- Futás
- Hegymászás
- Kerékpár
- Túra
- Sí
Igazából sokáig úgy nézett ki, hogy az idén sem jutunk el Oroszországba, de az utolsó utáni határidő előtt pár nappal (mely még elég időt biztosított a többé-kevésbé alapos szervezéshez) az orosz hatóságok kiadták azt a rendeletet, mely újra engedélyezte a turisztikai célú beutazást az országba. Komikus, hogy az EU-ban sem kifejezetten népszerű orosz Szputnyik vakcina, a származási országában sem elegendő a beutazáshoz. Mindannyiunknak friss PCR tesztet kellett csináltatni.
A karantént viszont legalább megúsztuk, szemben a velünk utazó orosz állampolgárokkal, akik a hivatalos szabályozás szerint ezt sem oltással, sem pedig teszttel nem válthatják ki.
A bécsi indulás simán ment, minden papír rendben volt, azonban Moszkvában egyikőnk útlevelét máig nem ismert okok miatt majd egy óráig vizslatták a vámosok. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy meglepődtünk... Még szerencse, hogy volt elég átszállási idő! A történethez hozzátartozik, hogy hazafelé ugyanezen úriemberrel véletlenül összecseréltem az útlevelemet, és bár csúnyán néztek az ellenőrzésnél (egy kicsit sem hasonlítok rá), simán átengedtek. Kifelé nem számít!
Ezt az apró kellemetlenséget leszámítva, az út további része zökkenőmentesen zajlott. A belföldi járattal rendben megérkeztünk az Ásványvíz Repülőtérre (Minyeralne Vody), az előre lezsírozott transzfer jött időben, a sofőr nem a népszerű youtube-os videók stílusában vezetett és a szállodában is rögtön megtalálták a foglalásunkat, annak ellenére, hogy az éjszaka közepén érkeztünk meg a Baksán völgybe, Cheget faluba.
Első nap reggel némi papírozás (helyi engedélyek) után elindultunk az első akklimatizációs túrára a közeli, a település nevével azonos elnevezésű Cheget hegyre. A helyi szervezésben asszisztáló segítségünk, Nastja azzal az intéssel engedett útnak minket, hogy a kék jelzéstől balra ne menjünk, mert ott lőnek! Nyilván ez azért túlzás volt (vagy nem???), mivel a kék jelzés csupán az Oroszország és Grúzia közötti határterület kezdetét jelölte, amely hovatartozása vitatott, és a belépéshez külön engedély szükséges.
2000 méteren levő szállásunktól nagyjából 2500 méteres magasságig lifttel terveztünk felmenni, azonban a lift aljában álló tömeggel szembesülve úgy döntöttünk, hogy egészen a faluból túrázunk fel 3461 méterig. Ez valójában csak a hegy egyik mellékcsúcsa, ugyanis a nagyjából 300 méterrel magasabb fő csúcs már az előbb említett „tiltott” zónában van. Gyönyörű időben, ki-ki saját tempóban, nagyjából három és fél óra alatt teljesítette a felfelé menetet, majd egy félórás downhill után a lift felső állomásánál heverésztünk egy kicsit, ezzel is időt hagyva az akklimatizációnak.
A további lefelé menetet megspórolva a liftkezelőnél jegyet váltottunk (több, mint valószínű, hogy zsebbe) és egy-egy személyes lélekvesztővel suhantunk vissza a völgybe. A nap hátralévő része pihenéssel, további papírmunkával (sportbiztosítások regisztrálása, migrációs kártyák kitöltése, térképek tanulmányozása...) és a még hiányzó cuccok (gázpalack, pehelykabát stb.) beszerzésével telt.
Másnap reggel (Nastja javaslatára) viszonylag korán lerohantuk a helyi kisboltot, nehogy a szükséges kajákra lecsapjon előttünk valaki. Ezután egy rövid megálló várt ránk a hegyimentőknél, ahol le kellett adnunk az elérhetőségeinket és azt, hogy legkésőbb mikor jövünk le a hegyről. Miután ezt is letudtuk, felültünk az alaptáborba vezető liftre, mely egészen 3850 méterig repített minket. Itt rövid keresgélés után meg is találtuk a „base camp managert”, Husseyt, aki a saját hütténkhez kalauzolt minket.
Csak a portré kedvéért: Hussey egy 1998-ban vásárolt piros (mára halvány rózsaszín), több helyen lyukas kabátot viselt, amit valószínűleg a megvásárlása óta nem vett le és csak hogy illeszkedjen a designhoz, szakállát ugyanekkor vágta le utoljára. Ezt egy ízléses, felcsatolható „seggpárnával” egészítette ki, mely egyébként a legtöbb orosznak alapfelszerelés volt a hegyen, sosem vették le, hogy bárhol le tudjanak ülni! Angolul a yes-en és a no-n kívül egy szót sem beszélt, mégis megértettük egymást.
