K2: a Hegyek Hegye Hír

A K2.

A hegymászók már a név hallatán is libabőrösek lesznek. Bár csak a második legmagasabb hegy a világon, jóval nehezebbnek tartják a Mount Everestnél. Alig néhány százan jutottak fel a csúcsára, szemben az Everest tízezer feletti sikeres megmászásával. Ami viszont sokkal beszédesebb: minden negyedik sikeres megmászóra jut egy haláleset. A magas objektív veszélyek (kő- és jégomlás, illetve lavina), valamint a hegy kiszámíthatatlan időjárásából következő hirtelen lecsapó extrém viharok miatt az egyik legveszélyesebb nyolcezres, ahol minden próbálkozónak tisztában kell lennie azzal, hogy a halál reális lehetőség.

K2: a Hegyek Hegye-1

Forrás: Red Bull

A 8611 méteres kolosszus Pakisztán és Kína Hszincsiang tartományának határán emelkedik, a Karakorum-hegység legmagasabb csúcsa. Létezéséről 1856 óta tud a nyugati világ, amikor az indiai szubkontinens pontos térképészeti felmérését végző csoport egyik vezetője, Thomas Montgomery alezredes egy betűből és egy sorszámból álló azonosítóval látta el a hegység legmagasabb csúcsait. K1, K2, K3, K4, K5, és így tovább. A K a Karakorum névre utalt. Később megegyeztek abban, hogy ahol lehet, a sorszámok helyett a helyi elnevezést használják, így lett a K1-ből Masherbrum, a K3-ból Gasherbrum IV, a K4-ből Gasherbrum II, a K5-ből pedig Gasherbrum I. A K2-nek azonban nem ismerték olyan nevét, amelyet a helyiek széles körben használtak volna. A Chogori elnevezés balti nyelven „Nagy Hegyet” jelent, de nem tudták bizonyítani, hogy ez a hegy valós elnevezése lenne. Montgomery ezért javasolta, hogy a régió felderítését végző egyik altisztjéről, Henry Haversham Godwin-Austenről nevezzék el a csúcsot. Bár ezt a javaslatot a Királyi Földrajzi Társaság elutasította, több korabeli térképre mégis felvezették, és a Mt Godwin Austen elnevezés a mai napig felbukkan néhol. Széles körben azonban ma is a K2 elnevezést használják.

K2: a Hegyek Hegye-2

Forrás: Red Bull

Korai K2 expedíciók

Megmászására az első komolyabb kísérlet már 1902-ben elindult. Oscar Eckenstein (a modern hágóvas feltalálója), Aleister Crowley, Jules Jacot-Guillarmod, Heinrich Pfannl, Victor Wessely és Guy Knowles 68 napot töltött a hegyen, melynek során öt komoly kísérletet tettek a csúcs elérésére az északkeleti gerincen. Kezdetleges korabeli eszközeik és ruházatuk mellett azonban egyéb tényezők is erősen gátolták őket, így csak a 6525 méteres magasságot sikerült elérniük.

1909-ben a felfedező kedvéről híres Szavojai Lajos Amadé, az abruzzói herceg vezetett expedíciót, amely már a ma normál útként használt délkeleti gerincen 6250 méterig jutott. Nehézsége és meredeksége miatt azonban ott elakadtak, és a nyugati gerincen, majd az északkeletin is próbáltak lehetséges utat találni, mindhiába. A herceg ezután kijelentette, hogy a hegyet lehetetlen megmászni, és inkább átvonult a Chogolisára, amelyről a csúcs alatt 150 méterrel fordultak vissza hóvihar miatt.

1938-ban az amerikaiak is jelezték érdeklődésüket a hegy első megmászására. A Charles Houston-vezette expedíció megállapította, hogy az abruzzói hercegről elnevezett délkeleti gerinc a leglogikusabb útvonal a csúcs elérésére. Ezen sikerült elérniük a 8000 méteres magasságot.

Egy évvel később egy szintén amerikai expedíció keretében Fritz Wiesner és csapata 200 méterre megközelítette a csúcsot, de a próbálkozás tragédiába fulladt, miután Dudley Wolfe, Pasang Kikuli, Pasang Kitar és Pintso meghalt a hegyen.

Charles Houston 1953-ban visszatért egy újabb amerikai expedíció vezetőjeként. Az expedíció stílusát és eszköztárát tekintve igencsak modernnek számított. Ennek persze többnyire külső, logisztikai okai voltak. Mivel a tapasztalt magashegyi serpákat nem látták szívesen Pakisztánban, a teherhordóként alkalmazott helyi hunzák pedig nem rendelkeztek hegymászó gyakorlattal, ezért Houston lemondott a magashegyi teherhordókról. Ez korlátozta a felszerelés mennyiségét is, továbbá azt eredményezte, hogy szándékosan nem vittek magukkal oxigénpalackot. Az angolok korábbi próbálkozásai az Everesten bebizonyították számukra, hogy a K2 mászható pótlólagos oxigén használata nélkül.

Houston végül egy nyolcfős csapatot állított össze, és a mai alpesi stílushoz hasonló stratégiával vágtak neki a hegynek június 20-án. Augusztus elsejére elérték a VIII. tábort, 7800 méteren, ott azonban egy heves vihar tíz napra csapdába ejtette őket.

A hatodik napon azonban Art Gilkey súlyosan megbetegedett, és világossá vált számukra, hogy csak lefelé mehetnek. Nem igazán hittek benne, hogy Gilkey-t meg lehet menteni, de az, hogy otthagyják, nem volt opció.

A vihar miatt még négy napig dekkoltak a sátorban, de Gilkey állapota annyira súlyosbodott, hogy augusztus 10-én az extrém lavinaveszély és a továbbra is tomboló hóvihar ellenére elindultak lefelé. Gilkey-nek kötélből, vászonból és hálózsákból eszkábáltak hordágyat, azon csúsztatták vagy eresztették a meredekebb szakaszokon.

7500 méter környékén egy meredek és nehéz jéglejtőt kellett keresztezniük.  Az egyik páros kicsúszott, a kötelükkel elsodorták a másik kvartettet is. A kötél végén Pete Schoening állt, aki a jégcsákányán és a vállán átvetett kötéllel mind a hat kicsúszott mászót megtartotta, megmentve így az életüket. Ezt a mozzanatot azóta is csak úgy nevezik, hogy „A Stand” (The Belay).

