Genova Mont Blanc futva: egy pokolian nehéz kihívás a segítő szemével Hír

Rakonczay Gábor ismert magyar extrém ultrasportoló, többszörös Guinness-rekorder. Kenuval a világon elsőként evezte át szólóban az Atlanti-óceánt. Tavaly kelet-nyugati irányban egy kis csapatban gyalogosan átszelte Grönlandot, majd egy négyfős csapat tagjaként a magyarok közül elsőként gyalogolt el az Antarktika szárazföldi pereméről a Déli-sarkra, 44 nap alatt 950 km-t gyalogolva.

Gábor épphogy csak felfedezte magának a végtelen jég birodalmát, így a tavalyi Déli-sark expedíció is csak egy lépcsőfok volt számára a távlati céljai felé a jeges kontinensen. Ennek következő állomása a Déli-sark gyalogos gyorsasági világrekordjának megdöntése, majd a végcél az Antarktika szóló, gyalogos átszelése a Déli-sarkon át, parttól partig, mindenféle külső segítség és rásegítés  nélkül, pusztán a saját erejére támaszkodva.

Ezeket a terveket és a közbülső sikereket sem adják ingyen, így a szponzorkeresés és a fizikai/mentális felkészülés idején is időről időre kitalál magának „kisebb” kihívásokat. De nem Rakonczay Gábor lenne, ha ezek a kisebb kihívások olyanok lennének, amelyeket bárki, bármikor képes végrehajtani. Persze voltak olyan hangok a Mont Blanc sea to summit kapcsán, hogy „ezt a távot bármelyik ultrafutó könnyűszerrel teljesíti”. Lehet. De valami oka azért csak van, hogy ezt az egyébként kézenfekvő kihívást dokumentáltan eddig még nem teljesítette senki.

A terv tehát egyszerű volt: A Mont Blanc megmászása, de a lehető legtisztább módon: a tengerszinttől indulva, mindenféle közlekedési eszköz mellőzésével. A nemzetközi szaknyelv ezt „sea to summit” mászásnak hívja, ami természetesen nem példa nélküli. Az első ilyen vállalkozás az ausztrál Tim Macartney-Snape nevéhez fűződik, aki 1990-ben a Mount Everestet mászta meg a Bengáli-öböl partjáról indulva. Az 1200 km megtételéhez három hónapra volt szüksége. Az Everestet a végén pótlólagos oxigén használata nélkül mászta meg, második alkalommal állhatott így a hegy csúcsán. Később ő alapította meg, ennek a mászásnak kvázi emléket állítva a „Sea to Summit” outdoor márkát.

A Mont Blanc-t is többen elérték már a tenger partjáról indulva, de nem futva. 1995-ben John Henzell a GR túraútvonalat követve, Mentonéből indulva, 500 km-t gyalogolva, egy hónap alatt érte el és mászta meg a csúcsot a francia normál úton. 2013-ban az olasz sea to summit-specialista, Nico Valsesia bringázott Genovából és mászta meg a hegyet non-stop, 16 óra 35 perc alatt. 2016-ban két amerikai veterán a normandiai Omaha Beachről kerékpározott a hegy lábához és mászta meg azt. Azon kívül, hogy a hegymászó felszerelésüket Chamonix-ban előre depózták, nem vettek igénybe külső segítséget. Tavaly szeptemberben egy horvát srác gyalogolt 25 kilós hátizsákjában cipelve az összes felszerelését Genovából, 16 nap alatt megtéve a távot.

Rakonczay Gábor futva akart eljutni a hegy lábához. Négy napi szakaszra bontotta a Genova - St Gervais távot. Mivel szinte semmi hegymászó tapasztalattal nem rendelkezett (korábban kétszer egymás után megmászta a Grossglocknert egy barátjával, előbb a normál úton, majd másnap a Stüdlgraton), a mászós részen a projekt szakmai stábjával nem akartunk kockáztatni. Gáborral egyetértve úgy döntöttünk, hegyi vezető kíséretét vesszük igénybe, aki jól ismeri a helyi viszonyokat, és ha a szükség úgy hozza, felelősen tud dönteni. Előtte pedig jónak láttuk, ha valamennyire szokja a magasságot, ezért javasoltam, hogy aludjunk két éjszakát a Monte Rosa-csoportban található Quintino Sella menedékházban (3575 m), ahonnan jó idő esetén meg tudjuk mászni a 4226 m-es Castort. A környéket viszonylag jól ismerem, 2006-ban a Castor volt a első négyezresem, de már 1996-ban is jártam itt, amikor a barátaimmal a Tour Monte Rosa trekkinget csináltuk. Az itiner a következőképpen nézett ki:

1. nap: Budapest-Gresonney
2. nap: Gresonney-Quintino Sella
3. nap: csúcsmászás Castor, szállás Quintino Sella
4. nap: utazás Genovába, filmes stáb csatlakozik
5. nap: Genova – Asti, 96 km, a futás első napja
6. nap: Asti – Susa, 106 km, a futás második napja
7. nap: Susa – Val d’Isére, 72 km, a futás harmadik napja
8. nap: Val d’Isére – St Gervais Les Bains, 70 km, a futás negyedik napja
9. nap: St Gervais – Téte Rousse menedékház 3187 m
10. nap: vihar miatt veszteglés
11. nap: Mont Blanc csúcsmászás a francia normál úton, majd ereszkedés, szállás Les Houches-ban
12. nap: hazautazás