A „hütte” átadása után vele gyakorlatilag alig találkoztunk, ugyanis egész nap motorosszánon maszekolt és szállította körtúrára az orosz turistákat. Igazából jó arc volt!
A hüttéről csak annyit, hogy egyetlen egy dologban volt jobb, mintha sátraztunk volna: nem kellett felállítani. Egy ipari konténert kell elképzelni, mely a vetemedésnek hála, egyszerre legalább két irányba lejtett és ezt a „komfortot” az 50 cm széles ágyak további négy irányba való csavarodása és mozgása csak fokozta. Tiszta tengeralattjáró feeling volt, mely mindenre alkalmas volt, csak pihenésre nem.
Mindjárt nyomtunk is egy rövidke túrát a napsütésben egészen 4300 méterig, mely nagyon jó hangulatban telt. Az első komolyabb megmérettetés másnap következett, amikor is még mindig akklimatizációs célzattal megcéloztuk a Pasthukov sziklák tetejét, melyek a Mont Blanc magasságában, 4800 méteren fekszenek. A csapat több tagjának ez már egyéni rekord magasságot jelentett! Nagyon jó erőben, jó tempóban haladtunk és a vártnál gyorsabban, nagyjából 4 óra alatt elértük a célt. Ez a 250 (függőleges) méter per óra egyébként egy Mátrai túrán elég nyugdíjas tempó lenne, itt viszont kifejezetten jónak számít. Egy átlagos csúcsmászáson az Elbruszon 150 méter a tempó!
Az ereszkedés után megkezdődött a felkészülés a másnapi csúcstámadásra. Pakolászás közben, késő délután megérkezett orosz guide-unk is, Jurij, aki a csapat nagy létszáma miatt másnap segítség gyanánt csatlakozott hozzánk. Csak úgy mellesleg elmesélte, hogy épp egy kb. 20 órás mászáson van túl. WTF??? Az este 10 órás indulásra tett javaslata sokkolta a csapatot, mi azért ennél jóval rövidebb idő alatt terveztünk felérni. Az indulást tehát inkább „lealkudtuk” éjfélre. Mint utóbb kiderült, igazából teljesen felesleges volt, mivel úgysem tudtunk aludni, köszönhetően a kiváló komfortnak és az izgulásnak. Zárójelben jegyzem meg, hogy Jurij szerintem le sem feküdt, ugyanis már 11 órakor hágóvasban, hátratett kézzel lézengve rugdosta a köveket a sötétben.
Sajnos elég hamar kiderült, hogy az addigi jó erőnléti állapot átmeneti volt. A 7 fős csapatból ketten már el sem indultak velünk a csúcsra, nem érezték jól magukat. Nem volt mit tenni, a többieknek gyors kávé főzés, pár falat reggeli és START! Stresszes reggel volt, ugyanis kávéfőzés közben még verte a hó a konténer oldalát és a felhőben semmit sem lehetett látni. Nem úgy tűnt, hogy jó idő lesz, pedig az előrejelzés azt mutatta! Mire azonban felöltöztünk, teljesen tiszta, csillagos ég fogadott minket kint, mégiscsak igazuk lett az időjósoknak.
Az első másfél órában jó tempóban haladtunk (kb. 200 méter/óra), nem volt más dolgunk, mint egymás hátát bámulni a sötétben. Valahol 4300 méter könyékén azonban valami elromlott. Az a bizonyos kalapácsos ember az öt mászóból négyet igencsak fejbe kólintott. Rémesen lassú tempóban még elvánszorogtunk a már ismert Pasthukov sziklák tetejéig, de ott döntésre kényszerültünk. Ez így nem lesz elég! Jurij kalkulációja szerint, ha tartjuk ezt a lassú tempót, akkor további hat óra (összesen 12) alatt felérhetünk, azonban nem úgy tűnt, hogy tudjuk tartani. Így további két sporttársunk, fájó szívvel bár, de a visszafordulás mellett döntött. Innen még biztonságosan, egyedül is visszataláltak a táborhoz. A csapat jegyes párja, Kata és Gábor viszont úgy határozott, hogy, "ha beledöglenek", akkor is elérik a csúcsot! Jurijnak nem volt kifogása a továbbpróbálkozás ellen, viszont - mivel jómagam elég erősnek éreztem magam -, hármójukat lehagyva, saját tempómban haladtam tovább.