Mire azonban elérték a VII-es táborukat (7500 m), Gilkey közben eltűnt. A nyomokból lavinára következtettek, mások azonban úgy gondolják, Gilkey maga vágta el az őt rögzítő hevedert, hogy ne legyen tovább társai terhére, és azok magukat mentsék.

Ereszkedésük így is további öt napot vett igénybe, Többen súlyos fagyási sérüléseket szereztek. A hegy lábánál találtak egy törött jégcsákányt és néhány véres kődarabot, más nyoma nem volt Gilkey-nek. (1993-ban találták meg Gilkey földi maradványait, nem messze az alaptábortól.) Az alaptábor közelében emlékhelyet állítottak Gilkey-nek, amely később a többi, K2-n elhunyt mászó temetkezési és emlékhelyévé vált. A drámai expedíció az egyik leglegendásabb fejezetként vonult be a hegymászás történelemkönyvébe.

K2 1953-as expedíció útvonala

Forrás: Wikipedia

Houston 1954-ben is vissza akart térni, de arra az évre az olaszok kaptak engedélyt. Mivel az ő expedíciójuk sikerrel járt, Houston már 1955-ben nem élt a lehetőséggel, sőt, a hegymászással is felhagyott.

1954 – olasz elsőség a K2-n

Az olasz geológus és hegymászó, Ardito Desio számos expedíciót vezetett a világ legkülönbözőbb hegységeibe. A Karakorumba indított korábbi olasz expedíciókon felbuzdulva gondolta, hogy itt lenne az ideje egy nagyobb vállalkozásnak is. Az 1954-es olasz K2-expedíciónak tagja volt a korszak legnagyobb mászózsenije, Walter Bonatti is. Eléggé ellentmondásos módon, saját pozícióját féltve Desio kihagyta a csapatból a másik nagy olasz mászólegendát, Riccardo Cassint. Az expedíció költségvetése háromszor nagyobb volt, mint a britek 1953-as első sikeres Everest-mászása, és nyolcszorosa az egy évvel korábbi amerikai K2-próbálkozásnak. Nemzeti presztízskérdésként fogták fel, hogy az olaszoké legyen az elsőség. Desio ennek szellemében dirigálta a csapatot.

Az expedíció tragédiával indult. Az alaptáborba érkezést követően három héttel egy torokgyulladás szövődményeibe belehalt Mario Puchoz. A késésben lévő csapatot sorozatos viharok hátráltatták, mígnem már egyhónapnyi elmaradást halmoztak fel. Desio már a hazavonulás gondolatával játszott, amikor az időjárás hirtelen felkínált egy utolsó lehetőséget.

A csúcstámadás sem volt ellentmondásoktól és később évtizedeken át tartó vitáktól mentes. Desio Achille Compagnoni és Lino Lacedelli személyében jelölte ki a csúcsmászó párost. Bonatti feladata a pakisztáni Amir Mehdi társaságában az volt, hogy a csúcstámadáshoz tartalék oxigénpalackokat vigyen Compagnoniék számára. Utóbbiakkal megállapodtak, hogy 7900 méteres magasságban állítják fel a IX-es tábort, hogy Bonattiéknak kevesebb szintet kelljen mászniuk a nehéz palackokkal, amelyekért először még lejjebb kellett ereszkedniük 180 métert a VIII-as táborukból.

Compagnoniék azonban kb. 8150 m-es magasságban táboroztak le, ahová Bonatti és Mehdi nem tudott feljutni (feltételezések szerint ez szándékos volt Compagnoniék részéről, mert Bonattiban konkurenciát láttak). Bonattiék az oxigénpalackokat mintegy 8100 méteres magasságban deponírozták, de annyira késő volt, hogy rájuk sötétedett, és nem merték vállalni a visszamászást a VIII-as táborba. Sátor és hálózsák nélkül kényszerbivakoltak egy 50 fok meredekségű jéglejtőn, amelybe Bonatti csákányozott egy ülésre épphogy alkalmas párkányt.

Hajnalban Bonattiék levonultak, Lacedelli és Compagnoni pedig előbb lemászott a palackokért, majd azokat használva elindultak a csúcsra, amit aznap, 1954. július 31-én 18:00 órakor el is értek.

Lino Lacedelli a K2 csúcsán

Forrás: Wikipedia

Később mindannyian szerencsésen visszatértek az alaptáborba, de súlyos fagyásokat szenvedtek. A legrosszabbul Mehdi járt, aki szinte minden kéz- és lábujját elvesztette.

Lacedelli és Compagnoni a csúcstámadás után

Forrás: Wikipedia

Az expedícióról szóló első beszámolókban Lacedelliék sikere mellett egy szóval sem említették Bonattiék szerepét, akik a sikeres csúcstámadáshoz elengedhetetlen oxigénpalackokat szállították Compagnoniék számára. Sőt, a csúcsmászók később azzal vádolták Bonattiékat, hogy valamennyit „elszívtak” az oxigénből, ezért nekik a csúcstámadás közben, még felfelé kifogyott az oxigénjük. Ennek viszont meglehetősen csekély az életszerűsége, hiszen senki nem cipel feleslegesen ebben a magasságban kiürült oxigénfelszerelést a csúcsra, ráadásul a csúcsfotókon jól látható, hogy mindkét mászón ott a maszk, illetve annak az arcszőrzetre fagyott nyoma. (Igaz ugyan, hogy olasz mászók általában használtak maszkot és a hozzá tartozó oxigéntömlőt palack nélkül is nyolcezreseken, Compagnoni indoklása szerint azért, hogy felmelegítsék a belélegzett levegőt. Ez a technika ma is használt, csak tömlő nélkül.) Viszont a maszkok Lacedelliéknél voltak, Bonattiék anélkül pedig nem férhettek hozzá a palackok tartalmához. Úgyhogy sokkal valószínűbb, hogy az oxigén csak lefelé menetben fogyott ki.

Az évtizedekig tartó vita végére egy „három bölcsből” álló bizottsági vizsgálat tett pontot, amelyet az Olasz Hegymászó Szövetség (CAI) kezdeményezett. Ez szinte teljesen Bonatti verzióját találta meglapozottnak, így jelenleg ez a hivatalos álláspont.

Mérföldkövek a K2 mászástörténetében

1978 – az első amerikai siker

1978-ban az amerikaiak a Hegyek Hegyére, ezúttal a még megmászatlan északkeleti gerinc volt a céljuk. Az expedíciót az a James „Jim” Whittaker vezette, aki 1963-ban az első amerikai volt a Mount Everesten (akkor mászta át  elsőként Willi Unsoeld és Tom Hornbein a Nyugati-gerincet). Az útvonal 7900 méterig követi az északkeleti gerincet, majd a keleti fal tetején áttraverzál az Abruzzi-útra.

