Edurne Pasaban: szandálmodell már nem lehetek

A barátnőimmel iszonyúan belezúgtunk az egyik helyi hegymászó klub oktatójába, ezért beiratkoztunk tanfolyamra.

Kép forrása: Mozgásvilág/Paraferee

Mozgásvilág: Kezdjük a klasszikus indító kérdéssel: Hogyan kezdtél mászni?

Edurne Pasaban: A szüleimmel kezdtem a hegyekbe járni. Baszkföldön élünk, ahol az emberek nagyon szívesen kirándulnak, bár nincsenek nagy hegyeink. Minden zöld, a táj csodás, és nagy hagyománya van a családos természetjárásnak. Én is így kezdtem. Aztán 14 éves koromban, a szülőfalumban, Tolosában elkezdtem sziklát mászni. A barátnőimmel iszonyúan belezúgtunk az egyik helyi hegymászó klub oktatójába, ezért beiratkoztunk tanfolyamra. (Nevet). Abban reménykedtünk, hátha észrevesz bennünket. Persze egyikünknek sem jött össze, én viszont a sziklamászásban valami különleges dologra leltem, ezért a tanfolyam után klubtag lettem. 15 évesen megmásztam velük a Mont Blanc-t. 18 évesen jutottam el először az Andokba, megmásztuk a Csimborasszót, a Cotopaxit. Nagyon szerencsés voltam, mert a hegymászó klubban nálam idősebbek voltak, akik sokkal tapasztaltabbak voltak nálam, és tanítottak. Ez nagyon fontos volt. Szinte saját kislányukként vittek a hegyekbe.

Aztán 1998-ban a hegymászó klubom egy nyolcezresre szervezett expedíciót. Ez nagyon vicces történet. Mi baszkok nagyon versengő típusok vagyunk. A szomszéd faluban volt valaki, aki 1997-ben megmászott egy nyolcezrest. A falumbeliek persze úgy gondolták, nehogy már csak nekik legyen nyolcezresük. Ha ők megmásztak egyet, akkor mi megmászunk egy másikat. Ez volt az expedíció mozgatórugója. Anélkül, hogy bármit is tudtunk volna a nyolcezresekről, a Dhaulaghirit választottuk. Volt egy pamplonai jóbarátom, aki 1979-ben járt már ott, az első baszk expedícióval. Ő agitált nálam, hogy oda kell mennünk, mert az nagyon szép. Persze, ha valaki ma kérdezné tőlem, hogy melyik nyolcezrest ajánlom kezdésnek, a Dhaulaghiri lenne az egyik utolsó, ami eszembe jut, mert az egy nehéz hegycsúcs. De mi azért megszerveztük a magunk expedícióját. Öten mentünk a hegymászó klubomból, és nulla himalájai tapasztalattal 7500 méterig jutottunk, amit jó eredményként értékeltünk.

A nyolcezresek alaptáborában rengeteg ismeretséget lehet kötni. Engem egy olasz csapattal hozott össze a sors, akiknek már komoly tapasztalata volt nyolcezreseken. Jó kapcsolat alakult ki közöttünk, az egyik fiúval különösen. Ahogy látjátok, az én életemben minden a szerelem körül forog :) Szóval, a vége az lett, hogy a következő évben már az olaszokkal mentem a Himalájába. Az Everestre szerveztek expedíciót, meghívtak, én pedig elfogadtam. Viszont sem ebben az évben, sem pedig a következő, 2000-es expedíció során nem jutottunk fel. Aztán végül 2001-ben, harmadik próbálkozásra sikerült az olaszokkal megmásznom az Everestet, ez volt az első nyolcezresem.

Használtál oxigént?

Igen, akkor használtam.

Az Everest után céloddá vált a nyolcezresek mászása?

Az Everest volt számomra az első és egyből a legmagasabb, de akkoriban meg sem fordult a fejemben, hogy mind a tizennégyet megmásszam. De az olasz barátom a nyolcezresekre koncentrált – meg is mászta mindet – ezért a következő évben is a Himalájába mentünk, a Makalura.

