- Futás
- Hegymászás
- Kerékpár
- Túra
- Sí
Mennyire fontos számodra a közvélemény visszajelzése, a megítélésed? Dávid a sok sikertelen expedíció kapcsán a szakmán belül is komoly kritikákat kap, bár sokan csak a sikertelenségi statisztikáját nézik, a körülményeket nem vizsgálják. Nem tartasz attól, hogy az ő megítélése esetleg a tiédre is negatív hatással lehet? Eljutnak hozzád ezek a vélemények? Érdekel-e egyáltalán az emberek véleménye?
Siker és sikertelenség mást és mást jelent ebben a műfajban. Egy csúcssiker egyértelmű dicsőség, míg egy sikertelen expedíció nyilvánvaló kudarc. Ha a dolgok rosszra fordulnak, maga a túlélés kerülhet a siker halovány csillogásába, viszont ha tragédia történik – az a legnagyobb bukást jelenti! Senki sem meghalni megy a hegyekbe. Az ösztönök, a tapasztalat és a józan ítélőképesség által hozott helyes döntések – vagy ezek hiánya – jelenthetik a válaszutat siker és sikertelenség között. És akkor a himalájai időjárásról vagy épp balszerencséről még nem is beszéltünk.
Ha már statisztikáknál tartunk, azt ki kell emelni, hogy Klein Dávid a ma élő legeredményesebb magyar expedíciós hegymászó (Megjegyzés: ez a meghatározás valójában Ugyan Anitának jár. Ő is négy nyolcezres csúcsot mászott meg, de az Everestet kétszer is, így öt sikeresen mászott nyolcezrese van, még ha az Everestet mindkétszer pótlólagos oxigénnel is mászta - PL). Ráadásul négy nyolcezreséből kettő első magyar megmászás, nem mellesleg az egyik az Annapurna, amit a mászószövetség az „év mászása” díjjal ismert el. Sikerről, túlélésről, sőt emberségről is sokan tanulhatnának tőle. Dáviddal, közös céljainkon túl, a hegyekről való szemléletmódunk, a hozzájuk fűződő érzékeny viszonyunk is jó csapattá tesz minket. Lehet, hogy bizonyos dolgokat másképp közelítünk meg, de van egy helyesnek vélt közös értékrendünk, ami igenis fontos egy olyan partneri kapcsolatban, ahol nem csupán teljesítményekről és öncélú törekvésekről van szó, hanem annál sokkal többről.
Mezey László könyve, az „Ösvény a felhők felett” Dávidék első expedíciós élményeiről szól. Számomra ez meghatározó olvasmány volt és egyébként mindenkinek ajánlom. Amikor elkezdtünk együtt mászni, nagyon örültem, mert akkor én is úgy éreztem, hogy ennek a történetnek válok részesévé. Én is Eseményhorizont hegymászóvá váltam. Akkor eszembe sem jutott ilyesmiken gondolkozni. Viszont hazudnék, ha azt mondanám, hogy azóta nem érzékelem azt, ami néha sajnos tapasztalható. Azt sem akarom mondani, hogy nem szomorít el. Amikor Angliában éltem, akkor különösen szimpatikus volt, hogy egyéni és szervezeti szinten is mennyire erős és összetartó a brit mászóközösség, mennyire tudnak örülni egymás legkisebb sikerének is. Itthon is ez az, ami leginkább vonzott, hogy nemcsak egy sportot vagy egy életstílust fedeztem fel magamnak a mászás által, hanem egy fantasztikus közösséget is. Bármilyen sportról legyen szó, a közösség ereje meghatározó, és nagyon sokat tud adni az embernek. Ezért szomorúsággal tölt el, amikor azt látom, hogy milyen könnyen tudnak ítélkezni az emberek, ráadásul úgy, hogy nem ismerik a részleteket, és nem is igazán érdeklik őket.