A csúcsra első párosként Jim Wickwire és Lou Reichardt ért fel szeptember 8-án este. Annak ellenére indultak csúcstámadásra, hogy Wickwire előbb ráborította a vizes lábast a hálózsákjára és a pehelyruhájára, később pedig leejtette a hegyről az egyetlen vizes kulacsát. Reichardtnak pedig felmondta a szolgálatot az oxigén-felszerelése, ezért ő anélkül mászott. Wickwire még a csúcson filmet próbált cserélni a fényképezőgépében, az iszonyú hideg miatt azonban annyira lassú volt, hogy közben rásötétedett. Mivel nem volt fejlámpája, nem tudott utánamenni a közben már ereszkedő Reichardtnak. Ezért minden idők egyik legmagasabb bivakját hajtotta végre, kb. 8450 méteren.

Másnap Rick Ridgeway és John Roskelley indult volna csúcstámadásra, de miután Wickwire előző este nem tért vissza, biztosak voltak benne, hogy mentőakció lesz, nem csúcsmászás. Legnagyobb meglepetésükre azonban a Palacknyak-kuloárból kiérve meglátták a velük szemben jövő Wickwire-t. Erősködött, hogy saját lábán lemegy, így Roskelley-ék folytatták, és társaik nyomán a mély hóban ők is elérték a csúcsot. Roskelley szintén nem használt pótlólagos oxigént.

Bár a felső táborba visszaérve Ridgeway és Reichardt még sikeresen felgyújtotta a hálózsákját a főző palackcseréje közben, végül mindannyian szerencsésen lejutottak a hegyről. Az alaptáborból azonban csak Ridgeway tudott saját lábán levonulni a civilizációba, Roskelley-t, Reichardtot és Wickwire-t helikopterrel evakuálták. Az 1978-as expedíció az amerikai expedíciós hegymászás egyik legemblematikusabb fejezete.

1986 – a lengyelek éve

1986 sajnos egyszerre volt nagyszerű és tragikus. Utóbbiról külön fejezetben lesz szó.

A lengyelek két új utat is nyitottak ebben az évben. Az elsőt a dél-délnyugati gerincen, expedíciós stílusban mászta a lengyel Wojciech Wróz, Przemyslaw Piasecki, valamint a szlovák Peter Bozik. A normál Abruzzi-gerincen történő ereszkedés során sajnos Wróz a Palacknyak-kuloárban (Bottleneck) lezuhant a fix kötélről és meghalt.

Az utat később Reinhold Messner nevezte el „Magic Line”-nak. Neki magának nem sikerült megmásznia (Michl Dacherrel próbálkoztak 1979-ben, de végül átnyergeltek az Abruzzira), de ennek az útnak több ismétlése is született azóta.

Nem úgy a nagyszerű lengyel páros által nyitott másik útnak a déli falon. Jerzy Kukuczka és Tadeusz Piotrowski 1986. július 8-án érte el a csúcsot az extrém lavinaveszélyes nyomvonalon, amely azóta a Lengyel-út nevet viseli. Ők is az Abruzzi-úton ereszkedtek le, kimerülten, két napja étlen-szomjan. Piotrowski 7900 méteres magasságban elvesztette a két hágóvasát, majd kicsúszott és lezuhant.

Piotrowski a lengyel téli alpinizmus történetének úttörője és egyik legmeghatározóbb alakja volt. Hazánkban magyarul is megjelent könyve a Világjárók sorozatban 1988-ban, "Viharban, fagyban" címmel. Mindenkinek melegen ajánlom, akit érdekelnek a magashegyi mászás történetei, alapmű. Sajnos három évvel később Kukuczkát is elvesztettük, aki a Lhotse déli falán zuhant le. Őt Messner mellett minden idők legnagyszerűbb magashegyi expedíciós hegymászójának tartják.

A Lengyel-utat még csak meg sem próbálták megismételni, Messner szerint öngyilkossággal egyenlő; a felette lógó függőgleccser miatt orosz rulett.

A japánok is leteszik névjegyüket

1981-ben Teruo Matsuura vezette sikerre az első expedíciót a délnyugati gerincen. A csúcsot Eiho Ohtani és a pakisztáni Nazir Sabir érte el.

Egy évvel később egy igencsak komoly logisztikát felvonultató japán expedíció sikerrel ostromolta az északi gerincet. Az expedíciót a Japán Hegymászó Szövetség szervezte, vezetői Isao Shinkai és Masatsugu Konishi voltak. A csapat hét tagja érte el a csúcsot két egymást követő napon, mindannyian pótlólagos oxigén használata nélkül. Ez volt az első siker az északi, kínai oldalon. Sajnos egyikük, Yukihiro Yanagisawa ereszkedés közben lezuhant és meghalt.  

1990-ben az északnyugati fal nagy részét is japánok mászták át, útjuk 8000 méteren csatlakozik az északi gerincbe.

Egyéb kiemelkedő teljesítmények

1991-ben Pierre Béghin és Christophe Profit elsőként mászta meg a K2-t alpin stílusban, tehát előzetesen telepített táborlánc és fix kötelek nélkül. Útvonaluk az északnyugati gerinc – nyugati gerinc nyomvonalat követte, majd átlósan átszelte az északnyugati falat, végül a japánok által nyitott északi gerinc úton érték el a csúcsot. Mászásuk már egy új korszak előszele volt.

2007 nyarán egy monstre orosz expedíció győzte le a nyugati falat. Vezetője az a Viktor Kozlov volt, aki két évvel korábban az Everest északi falán új utat nyitó expedíciót is vezette. Összesen 11 mászó érte el a csúcsot két egymást követő napon.

2007 őszén Gyenyisz Urubko és Szergej Szamojlov próbálkozott a K2 északi falának első megmászásával, terveik szerint ráadásul alpesi stílusban, de szinte téli körülmények és folyamatos havazás fogadta őket. Egy kazah expedíció (Vaszilij Pivcov vezetésével) épp akkor adta fel a Japán-út megmászását a mostoha körülmények miatt.

