- Futás
- Hegymászás
- Kerékpár
- Túra
- Sí
Mindenekelőtt azonban rögtön az elején szeretném leszögezni, hogy a cikk hegymászástörténeti perspektívából vizsgálja a szóban forgó hegymászó teljesítményeket, és nem abból a szempontból, hogy az átlagember mit tart nehéznek. A nyolcezresek mászása alapból nehéz, de nyolcezres teljesítményeket kizárólag a mászás módját vizsgálva van értelme egymással összemérni. Hangsúlyozom, hogy egymással, nem az átlagember teljesítményével.
Az elismert német krónikás, Eberhard Jurgalski négy évtizede gyűjti a megmászások adatait a világ nyolcezreseiről. Ő a Guinnes nyolcezresekhez kötődő rekordjainak validátora. Statisztikái a 8000ers.com oldalról tölthetők le. Mindent tud a nyolcezresek topográfiájáról, nála több csúcsfotót aligha látott ember a Földön. Ennek köszönhetően többnyire csípőből meg tudja mondani, hogy a kép az adott csúcson készült-e vagy sem. Ha nem, akkor ott van neki Rodolphe Popier, aki még Jurgalskinál is jobban ismeri a különböző csúcsrégiók morfológiáját, jellegzetes sziklaalakzatait. Ő a Himalayan Database elemzője is.
Jurgalski bő tíz évvel ezelőtt vette észre, hogy a korábban csúcsmászásnak elfogadott mászások csúcsfotói közül jó néhány nem a hegy legmagasabb pontján készült. Elkezdett jobban belemélyedni az elemzésekbe. A kutatás végül tíz éven át tartott, és igencsak sokat viaskodott, hogy mit kezdjen az eredményekkel. Azok ugyanis azt mutatták, hogy a 14 nyolcezrest megmászók listájának nagy része nem minden hegynek állt a legmagasabb pontján, vagy nem tudja/akarja azt igazolni. Itt ugye sokszor 30-40 évvel ezelőtt mászásokról van szó, a GPS korszak előttről. A különbségek jellemzően nem nagyok az elért pontok és a csúcs viszonylatában, távolságban 30-40 métertől kb 150 méterig terjednek. Jurgalski nem tételezett fel szándékosságot, hiszen a mászók akár hihették, hogy a legmagasabb ponton állnak, vagy éppen nulla volt a látótávolság, vagy egy brutálisan nehéz új útvonal mászása után a közelgő vihar előtt 60 méterre a csúcstól inkább visszafordultak. Mit számít az a hatvan méter, gondolhatnánk. Ez pedig az egész polémia sarokköve.
Érezve a dolog hegymászó-történelmi súlyát, Jurgalski először társadalmi vitára bocsátotta a témát, hogy a közösség határozzon meg toleranciazónákat, tehát hogy egy bizonyos, a csúcshoz még kellően közel lévő pontig minden korábbi mászást “fogadjunk el”. Nem akarta átírni a mászótörténelmet (ma sem akarja). Erre azonban nem igazán érkezett semmilyen proaktív javaslat, nemhogy kialakult volna egy konszenzus. Kb. másfél évnyi várakozás, és hosszas vívódás után Jurgalski úgy döntött, hogy nevekkel együtt publikálja a kutatása eredményét. Ez pedig alapjaiban rázta meg a mászóvilágot. Az aktuális teljesítők listájáról ugyanis hiányzott Reinhold Messner, de a 44 névből mindössze ketten voltak igazolhatóan minden csúcs legmagasabb pontján a tanulmány publikálásakor. Ezt a többség úgy értelmezte, hogy “Jurgalski át akarja írni a hegymászás történetét”. Erre a média rátett még egy lapáttal. Miközben ő semmi mást nem csinált, mint publikált egy tényeken alapuló elemzést, amelyben hangsúlyozta, hogy a legkevésbé sem vonja kétségbe az esetlegesen hibázó mászók érdemeit. Részletes elemzéseinek összefoglalóiban így fogalmaz:
“A jelenlegi cikknek semmilyen módon sem szándéka leértékelni vagy kétségbe vonni a korábbi csúcsköveteléseket. Mostanáig nagyon kevés információ állt a mászók rendelkezésére arról, hogy pontosan HOL találhatók a topográfiailag szigorú értelemben vett csúcspontok. Csak a közelmúlt technológiai újításai és az internet tette lehetővé, hogy elegendő mennyiségű adat gyűljön össze az ilyen komplex csúcsrégiók topográfiájának megértéséhez és rekonstruálásához.”