A szakma részéről azért érthetetlen ez a hozzáállás, mert aki járt akár csak az Alpokban vagy a Tátrában, annak tudnia kell, mennyire kritikus tényező az időjárás. Rendszeresen kapunk olyan tragikus híreket ezekből a hegységekből, nem is extrém magasságokból, hogy az emberek viharba kerültek és halálra fagytak, vagy épp lavina áldozatai lettek. Ha ezekkel a tényekkel tisztában vagyunk, akkor hogy lehet elítélni valakit, aki a Himalájában a hasonló körülmények miatt dönt úgy, hogy nem megy tovább?! Nehezen felfogható méretű hegységekről beszélünk. Az ember nem tényező. Egyszerűen nem értem, hogy aki ért ehhez, az miért nem akarja átlátni ezt. A közvélemény éles kritikája hidegen hagy, de szakmai berkeken belül el tud szomorítani, amikor valaki küldetésének érzi, hogy támadásba lendüljön: ez a fajta - egyébként sokszor következetlen, szakmai szempontból pedig komolytalan - kritizálás vagy irigységből, vagy egyértelmű rosszindulatból fakad. Mi legszívesebben úgy indulnánk el, hogy senki ne tudjon róla. Mi csak hegyet szeretnénk mászni, fel szeretnénk jutni a csúcsra, és haza szeretnénk jutni épségben. Ha pedig valaki kíváncsi rá – és sokan kíváncsiak -, akkor elmeséljük a történetünket. Dávid már sokkal régebb óta benne van ebben az egészben, és én azt látom, hogy nagyon jól kezeli a közvéleményt, akkor is, ha az negatív. Ki tudja zárni, nem zökkenti ki a feladatból. Én is úgy érzem, hogy ha az ember hagyná, hogy néhány kritikus hangvételű megjegyzés a kedvét szegje, akkor nem lennének olyan sportemberek, akik ki mernének tartani a céljaik mellett.
A szakmabeli kritikusok többnyire azt szokták felróni, hogy a szakmailag is értékelhető sportteljesítményhez mérten túlzott médiafigyelmet kapnak ezek az expedíciók, attól pedig végképp távol van, ahol jelenleg a hegymászás nemzetközi élvonala tart. Erről mit gondolsz?
Bár vannak fantasztikus eredményei a magyar hegymászásnak, mégsem tartom szerencsésnek, hogy összemérjük az alpesi országok teljesítményével, hiszen az alpesi országok óriási előnnyel indulnak. Nem is arról szól a dolog, hogy versenyezzünk egymással. Azzal viszont egyet tudok érteni, hogy a mászósport többi ágához képest méltatlanul nagy figyelmet kap maga az expedíciós hegymászás, egyébként nem csak itthon, de külföldön is. Mi viszont igyekszünk ezt a figyelmet a médián és élménybeszámoló előadásainkon keresztül visszaforgatni a mászósport valamennyi műfajára. Nem győzzük hangsúlyozni, hogy mennyi fiatal magyar tehetség van, milyen nagyszerű eredmények születnek sport- és sziklamászásban, milyen kiváló alpinisták vannak itthon, és egyáltalán, milyen sok különböző ága van a hegymászásnak. Ez egy felettébb szerteágazó, színes sport. Az expedíciós hegymászás pedig véletlenül sem a mászósport csúcsa – csupán egy stílus a sok közül, ráadásul egy nagyon szűk réteg által képviselt műfaj.
Nem lehet, hogy pont a média generálja ezt, vagy a közvélemény érdeklődése, vagy a kettő együtt?
Lehet. De mivel vannak támogató partnerek, ezért fontos a médiafigyelem, és ezért meg kell felelni ennek a feladatnak is, és nyilván igyekezni kell jól csinálni. De ez egy ugyanolyan feladat az expedíción belül, mint például megszervezni a hegyi logisztikát. A szereplés is munka, amit lehet jól csinálni és lehet szeretni is egyébként: a lényeg, hogy önazonosak és őszinték tudjunk maradni - kifelé és önmagunkkal szemben is. A látszat ellenére nem kis feladat és komoly felelősség is mindez.
Viszont, ha jól értem, akkor a szakmai felelősségvállalás megvan a részetekről, és az egyéni kommunikációtokban igyekeztek a helyén kezelni a dolgot.
Igen. Talán ez lehet a mi „társadalmi felelősségvállalásunk”, hogy ha már ilyen reflektorfényt kap az expedíciós hegymászás – nemcsak nálunk, külföldön is – akkor ezt a figyelmet igyekszünk visszaforgatni a teljes mászósportra és a hazai természetjárás nagyszerűségére, vagy akár az egészséges, sportos életmódra és a természetvédelemre. Ezekkel az értékekkel szerintem könnyű azonosulni.
A mainstream médiának nagy szerepe lehet abban, hogy ez az üzenet elsikkad. A híradásokban azért ezek az infók nem nagyon hangoznak el. Szerinted ezen lehet javítani?