A Makalu nagyon jó választás volt számomra, mert 2002-ben, amikor megmásztuk, alig volt rajtunk kívül expedíció rajta. Ott átérezhettük az igazi Himalája hangulatát. Csak mi voltunk és egy másik kis expedíció, senki más. Ekkor nyílt fel a szemem a Himalájára, itt jöttem rá, hogy nagyon tetszenek az ilyen jellegű expedíciók.

Aztán 2004-ben, hat nyolcezres után megkeresett a „Lehetetlen határa”című ismert spanyol tévéműsor. 25 évig ment a tévében; számos dokumentumfilmet forgattak kalandsportokról, himalájai túrákról, volt sok saját expedíciójuk is. Kitalálták, hogy szerveznek egy expedíciót a K2 első megmászásnak 50 éves évfordulója alkalmából, és engem is meghívtak, hogy tartsak velük. Ez nagy dolog volt, mert ők állták az összes költséget. Azelőtt én is a keresetemből finanszíroztam az expedícióimat, és persze próbáltam szponzorokat keresni. Az apám volt az első szponzorom. A tévésekkel azonban egy új lehetőség nyílt meg számomra.

Kép forrása: Edurne Pasaban Facebook

Van még fotó, katt a képre!

A K2-vel szerencsénk volt, mert elsőre sikerült feljutnunk a csúcsra. Innentől kezdve viszont folytattam az együttműködést a spanyol tévével. Fizették az expedícióimat, amiből persze megélni nem lehetett, de a mászást fedezte. Továbbra is a nyolcezreseket céloztuk, és 2007-ben mondtuk ki először nyíltan: másszuk meg akkor mind a tizennégyet!

Számomra őrültségnek hangzik, ha valaki három nyolcezres után kijelenti, hogy mindet meg akarja mászni. Nem tudhatod, mit hoz az élet. Lehet, hogy holnap férjhez mégy és gyerekeket szülsz.

Neked vannak gyermekeid?

Nincsenek. Lehetetlen. Eddig legalábbis esélytelen volt. És azt gondolom, Gerlinde (Kaltenbrunner – PL) is hasonló helyzetben van.

Szeretnél gyerekeket?

Igen, de ez nem könnyű.

Én még nem akartam gyereket, ezért a párom elhagyott. Mély depresszióba estem.

Azt gondolod, hogy az ilyen szintű hegymászás és a gyerekvállalás nem egyeztethető össze?

Nem egészen. Azt gondolom, hogy egy férfi számára sokkal kisebb nehézséget jelent, mint egy nő számára.  A férfi elmehet úgy expedíciózni, hogy a gyerekét otthon hagyja a feleségével. Ez nem egy feminista szöveg részemről, sokkal inkább érzés.

Amikor 33 éves voltam, súlyos depresszióba estem. A párom, akivel együtt jártam, nagyon szeretett volna gyereket. Nem volt hegymászó, teljesen más volt az életformája és komoly nyomás alá helyezett. Mivel akkor én még nem akartam gyereket, végül elhagyott. Ez lelkileg nagyon megviselt. 2006-ban nem is voltam expedíción, súlyos depresszióval kórházba kerültem. Az egyik oka nyilván az volt, hogy sokszor az emberek, akik közel kerülnek hozzánk, esetleg hétköznapi, normális családi életet élnek, és azt szeretnék, ha én is ezt tenném. Viszont azzal az élettel én nem vagyok boldog. Persze, hogy én is szeretnék gyermeket. De akkor féltem, mi lesz, ha gyermekem születik, nagyon boldog vagyok vele, és már nem akarok több expedícióra menni? Ez egy nagyon nehéz döntés volt.

Kép forrása: Mozgásvilág/Paraferee

Most már meghoztad ezt a döntést?

Igen. Szeretnék gyereket, de már 42 éves vagyok, és ebben a korban ez nem megy olyan könnyen. De ehhez is úgy kell hozzáállni, mint a nyolcezresekhez: újra és újra próbálkoznod kell.