Gyenyiszék a második akklimatizációs körük során a Japán-úton 8300 méterig jutottak, de ha nincs vihar, megmászták volna a csúcsot. Ezután jött az idegtépő várakozás a megfelelő időjárási ablakra, ami sosem jött el. Ennek ellenére nekifutottak, de kénytelenek voltak visszafordulni az egymást követő lavinák, köd és havazás miatt. Feladni teljesen a hegyet azonban ekkor sem voltak hajlandók, ezért még egyszer nekivágtak a Japán-útnak az északnyugati gerincen, hogy legalább a csúcsot elérjék. Rettentően rossz időjárási körülmények között, havazásban és 100 km/órás szélben mászták a hegy felső szakaszát, és kitartásukat végül siker koronázta, október 2-án elérték a csúcsot.

Útvonalak a K2-n

K2 útvonalak

-    Abruzzi-gerinc, (délkeleti gerinc, normál út, 1)
-    Cesen/Baszk-út (dél-délkeleti pillér, 2)
-    Lengyel-út (déli fal direkt, Piotrowski/Kukuczka, 3)
-    Magic Line (Dél-délnyugati pillér, 4)
-    Nyugati-gerinc, 6
-    Nyugati-fal, 5
-    Északnyugati-fal, 8
-    Északnyugati-gerinc (Japán-út) 7
-    Északi-gerinc, 9
-    Északkeleti-gerinc, 10

Tragédiák

Ahogy az a fenti mászástörténetből is körvonalazódik, a K2 hamar notóriussá vált. Bár a „Kegyetlen hegy” elnevezést az amerikaiaknak köszönheti, a későbbiekben sokan megtapasztalhatták erejét. Főként az elképesztő erővel és hirtelenséggel lecsapó viharai tették hírhedté. Eddig közel kilencvenen vesztették életüket megmászása közben. Némely évek különösen tragikusak voltak.

A legemlékezetesebb és legfeketébb év 1986, éppen az, amikor több, mérföldkőnek számító teljesítmény is született a hegyen. A lengyelek ekkor másztak két új utat is, valamint ekkor történt az első női megmászás, ráadásul rögtön hárman is feljutottak: a legendás lengyel Wanda Rutkiewicz, valamint a brit Julie Tullis és a francia Liliane Barrard.

Az első áldozat két amerikai volt, John Smolich és Alan Pennington, akik a később Magic Line névre keresztelt útvonalra vetettek szemet, de egy lavina elsodorta őket.

Június 23-án Wanda Rutkiewicz első nőként, pótlólagos oxigén használata nélkül érte el a csúcsot. 30 perccel utána ért fel szintén palack nélkül Liliane Barrard, valamint férje, Maurice, továbbá még két spanyol és egy francia. Késő volt, lefelé a csúcs közelében mind a hatuknak bivakolniuk kellett. Másnap, az ereszkedés közben eltűnt a Barrard-házaspár. Liliane holttestét három héttel később a fal lábánál megtalálták, férjét csak 1998-ban.

Július 10-én a K2 legvadabb útjának megmászása után ereszkedés közben lezuhant a legendás Tadeusz Piotrowski. Hat nappal később a kiváló olasz Renato Casarotto vesztette életét, miután egy sikertelen szóló kísérletet követően a Magic Line-on, az alaptáborba való visszatérés közben gleccserhasadékba zuhant. Kimentették ugyan, de sérüléseit nem élte túl.

Augusztus 3-án Wojciech Wróz a Magic Line sikeres átmászása után, ereszkedés közben kicsúszott a fix kötél végénél a Palacknyak-kuloárban. Másnap Muhammad Ali, a dél-koreai expedíció szirdarjának kőomlás okozta halálát az Abruzzi-gerincen.

De mindez csak előszele volt a legmegrázóbb eseményeknek, amelyeket Kurt Diemberger a „K2 – álmunk és végzetünk” című könyvében oly érzékletesen és részletesen megírt.

Nemzetközi társaság, hét mászó verődött össze augusztus 3-án estére a 4-es táborban. Köztük Kurt Diemberger, az egyetlen még élő mászó a világon, aki két nyolcezresnek is első megmászója volt (Broad Peak, Dhaulagiri), valamint partnere, a brit Julie Tullis. Egy lengyel nő, Dobroslawa Miodowicz-Wolf, a brit Alan Rouse, valamint három osztrák: Alfred Imitzer, Hannes Wieser és Willi Bauer.

Érthetetlen módon nem indultak lendületből csúcstámadásra, hanem vártak egy napot nyolcezren. A csúcsot már csak hatan kísérelték meg (Wieser el sem indult), és csak öten érték el. Wolf felfelé megállt. Rouse, Imitzer és Bauer délután 4-kor felért a csúcsra. Visszafelé a hóban alva találták Wolfot, de rá tudták venni, hogy elinduljon velük lefelé. Diemberger és Tullis ekkor még felfelé tartott, a többiek kérésére sem fordultak vissza. Ők este 7-kor értek fel.

Lefelé Tullis kicsúszott, de Diemberger megtartotta. Viszont annyira késő volt, hogy a szabadban voltak kénytelenek éjszakázni. Másnap ők is elérték a 4-es tábort, ahol viszont kegyetlen vihar tört ki, amely napokra fogságba ejtette őket. Az élelmük elfogyott, de ami még nagyobb baj, a gázuk is, így nem tudtak havat olvasztani.

Tullis 7-ére virradó éjjel meghalt. A többiek a végelgyengülés határán még három napig várták a havazás csillapodását, majd 10-én, utolsó lehetőségüket megragadva, elindultak lefelé. Rouse olyan rossz állapotban volt, hogy őt a sátrában hagyták. Imitzer és Wieser néhány száz méterre a sátraktól esett össze és halt meg. Az utolsóként ereszkedő Wolf holttestét egy év múlva találta meg egy japán expedíció, a fix kötélhez kötve, a falnak támaszkodva.

Csak Bauer és Diemberger jutott le a 3-as táborba, azonban annak csak hűlt helyét találták, a vihar tönkretette. Ezért tovább ereszkedtek és elérték estére a 2-es tábort. Innen másnap Bauer saját erejéből leereszkedett az alaptáborba, Diembergerért pedig segítséget küldtek és letámogatták. Mindkettejüket helikopterrel evakuálták az alaptáborból, és sokszoros kéz- illetve lábujj amputáción estek át.

A 2008-as katasztrófa

Az 1986-osnál is feketébb volt 2008. augusztus elseje, amikor egyetlen nap leforgása alatt tizenegyen vesztették életüket a K2-n. Ez volt a K2 történetének legsúlyosabb tragédiája.

Ez már a K2 kereskedelmi expedíciós korszaka, ahol a mászók többsége erősen függött a hegyen lévő fix kötelek meglététől. A tragédiához azonban hibák és balszerencsés véletlenek sorozata vezetett.