Gábor első négyezrese

Július 19-én reggel hatkor nyugat felé fordítjuk Gáborral a kisbusz orrát, és a lehető legkevesebb megállóval elrobogunk Gresonneybe. 12 óra múlva leparkolunk az esti szálláshelyünknek kiválasztott Rifugio Alpenzu ház völgyi parkolójában. A ház egy órányi gyaloglásra van, magasan a hegyoldalban, egy elbűvölő kis walser házcsoport tagjaként. Még saját kápolnájuk is van. Mintha visszamennénk kétszáz évet az időben, leszámítva persze, hogy áram azért van és meleg vacsorát is adnak. Igazán kedves fogadtatásban részesítenek bennünket, a háziak nagyon vendégszeretőek. A hütte amúgy az 1-es számú „Alta Via” trekkingösvény mentén fekszik, amely az egész Aosta-völgyet átszeli. Kulturális és természeti látványra fogékonyak számára maximálisan ajánlott túracél.

A ház a Quintino Sella felé sajnos nem esik útba, mivel azon a nyomvonalon nincs egyetlen menedékház sem, így a másnapi távon egy métert sem tudunk rövidíteni, sőt, egy félórás lejtmenettel kell kezdenünk. Viszont az egész napot rászánhatjuk a 3575 m magasan fekvő Quintino Sella menedékház elérésére. A völgyi végponti parkoló Staffalban 1800 méteren van, ami testvérek között is 1700 m szintemelkedés.

Kép forrása: Mozgásvilág/Pintér László

Rengeteg fotó van még, katt a képre a galériáért!

Az egyetlen kellemetlenség a reggeli égkép és az aznapi időjárás-előrejelzés. A magashegyi túrázás ugye szabadtéri sport, de az ember nem szívesen gyalogol bele tudatosan egy hegyi viharba, főleg nem azon a kitett gerincen, ami a menedékházba vezet. Hosszas tanakodás után úgy döntünk, hogy papírkutyák leszünk, és amennyit lehet, a felvonóval rövidítünk. Végül is akklimatizálódni jöttünk, nem széthajtani Gábor szervezetét a futás előtt, vagy villámhárítót játszani a bulvárlapok halálozási rovatába kerülésért.

A felvonó kétszakaszos: az első, rövidebb etap kabinos, majd átszállást követően négyszemélyes ülőlifttel jutunk a Bettaforca-hágó 2725 méteres magasságába. Innen már csak 800 szint, mindjárt barátibban hangzik. Talán felérünk, mielőtt elszabadul az égi pokol. Fortyog a légkör, a hegy már most felhőben, pedig még dél sincs, kilátás nulla, jórészt ködben gyalogolunk.

Kép forrása: Mozgásvilág/Pintér László

Előbb köves ösvényen, majd néhány meredek hómezőt keresztezve, egy hosszabb sziklás gerincen három óra alatt érjük el a házat. Nem ma döntünk gyorsasági rekordot… De az esőt megúsztuk.

Telt ház van, csak a különálló régi házban kapunk helyet. Másnap szombat, a hétvégét sokan használják ki az egyik legkönnyebben elérhető négyezres, a 4226 m magas Castor megmászásra. Nekünk is ez a tervünk. Az út egyetlen necces része az alsó gleccserszakasz, ahol viszonylag sok a hasadék, és mi csak ketten vagyunk a kötélre. De bízunk benne, hogy a többi parti nyomán nem lesz gond. A hütte gondnoka biztosít bennünket, hogy a gleccser nagyon jó állapotban van.

A hálóterem már hajnali háromtól zajos, készülnek a csúcsmászásra. Mi csak 4:30-kor kelünk, a hüttegondnok szerint bőven elég 5:30-kor elindulni.

A reggelihez indulva kellemetlen meglepetés ér bennünket: A látótáv csak pár méter és vízszintesen zuhog az eső. Mászásra kevésbé alkalmas idő. A csapatok teljes menetfelszerelésben ülnek a winterraum előterében, az idő javulására várva.

Szerencsére azonban reggeli után az eső eláll, majd a felhők is tovarobognak. Hatkor mi is nekivágunk, ekkor már minden csapat úton van.

A gleccseren tényleg jók a hóviszonyok, bár a hóhidakon itt-ott látszik beszakadt lábnyom, de jól tart a hó. Feltámad a szél, az erősebb szélrohamoknál már-már antarktiszi hófúvásban találjuk magunkat. Bármily perverz is, ezt nagyon élvezzük.

Hamar kijön az edzetlen újságíró és az ultrafutó teljesítőképessége közötti különbség: ahol nekem már 160 körüli a pulzusom, és a könyökömön próbálok levegőt venni, ott Gábor vigyorogva sétál 86-os pulzussal. A leggyakrabban elhangzó szavak a „lassíts” és a „várj”. Hogy ez milyen érzés, azt Gábor majd a Mont Blanc-on megtapasztalja.