Jurgalski úgy vélekedik, hogy “a csúcs az a csúcs”. Tehát a hegynek az a pontja, ahonnan csak lefelé lehet menni. Ezzel a nézetével nincs egyedül. Mindegy, hogy valaki véletlen vagy szándékosan, tévedésből, a rossz látási viszonyok vagy fáradtság miatt nem érte el a legmagasabb pontot, számára a lényeg, hogy nem érte el a legmagasabb pontot. Azzal érvelt, hogy anno a Himalayan Database alapítója, a néhai Elizabeth Hawley sem ismert el olyan mászást, ahol a mászó húsz méterrel az Everest csúcsa alatt visszafordult. Számos olyan példát tudunk, ahol a mászó visszament egy hegyre, mert Hawley kisasszonynak adott beszámolója után ő közölte, hogy “szép, szép, de nem jártál a csúcson”. A legismertebb példa erre az amerikai Ed Viesturs, akit Hawley visszaküldött a Sisapangmára, miután ő a Central Peaket, nem a főcsúcsot mászta meg, Hawley pedig közölte, hogy a 14 nyolcezres megmászójaként csak akkor kerülhet be a himalájai adatbázisba, ha a főcsúcsot mássza meg. A távolság 300 méter, a magasságkülönbség 19. Viesturs vissza is ment és megmászta a hegy főcsúcsát is.
Az érintettek közül néhányan már nem is élnek. Mások túl idősek ahhoz, hogy esélyük legyen “szépíteni”, vagy ha volna is esélyük, annyira pitiánernek tartják a témát, hogy kikérik maguknak a “centiméterezést”. Utóbbiak, köztük Messner is, azt vallják, hogy “az én szemszögemből én megmásztam azt a hegyet”. Jurgalski azonban azzal is érvel, hogy ha egy ismeretlen mászónak Miss Hawley nem fogadta el, hogy húsz méterrel az Everest csúcsa alatt visszafordult, akkor Reinhold Messnernek miért fogadnánk el ugyanezt egy másik hegyen? Mert híres? Mert egyébként utánozhatatlan életművet rakott le a világ legmagasabb csúcsainak mászása során? Hol itt a következetesség?
Jurgalskit nagyon durva támadások érik, Messner konkrétan lejárató kampányt folytat ellene a németajkú médiában. “Szőrszálhasogatónak” titulálják. Sokan azért támadják, mert ő maga nem járt nyolcezresen. Ami nonszensz, hiszen egyrészt annyi képi anyagot látott, hogy a mostani mászók 99%-át vakon a csúcsra tudná navigálni, másrészt érdekes módon Elizabeth Hawley-nak soha senki nem rótta fel, hogy életében nem járt semmilyen hegyen, ha azt mondta, hogy a csúcsképed nem a csúcs, akkor a mászó nem állt le vitázni, hanem visszakullogott és megmászta rendesen.
Van három olyan nyolcezres, amely nem könnyíti meg a hegymászók dolgát. Közülük is a 8091 méteres Annapurna, valamint a 8167 méter magas Dhaulagiri problémás, a fenti Jurgalski idézet is ezekre vonatkozik. Mindkét hegynek hosszú csúcsgerince van, több felszökéssel, melyek közül van egy legmagasabb pont, amelyet főcsúcsnak nevezünk. Ezeket még jó időjárás közben sem mindig könnyű megtalálni, a csúcsgerincre vezető, hasonlóan kinéző havas-jeges folyosók, ún. kuloárok miatt. Lehet, hogy rossz szakaszán, egy pár méterrel alacsonyabb ponton bukkan ki az ember, és akkor hulla fáradtan még meg kell próbálni elérni a megfelelő pontot, feltéve, hogy felismerjük, melyik az. Egy kimerítő mászás után könnyen mondja azt az ember, hogy “én ezt megmásztam, mondjon akárki amit akar”. Érthető. Viszont ha az ember ezzel valamiféle rekordot ér el, akkor kutya kötelessége mindent megtenni annak tisztaságáért. Nem véletlen, hogy számos mászó visszamegy, ha - akár utólag - rájön a hibára. Kiváló példa erre az olasz Nives Meroi és férje, Romano Benet esete, akik a Dhaulagiri csúcsgerincén az ún. “Metal Pole-t”, azaz a fémrudat érték el, ami minimális távolságra van ugyan a főcsúcstól, de nem fogadják el a hegy megmászásának, mert nem az a legmagasabb pontja.