A csúcstámadáskor magashegyi betegség tünetei miatt le kellett mennie a legtapasztaltabb hegyivezetőnek, a fix köteleket rögzítő serpák vezetőjének. Az irányítás nélkül maradt serpák a rendelkezésre álló kötélmennyiséggel rosszul gazdálkodtak, így a palacknyak aljánál elfogyott a kötél. Vissza kellett menniük visszabontani kötelet a Váll felé vezető lejtőről (ahová semmi szükség nem volt egyébként rájuk). Ezzel értékes időt veszítettek. Néhányan belátták, hogy ez nem fér bele, ezért visszafordultak. A többség folytatta felfelé.

A várakozás, és a Palacknyak kikötelezésének időszakában megtörténtek az első balesetek. Előbb egy szerb mászó zuhant le, majd az ő holttesttét leereszteni próbáló társaságból egy magashegyi teherhordó. A többség azonban tovább mászott, és bár túl későn (18:00-20:00 között), de aznap 18 mászó érte el a csúcsot.

Lefelé egyedül a csúcsot még időben, 15:00 órakor elérő baszk Alberto Zerain jutott át akadály nélkül a Palacknyakon. A többiek már 20:30-kor, sötétben értek ide. A norvégok előtt leszakadt egy jégtorony, elszakítva a fix kötelet, és elsodorva az egyik norvég mászót, Rolf Bae-t. Felesége, Cecile Skog és egy másik norvég saját erőből megoldotta a technikás lemenetet, és elérte a IV-es tábort.

Nem így a többiek. A sötétben ott rekedtek a jégomlás felett, fix kötél nélkül, kiürülőben lévő oxigénpalackokkal. Mivel a fix kötélre számítva nem volt náluk extra kötél és ereszkedő- illetve biztosítóeszköz, szabadon kellett volna kimászniuk a meredek jégfalat. Ez sokak képességét meghaladta. A csoport tagjai között pánik tört ki. Néhányan megpróbáltak lemászni a sötétben, mások a kényszerbivak mellett döntöttek, hogy kivárják a reggeli világosságot.

Néhányan sikeresen lemásztak a Palacknyakon, és elérték a IV-es tábort. Mások nem voltak ilyen szerencsések. Egy francia lezuhant. Nyolcan maradtak a Palacknyak felett éjszakára, köztük az ismert olasz mászó, Marco Confortola, valamint a Norit csapat holland vezetője, Wilco van Rooijen (mindketten palack nélkül másztak). Természetesen semmiféle bivakfelszerelés nem volt náluk.

Másnap reggel Confortoláék is elindultak lefelé. Az események innentől nem teljesen tiszták, a visszaemlékezések ellentmondásosak. Ami biztos, meghalt még három koreai, egy ír, egy pakisztáni magashegyi teherhordó és két nepáli serpa. A Palacknyak felett éjszakázók közül egyedül Confortola és Van Rooijen élte túl.

A 11 áldozatot követelő tragédiát több könyv is feldolgozta. „Felhőkbe veszve” címmel egy magyarul is megjelent a Park Könyvkiadó gondozásában, melyet a Libri jóvoltából az elsők között olvashattam. Készült több, nagyszerű dokumentumfilm is. Az egyik a „The Summit”, Nick Ryan rendezésében, a másik pedig az alábbi BBC által készített dramatizált változat.

Nők a K2-n

Hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a női mászók megjelenjenek a K2. Eleinte sokan úgy vélekedtek, hogy a hegy nők számára átkozott, hiszen az első öt nő, aki feljutott, vagy még a hegyről lefelé tartva, vagy később másik nyolcezresen életét vesztette. Köztük voltak koruk legerősebb női magashegyi alpinistái.

Fentebb már említettük Wanda Rutkiewiczet, Julie Tullist és Lilian Ballard-t. Rutkiewicz generációja legjobbja volt, ő később a Kancsendzöngán veszett oda.

A negyedik hölgy a K2 csúcsán a francia Chantal Mauduit volt, 1992-ben. A K2-t túlélte, igaz, hóvakság miatt Ed Viesteurs és Scott Fischer segítette le őt a hegyről, saját csúcskísérletüket beáldozva azért, hogy megmentsék. Mauduit hat évvel később, a Dhaulagirin, lavinában halt meg.

Az ötödik az angol Allison Hargreaves volt 1995-ben, aki korábban pótlólagos oxigén használata nélkül megmászta az Everestet. Őt is minden idők legjobb női magashegyi alpinistái között tartják számon. A rossz idő ellenére végigvitte a csúcstámadást de ereszkedés közben hat társával együtt meghaltak a gigászi viharban. Véres anorákját, beülőjét később megtalálták jóval lejjebb, és láttak egy holttestet is a közelben, de nem mentek hozzá közel, így a pontos azonosítás elmaradt. A feltételezések szerint a szél egyszerűen lefújta a hegyről.

Hargreaves különösen sok kritikát kapott a közvéleménytől, mivel várandósan is mászott (az Eiger északi falát szólóban), majd két pici gyermeke mellett is folytatta extrém himalájai vállalkozásait. Többen felhívták a figyelmet ugyanakkor, hogy azokat a férfiakat, akik apaként halnak meg a hegyen, a nyilvánosság előtt alig éri kritika. Hargreaves imádta a gyermekeit. Fia, Tom Ballard is kiváló hegymászó lett. Sajnos ő sincs már köztünk: 2019 telén az olasz Daniele Nardival együtt vesztek oda a Nanga Parbat Diamir-falán, amikor a Mummery-borda első téli megmászásával próbálkoztak.

Készült a hölgyekről egy remek dokumentumfilm, még 2004-ben (sajnos nem beágyazható, kattints a linkre!):

WOMEN OF K2 from Jennifer Jordan on Vimeo.

A helyzet azóta nagyon sokban változott, számos női siker született. Az első nő, aki megmászta a K2-t és még ma is él, Edurne Pasaban volt. Hatodik nőként állt a K2 csúcsán, 2004-ben. Ő teljesítette a hölgyek közül bizonyítottan elsőként a 14 nyolcezrest. Az osztrák Gerlinde Kaltenbrunner pedig, aki ezt a sorozatot elsőként teljesítette palackozott oxigén használata nélkül, 2011-ben éppen a K2-vel tette fel az i-re a pontot, ráadásul az északi gerinc megmászásával.