Kép forrása: Mozgásvilág/Pintér László

A laposabb gleccser meredekebb hólejtőbe, majd egy éles hógerincbe torkollik. A lejtőn a kőkemény jégen felgyülemlő laza porhó nem túl kellemes, és még kevésbé tűnik biztosnak, főleg egy méretes spaltnival a közepén. A feltámadó szél percek alatt telehordja és eltünteti a nyomokat. A hógerinc ehhez képest már szinte tetszik. A kiszállása kissé meredek a komfortzónánkhoz, de nagyjából ez az út legnehezebb része is. A hosszú, éles hógerinc még sokáig kanyarog a csúcs felé, igazi élménymászás. A látvány pedig lenyűgöző.

Kép forrása: Mozgásvilág/Pintér László

Lefelé a spaltnimező már kevésbé barátságos arcát mutatja. Gábor magabiztosan navigál át a hóhidakon, látszik rajta a Grönlandon szerzett tapasztalat. Pedig már meleg van, és a hóhidakon nagyon sok a beszakadás nyoma, figyelni kell. De ezen a szakaszon is szerencsésen túljutunk. Jöhet a megérdemelt sör a hüttében!
Míg a hegyet megmászó partik többsége leereszkedik a völgybe, mi még egy estét a házban töltünk, ahogyan elterveztük. Egy hét múlva, a Mont Blanc-on Gábor így sokkal kevésbé fogja érezni a magasságot.

Délután kellemes meglepetésként Gábor ultrafutó barátja, Lesi Zoli fut fel a völgyből hozzánk. Örülünk a hazai társaságnak. Már az első este összefutottunk velük, kedvesével és kutyájával hármasban, lakóautóval járják a hegyeket és egy canicross versenyre utaznak. Hamar kiderül, hogy utunk a későbbiekben is keresztezi egymást. Olyannyira, hogy a nap végére már kész a terv: Zoli az egyik futószakaszon majd csatlakozik Gáborhoz.

Másnap nem kapkodjuk el az indulást, aminek az az eredménye, hogy a 12:30-tól sziesztát tartó felvonónál bizony futnunk kell, hogy le ne késsük. Nem hiányzik lefelé sem az a plusz ezer szint, ha már megvan a jegyünk a felvonóra. Másrészt néhány óra múlva már Genovában kell lennünk, mert repülővel érkezik a filmes stáb: Molnár Géza operatőr és Hubai Antal riporter.

Gyors ebéd után irány az autópálya, és az időzítés olyan tökéletesen sikerül, hogy akkor gurulunk be a reptér parkolójába, amikor Antiék sétálnak kifelé az érkezési terminálból.

Viszonylag könnyen megtaláljuk az esti szállásunkat, az Isten háta mögött, valahol a Turchino-hágó mellett. A kisbusz alig fér el a bekötőúton. Cserébe minőségi szállás és kedves, segítőkész házigazda vár ránk (B&B al Turchino, Mele). Étterme nincs, ezért átugrunk a szomszédos Masonéba vacsorázni, illetve bevásárolni a még hiányzó elemózsiát, hiszen holnap reggel Gábor megkezdi a futást. Érezhetően nő benne a várakozással teli feszültség.

Futás a pokol tüzén keresztül

Július 23-a van. 4:15-kor ébresztő. Korán kell indulnunk, mert meleg lesz. Nagyon. Már indulásunk előtt tudtuk, hogy hőhullám érkezik, amely pont a futás idején tetőzik majd. 38-39 fok körüli csúcshőmérsékletre számíthatunk, árnyékban. Az első nap távja 96 km, és kezdésnek Gábornak egy 800 méteres hegyen kell átverekednie magát. A terep utána sem sík, folyamatosan hullámzik, egészen Astiig.

Legurulunk Genovába, hiszen Gábor konkrétan a tengerpartról akarja kezdeni a futást. A nap még fel sem kel, amikor a kötelező fotók és filmsnittek elkészítése után Gábor nekivág. Elkezdődött, nincs visszaút!

Kép forrása: Mozgásvilág/Pintér László

A futás útvonalát a Google gyalogos útvonaltervezője alapján határozta meg Gábor. Ezt minden reggel, indulás előtt frissítjük, egyeztetjük. Reméljük, hogy a Vivaro is átfér ott, ahol Gábor fut, vagy ha nem, nagyon kis kitérővel le tudjuk követni az utat. A stratégia egyszerű: mi kocsival előre megyünk, és kb. 5 km után parkolásra alkalmas helyet keresünk, ahol bevárjuk Gábort. A kocsiból frissítjük. Víz, kóla, zsemle, chips, elektrolites ital, energiazselék, sótabletta – Gábor tudja, mire van szüksége, ezeket betárazta a kocsiba. Persze közben azért megkíván mást is, szőlőt, banánt. Ilyenkor beugrunk egy útba eső boltba. 70 km után már nem kíván minden kaját vagy italt az ember, célszerű olyasmivel próbálkozni, ami jól esik. A szőlő ilyen.

