ítélőképességünk és igen - a szerencsénk legvégső határáig kényszerített. Az életerőnket hívta harcra, és majdnem vesztettünk. Életem egyik legnehezebb és legveszélyesebb kötélhosszát itt másztam. Barry majdnem meghalt egy kisebb lavinában. Scott kovácsolt belőlünk csapatot, amely együtt sokkal erősebb volt, mint a tagjai egyenként, akkor, és utána mindörökké. És most az az erő, amelyet akkor megismertünk, ölt. Bárcsak lennének szavaim, melyek segíthetnének a gyászolóknak megérteni, hogy ki is ez a hegy valójában. Hogy mit jelent a Howse Peak halállal fenyegető keleti falát megmászni. A legegyszerűbben fogalmazva: a legerősebb mászók számára a lehető legjobb napjukon is a legkeményebb próbatétel. A ritka, hatalmas, edzett és tapasztalt férfiak arénája, akik nem kevesebbel néznek szembe, mint a halálig tartó küzdelemmel az egyik legnagyobb létező földi erővel szemben. Ezek a férfiak harcosok, lovagok, sárkányölők voltak, akik a múlandó, tűzben kovácsolt tökéletességet az alpinizmus veszélyes ösvényein keresték, az erő kreatív fizikai kifejezése által a Föld legmagasabb, legbarátságtalanabb és legembertelenebb terepén. Az igazat megvallva, kicsit félek is ezt kimondani így, 2019-ben. Némileg elmaradott megfogalmazásnak tűnhet a mai társadalmunk fejlettségéhez képest. De a fenébe is, ez az igazság! Ezek nagyszerű emberek voltak. A legfelső 01%. Mindannyian cselekedeteikkel bizonyították ezt újra és újra. Nagyszerűségük mérhetetlen. Nem is emberek, hanem köztünk élő istenek voltak, akik most megtértek a maguk Istenéhez. Mi pedig kevesebbek lettünk. A veszteségünk mérhetetlen. A legmélyebb tisztelettel és a legnagyobb szeretettel, patakokban folyó könnyekkel én, mi, most megpróbálunk alkalmazkodni a halandók közötti, szegényebb élethez, és lassan elbúcsúzunk."
A trió az M16 nevű utat próbálta megmászni a Howse Peaken (Icefields Parkway). A 3295 m magas hegycsúcs a Banff Nemzeti Park területén, nem messze Lake Louise-tól emelkedik. Az út a keleti falán vezet, megközelítése nehéz, távol van a civilizációtól. Az utat Barry Blanchard, Scott Backes és Steve House nyitotta 1999-ben, és azóta sem ismételte senki. Nehézsége VI, WI7+ A2, magassága 1000 m. A hegyet John Roskelley is mászta, így kiválóan ismeri. Ahogyan ő fogalmaz, ez egy olyan út, amely megfelelő körülmények esetén szenzációs élmény, de ha nem jók a viszonyok, könnyen válhat rémálommá.
Alább Steve House fotója a falról, valamint egy érzelemteli poszt, amelyben kifejti, hogy miért annyira nehéz ez az út, és miért ekkora veszteség Lamáék halála.
Jess Roskelley beavatta közös tervükbe édesapját, és megígérte, hogy kedden este telefonon bejelentkezik. Amikor a várt telefonhívás elmaradt, John szerda reggel értesítette a nemzeti parkokat felügyelő ügynökséget. A eddig ismert részletek már az ő hivatalos sajtóközleményükből derültek ki:
„Április 17-én szerdán kaptunk bejelentést, hogy három alpinista, akik a Howse Peak keleti falát tervezték megmászni, a megbeszélt időpontban nem jelentkezett. A nemzeti parkok látogatói biztonságáért felelős specialisták azonnal légi felderítésre indultak, melynek során több lavina nyomaira bukkantak, és a hótörmelékben mászófelszerelés is volt. A helyszín tanulmányozása alapján feltételezzük, hogy mindhárom hegymászó meghalt. A három férfi, egy amerikai és két európai, profi hegymászók komoly tapasztalattal. A Parks Canada ezúton fejezi ki őszinte részvétét a mászók családjai, barátai és szerettei számára. A további vizsgálat folyamatban van, de a helyszín megközelítése jelenleg nem lehetséges a további lavinák veszélye miatt. Az időjárás-előrejelzés szerint csapadék és erős szél várható, ami növeli a lavinaveszélyt a területen.”
A kanadai hatóságok valószínűleg konkrét vizuális bizonyítékokkal rendelkeznek, ám ezeket érthető módon, a hozzátartozókra való tekintettel nem kívánják nyilvánosságra hozni. Stephen Holeczi, a szolgálat biztonsági illetékese annyit elárult, hogy az ötfokozatú skálán 3-as kategóriájú lavina nyomait látták. A kanadai lavinaskála szerint ez közepest jelent, tömegét tekintve kb. ezertonnányi hó, átlagosan 1 km-es hosszban. Ereje elegendő fák kitöréséhez, autók betemetéséhez és kisebb házak lerombolásához.
