- Futás
- Hegymászás
- Kerékpár
- Túra
- Sí
Egy idő után eljön az a pillanat, amikor azt mondja a hegymászó, hogy elég az alpesi csúcsokból, nézzünk valami magasabbat! Így volt ez nálam is, első próbálkozásaimról, a Kilimandzsáróról és az Elbruszról már olvashattatok itt a Mozgásvilágon. A tavalyi sikeres Elbrusz mászás után kezdtem el gondolkozni rajta, hogy ismét jó lenne továbblépni és arra jutottunk a csapattal, hogy menjünk neki a legkönnyebbnek mondott hétezresnek, a Lenin csúcsnak. Mi baj lehet?
Januárban be is lőttük az időpontot és elkezdtük leszervezni a helyi logisztikát. Alaptábori ellátás, engedélyek, transzferek, szállások. A jó marketingbe csomagolt kész szolgáltatáscsomagok és az ázsiai laza felfogás útvesztőjébe elég hamar belegabalyodtunk és csupán hat hónapnyi levelezésbe, what’s up-ozásba és az utolsó hetekben pánikszerű telefonálgatásokba telt, mire minden a helyére került és megérkeztünk Kirgizisztán fővárosába, Bishkekbe. A nyolc órányi várakozás közben, mialatt vártunk a belföldi gépünkre, még volt idő izgulni egy kicsit, hogy vajon az a Word dokumentumban megkapott, mindenféle hivatalos jelleget nélkülöző, cirill betűs betűhalmaz valóban egy repülőjegy-e... Az volt! Nagy éljenzéssel fogadva becsekkoltunk és már a váróban szembe találtuk magunkat egy kirgiz „szélsőséges” vallási csoporttal, akik talpig fehérben (a legtöbben valamilyen vallási fejfedőben vagy lepelben) ugyanarra a gépre vártak. Maradjunk annyiban, hogy az élet semmilyen területén nem találtunk közös nevezőt velük. Olyannyira nem, hogy érkezéskor az Osh-i repülőtéren a helyi rendőröknek kellett sorfalat állnia a négy hülye európainak, hogy a csoportra váró tömeg ne gázoljon át rajtunk. Mint kiderült, a fővárosból hozott palackozott szent víz volt annyira csábító, hogy simán megért volna pár hitetlen életet.
Innentől kezdve majdnem az alaptáborig minden rendben ment. Korrekt, klímás szállás, Mercedes transzferbusz, gyönyörű, olykor 3600 méteres magasságban vezető, egész jó minőségű aszfaltos út. Az nagyjából hat órás út utolsó harmada már földúton haladt a semmi közepén. Kedves sofőrünk, akiről már út közben érződött, hogy nem ő a legélesebb kés a fiókban, úgy gondolta, hogy megóv minket és a járművet a földút okozta kellemetlenségektől, ami a következőképpen nézett ki. Minket felhúzott ablakokkal óvott a felvert portól, a járművet pedig maxra tolt fűtéssel a lassú tempó okozta túlmelegedéstől. Ez nagyjából 70 fokot eredményezett az utastérben, amit ő sapkában és mellényben vészelt át. Mindenféle próbálkozásra, ami a hőmérséklet csökkenését okozta volna, halálhörgés szerű kiabálással reagált, így egy ingyen szauna részesei lehettünk rögtön az expedíció elején. A drága jóember ezt a cselekedetet még azzal is tudta tetézni, hogy nem messze az alaptábor előtt, egy folyón való átkelésnél úgy odaverte a kocsit egy sziklához, hogy tulajdonképpen nemcsak durrdefektet kaptunk, hanem még fel is gyűrte a lemezfelnit a tengelyre. Csoda, hogy egy kerékcserével megúsztuk. Ezek után pikk-pakk meg is érkeztünk az alaptáborba, 3600 méterre.