Az igazi állatorvosi ló a harmadik csúcs, a 8163 méter magas Manaszlu. Sokszor érvelnek azzal a rekordok újraírásának értelmetlensége kapcsán, hogy a régi időkben nem állt rendelkezésre az a tudás, hogy melyik a hegy legmagasabb pontja. Ha van hegy, amely esetében ez egészen biztosan nem igaz, az a Manaszlu. Az első megmászók megtalálták a hegy legmagasabb pontját. 1956-ban a japán Iminasi Tosio és a nepáli Gyalzen Norbu serpa a hegy sziklás főcsúcsára ért fel. 1974-ben az első női megmászók, egy teljes egészében nőkből álló csapat szintén a főcsúcsot érte el, pedig a serpáik meg akarták őket győzni az előcsúcson, hogy az a csúcs. A japán hölgyek azonban tiltakoztak, mert látták az első megmászók fényképeit, és tudták, mit keresnek. Ők is “megtalálták” a főcsúcsot.
Valamikor a kétezres években lett divat megállni az előcsúcson, vagy a csúcsgerinc valamelyik korábbi felszökésén. A legközelebbi előcsúcs is legalább harminc méterre van a főcsúcstól, és az utolsó szakasz leküzdése technikailag egyáltalán nem egyszerű. Itt biztosan nem állja meg a helyét az az érvelés, hogy “ugyan mit számít az a harminc méter”. Pont annyit, hogy valaki képes-e feljutni a csúcsra vagy beletörik a bicskája. A Manaszlut ugyanis könnyű csúcsként, belépő nyolcezresként hirdetik, de pont az az utolsó harminc méter a hegy méregfoga.
Az utóbbi évtizedben egész egyszerűen a kényelem volt az oka annak, hogy a kereskedelmi expedíciók hamarabb megálltak. A biztonságos magasságig rögzítették a köteleket, kialakítottak egy imazászlókkal ellátott szelfipontot, és irány haza. Talán Damien Gildea ausztrál hegymászó és sarkkutató foglalta össze legjobban az okokat ebben az esszéjében:
“A kutatást végzők tisztában vannak a modern himalájai mászást meghatározó társadalmi-gazdasági realitással, tudniillik hogy jelentős pénzügyi nyomás van a számtalan nyolcezres aspiráns által felbérelt serpákon és a hegyivezetőkön, hogy a klienseiket sikerélményhez juttassák.” Ügynökségtől vagy klienstől függően ez lehet egy csúcssikerért fizetett bónusz, ami biztathatja arra a serpákat, hogy a csúcsnál alacsonyabb pontot is elfogadjanak (főleg, ha más csoportok is csak addig mennek). De lehet egy olyan bónusz, amiért elegendő nyolcezer méter fölé juttatni a klienst, ami csökkentheti a motivációt, hogy utána még folytassák a legmagasabb pontig. Egy lassú, fáradt klienssel állva egy hozzá hasonlókkal alkotott sorban, közel a csúcshoz, a saját biztonságukra is gondolva óriási nyomás nehezedik a serpákra, hogy egyszerűen még a csúcs előtt azt mondják, hogy jó ez itt. A hálás de tapasztalatlan mászó pedig lehet, hogy észre sem veszi a különbséget, vagy csak egyszerűen nem érdekli.”
Egy évtizeden át köztudott volt a probléma a mászóközösségben, de senki nem akart igazán foglalkozni vele. Mivel pedig senki nem kérdőjelezte meg ennek érvényességét, ez lett a szokás. Hiszen attól kezdve, hogy ez komolyabb hangsúlyt kap, mindenki korábbi mászó eredménye, aki csak az előcsúcsig ment, megkérdőjelezhető.