Csodás vidéken járunk, de iszonyúan perzsel a nap. A klímás kocsiból kiszállva minden alkalommal pofán ver minket a hőség. Pedig nekünk még futnunk sem kell. El nem tudjuk képzelni, hogy lehet ezt futva kibírni. De Gábor bírja, bár látszik rajta, hogy nem esik jól neki a meleg. A frissítéseknél az árnyékba fekszik, hideg vízzel locsolja magát. És iszik, rengeteget iszik. Próbálja magát biztatni, hogy délután 4 körül már enyhülni fog a hőség. Nem akarom kiábrándítani, hogy ilyen időjárási helyzetben nem igazán hűl a levegő. Este nyolckor még 34 fok van… De végre lebukik a nap, távoli zivatarfelhők mögé. Talán egy közeledő hidegfront? Jó lenne…

Este tíz után Gábor befut Astiba, a szálloda elé. 96 km, az első szakasz teljesítve. Kivan, de nem mutatja. Felfrissítjük magunkat, majd bemegyünk vacsorázni az óvárosba. Nagyon hangulatos, az árkádok alatt párok spontán salsáznak. Az étterem tulajdonosa odajön hozzánk beszélgetni. Elmeséljük, hogy Gábor idefutott Genovából. Többször visszakérdez, érdeklik a részidők. Nem igazán sikerül meggyőznünk, a végén is hitetlenkedik. Szállodánkba visszatérve legnagyobb ajándék a klíma. Várakozásainkat felülmúlja az enteriőr és a szolgáltatás minősége (Hotel La Fabbrica dell\'Oro). Kár, hogy csak néhány órát maradhatunk. 1-kor kerülünk ágyba, Gábor órája szerint 120 órányi regenerációra lenne szüksége a mai nap után. Na persze, 5-kor ébresztő. Ez így kemény lesz.

Gyors királyi reggeli után Gábor hatkor már úton van. A mai nap terep szempontjából a tegnapinál jóval sivárabb. Dominál a városias környezet, Torinót a külvárosokon keresztül kerüljük. Fa szinte sehol, árnyék sehol. Csak forgalmas főutak, alternatív opció nincs. Az aszfalt, a beton ontja magából a hőt. Tíz órakor már 32 fok van. Jeget kell szereznünk Gábornak. A benzinkúton nincs, de kedvesen útba igazítanak egy közeli bárba. Hát persze, ott van jéggép! „- Jégkockát szeretnénk. - Mennyit kérnek? - Egy szatyorral. - Egy euró lesz. - Köszönjük.”

A szokásos menetrend szerint a napi táv felénél esedékes frissítőnél tartjuk az ebédszünetet. Találunk is egy éttermet egy felüljáró árnyékában, Torino valamelyik külvárosában. Nem igazán tudjuk, hol vagyunk, de annyira nem is érdekel bennünket. Megrendeljük a kaját Gábornak is, ahogy szoktuk, mire ideér, csak ennie kell. De nem jön. Csak nem jön. Felhívjuk. Kiderül, valahogy elment mellettünk, már vagy két kilométerrel előttünk jár. Ez nem az az idő, ahol duplázni lehet a frissítő etapokat. Gyorsan összecsomagoltatjuk az ételt és pucolás. Pár perc múlva megvan Gábor. Beültetjük a lehűtött kocsiba, de az étel felét sem tudja megenni. Indul tovább. Menni kell.

Perzsel a nap. A frissítőpontokon már csak járó motorral és klímával bírjuk ki a várakozás hosszú perceit. És Gábor fut. Ki lehet ezt bírni, még két napon át? Először a mait kell valahogy túlélni. Újabb bár, újabb adag jégkocka.

A forgalom Torino után sem csökken. Susa, a francia határ felé tartva sincs kis forgalmú mellékút. Szalagkorlát, még félreugrani sem lehet, ha baj van. Mintha a hőség önmagában nem lenne elég. De megjelenik egy halvány reménysugár: nyugaton hatalmas zivatarfelhők tornyai nőnek! Ha hűsítő eső nem is lesz, de jóval hamarabb elbújik a nap, ami csak egyet jelenthet: ÁRNYÉK! Úgy kellene ez most, mint egy falat kenyér. Délután ötkor elbújik a nap. Végre! A levegő persze fülledt, 35 fok van így is, de legalább már nem tűz a nap.

Pörögnek az órák, a kilométerek kevésbé. Ebből nem lesz este 11 előtt érkezés a szállásra, pedig csak tízig van recepció. Abban maradunk, hogy az utolsó előtti frissítéskor előre megyünk, elfoglaljuk a szállást, majd visszamegyünk Gáborért. Közben egy gyorsétteremben megvacsorázunk, de Gábornak még szereznünk kell meleg vacsorát.