Azt nem annyira követem, hogy mi jelenik meg rólunk a médiában, viszont az elmúlt években több ezer fiatalnak és több ezer felnőttnek tartottunk előadásokat, és a visszajelzések alapján nagyon sokan kezdtek el ennek hatására túrázni, végeztek el tanfolyamot és csatlakoztak hegymászóklubhoz. A személyes élménybeszámolók alkalmával tudjuk igazán bemutatni, mennyire szerteágazó a hegymászás. Igazából mi magunk nem törekszünk a médiafigyelemre, de ha már van, azt próbáljuk a hegymászás népszerűsítésére is használni. A média igenis értéket képvisel akkor, ha a közvetített üzenet jó példával szolgál. A magam részéről pedig örülök annak, hogy ezt megpróbálhatom.
Mennyire van abba beleszólásotok, hogy a szponzor milyen képet fest rólatok?
A kommunikáció irányát szponzorált expedíció esetén általában egy szerződés határozza meg, amit ideális esetben közösen és közös értékrendek alapján alakítunk ki a támogatóval. Ez jellemzően mindig zökkenőmentesen és a maga természetes módján meg is valósul, hiszen alapvetően nagyon egyszerű a dolog: azt közvetítik, ami történik velünk. Csupán egyetlen rossz élményünk van, pont a tavalyi évről, amikoris úgy tűnt, nincs ráhatásunk a történésekre. Mindig is igyekeztünk azt elkerülni, hogy egy-egy partner heroizáljon bennünket vagy a tevékenységünket, mert mi nem gondolunk hősként magunkra. Édesanyám a hős, aki hazavár és kitart. Számunkra nagyon fontos, hogy önazonosak és őszinték maradhassunk mind a partneri kapcsolatban, mind a megjelenéseket illetően – ha úgy és olyasmit kell csinálni, képviselni vagy mondani, amik nem mi vagyunk, akkor az nincs rendjén és már az első pillanatban rossz érzést kelt. De a kommunikáció stílusa és intenzitása az egy-egy támogató partner egyéni elképzelései szerint változhat. Bizonyos helyzetekben nekünk engednünk kell, és egyébként is az előttünk álló feladatra kell koncentrálnunk, egy adott pont után ilyesmikkel úgysem tudunk foglalkozni.
Gondolod, hogy elcsitítaná a kritikusokat, ha ti is fel tudnátok mutatni néhányat a nagy, legendás alpesi utak közül, mint például a Grandes Jorasses északi fal, Eiger és hasonlók?
Lehet, de tök érdekes, hogy például évek óta készülök a Grandes Jorasses északi falára, de folyamatosan az utolsó pillanatban mondta vissza az aktuális partner, szólózni meg nem akarok. Szóval lehet, de igazából nem számít. Nem mások miatt vágyunk az Alpok nagy falaira sem, hanem mert vannak ilyen ambícióink is. A magunk szintjén a mászás valamennyi ágát műveljük és szeretjük – igazi „allroundernek” tartom magam. Az elismerés nyilván mindenkinek jólesik, de már csak azért sem hagyom, hogy ez elkedvetlenítsen, mert amikor valaki éppen sok időt és energiát fektet abba, hogy ezeket a kommenteket megírja, mi akkor is kint vagyunk és mászunk, legyen az a Magas-Tátra, az Alpok vagy egy expedíció, tél vagy nyár, itthon vagy külföldön. Sokszor azt felejtik el azok az emberek, akik ezeket az éles bírálatokat leírják, hogy azok, akiket kritizálnak, éppen abban a pillanatban is fent vannak a hegyen. Szerintem pontosan ez a legfontosabb üzenet a részünkről, hogy mi elindulunk, újra megpróbáljuk és csináljuk. Most is! Ebbe nem lehet belekötni! Aki viszont ennek ellenére is csúnyán nekifeszül és mindenáron kritizál, az vagy irigy vagy rosszindulatú. Pedig ennyi kitartással jobban tennék, ha inkább ők is elindulnának a hegyek közé. Emberek, menjetek mászni, az sokkal jobb érzés!
Térjünk rá a tavalyi Gasherbrumra. Dávid a Hidden Peakre készült, te pedig duplázni szerettél volna.
Igen. Dáviddal Iszlámábádban találkoztunk. Ő egy nehéz és szomorú expedíción volt túl, hiszen az egyik mászótársuk, Bojan Petrov örökre a hegyen maradt. De szerencsére, miután találkoztunk, el tudott vonatkoztatni ettől. Dávid célja a Gasherbrum I (Hidden Peak) volt, mivel a Gasherbrum II-t már megmászta. Én pedig duplázni szerettem volna, de elsődleges célom nekem is a GI volt.