Aztán 2021-ben Jackson Groves készített a csúcsmászáskor egy drónfelvételt, amely a leglaikusabbak számára is érthetővé tette a különbséget. Miközben az egyik csapat tagjai szelfiznek az előcsúcson, addig a háttérben a másik csapat a főcsúcsra mászik fel éppen.
Ez volt a töréspont. A képek bejárták a világot, a téma a közösségen kívül is nagy hullámokat kavart. Egyes kereskedelmi expedíciószervező ügynökségek már a “True Summitra”, azaz a főcsúcsra kezdték hirdetni az expedícióikat. A kommunikációban irdatlan csúsztatások voltak. Sok helyen ugyanis úgy fogalmaztak, hogy “most fedezték fel a Manaszlu főcsúcsát”, ami nyilvánvaló badarság. Mindenki tudta, hogy ott van, csak az ügynökségeknek kényelmesebb és biztonságosabb volt az előcsúcson megállni. Innentől azonban nem volt visszaút. A kérdés már csak az volt, hogy mit kezdjenek azokkal a múltbeli mászókkal, akik nem jártak a főcsúcson. Ez különösen a Himalája Koronája sorozat teljesítőit érinthette fájdalmasan.
A Himalayan Database “a kereskedelmi expedíciószervezőkkel egyeztetve” (ami egy független nyilvántartótól minimum véleményes) azt a diplomatikus döntést hozta, hogy nem revíziózza a korábbi mászásokat, de a következő szezontól csak a főcsúcsot fogadja el érvényes mászásnak:
“...a Himalayan Database úgy döntött, hogy 2022-től csak annak a csúcsmászását fogadja el, aki az alábbi, Jackson Groves által készített drónfelvételen látható legmagasabb pontot eléri. Azok, akik a képen Shelf 2, C2 és C3-mal jelölt pontokra jutnak fel, az előcsúcs elérését regisztráljuk. Ezt a változást a csúcs elismerése kapcsán a külföldi és nepáli expedíciószervező ügynökségek javasolják és támogatják, akikkel Katmanduban konzultáltunk. Mivel nem változtathatjuk meg a történelmet, az adatbázisban jelezni fogjuk, hogy az 1956-os, Toshio Imanishi ls Gyalzen Norbu serpa által történt első megmászás és 2021 között a szóban forgó három pontot is elfogadtuk csúcsmászásnak a kellően részletes információ hiányának következtében.”
Az indoklás utolsó mondata ugyan nem igaz, hiszen a problémát már jóval korábban ismerték az iparági szereplők, Jurgalski első elemzése a hegyről pedig már 2019-ben megjelent. Mindenesetre a Himalayan Database hátralépett, és kizárólag a jegyző szerepét hajlandó vállalni, a döntőbíróét nem. Érthető, hiszen túl sok érdeket sértene, ahogy azt a Jurgalski később kiadott riportjára érkezett reakciók mutatják.
Sokakban felmerült, hogy mi értelme ennek az egésznek, a szőrszálhasogatásnak, a múlt eredményeinek "megkérdőjelezésének": Miközben ezek az eredmények nem változtak. Annyi történt, hogy Jurgalski a közvélemény elé tárta őket. Nem vett el senkitől semmit, még ha sokan így is interpretálják. Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy a Jurgalskihoz és a Himalayan Database-hez hasonló független, objektív és nem részrehajló statisztikusokra elemi szüksége van a hegymászó társadalomnak. Ha ők nem lennének, akkor nemcsak az eredményeket nem tudnánk honnan megkeresni, de azok integritása is megkérdőjelezhető lenne, hiszen kizárólag a mászók etikai/erkölcsi normái szabnák meg, ki milyen eredményt mond be. Márpedig valótlan állítások még a HDB és Jurgalski tevékenysége mellett is voltak/vannak. Képzeljük csak el, mi lenne, ha az egyébként is durván felhíguló nyolcezres közönség, a szponzorációért és hírnévért folyó harc és a közösségi média nyomása miatt független nyilvántartó nélkül csak az emberekre lenne bízva, hogy milyen teljesítményt próbálnának eladni.