Besötétedik. Az utolsó frissítés, onnan még közel kilenc kilométer a napi szakasz vége. Gábor egy kútnál iszik, a Susán átvezető főút egyik mellékutcájának sarkán, ami inkább egy sikátor. Egy fiatal lány lép ki az egyik házból, és vissza ki a szemetet. Amikor visszafelé indul, odalépek hozzá, és megkérdezem, tud-e egy nyitva tartó éttermet a közelben. Kedvesen útba igazít, telefonon még a nyitva tartást is ellenőrzi. Utólag gondolok csak bele, pedig mennyire lehettünk bizalomgerjesztők, négy külföldi férfi egy furgonnal, sötétben… Gábor tovafut az éjszakába, a kamera közben is forog. Megtaláljuk az éttermet, szerzünk vacsorát Gábornak. Minden feladat letudva mára. 23:00 órakor Gábor befut a szálloda udvarára. Zuhany, evés, a napi beszámoló gépelése – megint éjjel egykor kerülünk ágyba.

Hannibál nyomdokain

Kellemes hűvösben indul a harmadik futónap. 500 méteren vagyunk, közel háromezer méteres csúcsok lábánál. Innentől az Alpok óriásai között vezet az út, végre elhagyjuk a síkság forró katlanát. Cserébe azonnal egy gigantikus hegymenettel kezdődik az etap, a 2081 m magas Mont Cenis-hágót kell megmászni.
Egy Giaglione nevű falu több száz éves házai között próbáljuk Gábort követni a kisbusszal. Egy helyen már csak mindkét tükröt behajtva férünk át, miközben Géza szemből navigál, hogy be ne szoruljunk. Csak remélni tudom, hogy nem zsákutca… de szerencsére nem az.

A hágóra felfelé egy kanyarban leparkolunk, itt lesz a következő frissítő. Sokan jönnek bringával, mindenkit hangosan biztatunk. Hálásak érte. Ők is hajráznak Gábornak , amikor meglátják. Közben érkezik a hír, hogy Suhajda Szilárd feljutott a K2 csúcsára. Végigkövettük a mászásukat, nagyon szurkoltunk nekik, hogy sikerüljön. Gyors cikkírás telefonon a kocsiban – mégiscsak magyar hegymászótörténelmet írt ez a békéscsabai srác! Gábort is felvillanyozza a hír, amikor megérkezik.

A hágón bánjuk, hogy nincs nálunk drón. Géza azonban így is lélegzetelállító felvételeket forgat, egy timelapse erejéig pedig Anti is beáll operatőrnek. Francia földön vagyunk!

Legurulunk Lanslevillard-ba, frissítjük készleteinket. Gábor eközben valami dózerúton megpróbálja szintben levágni az utat Bonneval-sur-Arc felé. Kisebb dzsungelharc lesz belőle, de ma aztán a legkevésbé sincs szükség extra szintre és kilométerekre, mert még hátra van az Alpok legmagasabb aszfaltozott hágóútja, a 2770 m magas Col de L’Iseran. Amit este 8-kor lezárnak a forgalom elől, mert holnap itt fog áthaladni a Tour de France mezőnye. Már csak ez hiányzott.

Már öt óra elmúlt, mire elindulunk felfelé az Iseranon. Ezer méter szint Gábornak és 16 km. Nincs túl sok időnk a lezárásig. Abból indulunk ki, hogy onnantól csak behajtani nem lehet, de aki még bent van, azt kiengedik.

A 9-es kilométerkőnél fotózok a szakadék szélén, amikor a hátam mögött, az úton hirtelen hangos csörömpölést hallok. Megfordulok, mögöttem egy pickup ugrál az út széli sziklákon, a sofőr üléstől plafonig pattog benne (nincs bekötve), majd pár méterrel odébb beleáll a hegyoldalba. Rohanok oda, nem túl választékos francia tudásomat összeszedve kérdezem az öreget: Minden rendben? Motyogja, hogy igen, és csak remélem, hogy rosszul van, de inkább ittasnak tűnik. Segítséget nem kér, próbál elindulni. Közben igyekszem megállítani az érkező forgalmat, és azon agyalok, hogy hívjak-e rendőrt, vagy vegyem videóra, vagy mi a francot lehet ilyenkor csinálni. Az úton nincs szalagkorlát, ha a másik irányba rántotta volna az imént, már több száz méterrel lejjebb lenne roncsként a szakadékban. Talán velem együtt. Pár perc szenvedés után kihámozza a kocsit a falból, és döcögve elindul tovább, lefelé. Egy kanyarban eltűnik a hegy mögött, többé nem látom. Csak remélni merem, hogy egy darabban leért és útközben nem ütött el egyetlen bringást sem, akikkel tele van a hágó. Rengeteg az amatőr bringás, a Tour vonzza őket.

Közben az egyre fenyegetőbben tornyosuló gomolyfelhőkből elkezd cseperegni az eső. Biztosnak tűnik, hogy Gábor ma már nem ússza meg szárazon.

A hágó felé közeledve egyre lenyűgözőbb a látvány, hosszasan azonban nem tudjuk élvezni, mert egyre inkább aggódunk az idő rohanása miatt. Az előző két napon a maihoz képest szinte sík terepen haladtunk. Ennek az etapnak viszont kétharmada hegymenet, ahol nem lehet a korábbi tempóval futni. Még akkor sem, ha az embert Rakonczay Gábornak hívják. Pedig Gábor szaporázza rendesen. De a mára eredetileg tervezett cél, Bourg-Saint-Maurice elérése teljesen irreálisnak tűnik.