Szintet lép a síalpinizmus

Andrzej Bargiel 2018-as első lesiklása a K2-ről nagyságrendileg akkora ugrás volt a nyolcezresek világában, mint amit az első alpin stílusú, majd pedig a gyorsasági mászások hoztak.

A K2 megsíelése az 1990-es évek eleje óta mozgatja a magashegyi síalpinisták és extrém sízők fantáziáját. Ekkoriban a szlovén síalpinista és extrém síző, Davo Karnicar, valamint a dél-tiroli extrém magashegyi mászó és gyorsasági rekorder Hans Kammerlander síelte egymás után a himalájai óriásokat.

A K2-n először a szlovén Davo Karnicar próbálkozott. Bár rendkívül tapasztalt extrém sízőnek számított, a K2 volt az első nyolcezrese, 1993-ban. Világra szóló siker lett volna, ha első próbálkozásra sikerül neki a síelés is. Pechére azonban a 8000 méteres magasságban depózott léceit egy vihar lefújta a hegyről, így a csúcstámadás során már nem voltak ott, ahol hagyta őket. A csúcsot sikerült elérnie, de a lesiklást így lehetősége sem volt megpróbálni. Két évvel később lesíelt az Annapurnáról, majd 1996-ban a Sisapangmáról. 2000-ben pedig ő volt az, akinek az Everest első, tejes hosszában történő lesiklása összejött. A nepáli normál úton, palackozott oxigént használva érte el a csúcsot, majd lecsatolás nélkül lesíelt az alaptáborba.

Még egyszer, 2017-ben visszatért a K2-re (bár családjának korábban megígérte, hogy nem fog), amely mindaddig ellenállt minden síelési próbálkozásnak. Az akklimatizáció során az 1-es táborból lesíelt. Egy komolyabb hátsérülés viszont meggátolta, hogy éles próbát tegyen, így üres kézzel jött haza Pakisztánból.

Karnicar után a dél-tiroli Hans Kammerlander vette fejébe, hogy megsíeli a K2-t, miután elsőként síelt le a Mount Everestről, 1996-ban. (Nem teljes hosszában, egy 300 méteres, meredek, hómentes, jeges-sziklás mix szakaszon le kellett csatolnia. Cserébe felfelé felállította az északi normál út gyorsasági rekordját, 16 óra 40 perces idővel, amit a mai napig nem sikerült senkinek túlszárnyalni.)

Kammerlandert egyetlen hegy sem állította akkora kihívás elé, mint a K2. 1994-ben az alaptábor felé gyalogolva tudta meg, hogy nem kapott mászóengedélyt. Négy évvel később a Kancsendzönga és a Manaszlu után tervezte a K2-t, egy szezonban három nyolcezres, köztük a két legnehezebb. A Kancsendzöngáról történő ereszkedés közben azonban lábujján fagyási sérüléseket szenvedett, ezért a K2-ről már szó sem lehetett.

A következő évben ismét ott volt a hegyen. Társával, Konrad Auerrel a csúcs alatt 170 méterrel az extrém mély hó és lavinaveszély miatt visszafordultak. 2000-ben újra nekifutott, ekkor azonban három hét folyamatos havazás után próbálkozás nélkül volt kénytelen hazakullogni.

2001-ben végül, ötödik próbálkozásra sikerült megmásznia a csúcsot, a kiváló francia alpinista, Jean-Christophe Lafaille társaságáben, a Cesen-úton. A csúcson lécet csatolt, de csak néhány száz métert ereszkedett, amikor bezárultak a felhők, majd lezuhant közvetlenül mellette egy koreai mászó. A látási viszonyok és a megrázó élmény hatására még a Palacknyak felett megszakította a síelést. Többé nem tért vissza a K2-re.

A 2000-es évek közepén ketten is életüket adták a próbálkozásért. Az olasz Michele Fait 2009-ben zuhant le a hegy alsó szakaszán síelés közben, míg a svéd Fredrik Ericsson 2010-ben, csúcstámadás közben halt meg. Egy kimozduló szikla kibillentette az egyensúlyából és 1000 métert zuhant.  

Szintén 2009-ben az amerikai a hegyet több részletben. A mély hó miatt annyira lassúak voltak, hogy délután 3-kor 200 méterrel a csúcs alatt visszafordultak. 50 méterrel lejjebb Watson felcsatolt, majd lesíelt a Palacknyak-kuloáron és a Vállon. A 3-as táborban lecsatolt, a Fekete Piramison és a House-kéményen lemászott, majd a 2-es táborban csatolt újra, és onnan lesíelt az előretolt alaptáborba. Bár több médium ezt a K2 történelmi első megsíeléseként hozta le, ez igencsak messze állt a valóságtól. Viszont kétségtelen, hogy ő volt az első, aki lesíelt a Palacknyak-kuloáron.

Érdemes még megemlíteni a német Luis Stitzingert, aki 2011-ben a Vállról, 8050 méterről lesíelt az Abruzzi-gleccserre. Egy szintben kb. 200 méteres, mászós szakaszon, a 3-as tábor közelében neki is le kellett csatolnia.

Kammerlander, Karnicar, Watson és Stitzinger is úgy gondolta, hogy a teljes hosszában való lesiklás csak a Cesen-úton lehetséges, amennyiben megfelelőek a hóviszonyok. Andrzej Bargiel azonban egy ennél jóval kockázatosabb nyomvonalban látta a lehetőséget: a Cesen-utat a Lengyel-úttal kombinálva, a déli falon át.

Bargiel először 2017-ben próbálkozott, amikor Karnicar. A média által várt versenyfutás azonban elmaradt. Karnicar megsérült, Bargiel pedig a lavina- és kőhullásveszélyre való tekintettel bölcsen visszafordult.

2018-ban azonban visszatért. Akklimatizációként a Gasherbrum II megsíelését tervezte. A folyamatos havazás miatt azonban éles kísérletet sem tudott tenni a hegy megmászására (ez hiúsította meg Klein Dávid és Suhajda Szilárd kísérletét is a Gasherbrum I-en.) Mivel szorította az idő, ezért inkább átment a K2-höz, hogy ott szerezze meg az akklimatizációt. Ott pár nap pihenőre kényszerült influenza jellegű betegség miatt, de hamar meggyógyult.

Első akklimatizációs köre alkalmával elérte a 3-as tábort (non-stop), majd lesíelt onnan. A Messner-traverz és a Lengyel (Kukuczka-Piotrowski) utak kombinációján jött le. A terep extrém veszélyes a belógó jégtornyok miatt, de sível pár perc alatt áthaladt a veszélyes szakaszon. Tudta, hogy ez lehet a siker kulcsa, így nagyon bizakodó volt a folytatást illetően.