Lezártad a nyolcezres korszakodat?

Egyelőre igen, így, hogy mind megvan. Sosem lehet persze tudni, de most nyugodtabb vagyok.  Nem tudom, Gerlinde mit mondott nektek erről saját magára vonatkozólag, bár nagyon jó barátnők vagyunk, gyakran beszélgetünk.

Azt mondta, ő már nem megy többet nyolcezer fölé.

Én is inkább más célokat szeretnék. Persze, ha egy jó barátom megkérne, hogy vele tartanék-e mondjuk a Cso Ojura, lehet, hogy nem mondanék nemet. De a „főállású” himalájai expedíciózást nem szeretném folytatni. Lelkileg is jót tesz, ha az ember picit visszavonul a reflektorfényből, ahol az elvárások azért nagy nyomást okoznak.

Te voltál az első nő, akinek sikerült mind a tizennégy nyolcezrest megmásznia. A végén már kisebbfajta versenyfutás alakult ki, mert megjelent a koreai lány a színen.

Igen, ez elég fura helyzet volt. Előtte hárman voltunk lányok, akik közel álltunk, hogy az összes nyolcezrest megmásszuk: Gerlinde Kaltenbrunner, Nives Meroi és én. Jó barátok voltunk: egyszer az egyikünk mászott egy csúcsot, egyszer a másikunk, így haladtunk előre. Aztán 2007-ben megjelent ez a koreai lány, akinek semmilyen himalájai tapasztalata nem volt. Ez egyértelmű volt, amikor először láttam a Shishapangmán. Ő már akkor azt mondta, hogy az összes nyolcezrest meg akarja mászni. Én meg mondtam, hogy hajrá. Ő azonban nagyon gyorsan haladt előre, mert óriási infrastruktúra volt mögötte, alighanem komoly állami támogatással. A koreaiak nemzeti ügyet csináltak abból, hogy övék legyen a dicsőség, hogy koreai legyen az első nő, aki mind a tizennégy nyolcezrest megmássza. Úgyhogy amint megmászott egy csúcsot, az alaptáborból helikopterrel vitték a következő csúcs alaptáborába. Mire megérkezett, egy csapat serpa már kiépítette számára az utat a hegyre. Így akár három nyolcezrest is „be tudott gyűjteni” egy évben. Gerlinde vagy Nives részéről sosem éreztem versenyt. Tudom, hogy mindhármunknak mennyi erőfeszítésébe telt, hogy eljuthassunk az elsőség lehetőségéig. Különböző szinteken ugyan, hiszen Gerlinde sokkal technikásabb volt, de tudom, milyen keményen kellett dolgoznia, hogy megspórolja a pénzt az expedícióira. Rengeteg dologról le kellett mondanunk, mint például a párkapcsolat vagy a hétköznapi élet. És amikor végre ott vagyunk a célegyenesben, Gerlinde, Nives és én, akkor jön ez a koreai lány a rengeteg pénzével. Csak az Annapurna expedícióra ötmillió eurós költségkeretük volt. Egyetlen expedícióra. Én egész életemben együttvéve nem láttam ennyi pénzt, de mások se nagyon. Persze bennünk is elkezdett munkálkodni az ego. Keményen dolgoztunk, hogy eljussunk idáig.

Próbáltátok felgyorsítani az expedíciókat, hogy ne tudjon beérni titeket?