Az új információk ismeretében frissültek a teljesítési listák, ezzel együtt pedig megnyílt az út azok előtt, akik azok helyére szerettek volna lépni, akik a korábbi teljesítők közül egyik vagy másik csúcson nem érték el a legmagasabb pontot. Hiszen azokat a hegyeket ők nem mászták meg “rendesen”, ezért a statisztikai szemléletű listán sem szerepelhettek. Hirtelen ismét szabaddá vált az “első nő a 14 nyolcezresen”, az első magyar a Manaszlu “igazi csúcsán”, és a hasonló, nemzeti rekordok többsége. Akik pedig most rendelkeznek a kellő anyagi háttérrel, az elődökhöz képest nagyságrendekkel könnyebben, valós mászótudás nélkül is elérhetik ezeket a célokat, és tehetnek ezzel szert a média segítségével hírnévre. Ezzel pedig meg is érkeztünk cikkünk felütéséhez, azaz hogyan lehet a negyedikből első.
Először a baszk Edurne Pasaban, az osztrák Gerlinde Kaltenbrunner és az olasz Nives Meroi került a legközelebb ahhoz, hogy mind a 14 nyolcezrest megmássza. Pályafutása elején egyikük sem a rekord céljával indult neki. Pasaban a Mozgásvilágnak adott interjújában elárulta, hogy ő például hat évvel az első sikeres mászása, a hetedik nyolcezrese után mondta ki azt, hogy akkor célozzuk meg mind a tizennégyet.
2010-re alakult úgy, hogy mindhárman tizenkettőnél tartottak. A média kezdte felkapni a sztorit, hogy ki lesz az első. Ők próbálták a versenyfutást elhárítani, de Pasabannál azért érezhető volt, hogy akkor már szeretne az első lenni. Aztán jött a koreai Oh Un-szon a gyorsítósávban. Pasaban így fogalmazott a Mozgásvilágnak adott interjújában:
“Elég fura helyzet volt. Előtte hárman voltunk lányok, akik közel álltunk, hogy az összes nyolcezrest megmásszuk: Gerlinde Kaltenbrunner, Nives Meroi és én. Jó barátok voltunk: egyszer az egyikünk mászott egy csúcsot, egyszer a másikunk, így haladtunk előre. Aztán 2007-ben megjelent ez a koreai lány, akinek semmilyen himalájai tapasztalata nem volt. Ez egyértelmű volt, amikor először láttam a Sisapangmán. Ő már akkor azt mondta, hogy az összes nyolcezrest meg akarja mászni. Mondtam, hajrá. Ő azonban nagyon gyorsan haladt előre, mert óriási infrastruktúra volt mögötte, alighanem komoly állami támogatással. A koreaiak nemzeti ügyet csináltak abból, hogy övék legyen a dicsőség, hogy koreai legyen az első nő, aki mind a tizennégy nyolcezrest megmássza. Úgyhogy amint megmászott egy csúcsot, az alaptáborból helikopterrel vitték a következő csúcs alaptáborába. Mire megérkezett, egy csapat serpa már kiépítette számára az utat a hegyre. Így akár három nyolcezrest is „be tudott gyűjteni” egy évben. Gerlinde vagy Nives részéről sosem éreztem versenyt. Tudom, hogy mindhármunknak mennyi erőfeszítésébe telt, hogy eljuthassunk az elsőség lehetőségéig. Különböző szinteken ugyan, hiszen Gerlinde sokkal technikásabb volt, de tudom, milyen keményen kellett dolgoznia, hogy megspórolja a pénzt az expedícióira. Rengeteg dologról le kellett mondanunk, mint például a párkapcsolat vagy a hétköznapi élet. És amikor végre ott vagyunk a célegyenesben, Gerlinde, Nives és én, akkor jön ez a koreai lány a rengeteg pénzével. Csak az Annapurna expedícióra ötmillió eurós költségkeretük volt. Egyetlen expedícióra. Én egész életemben együttvéve nem láttam ennyi pénzt, de mások se nagyon. Persze bennünk is elkezdett munkálkodni az ego. Keményen dolgoztunk, hogy eljussunk idáig.”
