- Futás
- Hegymászás
- Kerékpár
- Túra
- Sí
A hegy lábánál azonban több tucatnyian gyülekeztek. Sokak számára az elsőségért járó dicsőség lehetősége volt igazán csábító, mások életük kalandját látták benne. Ami biztos, hogy hiába voltak több mint hatvanan az alaptáborban (mászók és serpáik fele-fele arányban), a névlistát böngészve egy kezünkön megszámolhattuk azokat, akiknek volt reális esélye akár csak palackkal elérni a csúcsot téli körülmények között. Ahogyan azt is előre sejteni lehetett, hogy lesz, aki életével fizet majd a próbálkozásért. Végül öten nem térhettek haza szeretteikhez.
Egy egészen furcsa, hibrid expedíciós felállás alakult ki, miután a legismertebb és legnagyobb nepáli expedíciószervező ügynökség, a Seven Summit Treks fizetős expedíciót hirdetett a K2 első téli megmászására. Az igencsak véleményes lépés kiváló marketingeszköz, ugyanakkor a téli K2 nem a tavaszi Everest. Veszélyes játék elhitetni nem annyira kompetens mászókkal, hogy kellő segítséggel feljuthatnak télen a K2-re. Ráadásul a cégnek a jól bejáratott Everest esetén sem makulátlan a halálozási mérlege. Az üzleti etikájukról nem is beszélve...
Egy ilyen ajánlat azonban sok mászó számára csábító volt, hiszen az egyik legfontosabb faktor a sikerhez a kellő mennyiségű munkaerő. Joggal hihették, hogy ha sokan vannak, sok serpa segít a hegy normál útjának fix kötelezésében, az oxigénpalackok cipelésében, akkor az esélyek a csúcs elérésre sokszorosára nőnek. Az egyik résztvevő, Noel Hanna egyenesen , hogy ha három vagy négy fős expedícióról lett volna szó, akkor fel sem merült volna benne, hogy menjen. Persze arról a többségnek aligha volt fogalma, milyen is valójában a K2 télen, de az optimizmus érthető. A szervező részéről pedig egyértelmű volt az üzleti modell: a nagy létszámú kereskedelmi mászó képes finanszírozni azt a logisztikát, amellyel kompetensebb mászók elérhetik a csúcsot. Húzó névnek leigazolták expedícióvezető pozícióba a katalán Sergi Mingotét, akinek a "14 nyolcezres palack nélkül 1000 nap alatt" projektjét derékba törte a koronavírus. Valójában azonban Mingote csak papíron volt expedícióvezető, a hegyen független mászóként mozgott a chilei Juan Pablo Mohrral. Palack nélkül szerették volna elérni a csúcsot. Ezen kívül barátja, Carlos Garranzo és az olasz Mattia Conte tartozott abba a körbe, amelynek Mingote tapasztalata okán irányítója volt.
A nyugati mászók tapasztalata és tudása a spektrum két végpontja között mozgott, ennek megfelelően vettek igénybe szolgáltatási csomagot a szervező Seven Summit Trekstől. A többség mindent kért: serpa kísérőt, palackozott oxigént, magashegyi táborokat. Mások csak alaptábori ellátást kértek, a hegyen már önállóan kívántak mozogni és dönteni, készek (és képesek) voltak akár a fix kötelezésben is segíteni. Utóbbiak közé tartozott a dél-tiroli Tamara Lunger.