19:00 körül felérünk a hágóra. Észak felé egy valószínűtlenül fekete felhő nyeli el a völgyet és a hegyeket. Metsző szél fúj, előkerülnek a viharkabátok.

Kép forrása: Mozgásvilág/Pintér László

Kisvártatva néhány rendőrautó jelenik meg, és egyesével elkezdik elküldeni a fent parkoló autósokat. Megelőző jelleggel odalépek az egyik rendőrhöz, szerencsére beszél angolul. Közli, hogy nyolckor lezárják az utat, mindenkinek el kell hagynia a hágót. Kérdezem, hogy kifelé sincs rugalmasság? "- Aki nyolckor a lezárt területen belül tartózkodik, azt megbüntetjük"- hangzik a nem túl felemelő válasz.

Itt az ideje könyörgőre fogni. Gyorsan elhadarom, hogy a barátunk Genova óta fut és a Mont Blanc a célja, ma mindenképp el kell jutnunk az északi zárási pontig, hogy holnap reggel onnan folytathassuk. De legfőképpen meg kell várnunk, hogy felérjen, mert frissítenie kell. Harmadik nekifutásra sikerül elmagyaráztatni velük, hogy melyik az a pont, ahonnan egészen holnap délután ötig le lesz zárva az út. Addig mindenképp el kell jutnunk ma. A válasz Val d’Isére. Remek, az itt van a hegy lábánál, csak le kell futni Gábornak. Ezer méter szint, de van túraösvény, ott gyorsan fog haladni. Ha időben felér, még mi is kiérünk a kisbusszal nyolc előtt. Megígérjük a zsandároknak, hogy nagyon sietni fogunk.

Gábor 19:28-kor befut. Gyors frissítés, kabátot vesz magához, vihartól tartunk. Megbeszéljük, hogy Val d’Isére-ig nincs több frissítés, az viszont a mai szakasz vége is lesz egyben.

A lefelé vezető szerpentin hajmeresztő. Tátongó mélység, korlát semmi, az aszfalt minősége is elég gyatra. Rossz belegondolni, hogy másnap itt nyolcvannal fognak lefelé döngetni a Tour de France bringásai.

A városba érve keresünk egy szimpatikus éttermet a főutcán. Félelmetes formájú és színű felhők gyülekeznek, majd egyszer csak lecsap a vihar. Szakad a jég, pár perc alatt minden fehér. Tíz perccel később befut Gábor, vizesen, de széles mosollyal az arcán. A harmadik napot is megcsinálta, innen nem lehet megállítani!

Az esti szállásunk sajnos egy órányi autózásra van, Bourg-Saint-Maurice felett valahol a hegyoldalban. Telefonon egyeztetek a tulajjal, hogy későn érkezünk. Nem gond, a recepció addigra rég bezár, de kulcs a szobában, a kapukódot telefonon bediktálja. Egy soha véget érni nem akaró szerpentinen jutunk fel a kis faluba, mindenhol a vihar nyomai, hatalmas vízátfolyások, sárfelhordás, levéltörmelék a fákról. Hulla fáradtan érkezünk meg, ismét csak öt órányi alvás jut.

Égiháború

Reggel hatkor már újra a kocsiban, a recepció még üres. Sikerült úgy megszállnunk egy hotelben, hogy a személyzetből senkivel sem találkoztunk. Vissza kell autóznunk Val d’Isére-be, a tegnapi étteremhez, hogy Gábor futási útvonala ne szakadjon meg. A város már teljes Tour de France-lázban ég. Gőzerővel kordonoznak, telepítik a hirdető molinókat. A Tignes-i elágazásnál, egy éles kanyarban várjuk Gábort az első frissítésre, közben folyton bennünket kérdeznek a versenyre érkező nézők, hogy hová érdemes települniük, honnan lehet majd legjobban látni a versenyt. Azt hiszik, mi is a Tour de France miatt jöttünk. Pedig mi csak menekülünk előle, bár nagyon jó lenne megnézni egy szakaszt élőben. De erre most nincs idő.

Bourg St Maurice-ban ebédszünet, itt találkozunk ismét Lesi Zoliékkal. A mai az utolsó futós nap, és a vége egy harminc kilométeres olyan szakasz, ahol nincs autóút, csak gyalogösvény, ezért Gábort nem tudjuk követni és frissíteni. Nekünk nagy kerülőt kell tennünk az autóval Albertville felé, és csak a völgy túloldalán tudunk majd találkozni. Erre a szakaszra csatlakozik Gáborhoz Zoli, hogy ne kelljen egyedül futnia az ismeretlen terepen, egy közel 2500 méteres hágón át.

Közösen indulunk a Cormet de Roselend-hágóra, a Tour másnapi szakasza erre vezet majd, Valahol a hágó felé félúton leágazik a völgy St Gervais felé, Gáborék innentől frissítés nélkül indulnak tovább. Harminc kilométer terepfutás, át a Col de la Croix du Bonhomme-hágón át. Zivatarfelhők fejlődnek, de ekkor még nem tűnnek vészesnek.