Rövidre fogva a sztorit, Oh Un-szon mindhármuknál hamarabb fejezte be a sorozatot, de hamar kétségek merültek fel a Kancsendzönga mászásával kapcsolatban. Hosszas huzavona végén a koreai hölgy elismerte, hogy több száz méterre volt a csúcstól, így Pasabané lett a rekord. Kaltenbrunner lett az első, aki palack nélkül teljesítette a sorozatot, Meroi pedig harmadikként, szintén palack nélkül. Jurgalski riportja után azonban kiderült, hogy Meroinak a Manaszlu főcsúcsa nincs meg, Pasabannak és Kaltenbrunnernek pedig a Dhaulagiri és a Manaszlu. Így felszabadult az “első nő, aki mind a 14 nyolcezrest megmászta” cím, amelyre hamarosan újabb versenyfutás alakult ki, immáron teljes kereskedelmi expedíciós asszisztencia segítségével. A norvég Kristin Harila, a brit Adriana Brownlee, a francia-svájci Sophie Lavaud, a mexikói Viridiana Alvarez, a teljesítményei kapcsán egyértelműen többször hazudó tajvani Grace Tseng és a címben szereplő kínai Dong Hong Juan. Utóbbi fejezte be elsőként a sorozatot, alig néhány héttel utána pedig jött Harila, aki ráadásul 1 év és öt nap alatt teljesítette a sorozatot. A legfrissebb táblázat erre a linkre kattintva található.
Kristin Harila szimpatikus norvég állóképességi sportoló, bárminemű hegymászó háttér nélkül. (A félreértések elkerülése érdekében hegymászó háttér vagy múlt alatt itt a technikai tudást, önálló hegymászó előéletet értünk.) Sífutásról váltott terepfutásra, majd 2015-ben megmászta a Kilimandzsárót, később az Aconcaguát. 2021-ben az Everest volt az első nyolcezrese, állóképességi múltja miatt nagyon gyorsan mozgott. Természetesen pótlólagos oxigénnel mászott, és hegyivezetők gardírozták. Egymás után mászta az Everestet és a Lhocét, a két csúcs között 11 óra 59 perc telt csak el, amivel rögtön a Guinness rekordok közé is bekerült. Ezután gondolta úgy, hogy megmássza mind a 14 nyolcezrest, látva Nirmal Purja (mint azóta kiderült, valótlan) hat hónapos rekordját. Mert a rendelkezésre álló asszisztenciával, és Purja példájával egyértelműen látta, hogy teljesíthető. Ebben a projektben az a legnagyobb bizonytalanság, hogy tud-e repülni a helikopter, vagy kap-e a kliens beutazási vagy mászóengedélyt Tibetbe.
Mászóstílusban persze már Pasaban, Kaltenbrunner és Meroi között is volt különbség, abban azonban mindhárman megegyeznek, hogy önálló mászóként is megállják a helyüket. Pasaban a tradicionális expedíciós stílusban mászott, nem hegyivezetővel, de tapasztalt társakkal és magashegyi teherhordók segítségével. Egyetlen csúcson, az Everesten használt pótlólagos oxigént. Nives Meroi és Gerlinde Kaltenbrunner mind a 14 csúcsot palack nélkül mászta meg. Meroi és Kaltenbrunner már magashegyi teherhordó asszisztencia nélkül mászott, Meroi azonban kizárólag normál utakon, többnyire más expedíciók által rögzített köteleket használva, míg Kaltenbrunner gyakran alpin stílusban, és a normáltól eltérő, sokkal nehezebb utakon. A K2 északnyugati gerincének megmászása, vagy a Sisapangma déli fal-normál út keresztezése egy férfi mászónak is becsületére válna.
Amikor az elsőség kérdéséről faggatták, Kaltenbrunner így válaszolt:
Meroinak a revízió után egyedül a Manaszlu főcsúcsa hiányzik. Még aktív, vissza tudna menni, de a tömeg miatt már nem akar. Helyette férjével (aki végig minden mászáson a partnere volt) és a szlovák Peter Hámorral inkább megpróbálkoznak a Kancsendzönga mellett emelkedő, 7394 méter magas Kabru megmászatlan nyugati falával. Ebből sejthető, mit tart nagyobb mászóértéknek.