Számomra meglepő módon az alaptábor minden tekintetben (sátrak, közösségi jurták, kaja, mosdó stb.) teljesen kulturált volt és kifejezetten nagy közösségi élet volt benne, hamar össze is barátkoztunk jó pár mászópartival. Két éjszakát töltöttünk itt, közben tettünk egy túrát a közeli hegygerincre, nagyjából 4300 méterre. Itt még mindenki elég kapkodva vette a levegőt, de ezen nem lepődtünk meg, ezzel a magassággal már sokszor találkoztunk. A harmadik napon elindultunk felfelé az előretolt alaptáborba, amit ott helyben már egyes tábornak hívnak (továbbiakban C1). Itt a rengeteg csomag miatt még igénybe vettük a lovas teherhordók segítségét, akik szolgáltatását hiába beszéltük le két nappal korábban, igencsak meglepődtek, mikor reggel megjelentünk. „Nem lehetne inkább holnap?” Kérdezték. Végül azért a 3 dollár/kg-os tarifára elég hamar akadt még egy ló... Előzetesen persze próbáltunk tájékozódni a teljesítendő szakaszokról, azonban az első napi C1-be vezető út igencsak meglepte a csapatot, ugyanis sokkal hosszabbnak bizonyult, mint amire számítottunk (pedig még nem is a hegyen voltunk). A 800 szint és a 10 km nem hangzik túl soknak még akkor sem, ha a skiccelt térképeken azért látszik, hogy van mit leküzdeni. Hát most kiderült. Sok! Pihegve, röpke 6 óra alatt el is értük a C1-et, ahol azért más körülmények fogadtak minket, mint lent az alaptáborban. Leszögezném, hogy minden kellemetlenséggel együtt le a kalappal azok előtt, akik egy ilyen tábor fel tudnak építeni egy mozgó jégtömegre (ez a tábor már a gleccseren volt), de azért a nem kicsit lejtő közösségi jurta és a random gleccserhasadékra „rögzített” mellékhelység elsőre nem tűnt túl bíztatónak. Mint kiderült minden aggodalom hiábavaló volt, egy-két komfort tényezőt leszámítva a C1 majdnem ugyanazt hozta, mint az alaptábor. Na jó, azért a zuhany 4 nap után már hiányzott, de hegyet mászni jöttünk nem wellnesselni! Egy éjszaka után akklimatizációs jelleggel „felszaladtunk” a közeli Yuhin csúcsra, ami már majdnem 5100 méter magas, így már részben sikeres is lett az expedíció. Egy ötezres pipa!
A java azonban csak másnap következett, amikor is majd’ 30 kilós zsákokkal megcéloztuk az abszolút önellátó kettes tábort (C2) 5400 méteren. Sátor, matrac, főző, hálózsák, kaja, meleg ruha stb. Itt jött az első pofon. Hiába a 2 óra alatti félmarcsa, meg a Kinizsi 100, 30 kilót cipelni majdnem ötezren az nem ugyanaz. Mászótársam, Vöry már a hajnali indulás után sem nézet ki túl bíztatóan óriási zsákjával dülöngélve, nagyjából 4 óra mászás után pedig teljesen elfogyott. Mivel a gleccsernek ez a szakasza elég veszélyes lett volna külön-külön folytatva, úgy döntöttünk, hogy akkor hátra arc! Ha a következő pár napban nem jött volna a zimankó, ez a döntés nem is befolyásolt volna szinte semmit, de mivel csak aznapra és másnapra mondtak vállalható időt, szinte buktuk az összes tartalék napunkat és az első akklimatizációs kört is. Akkor még nem realizáltuk, hogy ez a csúcssiker