Mennyire volt önálló az expedíciótok?
Az alaptábori logisztikán másokkal osztoztunk, azt egy helyi szervező ügynökség biztosította. A hegyen viszont teljesen függetlenül, önállóan mozogtunk. A saját élelmünk és felszerelésünk összesen talán 300 kilót nyomott.
Voltak kereskedelmi expedíciók is?
Összesen 50-60 mászó jöhetett össze a két hegy közös alaptáborában. Már nem emlékszem pontosan, de talán a Seven Summit Treksnek volt egy expedíciója, majd később jött a koreai Mr. Kim a serpáival. De a többi jobbára pici, pakisztáni logisztikájú, nemzetközi tagokból álló expedíció volt, akik összejöttek egy-egy ügynökséghez. Az ügynökséget viszont itt sokszor úgy kell elképzelni, hogy Ali és a tesója megszervezi, hogy eljuss az alaptáborba, és onnan tiéd a pálya. Szóval ezek nem a klasszikus értelemben vett kereskedelmi expedíciók.
Voltak viszont nemzetközileg is elismert mászók. Adam Bieleckiék, aztán a franciák az Arany Jégcsákány-díjas Hélias Millerioux-val, Dedesko, Bargiel. Bielecki egyébként nagyon méltatott benneteket, amikor az ősszel beszéltünk a ladeki hegymászó fesztiválon.
Igen, Bieleckiékkel nagyon sokat mozogtunk együtt. Ők már egy hete dolgoztak, mire mi megérkeztünk, de utána mi is csatlakoztunk és közösen próbáltuk megtalálni, kitaposni és kijelölni az utat a gleccseren át az 1-es táborba. Ezt végül közös erővel értük el. A Déli-Gasherbrum-gleccser elég problémás, és idén különösen össze volt töredezve. Nem is építettük ki annyira, mint amennyire például 2012-ben ki volt, és nem is voltunk olyan sokan, hogy jól ki tudjuk járni. Voltak is meredek helyzetek, mindig örültünk, amikor túl voltunk egy újabb átkelésen. A katlanba zúduló lavinák nem egyszer keresztülvágták az útvonalunkat is.
Sikerült beleszaladnotok egy hosszú ideje nem látott rossz idős periódusba. Ezt hogyan éltétek meg?
Volt egy 13 napos olyan időszak, amikor egyfolytában havazott, éjjel és nappal is, nulla látótávolsággal. Hajnalban már érezted, hogy nyom a sátorlap, reggel valahogy kiástad magad, és elkezdtél havat lapátolni. Minden reggel hómunkásokká változtunk, másnap pedig kezdődött az egész elölről. Ekkor még csak a szezon derekánál jártunk, de több csapatnak már itt elege lett és hazamentek. Kilátástalannak látták a helyzetet a sok friss hóval, és nem volt türelmük tovább várni. Márpedig ehhez tényleg sok türelem kellett. Nekünk sem volt könnyű nyugodtan várakozni, miközben azt láttuk, hogy egyik nap az egyik, a másik nap a másik szomszéd csomagol össze és megy haza.
Felgyorsult világunkban már ennyire nem fér bele két hét várakozás egy nyolcezres expedícióba?
Nagyon úgy tűnik, hogy ez a tendencia. Számos expedíció akadt, akik olyan rövid időszakra szóló repjeggyel érkeztek, hogy nem is értettük. Irreálisan rövidnek tűnő idő alatt akarták megmászni a hegyet. Mi Dáviddal azt valljuk, hogy az expedíciózás pont arról szól, hogy kivárjuk a lehetőséget, tart, ameddig tart. Ez a műfaj a kitartásról és a türelemről is szól.
A G1-nek végül csak öten vagy hatan vágtatok neki élesben, jól emlékszem?
Igen, a Japán-kuloár kiépítését fix kötelekkel öten csináltuk meg. Ez a normál út kulcshelye, ami 6400 métertől 7000 méterig tart. A két olasz volt ott, Giampaolo (Caruso) és Mario (Vielmo), Luis (Stitzinger) és mi ketten. Egy ekkora hegyen egy ilyen maroknyi csapattal dolgozni nagyon nagy élmény volt, és büszkék voltunk az elért eredményre.
Hogyan zajlott maga a csúcstámadás?