Kép forrása: Mozgásvilág/Pintér László

Elindulunk a kerülőútra, keresztül a hágón, amely mellett szinte folyamatos lakóautó-oszlop parkol. Mindenki a Tourt várja, óriási a hangulat, zene, kerti grillsütők, minden autón parabolaantenna. A hágóról leérve Beaufort-ban beugrunk egy kávézóba. Időközben a korábban viszonylag ártatlannak tűnő zivatarfelhőből valami apokaliptikus fekete szörnyeteg lett. Pont arrafelé néz ki legrosszabbul, ahol Gáborék lehetnek. A kávézó tévéjében szürreális képeket mutatnak a Tour de France élő közvetítésében. Markológép próbálja szabaddá tenni a jég- és iszapár által járhatatlanná tett utat. A szakaszt lerövidítették, a végét a vihar miatt törölték. Most kezdünk csak igazán aggódni. Ezek szerint a zivatarrendszer nagyon heves és nagy kiterjedésű. Gáborék pont a közepében vannak.

Nyugtalanul indulunk tovább. Észak felé kerülünk, így a vihar leghevesebb részét mi elkerüljük, de minden irányból szörnyen néz ki. A felhők zöldes színéből tudjuk, hogy masszív jégvihart kerülgetünk. Csak remélni tudjuk, hogy Gáborék megúszták.

Elfoglaljuk szállásunkat St Gervais-ben, majd elindulunk abba az irányba, ahonnan Gáborék érkezése várható. Sikerül velük beszélnünk, megúszták, jól vannak! Jönnek, nem kérnek frissítést. Beülünk egy út menti étterembe, rendelünk nekik is ételt. Este 9 körül futnak be. Felváltva mesélik a vihart. Egy órát jöttek jégverésben. A kis hegyi patakok tomboló sáráradattá váltak, hatalmas köveket görgetve. A turistaúton nem is tudták keresztezni, feljebb kellett mászniuk. Körülöttük villámok csapkodtak. Ezek már nem marginális körülmények voltak, hanem túl az ésszerű kockázatvállalás határán. Micsoda szerencse, hogy Lesi Zoli vele volt! A hágón lévő menedékházba beérve megtapsolták őket a bent védelmet kereső turisták. Onnan már szinte örömfutás volt lefelé. Gábor megcsinálta a nehezét, megérkezett a Mont Blanc lábához, Genovából végigfutva a teljes távot!

Az Alpok tetején

Másnap nem kapkodunk, 11:00-re beszéltünk meg találkát a hegyi vezetővel a fogaskerekű Le Fayet állomásához. Gábort visszavisszük az étteremhez, ahonnan kb. öt kilométert futva érkezik. A vezetőnk Cosmin Andron, kiváló alpinista, aki tartott már Budapesten előadást az iKaland szervezésében. Számos nehéz, technikás hatezres mászást tudhat maga mögött Nepálban. Jól ért és beszél is magyarul, nagyon segítőkész és maximális felelősségtudattal csatlakozik a projekthez. Azt javasolja, hogy menjünk fel kocsival Bionnassay-ba, és onnan vonatozzunk.

Gábornak ez pont ellenkező irányban van, feleslegesen futott le az állomásra. De nem akarja, hogy kocsival vigyük vissza az étteremhez, akkor már ezt az extra tíz kilométert is megfutja. Nyilván, nem is gondoltuk másképp. Annyi frissítőt vesz magához, hogy a vonat felső állomásáig kibírja. Csak ott fogunk találkozni. A mászáshoz szükséges cuccait a hátizsákjában mi visszük addig.

Bionnassay-ban a felső parkolóban hagyjuk az autót, és elindulunk gyalog a Col Voza állomásra. Kb. húsz percnyire van. Még nincs dél, de irdatlan felhők gyülekeznek, folyamatosan morajlik az ég. Egy privát menedékháznál behúzódunk az eresz alá, felvesszük az esőcuccot. Közben elered az eső és a jég, a közelben csapkodnak a villámok. Betérünk a házba a vihar elől. Részletekbe nem bocsátkoznék, de ilyen vendégtaszító és ellenszenves helyen még nem nagyon jártam. Cosmint annyira felbosszantja a házinéni viselkedése, hogy feláll és inkább kimegy az esőbe. Szerencsére tisztul, nem sokkal később mi is követjük.

Az állomáson épp elérjük a felfelé tartó vonatot. Az egész túra eddigi legkönnyebb húsz perce következik: csak ülünk és csodáljuk a panorámát. Nem akarjuk elkiabálni, de úgy tűnik, hogy a zivatar elvonultával lesz egy hosszabb időjárási ablakunk. Talán mégsem rommá ázva fogunk felérni a Téte Rousse házba.
A Nid d’Aigle állomáson a „Fehér Brigád” embere kinyomtatott névlistáról ellenőrzi, hogy van-e szállásfoglalásunk. Idén a Mont Blanc francia normál útján mászóknak kötelező szállást foglalniuk, ha egy napnál hosszabb mászást terveznek. Hiányolja az ötödik embert, mondjuk neki, hogy gyalog jön. Kissé furán néz, de nem kötözködik. Szűk fél óra várakozás után megérkezik Gábor. Együtt a csapat, innen gyalog megyünk tovább.