szempontjából végleges lehet, azonban a 4 nap hóesésben volt időnk gondolkozni és beszélgetni olyan tapasztaltabb mászókkal, akik nem először voltak ilyen helyen. Szinte kivétel nélkül mindenki azt javasolta, hogy bár belefér még az időbe egy kicsit hosszabb második kör (ezzel több időt hagyva az akklimatizációnak), legyünk nagyon óvatosak, mert itt nem csak az a kérdés, hogy meg lesz e a csúcs, hanem az, hogy vissza is jövünk e egyben. A tapasztalat ugyanis az, hogy az igazi magasság valahol a hármas, csúcstámadó tábor (C3, 6100 m) felett kezdődik, ameddig viszonylag könnyedén feljut még a kevésbé alkalmazkodott mászó is, így a lehetséges geb*sz csak a csúcsnapon éri az embert, többnyire a visszaúton, amikor a magasság és a fáradtság egyszerre üt be. Az tehát, hogy jól érzed magad első kör nélkül hatezren, az nagyon csalóka lehet. Nem örültünk, de részben ezért is jöttünk, hogy tanuljunk. Vörynél ezek az infók és a szűnni nem akaró magashegyi betegség tünetei el is döntötték az expedíció sorsát, úgy döntött, hogy nem lesz második kör. Én még nem adtam fel teljesen, de így egyedül maradtam. Hála azonban a már említett jó közösségnek, hamar találtam társakat magamnak és újra felfelé ívelő motivációval elkezdtem tervezgetni a meghosszabított második, egyben csúcsmászó kört. Pár nap múlva úgy is nézett ki, hogy az időjárás is kegyes lesz hozzánk, így újra nekivágtam az alaptábor-C2 szakasznak (társaim itt még külön utakon jártak), ami meglepő módon másodjára pont fele annyi időbe telt, mint először. Jó lesz ez, gondoltam! Az egyik rövid pihenőnél pár bolgár mászó meg is jegyezte, hogy milyen jó tempóban haladok, így ezzel a jóleső dicsérettel a zsebemben kezdtem magabiztos lenni. Másnap a C1-ben kötélre vettük egymást újdonsült társammal és már „robogtunk” is fel a kettesbe. Közben azért eszembe jutott, hogy de jó lett volna, ha lett volna első kör. Akkor nem kellene megint cipelni a mindent is! De nem volt, úgyhogy újra „hello 30 kiló”! Ezen a szakaszon is sikerült nagyon jó időt futnunk, bár őszintén megmondom, hogy azt hittem, az utolsó pár száz méter a táborig sosem ér véget. Gyors sátorhely ásás, hóolvasztás, főzőcskézés és pihi.
Kicsi fejfájás azért volt, de alapvetően jól éreztük magunkat. Terv úgy nézett ki, hogy 2 éjszaka C2, majd szintén kettő C3 és aztán csúcs. Tervnek jó volt, azonban egyre több tapasztalt mászóval megismerkedve (akik közül többen jártak már 8000 felett is) egyre több olyan tanáccsal lettünk gazdagabbak, amik óva intettek a túl gyors emelkedéstől. A konklúzió összességében ugyanaz volt, amit már korábban is említettem: Akár meg is lehetne a csúcs ennyi akklimatizációval is, de ha beüt a krach, akkor az jó eséllyel a visszafelé úton fog bekövetkezni, ahol a segítség már elég macerás. És akkor óvatosan fogalmaztam. Az sem segített a magabiztosság felé billenteni a mérleget, hogy csak az alatt a másfél-két hét alatt, mialatt ott voltunk, négyen haltak meg a hegyen. Nem baj, azért próbáljuk meg.