Volt egy első próbálkozásunk, ami csúcsmászásnak indult. Felmentünk 7050 méterre (Mr. Kim serpái szerint 7200, de szerintünk túloztak), ami a Japán-kuloár feletti váll volt. Elég nagy szél fújt, aztán elkezdett havazni, viszont amikor kiértünk a vállra, lecsapott rendesen a vihar. Mr. Kim és a vele lévő két (vagy három?) serpa mászó behúzódott a sátrukba, amit már jóval korábban felállítottak, mi meg álltunk ott a viharban. Mi a 3-as táborunkat még kb. húszpercnyire feljebb terveztük felállítani. Giampaolo és Luis valamivel előttünk ért fel a vállra, de ők nem álltak meg, hanem mentek tovább. Mi bevártuk Marióékat, akik jóval később érkeztek csak. Mario viszont már messziről mutatta, hogy azonnal le kell menni, le kell menni. Neki van ugye tíz mászott nyolcezrese. Amikor valaki tíz sikeres nyolcezressel a háta mögött azt mondja, hogy márpedig le kell menni, akkor az ember elbizonytalanodik, de akkor még tanakodtunk sokáig. Dáviddal mi mentünk volna, Marióék erősködtek, hogy ilyen időben nem lehet. Mr. Kim sem volt túl vendégszerető. Volt ott velünk egy perui lány, őt beengedték ugyan a sátorba, de ha Mr. Kimen múlik, szó szerint kilöki. A serpáknak köszönheti, hogy meghúzhatta ott magát. Végül aztán mi lejöttünk a viharban a kettesig, majd egészen az alaptáborig. A kuloár felső részén derékig gázoltunk a hóban, körülöttünk kisebb-nagyobb deszkalavinák indultak meg. A vihar egyébként nem volt előre jelezve és mint utólag kiderült, anomália volt. Mr Kimék fent aludtak, de másnap ők is lejöttek, majd haza is utaztak. Giampaolónak és Luisnak végül szerencséje volt, mert bár nagyon későn, éjjel kettő körül tudtak csak elindulni a csúcs felé, de a vihar éjjel elült és kitisztult az idő. Addig viszont kapaszkodniuk kellett rendesen a sátorba. Luisnak a csúcstámadás során megcsípte a fagy az ujjait. Giampaolo délután 4-kor ért fel, Luis pedig 6-kor. Csak ők ketten jutottak fel ebben az évben a GI-re.
Ezután néhány nap múlva volt még egy kísérletünk. Négyen felmentünk egyenesen a 2-es táborba. Ott éjjel elkezdett erősen havazni, úgy, hogy reggel ki se tudtunk jönni a sátorból. Azzal el is dőlt, hogy a kuloárban ilyen körülmények között nem lehet felmenni. Az előrejelzés is bizonytalan volt. Teljes whiteoutban indultunk lefelé, inkább megérzés alapján, mint látva bármit is. Nagyon szomorú voltam.
Lett volna türelmetek még várni, vagy volt egyáltalán értelme?
Akkorra már annyira szét volt olvadva a gleccser, hogy felfelé az egyik hasadékot átugorva már azon gondolkodtunk, hogy lefelé ezen hogyan fogunk átkelni. Az első gondolatunk az volt, hogy keresünk egy új útvonalat, de arra ráment volna plusz egy napunk, így kellett volna még egyet aludni. Végül lefelé is sikerült átugranunk, de olyan állapotban volt már a gleccser, hogy a sors kísértése lett volna még egyszer nekivágni. Bielecki egy nappal korábban jött le (ő a GII-t mászta – PL), és mondta, hogy elege van ebből a gleccserből, mert régen érezte magát akkora veszélyben, mint akkor lefelé, és öt évig biztos nem akar ide visszajönni. A társa, Felix Berg lefelé jövet belesíelt egy hasadékba. Egy korábbi sínyomot követett, és hosszirányban szakadt be alatta a hóhíd. 15 métert zuhant, a síléceit elvesztette, összezúzta magát. A társa kötelén lógott, aki szerencsére pont egy emelkedő másik oldalán volt, így meg tudta tartani az esést. Bieleckit mi értesítettük az esetről. Némi fájdalomcsillapítóval le tudták segíteni. Egy harmadik kísérletre valószínűleg csak ketten maradtunk volna, de ezt már egyáltalán nem láttuk biztonságosnak.