Versenyezni nem kezdtünk, úgy voltunk vele, lesz, ahogy lesz. Végül neki sikerült először. Viszont szinte még be sem fejezte az utolsót, már többen pusmogták, hogy voltak olyan hegyek, amelyeken a csúcsot valójában nem érte el. Ezért amikor befejezte, még a saját szövetsége is azt kérte tőle, hogy mutassa be a csúcsfotókat. Ezt azonban sosem tudta megtenni. Ami ugye fura, mert ha már versenyben vagy, nyilván bizonyítani is akarod a teljesítményedet. Addig unszolták, míg mutatott néhány fotót, de voltak, amelyeken látszott, hogy nem a csúcson készültek. Mi tudjuk, hogyan néznek ki ezek a csúcsok, és a csúcsfotó rólad vagy rólam ugyanolyan lesz. Amikor kérdőre vontuk, azt válaszolta, hogy csúcsfotó ugyan nincs, mert csak 100 méterrel a csúcs alatt készített képet. Ez badarság. Sosem fotózol 100 méterrel a csúcs alatt, amikor abból próbálsz karriert építeni, hogy te leszel az első, aki mind a tizennégy nyolcezrest megmássza. Ez sem a hegymászók, sem a himalájizmus, sem pedig a nők számára nem volt egy szép történet. (Oh Eun-Sun később bevallotta, hogy a Kanchendzöngán a csúcs alatt visszafordult, ezzel eldőlt a vita - PL).

Ha nem nyolcezresről van szó, senkit sem érdekel.

Nehezebb nőként szponzort találni?

Szabadidős tevékenységekre általában véve nehéz szponzort találni. Spanyolországban minden pénzt a focira költenek. (Ezen kölcsönösen jót derülünk - PL) Mi nagyon szerencsések voltunk – és itt csak a magam nevében beszélhetek, de talán Gerlinde is megerősítette nektek – , hogy mi pont akkor kerültünk reflektorfénybe, amikor a női mászást kezdték komolyabban venni és kezdett népszerű lenni. Így azért lehetett találni támogatókat, de sokkal fontosabb volt, hogy mit tudok ajánlani. A projekt, hogy én lehetek az első nő, aki mind a tizennégy nyolcezrest megmássza, elég jól hangzott. A szponzorkeresésnél komoly dilemma, hogy mit tudsz ajánlani. Egy nehéz, technikás hatezrest akarsz mászni Kínában? A kutyát nem érdekli. Csak a nyolcezresek, és az elsőség. Manapság nagyon nehéz dolgom van a szponzorkeresésnél. Rengeteg ötletem van, Gerlindével is többször beszéltük, hogy kellene közös projektet csinálni – de ha valamit együtt szeretnénk, akkor ugyanúgy saját pénzből kell megoldanunk, mint mindenki másnak. Nehéz szponzort találni, hiába tudnánk hegymászó szempontból értékeset mászni, ha nem nyolcezresről van szó, senkit sem érdekel.

Érdekes, amit mondasz, mert a férfi hegymászóknál egyre inkább előtérbe kerülnek a technikásabb utak alacsonyabb csúcsokon. Ennek tükrében érdekes hallani, hogy a szponzorokat nem érdekli ez a műfaj. Persze ennek valószínűleg az az oka, hogy a nagyközönség nem igazán érti ezeket az óriási teljesítményeket.

Pontosan. Az átlagembertől ez annyira távol áll, hogy nem tudja értékelni. Az olyan őrülteknek, mint amilyenek mi vagyunk, nekünk ez szenzáció, de mi csak két százaléka vagyunk a népességnek. A többi 98%-ot ez nem érdekli.

Kép forrása: Mozgásvilág/Paraferee

Van még fotó, katt a képre!

Gondolod, hogy a Haglöfsszel való együttműködésed segít a mászás népszerűsítésében is? Ahogy látjuk, a rólad elnevezett kollekció inkább a lifestyle vonalat képviseli. Így talán nagyobb női célcsoporthoz juthat el. Szerinted ez segít abban, hogy a nők körében nőjön az ismertséged, és ezzel együtt a mászásé is?

Egy ilyen szintű márka természetesen sokat dob az ismertségeden, legfőképpen külföldön. Belföldön könnyebb ismertté válni, de egy nemzetközi márka leginkább abban segíthet, hogy külföldön is népszerűvé válj. Ennek segítségével aztán több előadás felkérést kaphatsz, egyéb előnyt nem igazán jelent. De ez így is jó, és szükség van az ilyen márkák támogatására. És úgy gondolom, hogy nekik is szükségük van a példamutató sportolók közreműködésére.