A 34 éves mászónő az egyik legerősebb magashegyi mászó a világon. 23 évesen a legfiatalabb nőként mászta meg a Lhocét, palack nélkül. 2014-ben pótlólagos oxigén használata nélkül jutott fel a K2-re nyáron. A síalpin versenyzői háttérrel rendelkező Tamara teljesítményei felkeltették az olasz téli nyolcezres specialista Simone Moro érdeklődését, aki több téli projektjére is meghívta. 2015-16 telén a Nanga Parbat befejezetlen Messner-útjának megmászását feladták, majd csatlakoztak Alex Txikon csapatához. Végül ennek az összefogásnak eredményeként sikerült elsőként megmászni télen a Nanga Parbatot, amelynek csúcsát Simone Moro, Alex Txikon és a pakisztáni Muhammad Ali Sadpara érte el. A csúcstámadó csapat tagja volt Tamara is, de súlyos gyomorproblémáit követően kb. 70 méterrel a csúcs alatt visszafordult, mert úgy érezte, hogy ha felmászik a csúcsra, lefelé már segítségre lesz szüksége, és nem akarta a társai életét veszélybe sodorni. Cserébe a négyes tábor felé történő szóló ereszkedés közben lezuhant, és csak a szerencsének köszönheti, hogy túlélte. Társainak csak az alaptáborba leérve merte elmondani, mi történt.
A következő évek kevés sikert és sok egészségügyi problémát hoztak Tamara számára. Rengeteg problémája volt a térdével, majd a gerincével. Moróval sikertelenül próbálkoztak új úttal a Kancsendzöngán. Szibériában, az isten háta mögött megmásztak egy háromezrest télen. Tavaly télen ismét az olasz mászóval akarták a Gasherbrumokat keresztezni. A kísérlet kis híján tragédiába fulladt, miután Moro gleccserhasadékba zuhant. Tamara a puszta kezével fogta a kötelet, amely megmentette Moro életét.
2020 nyarán egy road trip keretében beutazta Olaszországot, minden tartomány legmagasabb pontját megmászta, meg még ami belefért. Az utazás, az élmény, a mászás öröme jót tett a lelki világának. Készen állt az új kalandra. Amikor pedig ősszel a román Alex Gavan felhívta, azonnal tudta, miről van szó: A K2-ről télen.
Tamara elárulta, hogy még mielőtt Alexnek igent mondott volna, azért megkérdezte Simone Morót, hogy lenne-e kedve vele tartani a K2-re, és Moro majdnem rá is bólintott. Csakhogy időközben Alex Txikon is megkereste az olasz mászót, aki a K2 várható cirkusza helyett inkább a Manaszlut választotta, a "harmadszorra sikerülni fog" jegyében. Tamarát viszont nem érdekelte a Manaszlu, ő csak a K2 hívását hallotta.
Bár Tamara és Alex még nem mászott együtt, korábban több expedíción keresztezték egymást az útjaik, és úgy érezték, teljesen egy hullámhosszon vannak. Izgatottsággal telve várták a téli K2 expedíciót. Az SST engedélyén, de teljesen független párosként terveztek mozogni a hegyen. Vittek 600 méternyi fix kötelet, hogy ha úgy adódik, ne függjenek mástól. Palackozott oxigént nem használtak, ahogy magashegyi teherhordókat sem. A szükséges felszerelésüket maguk mozgatták a hegyen. Csak alaptábori szolgáltatásokat kértek az ügynökségtől.
Tamara kifejezetten kérte az SST-t, hogy ne hozzák nyilvánosságra a nevét a K2-re készülők listáján, de ezt a cég nem tartotta be. Ezzel nagyon felbosszantották őt, mert szándékosan nem akart kommunikálni semmit az indulásáig.
"Abban sem voltam biztos, hogy a koronahelyzet miatt egyáltalán repülhetek-e. Addig nem akartam bejelenteni semmit, amíg nem ülök a repülőn. Iszonyú mérges lettem, amikor megláttam, hogy mégis lehozták a nevem. Nem akartam interjúfelkéréseket, hírverést. Ilyenkor mindig jönnek azok, akik lehúznak, hogy te álmodozó, ugyan mit akarsz ott. Nem volt szükségem ezekre a negatív energiákra, hiszen ezek csak olajat öntenek az egyébként is meglévő kétségeid tüzére. Simonével más volt, mert ő mindig tartott sajtótájékoztatót. Ettől nekem mindig olyan érzésem volt, hogy az egész világ várja tőlem az eredményt, ez túl nagy terhet rakott rám. Így, hogy egyedül indultam, elkerülhettem a médiafigyelmet, és sokkal nyugodtabban várhattam a kalandot."