A második akklimatizációs kör alkalmával elérte a 4-es tábort, 7800 méteren. Ezután már "csak" az időjárásnak kellett megfelelőnek lennie a csúcskísérlethez.

Az első kedvezőnek tűnő időjárási ablakot kihasználva július 19-én indult el felfelé, a Cesen-úton. Egyenesen a 2-es táborba ment, ahol már Janusz Golab várta. A 3-as tábort már együtt érték el, ahol viszont Golab rosszul lett: rheumatikus fájdalmak gyötörték, gyakorlatilag mozdulni alig bírt. Az alaptábori csapat drónnal küldött fel neki orvosságot. Csúcsmászásra azonban nem gondolhatott, így Andrzej egyedül maradt.

Ez sem riasztotta vissza. Egyedül mászott fel a 4-es táborba (ahogyan egy évvel később Suhajda Szilárd is), majd onnan július 22-én 11:28-kor elérte a K2 csúcsát, pótlólagos oxigén használata nélkül.

A neheze azonban csak most jött, megkönnyebbülésről szó sem lehetett. Andrzej becsatolt, és óvatosan lesíelt a Palacknyak-kuloáron. Közben azonban egyre jobban jöttek fel a felhők, és kezdtek romlani a látási viszonyok. Ilyen terepen whiteoutban nem lehet síelni. Andrzej a 4-es táborban megállt, és tanácskozott az alaptábori csapattal. A hegy felhőgallért húzott, lejjebb teljesen tiszta volt az idő.  Andrzej kockáztatott, és tovább indult lefelé.

Szerencsére a felhőből a Vállat elhagyva kiért, így a legkényesebb szakaszokon tökéletesen látta a terepet. Jól sikerült a Messner-traverz, majd a Lengyel-út megsíelése is. Este 7 körül érte el a hegy lábát.

Bár a lesiklásról készült dokumentumfilmben megszólaltatott amerikai sztár, Hilaree Nelson „korábban soha nem hallotta Bargiel nevét”, a lengyel síalpinista minden volt, csak tapasztalatlan nem. Korábban már lesíelt a Broad Peak, a Manaszlu és a Sisapangma csúcsáról. A Manaszlun gyorsasági rekordot állított fel, valamint rekordidő alatt teljesítette a Hópárduc címhez szükséges hétezreseket.

A teljesítményen túl abban volt korszakalkotó az expedíció, ahogyan a drónt használták a terep felderítésére. Közelről tudtak előre „bejárni” olyan terepszakaszokat, amelyeket e nélkül csak éles kísérlet közben, komoly rizikót vállalva tudtak volna megtenni. Ez volt továbbá az első alkalom, hogy drónnal küldtek fel gyógyszert egy több ezer méterrel magasabban lévő táborba.

A drón segítségükre volt egy mentésben is: a Mazeno-gerinc Arany Jégcsákány-díjas első megmászója, Rick Allen lezuhant a Broad Peak csúcsgerincéről, és kb. 7300 méteres magasságban, egy hasadékokkal szabdalt gleccseren próbált egyedül lejutni. A drónt felküldték 7300 méterig, ezzel egyrészt jeleztek Ricknek, hogy tudják, hogy életben van, majd navigálták vele a gleccserhasadékok között. Onnan már a segítségére érkező mászók vették át és segítették le az alaptáborba.

Bargiel K2 megsíeléséről a Red Bull készített szenzációs, egész estés dokumentumfilmet, melyet erre a linkre kattintva tudtok megtekinteni.

Magyar kísérletek

A K2 első magyar megmászása komolyan először a később Erőss Zsolt nevével fémjelzett Magyarok a világ nyolcezresein program keretében merült fel, melyet 2002-ben Ozsváth Attila és Kollár Lajos alapított. Első céljuk lett volna a Hegyek Hegye, de végül szponzori nehézségek miatt Erőss az Everestre indult, melyet pótlólagos oxigén használatával meg is mászott. Ozsváth a Karakorumba utazott, ahol azonban örökre nyoma veszett. Személyében a magyar hegymászás minden idők talán legjobb hazai magashegyi alpinistáját veszítette el, akinek olyan, nemzetközileg is kiemelkedő mászások fűződtek a nevéhez, mint a 6904 m magas Thalay Sagar északi falának átmászása, vagy a 6803 méteres Kedarnath Dome keleti falának első átmászása.

Az első konkrét kísérletre 2005-ben került sor, a már említett magyar nyolcezres program keretében. A hegyen nagyon kedvezőtlen körülmények uralkodtak. Erőss Zsolt csúcskísérlete során kimászta a Palacknyakot, de a romló időjárás miatt kb. 8350 méteres magasságból visszafordult.

Két évvel később ismét visszatértek, egy igencsak népes, 11-tagú expedícióval, végül azonban a rossz idő miatt a szomszédos Broad Peaket mászták meg. A programnak több kísérlete a K2-n nem volt.

2015-ben Suhajda Szilárd és Varga Csaba, korábbi Broad Peak-sikerükön felbuzdulva a K2-nek vágott neki. 7400 méterig jutottak. Szilárd egy évvel később, immáron Klein Dávid mászótársaként tért vissza a hegyre, az általuk elért legnagyobb magasság 6900 méter volt. Sem 2015-ben, sem pedig 2016-ban nem jutott fel egyetlen hegymászó sem a K2 csúcsára. A 2016-os szezonnak egy gigászi lavina vetett véget, melyet a csúcs felé tartó hegymászók csak annak köszönhetően úsztak meg, hogy a tervezettnél egy nappal később indultak el felfelé, így a lavina a teljesen üres 3-as tábort borotválta le a hegyről.

Ezen előzmények után Klein Dávid és Suhajda Szilárd 2019-ben újra a K2-t vette célba. Ezúttal kitartásuk és türelmük mellett a hegy is kegyeibe fogadta őket, és Suhajda Szilárd 2019. július 25-én 12:02 perckor pótlólagos oxigén használata nélkül feljutott a K2 csúcsára.

A tél utolsó bástyája: a K2

Miközben Földünk legmagasabb nyolcezresét, a Mount Everestet már 1980-ban sikerült télen megmászni, és 1988-ra a tizennégy nyolcezres fele sorra került, a K2-n 1988-ban volt az első próbálkozás, amely után a másodikra tizenöt évet kellett várni.