Van egy saját céged is, akarsz róla beszélni? :)

Amikor négy évvel ezelőtt befejeztem a nyolcezres projektet, elkezdtem azon gondolkodni, merre tovább. Azt mindenképpen szerettem volna, hogy köze legyen a hegyekhez, a mászáshoz.  Úgyhogy nyitottam egy utazási és hegyi vezető irodát, amely a Pireneusokban és Baszkföldön tevékenykedik. Az álmom, hogy megmutassam az embereknek a hazámat, ahol elkezdtem mászni. Gyönyörű helyek vannak errefelé, ahol túrázni, mászni vagy síelni lehet. Az irodám különféle túrákat kínál ezekben a témákban. Nem könnyű, mert egyrészt Spanyolországról mindenkinek a tengerpart jut eszébe, másrészt az állam is inkább azt a fajta turizmust dotálja, nem a hegyi túrázást. De kis lépesekben lassan haladok. Egyre többen jönnek az Egyesült Királyságból és Skandináviából. Nem könnyű, de sosem szerettem a könnyű dolgokat.

Kép forrása: Haglöfs

Mi a helyzet a téli himalájai mászással? Próbáltad már?

Mostanában rengeteg ilyen jellegű ajánlatot kapok. A barátaim közül sokan foglalkoznak ezzel, mint Alex (Txikon – PL) vagy Simone (Moro – PL). Nehéz, de szívesen kipróbálnám. Egyre népszerűbb a téli mászás. Korábban a hat-hétezres csúcsokra alig jártak, ma már ezek is egyre népszerűbbek. A nyolcezresek közül már csak a K2 maradt, de alacsonyabb hegyeken is akad kihívás bőven. Lehet, hogy már nem nekem, de a hegymászás jövője ebbe az irányba mutat. Rengeteg célt lehet még találni.

Mi a véleményed a kereskedelmi expedíciókról a nyolcezreseken?

Huhh, ez egy súlyos kérdés, amit nehéz megválaszolni. Egyrészt már léteznek, van piacuk. Nem jelenthetem ki, hogy rossz dolog. Szabadok vagyunk, mindenkinek joga van a hegyekbe menni. Ha jön valaki és azt mondja, az az álma, hogy megmássza az Everestet, milyen alapon mondasz neki nemet? Azon viszont érdemes lenne elgondolkodni, milyen tapasztalatot követelnek meg a résztvevőktől, mert a saját szememmel láttam olyat, hogy az alaptáborban próbálta fel valaki először a hágóvasat életében. De azt nem mondhatom, hogy a kereskedelmi expedíciók nem jók. Sokan jönnek azzal, hogy ezzel elveszik az expedíciós hegymászás eredeti filozófiája, hangulata… Nekik azt mondanám, hogy ha üres hegyet akarsz, az Everestnek van 12 különböző útvonala, és ebből csak kettőt használnak a kereskedelmi expedíciók. Továbbá nem muszáj a zsúfolt tavaszi szezonban menni.

Volt komolyabb baleseted a hegyekben?

Veszítettem el barátokat expedíciókon, de nekem szerencsére nem volt súlyosabb balesetem, nem kerültem lavinába sem. Nagyon szerencsés voltam.  A K2-n ugyan fagyás miatt elvesztettem két lábujjamat. Szóval szandálmodell már nem lehetek :)

Milyen tanácsot adnál fiatal lányoknak, akik szeretnének komolyabban foglalkozni a hegymászással?

Próbáld ki és higgy magadban! Sokszor eltűnünk a férfiak árnyékában, pedig tudom jól, hogy számos kiváló képességű hegymászónő van. Ha tetszik és szenvedéllyel tudod csinálni, ne foglalkozz azzal, mások mit gondolnak, vagy mondanak, legyen szó akár a családodról vagy a barátaidról. Csináld azért, mert szereted csinálni!

Forrás: Paraferee - Mozgásvilág

Forrás: Paraferee - Mozgásvilág

Forrás: Paraferee - Mozgásvilág