Holeczi azt is hangsúlyozta, hogy bár a tavasz a Sziklás-hegységben hagyományosan lavinaszezon, és a Banff Nemzeti Park területére adott is ki lavinafigyelmeztetést a szolgálat, ez a Howse Peak környékére nem vonatkozott. A lavinahelyzet itt völgyenként változik.
Amint a körülmények lehetővé teszik, küldenek mentőalakulatot, hogy a területet a földön is átvizsgálják. John Roskelley szeretne a lehető leghamarabb a helyszínre utazni, hogy elhozza a fia holmijait. Semmi reményt nem látnak arra, hogy a mászók közül akár csak egyikük is életben maradhatott.
A mászóközösséget sokkolta a hír. Ennek a sportnak a halál szerves része, a fehér csend pedig nem válogat. Gyakran a legjobbakat ragadja el. Ami miatt ez az eset a többi közül messze kiemelkedik, az az, hogy egyszerre három olyan fiatal hegymászó távozott, akik az abszolút felső határt képviselték stílusban, kreativitásban és tudásban is. Mászásaikkal irányt mutattak a jelen és a jövő alpinizmusának is. Megkockáztatom, hogy David Lamánál nincs jelenleg jobb alpinista a világon.
David Lama 1990. augusztus 4-én született, édesanyja innsbrucki, édesapja nepáli serpa. Még csak ötéves volt, amikor egy mászótáborban felfigyelt rá Peter Habeler (aki 1978-ban Reinhold Messnerrel először mászta meg az Everestet oxigén nélkül).Lama mindig nagyon közel maradt Habelerhez, hogy ez az alábbi posztjából is kiderül:
A bejegyzés megtekintése az Instagramon(@davidlama_official) által megosztott bejegyzés, Júl 7., 2017, időpont: 1:09 (PDT időzóna szerint)
Nagyon fiatalon, már hétévesen bekerült a versenymászás világába. Tízéves korában már 8a nehézségű utat mászott. Junior Európa- és világbajnok lett, majd tizenöt évesen korengedménnyel indulhatott a felnőttek között. Első szezonjában megnyerte a boulder és az nehézségi mászó világkupát is, amire korábban senki sem volt képes, mindezt ráadásul minden idők legfiatalabb mászójaként érte el.
Figyelme hamar az alpinizmus felé terelődött. 18 évesen már Patagóniában mászott, ahol 2012-ben pályafutása egyik legnagyobb sikerét érte el: Peter Ortnerrel elsőként mászták át szabadon a Kompresszor-utat a Cerro Torrén.
Azt vallotta, hogy a hegymászó útját nem a trendeknek kell meghatározniuk, hanem saját belső hangjukra kell hallgatniuk. Ez a belső hang szólította újra és újra a legnehezebb nepáli csúcsokra, ahol tavaly egy korszakalkotó szóló mászással tette fel a koronát a még gyakorlatilag csak kezdődő karrierjére: egyedül, elsőként jutott fel a közel 7000 méter magas Lunag Ri csúcsára.
Lama azonban nem volt magányos farkas, gyakran mászott kis csapatban is. Hansjörg Auerrel kiválóan megértették egymást, sokszor másztak együtt, és hasonlóan gondolkodtak a hegymászásról. Alex Blümellel kiegészülve 2016-ban volt egy komoly kísérletük az Annapurna III-on, melyről az alábbi díjnyertes dokumentum-rövidfilm készült. Ennél könnyebb mászások nem igazán foglalkoztatták egyiküket sem.
Az amerikai John Roskelley generációjának egyik legjobb hegymászója volt. Olyan mászásokért, mint új út a Dhaulagirin (1973), a K2-n (1978), a Great Trango Tower első megmászása (1977), a Nanda Devi első megmászása (1976) megkapta az Arany Jégcsákány életmű-díját. Fia, Jess eredetileg nem készült hegymászónak, de mászó közegben nőtt fel. Szépen lassan őt is megfertőzte a hegyek világa. Húszéves sem volt, amikor apjával együtt álltak a Mount Everest csúcsán. Akkor Jess volt az Everest legfiatalabb megmászója.
Egyre komolyabb célokat választott. Rendszeres vendég volt Patagóniában, ahol többek között megmászta a Ragni-utat a Cerro Torrén, és a Kalifornia Rulettet a Fitz Royon. A Sziklás-hegységben olyan utakat teljesített, amelyek nevének hallatán az ottani mászóknak azonnal bizseregni kezd a jégcsákánya.