A Gasherbrum I (Hidden Peak) csúcsára ebben az évben mindőssze ketten jutottak fel: Giampaolo Caruso és Luis Stitzinger. A szomszédos Gasherbrum II-n sem volt nagyobb a sikerráta: szintén csak két mászó, Adam Bielecki és Felix Berg érte el a csúcsot. Nem sikerült feljutnia sem az Arany Jégcsákány-díjas Helias Millerioux-nak, a szintén Arany Jégcsákány-díjas Borisz Dedeskónak (Gyenyisz Urubkóval másztak új utat a Cso Oju délkeleti falára 2009-ben), Yannick Grazianinak és a később a K2-t megsíelő Andrzej Bargielnek sem.
Nagyon érdekesnek találom, hogy mekkora különbségek voltak kis területen belül is az időjárásban. Andrzej Bargiel is ott volt veletek a Gasherbrum alaptáborban, a GII-t akarta megsíelni. A rossz idő miatt megpróbálni sem tudta, aztán átment a K2-re és ott kifogott egy ablakot, amelyben fel is jutott és le is tudott síelni.
Igen, de a különbségek nem annyira meglepőek ha belegondolunk, hogy azért van egy pár hatalmas hegy a GI és K2 között. Sőt, a K2-n előfordult, hogy kristálytiszta időben voltunk, de láttuk, hogy közben a szomszédos Broad Peaken pokol tombol. Még ugyanazon a hegyen is egész más viszonyok tudnak lenni. Oiarzabal és Ali Sadpara is beszámolt róla, hogy a K2-n pl. a 2-es tábornak van egy egészen egyedi mikroklímája. Lehet, hogy alatta és felette is jó idő van, de ebben a táborban olyan szél tombol, hogy létezni alig tudsz benne. Az biztos, hogy időjárási szempontból nagyon balszerencsésen alakult a Gasherbrum-szezon.
Milyen érzésekkel jöttetek haza? A Gasherbrumoknak azért gondolom, úgy megy neki az ember, hogy „ezt már azért csak megmászom”.
Nehéz szavakba önteni. Én 2012-ben jártam már itt, és most biztos voltam benne, hogy sikerrel járunk, éppen ezért mindketten nagyon csalódottak voltunk. Én ugye a GI után szerettem volna megmászni a GII-t is. De annak a normál útján a Banán-gerincet sem sikerült kikötelezni az ott próbálkozó mászóknak. Nagyon sokan érkeztek úgy a hegyre, hogy ezt gondolták első nyolcezresüknek. Aztán még a 2-es táborba sem tudtak feljutni. Bieleckiék is másik útvonalon mentek fel végül, a Banán-gerincet az ereszkedéshez használták.
Mennyire éreztétek a közvélemény nyomását? Foglalkoztatott benneteket, hogy milyen visszhangja lesz, ha nem sikerül elérnetek a csúcsot?
Amikor ott vagyunk kint, nem engedhetjük meg magunknak, hogy ezzel foglalkozzunk. Mi a körülményektől függetlenül mindent megteszünk, hogy sikerrel járjunk, hiszen azért megyünk oda. Amikor pedig már eldől, hogy csúcs nélkül kell hazajönni, nem tudom, hogy a külső megítélés rosszabbá tudja-e tenni az érzést, amit amúgy is érzünk. Ha valakinek, akkor nekünk fáj a legjobban, ha nem sikerült feljutni. Az ember tudja, mennyi munkát tett ebbe bele, és persze a támogatók is örülnének. Ez talán a legrosszabb, hogy ott állsz készen, de nem tudsz elindulni, mert az időjárás nem engedi. Kivártuk a nagy havazást, jól sikerült az akklimatizációnk, és kiépítettük a Japán-kuloárt. Az első nekifutás után is bőven maradt bennünk erő. Csak 7050 méteren jártunk, nem volt komoly megterhelés. Még bőven maradtak tartalékaink. Nem az erőnkön vagy a tudásunkon múlott. Ez nagyon bosszantó, nem tudom szépíteni.
Lehet már tudni valami pontosabbat a következő célotokról?
Kiemelt célunk, hogy a Himalája Koronája (a 14 nyolcezres pótlólagos oxigén nélküli megmászása) sikeres magyar teljesítéséhez hozzájáruljunk. Ehhez a Sisapangma főcsúcsának bizonyított elérése, valamint a K2 és az Everest oxigén nélküli megmászása van hátra. A Kínai Hegymászó Szövetség szabálymódosításai miatt lehet, hogy újra kell gondolni a korábban publikált idei terveket, de hamarosan eláruljuk a részleteket.