Hamar látótávolságon kívül tudtam társaimat és magamba fordulva tettem az egyik lábam a másik elé. A hajnali cidriben magamra öltött nagy pehelykabátot a nap első sugarainál már téptem is le magamról, kezdett nagyon meleg lenni! Jó tempóban haladtam, amit jelzett az is, hogy egymás után előztem be az előttem haladó partikat. 5200 méter környékén azonban nálam is elkezdett kopogtatni a fáradtság, így az utolsó nagy kaptató előtt a nyeregben - bár nem szeretek megállni - egy 15 perces pihenőre kényszerítettem magamat. Némi folyadék, egy energia zselé, aztán indulás tovább. A rövid pihenő meglepően sokat segített, mintha kicseréltek volna!
Szerencsére két út volt, egy a felfelé, egy a lefelé jövőknek és mivel lefelé még nem nagyon jött senki, így szép, egyenletes tempóban, szembe a (nem létező) forgalommal "pillatanok alatt" a csúcsgerincen találtam magamat. Mivel mindig szerettem versenyezni az idővel, az órámra pillantottam, hogy lecsekkoljam hol járok. Jurij előző este 10 órában (csak felfelé) meghatározta a "very fast" tempót és szerettem volna legalább ezt az átlagot hozni. Az óra 7 óra 20 percet mutatott, amin meglepődtem, mivel már majdnem a csúcson voltam. Futááás!
Igazi flow élmény volt, amit az egyedül mászás csak fokozott. Egy kb. 6-8 fős csapattal együtt értem fel, így megvártam míg ők körbe fotózzák egymást, majd megkértem őket, hogy lőjenek egy képet rólam is. Ezután pár perc gyönyörködés következett, majd irány lefelé.
A csapatommal a nyeregben találkoztam újra. Nem voltak túl jó bőrben, de ott már úgy nézett ki, hogy, ha nem lesz rosszabb, akkor megcsinálják. Csodálkoztam Jurij nyugodtságán, én már biztosan rábeszéltem volna őket a visszafordulásra! Itt én is tartottam egy nagyobb pihenőt. A brutál olvadásig még volt egy kis időm, nem volt hova sietnem. Egy pillanatig eljátszottam a gondolattal, hogy a felettem magasodó keleti csúcsra is felmegyek, de győzött a lustaság. Inkább napoztam még egy kicsit - nagyon durván meleg volt a hóról visszatükröződő nap -, közben megszabadultam minden ruhától, amit a jó ízlés határán belül megtehettem, majd elindultam lefelé. Gyakorlatilag futottam. Nagyon jól esett lefelé menni. Nem is volt baj, hogy gyorsan leértem (az ereszkedés teljesen eseménymentesen telt), ugyanis a tábor feletti pár száz méteren már folyókban folyt a víz lefelé, pedig még csak délelőtt 10 óra volt. Nagy örömömre a csapattársak jó hideg sörrel vártak odalent, ami maga volt a mennyország. Jöhetett a jól megérdemelt pihenés!
Gábor és Kata teljesen kimerülve, valamikor délután 5 óra környékén érkezett meg, de megcsinálták! A visszafordulók némileg csalódottak voltak, azonban tudva, hogy jó döntést hoztak, nem volt rossz a hangulat. A nap további része főzőcskézéssel, olvasással és társasjátékozással telt. Másnap korán, az első liftek egyikével elhagytuk az alaptábort és az ideútról már ismerős sárga transzferbusszal - mely az út végén már csak az 1-es sebességet volt hajlandó bevenni - egy erdei földúton visszamentünk a szállásunkra.
Mivel Oroszországban voltunk, szerettünk volna vodkával koccintani az expedícióra, de teljesen érthetetlen módon az ország ezen részében nem lehet vodkát kapni. Végül az egyik bárban a pult alól, pet palackból kaptunk valamit, amiről azt állították, hogy vodka, de egészen biztosan nem az volt! Ugyanitt derült ki az is, hogy a bárány-saslik, amit a hegyre való felmenetel előtt is fogyasztottunk, gyakorlatilag minden más húsféle megfelelője. Kértünk marhát és disznót is, és mindegyik bárányból volt! Ez a kis kulturális sokk méltó lezárása volt a túrának!
A hazafelé út a fent említett útlevél-összecserélést leszámítva simán ment, annak ellenére is, hogy kiderült: a repülőre csak friss PCR teszttel lehet felszállni, amink természetesen nem volt. "Ásványvízrepülőtér-manager" egy kacsintással elrendezte a dolgot! Kifelé tényleg nem számít semmi!
Hogy mi lesz a következő csúcsunk, még nem tudjuk, de szeretnénk új kontinenseket célba venni, ugyanis jelenleg SEVEN SUMMIT 2/2