Másnap kis hátizsákkal nekimentem a C3-nak, amely 6150 méter környékén volt. A terv ugye az volt, hogy „gyorsan” felmegyek és kis pihenő után visszajövök még egyet aludni a kettesbe. Reggel 8-kor el is indultam felfelé és azon vettem észre magam, hogy gyakorlatilag egyedül vagyok a hegyen. Itt realizálódott a korábban már látni vélt jelenség: a lenti nagy tömegben nem sokan gondolják ezt komolyan. Persze az ideális csúcsnap harmadnapra volt jelezve, de azért arra számítottam, hogy a hozzám hasonló akklimatizálódó mászók kihasználják a gyönyörű napsütést és a stabil körülményeket. Ahogy haladtam felfelé kezdett feltámadni a szél és hamar rájöttem, hogy miért is nem volt annyira sürgős másoknak elindulni. A hóeséses napok alatt leesett 1,5 méter hó megszikkadt ugyan, de, hogy költői legyek, nyomnak nyomát sem találtam. Ez azt jelentette, hogy én vagyok az a barom, aki ki fogja ezt taposni másoknak. Sebaj, ilyet is kell! Megcsípve a 6000 méteres magasságot, azt vettem észre, hogy a filmekben látott tempóban haladok, vagyis 1 lépés és kb. 20 másodperc pihi. Feltűnt az is, hogy ez a tempó és a már-már viharosra erősödött szél nem kedvez a vérkeringésnek a kezeimben, az ujjaim kezdtek elgémberedni. Elgondolkoztam, hogy fel kéne vennem a nagy pehelykesztyűmet, de mivel már közel voltam a célhoz (meg ha most, felveszem, akkor mi lesz rajtam a csúcsnapon, ahol már tényleg hideg lesz) úgy döntöttem, hogy nem lesz itt nagy baj, hamar megjárom és lejjebb majd kiolvadok. Akkor nem raktam össze, hogy az előbb említett tempó és a „hamar”, az valahogy nem jön össze. Lényeg a lényeg, felértem a szél által letarolt hármas táborba, amely egy magasságban van a tőle kb. 200 méterre jobbra eső Razdelnaya csúccsal. Az egyik épnek tűnő üres sátorban szusszantam egy kicsit, majd úgy gondoltam, hogy megkeresem az említett csúcs pontos helyét. Ezt a próbálkozást hamar feladtam, mivel nagyjából derékig süllyedtem a hóban és a kezem is kezdett problémás lenni. A magasság megvolt, megszavaztam magamnak a csúcssikert. Lefelé „pillanatok alatt” leértem. Az alaptáborban megismert többi barátommal (britek, csehek, lengyelek, néhány serpa) itt ért össze a programunk, innen közösen terveztünk tovább menni. Az délutáni kupaktanács alatt vettem észre, hogy bár a kezem kiolvadt, az ujjvégeim érzéketlenek. Lehet, hogy mégis kellett volna a nagy pehely? Ezt követően, miközben Mingma serpa jó tanácsait és sztorijait hallgattuk (és azt, hogy ő milyen olcsón visz fel az Everestre), Kevin haverom megkínált gumicukorral, amit egyébként sosem eszem, de itt elfogadtam. Ez jelentette az expedíció végét! Kétségek közt örlődve, részben fagyott ujjakkal a gumicukorba beleharapva kiesett a tömés az egyik fogamból. Égi jel! Egy fogfájásra hétezren nincs szükségem (később kiderült, hogy ez egy gyökérkezelt fog, szóval nem volt félnivalóm, de ezt akkor nem tudtam). Ekkor döntöttem tehát el, hogy vége. Nincs időm még egy körre, úgyhogy a döntés sajnos végleges. A csapat egyik tagja, a tüdőproblémákkal küzdő Daniel (aki itt már rendszeresen vért köhögött) is épp ekkor tette le a voksát a visszafordulás mellett, így meg is volt a társam a lefelé útra!
Másnap biztonságban leértünk a C1-be, ahol összetalálkoztam eredeti mászótársaimmal, akik közben túrázgattak a környéken. Innentől a hazafelé útig a pihenésé volt a főszerep. Kényelmesen levonultunk az alaptáborba, ahol jöhetett a megérdemelt sör és a forró zuhany és ezt még egyszer meg még egyszer (és még sokszor). Itt volt időnk átbeszélni a nagyjából két hét tapasztalatait és arra jutottunk, hogy egy nagyon jó kis tanuló túrán vagyunk túl, amit minden tekintetben fogunk tudni hasznosítani a jövőben. Kicsit más akklimatizációs program, kicsit más öltözködés, kicsit más felkészülés stb.
A hazafelé úton még látogatást tettünk a két, repülőgép által érintett nagyvárosba (Oshba és Bishkekbe) is. Erről lehetne írni egy külön cikket, de a lényeg az, hogy itt is érdekes tapasztalatokat szereztünk pl. számunkra érthetetlen életfelfogásról, higiéniáról (illetve annak hiányáról) vagy hogy pozitív és aktuális dolgot is említsek, az energiaválságról tudomást nem vevő életről.