Ezzel pedig el is érkeztünk cikkünk legfontosabb mondanivalójához.
Az igazi probléma ugyanis nem a centizgetés, vagy az utólag felfedezett hibák miatt nyíló üzleti lehetőség újabb rekordok elérésére. A probléma az, hogy a nyolcezres sorozatokat a többség helytelenül a hegymászó értékkel, hegymászó teljesítménnyel azonosítja. Mintha a nyolcezresek lennének a hegymászó mértékegysége. De a hegymászó értékét nem az adja, hogy hány nyolcezres legmagasabb pontjára tudott rálépni, vagy hogy megmászta-e az Everestet, hanem kizárólag az, hogy hogyan jutott fel bárhova is.
Reinhold Messner a világ leghíresebb hegymászója, jellemzően azt szokták első helyen kiemelni vele kapcsolatban, hogy ő volt az első, aki mind a 14 nyolcezer méter feletti csúcsot megmászta. Ezzel gyakorlatilag be is betonozzák azt, hogy a 14 nyolcezres megmászója valami rendkívüli teljesítményt hajt végre. Messner példátlan pályafutásában a 14 nyolcezres azonban csak egy statisztikai érdekesség, nem ez teszi őt a valaha élt egyik legnagyobb alpinistává. Ő már azelőtt a világ egyik legjobb hegymászójának számított, mielőtt betette volna a lábát a Himalájába. A nyolcezreseken nyújtott teljesítményében a “hogyan” az, ami a legnagyobbak közé emeli.
Messner folyamatosan a lehetséges határait kereste. Nem úgy, ahogyan a túlmarketingelt Nirmal Purja, aki pusztán a logisztikai lehetőségek határait feszegeti, hanem a fizikai, mentális és hegymászó technikai tudás határait. Mászóprojektei során nem ritkán a túlélés sem volt garantált. Hajlandó volt vízióiért a legnagyobb kockázatot vállalni, szinte minden vállalkozása a szó szoros értelemen vett felfedezés volt, rengeteg ismeretlen faktorral, számtalan első megmászással. A Nanga Parbat első keresztezése, ahol a bátyja lefelé meghalt. A Mount Everest első palack nélküli megmászása Peter Habelerrel. A Mount Everest első szóló megmászása pótlólagos oxigén használata nélkül, úgy, hogy rajta kívül senki nem volt a hegyen. A Nanga Parbat első szólója. A Gasherbrum I - Gasherbrum II első alpin stílusú keresztezése Hans Kammerlanderrel, amellyel alapjaiban változtatták meg a nyolcezreseken alkalmazott mászóstílust. Kancsendzönga északi fal. Az itt említett mászások bármelyike egymagában több mászóértékkel bír, mint egy hegyivezetővel teljesített Himalája Koronája-sorozat.
Mára pedig hegymászó szakmai értékét tekintve teljesen leértékelődött.
A tisztán statisztikai szemlélet eleinte megegyezett a hegymászó értékkel, hiszen a nyolcezres mászástörténet első felében kizárólag a legjobb hegymászók próbálkoztak ezekkel a csúcsokkal, gyakran új és nehéz útvonalakon, az expedíciós stílus mellett már alpin stílusban vagy akár szólóban is, majd télen mászva. A kereskedelmi expedíciós, tehát hegyivezetős extrém magashegyi turizmus megjelenésével azonban a statisztikai eredmény egyértelműen elvált a hegymászó értéktől. Ma már szinte bárki mászhat sorozatban nyolcezreseket, ha van hozzá megfelelő pénzügyi háttere, átlagosnál jobb fizikai kondíciója és kellő mennyiségű szabadideje. Nem kell hozzá a klasszikus értelemben vett önálló hegymászótudás. A mostani női sorozatteljesítők soha nem fogják még csak meg sem közelíteni a hegymászás olyan nagy női alakjait, mint Allison Hargreaves, Wanda Rutkiewicz, Lynn Hill, Catherine Destivelle vagy Gerlinde Kaltenbrunner. Ahogyan Messner, Kukuczka vagy a többi hasonló kaliberű mászó életművének értékét sem befolyásolja fikarcnyit sem a modern kori hegyivezetős sorozatvadászat