Az előzetes összhang Alexszel azonban élesben megtörni látszott.
"Simone mellett megszoktam egyfajta stílust és dinamikát, mindenki tudta a dolgát - kezdi a történetet Tamara. - Alex teljesen másmilyen volt. Én gyakorlatiasabb vagyok, szeretek haladni, már a trekking során is általában Sergiékkel a csoport elején mentem, sokat viccelődtünk, nagyon jól megértettük egymást a spanyolokkal. Alex kissé elvarázsoltabb, szeret megélni minden pillanatot, fotózgat. Igazi spirituális lélek, ám egy kissé körülményes. A hegyen az akklimatizációs körök alkalmával sötétben ért fel a táborba. Próbáltam neki jelezni, hogy ez így nem annyira jó, de mindig elviccelte, próbálta humorral elütni, hogy 'ne sugározzak negatív energiát'.
Az elmúlt öt évben Simone mellett a legjobb téli expedíciós iskolát kaptam. Szerintem nem fér bele, hogy sötétben még kint bóklásszunk. Mindent el kell kerülni, ami miatt esetleg fagyási vagy bármilyen sérülést szerezhetsz. Minden mozdulatnak tökéletesnek kell lennie. A sátorból már úgy kell kilépned, hogy rajtad a beülő és a hágóvas, és amint kilépsz, indulnod kell.
Úgy érezte, hogy nem vagyok jó csapatjátékos, pedig én éppen a csapatunk érdekében osztottam meg ezeket a tapasztalataimat. Ő egy nagyon spirituális lélek, és lehet, hogy ezek a gyakorlatias észrevételek rosszul estek neki. Ebből egy elég kellemetlen vita kerekedett, aminek a végén közöltem, hogy számomra itt a vége a közös mászásnak."
2021. január 16-án 16:45-kor három expedíció tíz nepáli mászója a világon elsőként feljutott a K2 csúcsára. Egyikük, a gurka Nirmal Purja későbbi elmondása szerint nem használt palackozott oxigént.
Miközben az egész világ a serpák sikerét ünnepelte, és a csúcsmászók a legfelső tábor felé ereszkedtek, a hegyen második akklimatizációs körét töltő Sergi Mingote és Juan Pablo Mohr is lefelé tartott, miután aludtak egyet 7300 méteren. Már az 1-es tábor magasságában jártak, amikor Mingote kicsúszott és mivel valamilyen oknál fogva nem volt biztosítva a fix kötélhez, egészen a hegy lábáig zuhant. Tamara és Alex csak néhány méterre voltak, így ők értek oda először a válságos állapotban lévő sérülthöz.
"Bár már volt hasonló tapasztalatom (2010-ben a Cso Ojun segítettem lehozni Walter Nones holttestét, az is traumatikus élmény volt), nagyon ijesztő volt odamenni a lezuhant Sergihez. Irtózatosan állapotban volt. Már nem volt eszméleténél. Még körülbelül egy óra tizenöt percig lélegzett de azt is csak nehezen. Végig beszéltünk hozzá, megmozdítani nem mertük, nehogy egy esetleges gerincsérülés miatt még nagyobb bajt csináljunk. Nem igazán tudtuk megítélni, mennyi remény van a túlélésére. Aztán feljött egy orvos az alaptáborból, Tomaz Rotar (a szlovén mászó az SST kliense volt - PL). Azonnal mondta, hogy ezt a fejsérülést nem lehet túlélni."
A katalán mászó Lungerék kezei között halt meg. A tragédia megrázta az expedíció tagjait, Tamarát különösen. Néhány nappal később Alex Gavannal szétváltak útjaik. Alex úgy döntött, hogy a nepáliakat a siker után Szkarduba szállító helikopterekkel ő is hazamegy. Tamara azonban maradt.