Legnagyobb dobása azonban alighanem Clint Helanderrel közös mászása volt 2017 májusában a 3731 m magas alaszkai Mt Huntingtonon. Öt nap alatt végigmászták a hegy 3 km hosszú, teljes déli gerincét, elsőként. Az útnak a "Vesszőfutás-gerinc (Gauntlet Ridge)" nevet adták, nem véletlenül. Maximális bevállalás, már a beszállás után nincs visszaút (a sokatmondó Death Valley jégtorony-labirintusán keresztül közelíthető meg a gerinc). Az út nehézségi foka: Alaska Grade 6 M6 A0 95° snow, 3000 m szint. A gerincen véget nem érő instabil hópárkányok, sziklatorony sziklatorony után, omlós kőzet, nehéz mix- és szinkronmászás, necces hó, gyenge standok. A csúcsra érve vihar tört rájuk, ezért a csúcson sátraztak két napig. Élelmük elfogyott, csak napi egy szelet csoki és néhány leveskocka jutott.
Az alábbi videó már a mászás negyedik reggelén készült, amikor már nemcsak azt hitték el, hogy feljutnak a csúcsra, hanem hogy túl is élik a kalandot.
Day Four - "the Mountain Shadow" on the South Ridge of Huntington from clint helander on Vimeo.
A markáns arcszerkezetű ötztali mászót 23 éves koráig nem ismerte senki. Azon a bizonyos napon azonban kettő óra ötvenöt perc alatt ismert lett a mászóvilágban. Alex Honnoldot ma mindenki ismeri hajmeresztő kötél nélküli szólómászásairól, hiszen a róla készült film Oscar-díjat kapott. Auer nem kapott érte semmilyen díjat, viszont a 37 kötélhosszos út kötél nélküli szólómászása 7b+ (UIAA IX-) fokozatban minden idők egyik legnagyobb teljesítménye ebben a műfajban. Ez volt a "Weg durch den Fisch", a Marmolada déli falán, amely mászásra Hansjörg egész pályafutása során a legbüszkébb volt.
A matematika- és testnevelőtanár a kötél nélküli szólómászásoktól hamar eljutott a legnagyobb jeges kolosszusok közé. A nyolcezresek még nem izgatták, sokkal inkább a technikás hétezresek mászatlan falai hozták lázba. Első megmászásai között szerepel a Kunyang Chhish East (7400 m) a 2700 m magas délnyugati falon át, a Gimmigela East (7005m) északi fala, valamint tavalyi mesterműve, a Lupghar Sar West (7157m) első megmászása szólóban.
Meghatározó törés volt számára, amikor 2015-ben a Nilgiri South déli falának első megmászása után az ereszkedés közben barátja, Gerhard „Gerry” Fiegl a szeme láttára zuhant a halálba. Az alábbi kisfilmet a Gimmigela East megmászásáról készítették, és ebben is kitér az esetre. Elég jól megismerhetitek belőle Hansjörgöt.
Volt szerencsém egy kiállításon hosszabban beszélgetni Hansjörggel. Az alábbiakat mondta az alpinizmus jövőjével kapcsolatban:
"Egyre kevesebb a kreatív mászó, aki újat keresnek és tudnak kitalálni. Sokan csak felmennek a Facebookra, megnézik, hogy hol vannak jó körülmények, és oda mennek mászni. Kevesen vállalják, hogy odamennek, és saját maguk ítélik meg a helyzetet. Sokan az erős mászó, de kevés a kiemelkedő mászó. Azokat a projekteket tartom igazán nagyra, amikor valaki valami újat visz véghez. Olyat, amit még senki sem csinált. Ahol sok a kérdőjel. Persze, itt a kudarc esélye is magasabb. De nekem akkor is nagyobb elégedettséget ad. Számomra minden expedíción az a legfontosabb, hogy minél több kérdőjel legyen. Nem akarok oda menni, ahol sokan vannak.
Most három olyan mászóval lettünk szegényebbek, akik mindannyian ugyanezt a víziót osztották. Az alpinizmus jövője alighanem ugyanazon az úton halad tovább, amelyen ők elindultak, csak talán kissé lelassul majd ez a fejlődés. Megállni azonban biztosan nem fog, ahogyan nem állt meg olyan mászók halála után sem, mint Hermann Buhl, Jerzy Kukuczka, Erhard Loretan, Alex Lowe, Tomaz Humar, Marc-André Leclerc vagy Ueli Steck.
Hansjörg szerint az elvesztett mászótársak miatt érzett fájdalmat csak a mászás közben megtapasztalt csodás pillanatok tudják átmenetileg feledtetni. Ők most elmentek, de a szenvedélyük, a szellemiségük itt marad.
Most azonban csak az űr van.