1987/88 telén a téli himalájai mászás úttörői, a lengyel jégharcosok szerveztek gigászi nemzetközi expedíciót, 13 lengyel, 7 kanadai és 4 brit mászó részvételével. A legnagyobb elért magasság 7300 méter volt, ahol 3-as táborukat állították fel. Hurrikán erejű szél és fagyási sérülések visszafordulásra kényszerítették a csapatot.

2002/2003 telén ismét lengyel kezdeményezésre, a legendás Krzysztof Wielicki vezetésével indult 14-tagú, lengyel-kazah-üzbég-grúz expedíció. Ezúttal északi oldalról, az északi gerincen támadták a hegyet. Az elért legmagasabb pont 7800 méter volt. Piotr Morawski, Marcin Kaczkan és Gyenyisz Urubko 7650 méteren állította fel a 4-es tábort. A csúcstámadásra induló Urubko és Kaczkan ennek a tábornak már csak hűlt helyét találta, a vihar letépte a hegyről, ezért Urubkóék egy kis bivaksátorban töltötték az éjszakát, 7750 méteren. Urubko még kb. 50 métert feljebb mászott, kötelet is rögzített. Kaczkan kialakuló agyödémája azonban megpecsételte a csúcskísérlet sorsát, a lengyel mászót Urubko mentette le a hegyről.

2011/12 telén egy kilenc fős orosz expedíció próbálkozott, mégpedig a Cesen-úton. 7200 méteres magasságot sikerült elérniük. Hurrikán erejű szél, és a Vitalij Gorelik mindkét kezét ért fagyás miatt voltak kénytelenek visszafordulni. Később a Gorelik helikopteres evakuálására tett kísérlet a romló időjárási viszonyok miatt meghiúsult, és a mászó tüdőgyulladás, majd szívroham miatt meghalt. Az expedíciót ekkor lefújták.

Miután 2016-ban az utolsó előtti nyolcezrest, a Nanga Parbatot is sikerült megmászni télen, érezhetően megnőtt az érdeklődés az utolsó „nagyvad” levadászására.

2017/18 telén egy ígéretes lengyel expedíció célozta a K2-t. A Jégharcos legenda, Krzysztof Wielicki vezette a vegyes összeállítású csapatot, melynek húzónevei Marcin Kaczkan, Adam Bielecki és Gyenyisz Urubko voltak. Ambiciózus tervvel érkeztek: a Cesen-úton szerettek volna feljutni, stílusosan.

Az expedíció azonban komoly problémákkal szembesült. A Cesen-úton a téli, száraz körülmények között állandó volt a kőhullás, amely két mászó sérülését is okozta, köztük Adam Bieleckiét. Több mint egy hónapjuk ráment, mire kénytelenek voltak belátni, hogy ez az út túl veszélyes. Ekkor átnyergeltek az Abruzzi-gerincre, de a táborlánc és fix kötelek telepítését nulláról kellett kezdeni. A csapatban komoly feszültségek alakultak ki Urubko és a lengyelek között. Urubko úgy érezte, a többség nem elég eltökélt, és nem is igazán kezelik őt teljes értékű csapattagként. Mindezt blogján megírta, és erről a csapattagok is az internetről értesültek.

Az esélyeiket tovább rontotta egy váratlan esemény: a Nanga Parbaton a francia Elisabeth Revol és a lengyel Tomasz Maczkiewicz a csúcs elérése után bajba került. Mivel senki más nem volt a közelben, a lengyel K2-expedíciót kérték fel a mentésre. Wielicki a két legerősebb mászót, Bieleckit és Urubkót jelölte a feladatra, akik egy helikopteres akció után lehozták a félholt Elisabeth Revolt. Tőle tudták meg, hogy Tomek helyzete reménytelen, őt a hegy örökre magához vette.

Mire visszatértek a K2-höz, vészesen fogyott az idő. Főleg úgy, hogy Urubko számára a tél február 28-ig tart. (A hivatalosan elfogadott téli mászási időszak december 21. és március 21-e között van.)

Denis Urubko a K2-n télen

Forrás: Denis Urubko

Urubko mindenképpen akart tenni egy csúcskísérletet február vége előtt, az időjárás-előrejelzés azonban nem volt kedvező. Próbálta meggyőzni Bieleckit, hogy tartson vele, ő azonban várt volna egy kedvezőbb ablakra. Urubko ezért titokban, egyedül indult csúcstámadásra, még rádiót sem vitt magával. Kamikazénak tűnő akciója során kb. 7600 méteres magasságot ért el, ahol előbb leszakadt alatta egy hóhíd, majd a közben méretesre hízott hóviharban már semmit sem látott, ezért visszafordult. Magánakciója miatt a csapat hazaküldte. Ezzel megpecsételődött az expedíció sorsa is, hiszen Bielecki mellett nem volt hasonló képességű mászó a csapatban, aki reális esélyekkel próbálkozhatott volna, Bielecki számára pedig a szóló nem jött szóba.

2018/19 telén két expedíció is próbálkozott párhuzamosan. Az egyikük a téli specialista baszk Alex Txikon vezette csapat (Txikon a Nanga Parbat egyik első téli megmászója), a másik pedig egy orosz-kazah-kirgiz koprodukció, Vaszilij Pivcov és Artyom Braun vezetésével, komoly téli magashegyi tapasztalattal. A K2 azonban nekik is ellenállt. Az oroszok 7465 méteres magasságig jutottak, miközben Txikonék a Nanga Parbaton keresték az eltűnt Daniele Nardit és Tom Ballardot. A két alpinista a Mummery-borda első téli megmászásával próbálkozott, de lavinában odavesztek.

2019/20 telén végül csak egyetlen expedíció jelent meg a K2 alaptáborában, miután Gyenyisz Urubko, Don Bowie és Lotta Hintsa minden idejét a Broad Peakre szánta, sikertelenül. A Mingma Gyalje Serpa által életre hívott, félig kereskedelmi K2-expedíció elég gyenge lábakon állt, nem is nagyon tudtak értékelhető eredményt felmutatni.

A világjárvány minden bizonnyal sokak tervét keresztül húzza, így a cikk írásakor nem lehet tudni, lesz-e éles próbálkozás a következő télen. Korábban a 2018/19-ben már próbálkozó grúz-kirgiz-kazah csapat, valamint a Seven Summit Treks nepáli kereskedelmi expedíciószervező ügynökség jelentett be téli expedíciót a K2-re a következő téli szezonra. A lengyelek már korábban jelezték, hogy ők legalább egy évvel elhalasztják a következő próbálkozásukat.