"Teljesen le voltam sokkolva, ahhoz is két-három nap kellett, hogy egyáltalán az érzéseimet ki tudjam magamból adni. Sergi holttestét 17-én szállította el a helikopter. Az egészet a barátja, Carlos Garranzo intézte, aki súlyos emésztőrendszeri problémái miatt már korábban elhagyta az alaptábort, de még Iszlámábádban volt, amikor a tragédia megtörtént. Ezután JP is csak kóválygott az alaptáborban, nem igazán tudta, hogy mit tegyen, menjen-e ő is haza vagy maradjon. Én annyit tanácsoltam neki, hogy ne erőltesse a döntést, várjon néhány napot, és a teste, de még inkább a lelke meg fogja adni a választ. Már az expedíció elejétől kezdve nagyon jól megértettük egymást. Mindkettőnknek szüksége volt pár napra, hogy ezt az egészet feldolgozzuk. JP-nek különösen nehéz volt, hiszen január elsején veszítette el az egyik legjobb barátját autóbalesetben. A tavalyi éve is tele volt halálesetekkel, többek között meghalt az édesapja. Most meg Sergi. Rengeteget beszélgettünk, egyfajta terápia volt ez mindkettőnknek."
A sok beszélgetés eredményeként végül új kötélpárossá kovácsolódtak, és továbbra sem tettek le róla, hogy palack nélkül megmásszák télen a K2-t.
Bármily szörnyű is volt Sergi Mingote tragédiája, a hegyen lévő mászóknak eszük ágában sem volt emiatt feladni az expedíciót. Két hét kedvezőtlen időjárás után február ötödikére végre ígérkezett egy időjárási ablak, bár igencsak kurta. Komoly tempót kívánt a mászóktól. Az SST vezetője, Chhang Dawa Serpa viszont egyértelművé tette, hogy ez az ablak, amit ki kell használniuk, nem lesz másik (legalábbis ő nem szándékozott ez után újabbat kivárni, hiába szólt az expedíció engedélye február 28-ig, a kliensek is eddig fizettek.) Ezen Tamara is jócskán elcsodálkozott.
"Számomra a tél március 21-én ér véget. Kész voltam eddig a napig az alaptáborban maradni, hogy kivárjam a megfelelő időpontot a csúcsmászásra. Az alaptáborban azonban kezdett feszültté válni a hangulat, mert az SST kijelentette, hogy február 8-án levonulunk. Nem értettem, hova sietnek. 28-ig volt engedélyünk, semmi nem indokolta, hogy három héttel hamarabb megkezdjük a levonulást. Ilyen körülmények között azonban még nagyobb volt a várakozás egy jóidő-ablakra. De egy kétnapos időjárási ablak még Kilian Jornetnek is rövid lett volna egy sikeres téli csúcsmászáshoz a K2-n.""
Chhang Dawa az SST serpáit a mászók előtt egy nappal felfelé küldte, hogy ellenőrizzék az útvonalat, a fix köteleket, a táborok felszereltségét és vigyék fel a szükséges oxigénmennyiséget. Február 2-án aztán elindultak a mászók is. A bolgár Atanas Skatov, a görög Antonis Sykaris, az észak-ír Noel Hanna, az amerikai Colin O'Brady és honfitársa, Jon Kedrowski, a lengyel Magdalena Gorzkowska és filmese, Oswald Rodrigo Pereira, a német Bernhard Lippert, az olasz Mattia Conte, a holland Peter Moerman, a svájci Josette Valloton és a szlovén Tomaz Rotar. Contét leszámítva mindannyian serpa kísérettel és már a kettes tábortól palackozott oxigénnel másztak. Conte csak azért nem, mert neki Sergi Mingote volt a támasza, amíg le nem zuhant. Minden nyolcezresét Mingotével mászta, nélküle soha egy lépést nem tett nyolcezresen. Mingote halálával egyedül maradt, de nem is álmodott a csúcs eléréséről.. Arnold Coster pedig, aki maga is kereskedelmi expedíciókat szervez, hegyivezetőként összekötő kapocs volt Dawa és a kliensek között.