A ház 800 szint, jelzett, sziklás-köves ösvényen. Időnként felhők vesznek körbe bennünket, magashegyi a hangulat. Gábor és Cosmin előre mennek, elég gyorsak. Mi a kamerás csapattal komótosan haladunk. A végén szaporáznunk kell, hogy még kapjunk vacsorát, az utolsó pillanatban futunk be.

Az egész héten aggasztónak tűnő időjárás-előrejelzés másnapra semmit sem javult. Hidegfront érkezik, egész napos csapadékkal, rossz látási viszonyokkal. A vezetők egyeztetnek, szó sem lehet csúcsmászásról, a házban lévő összes csapat a maradás mellett dönt.

Kép forrása: Mozgásvilág/Pintér László

Reggel esőre ébredünk, ami délelőtt átmegy havazásba. Az orrunkig se látni odakint. 3187 méteren vagyunk, ez nyár derekán sem meglepő. Mégis, csigalassúsággal vánszorognak a percek. Öt napja vagyunk úton, és most, a cél előtt kell egy egész napot várakozni. Mindannyiunk türelmét próbára teszi a helyzet, de nincs mit tenni. Próbáljuk a pozitív oldalát nézni: lehűl a levegő, összefagy a hegy, így kisebb lesz a kőhullás veszélye a Nagy Kuloárban. Antiék igyekeznek forgatással kitölteni az üresjáratot, szépen gyarapszik a filmanyag. Este korán nyugovóra térünk, hiszen Gábornak éjjel 1-kor ébresztő, 2-kor indulás.

Gábor és Cosmin éjjel 2-kor a tervek szerint nekivág. Negyven perc alatt, még sötétben érik el a Grand Couloirt. A csúcsig nyolc órát irányoznak elő, de hat óra kilenc perc után fent állnak az Alpok tetején. Minden partit utolértek, azokat is, amelyek a 600 méterrel magasabban lévő Gouter-házból indultak. Gábor utólag elárulja, hogy nagyjából itt tudta átérezni, amit én, amikor még ketten a Castoron másztunk: hogy milyen, amikor a felgyorsuló pulzus miatt kevésbé érzi az ember biztosnak a lépéseit a meredek, havas terepen, és muszáj lassítania, hogy biztonságosan tudjon lépni.

Kép forrása: Mozgásvilág/Pintér László

Az egész délelőttöt a kamera teleobjektívére tapadva töltjük. Dél körül ugyanis már belesüt a nap a Grand Couloirba, és bizony itt-ott már hallani a potyogó kövek összetéveszthetetlen hangját.

Kép forrása: Mozgásvilág/Pintér László

Egy órakor jelenik meg a páros a kuloár szélén. Percekkel korábban óriási robajjal egy hatalmas szikla szakadt le a szomszédos sziklafolyosóban. Lélegzetvisszafojtva várjuk az átkelést. Még hetven méter választja el őket a viszonylagos biztonságtól, de ez a hetven méter a leghalálosabb szakasz a Mont Blanc francia normál útján.
Egyszer csak lentről is tisztán halljuk a „Go, go, go!” üvöltést. Szinte futva, de biztos léptekkel jönnek át. A közepén kicsit lelassulnak, ott van egy jeges szakasz. Még pár méter, és átérnek a sziklák takarásába. Fellélegezhetünk.

Valamivel lejjebb másznak, ahonnan belátnak a kuloárba, de védve vannak a fentről jövő kövekről. Sokat állnak egy helyben, de hamar kiderül, hogy azért, hogy az utánuk ereszkedő csapatoknak segítsenek. Mert sorra érkeznek a mászók fentről a kuloárhoz, köztük Cosmin felesége is, aki szintén hegyivezető, és megjárta a csúcsot egy párossal. Újra és újra halljuk a „Go, go, go!”-t. Mindenki ép bőrrel jut át. Az utolsó csapat átkelése után Gáborék folytatják az ereszkedést, a ház előtt kitörő örömmel fogadjuk. Megcsinálta! Elsőként futott el Genovából a Mont Blanc-ig és mászta meg azt!

Még aznap leereszkedünk a völgybe, este jól megérdemelt ünneplés Cosminékkal Les Houches-ban.

A túráról készült rövid riportfilmet megtekinthetitek alább. Készül egy hosszabb, félórás kisfilm is, amelyet hamarosan sugároz az RTL.

Forrás

Forrás

Forrás

Forrás

Forrás

Forrás

Forrás

Forrás

Forrás

Forrás

Forrás

Forrás

Forrás

Forrás

Forrás

Forrás

Forrás

Forrás

Forrás

Forrás

Forrás

Forrás

Forrás

Forrás

Forrás

Forrás

Forrás: Cosmin Andron Facebook

Forrás: Rakonczay Gábor Facebook