Bár az időjárási ablak egyértelműen rövidnek látszott a palack nélküli csúcsmászáshoz, az előrejelzés pozitív változásában bízva Tamara Lunger és új társa, Juan Pablo Mohr is felfelé indult, csakúgy, mint az SST-től teljesen független izlandi-pakisztáni trió. John Snorri Sigurjonsson az egy évvel korábbi, Mingma Gyalje serpa által szervezett téli K2-kísérlet keserű kudarca után önálló expedíciót szervezett, és magashegyi segítőnek szerződtette a pakisztáni Muhammad Ali Sadparát, valamint fiát, Sajidot. Ali 2016-ban tagja volt a Nanga Parbatot télen elsőként megmászó csapatnak. Sajid pedig 2019-ben húsz évesen a K2 legfiatalabb megmászója lett.
Utóbbiak közül egyedül a Lunger-Mohr páros az, akiről biztosan tudni lehet, hogy pótlólagos oxigén nélkül mászott. Snorriék közül mindenkinél volt oxigén, de nem akarták feltétlenül használni, csak ha nagyon muszáj. Muhammad Ali Sadpara nagy álma volt a K2-t télen megmászni. Ennek elsőségéről a nepáliak miatt lemaradt, viszont egy esetleges palack nélküli siker élő legenda státuszba juttatta volna Pakisztánban. Emiatt rendkívül nagy volt rajta a külső nyomás is, mindenki elvárta tőle a sikert. Annyira komolyan vették a dolgot, hogy megbízták az ismert kanadai hegyi filmest, Elia Saikalyt, hogy dokumentálja a csúcsmászást. Saikaly egy serpa segítő kíséretében január közepén érkezett, és tervei szerint a 3-as táborig követni szándékozott Snorriékat. A feladatra rendelt hat palack oxigént az SST-től, amit a 3-as táborba kért depózni.
A kereskedelmi kliensek abban a tudatban indultak el a csúcsmászásra, hogy a fix kötelek, valamint a mászáshoz szükséges sátrak, oxigénpalackok a korábban felküldött serpák ellenőrzése után rendelkezésre fognak állni. Kaptak továbbá iránymutatást arra vonatkozólag, hogy mennyi idő alatt kell megtenniük az egyes táborok közötti szakaszokat ahhoz, hogy bármiféle esélyük legyen a csúcstámadásra. A táborok eléréséhez szükséges idő ugyanis tökéletes tükre az erőnlétüknek. Ezt azonban nem mindenki vette komolyan. Az előirányzott stratégia szerint a mászók február 4-én kora délután meg kellett hogy érkezzenek a 7350 méteren lévő 3-as táborba, ahonnan néhány órányi pihenés után még aznap indulniuk kellett a csúcstámadásra. A csúcsot 5-én el kellett érniük, és minél hamarabb le kellett ereszkedniük, mielőtt a meteorológia által jelzett szélvihar 6-án lecsap a hegyre.
Az eseményeket innentől a résztvevők alkalmanként finoman szólva sem egybehangzó elbeszéléseiből ismerjük. Akad köztük olyan is, aki a saját beszámolóját módosította drasztikusan. Ennek lehetséges okairól nem mennék bele találgatásokba, az viszont feltűnt, hogy a nepáliak a K2-n történtek kapcsán minden kritikát a népük elleni támadásnak vesznek, és a közösségi médiában minden lehetséges eszközzel megpróbálják ezeket a hangokat elhallgattatni. Ahogy az is feltűnt, hogy a korábban éles kritikát megfogalmazók kezdeti felháborodása látványosan alábbhagyott, és közülük többen az SST klienseiként jelenleg is Nepálban vesznek részt nyolcezres expedíción.
Február másodikán tehát minden mászó, aki komolyan gondolta, hogy próbát tesz a csúcsmászással, elindult felfelé. Az óvatosabbak naponta egy tábornyit haladtak felfelé, míg az erősebbek közül többen csak egy nappal később indultak, ők egyenesen a 6600 méteren lévő 2-es táborba másztak.
Már az első napon voltak mászók, akiknek gondjaik akadtak. A lengyel Magdalena Gorzkowska gyomorbántalmak miatt az 1-es tábort (6070 m) is alig érte el. Mindent kihányt, nagyon lelassult, majd kimerült a fejlámpája. A sötétben az 50 fok meredekségű tükörjégen próbálta megtalálni a jó fix kötelet, szerencséjére Oswaldo vele maradt és segített neki. Az utolsó 50 métert már úgy tette meg, hogy a serpák eléjük jöttek forró teával. Mínusz negyven fokban egy szörnyű éjszakát töltött az 1-es táborban. Neki ott véget is ért a csúcstámadás. Másnap iszonyú hasgörcsök közepette levonszolta magát az alaptáborba, majd azonnali helikopteres evakuációt kért. Szintén visszafordult lassúsága miatt az olasz Mattia Conte és Peter Moerman. Jon Kedrowski végül az alaptábort sem hagyta el, nem érezte magát alkalmasnak a csúcstámadásra.
Február 3-án Skatov, Sykaris, Valloton, Lippert és öt serpa az alsó 2-es táborban (6500 m), míg Rotar, Hanna, O'Brady és négy serpa a felső 2-es táborban (6700 m) aludt. Tamara Lunger és Juan Pablo Mohr ekkor már az alsó (japán) 3-as táborban volt, 6970 méteren. Snorri és a Sadparák, valamint Saikaly és serpája ekkor szintén az alsó 2-es táborban éjszakázott.
Február 4-e volt a kritikus nap. Ekkor mindenkinek, aki csúcsot akart támadni, el kellett érnie a felső 3-as tábort, 7350 méteren, majd néhány óra pihenés után meg kellett kezdeniük a csúcsmászást. Itt ismét ki kell hangsúlyozni, hogy normál, nyári körülmények között is az 500 méterrel magasabban lévő 4-es táborból támadják a csúcsot, és az még onnan is tizenórás mászás. Az SST azonban úgy gondolta, hogy télen nincs annyiszor jó idő, hogy ezt kiépítsék, ezért muszáj a 3-asból menni. Ez brutális vállalás, ugyanakkor a tíz nepálinak január 16-án sikerült. Tamara ennek ellenére ragaszkodott volna ehhez a 4-es táborhoz, de senki nem hallgatott rá.
"Nekem, aki pótlólagos oxigén nélkül másztam, elengedhetetlen lett volna a 4-es tábor megléte. Ismerem magam, nem tudok egész éjszakán át a sötétben és brutális hidegben mászni, ehhez egyszerűen nincs meg a mentális erőm. Persze, oxigénnel más, de a hármasból ez akkor is 1300 méternyi szintkülönbség oda-vissza. Dawa szerint a 4-es tábor a 3-asból kb. négy óra alatt érhető el. Én úgy terveztem, hogy a Váll alatt picivel állítom majd fel a sátramat 4-es tábornak, az ott valamennyire védve is lett volna a széltől, és a hármastól se lett volna olyan messze.
2014-ben a 4-es táborból éjjel 0:30-kor indultunk el. Mi voltunk az utolsók, de így is túl korán indultunk. Elég lett volna reggel 5 körül, mert így is beleszaladtunk a dugóba. A kötélrögzítés közben megsérült egy serpa, és a Palacknyak feletti traverznél legalább három órát kellett várnunk. Bosszantott, hogy nem tudunk haladni, ezért előre akartam menni segíteni nyomot taposni, de senki nem akart elengedni, mert azt gondolták, hogy előlük veszem el a csúcsmászás lehetőségét. Megpróbáltam őket saját nyomon kikerülni, de derékig érő hó volt, így végül maradtam a helyemen. Folyamatosan néztem az órát, délután 3 óra volt a csúcsról visszafordulásra kitűzött végső időpontom. Nagyon jól éreztem magam, és sokkal gyorsabban is tudtam volna haladni. Aztán amikor a csúcs alatt talán száz méterrel az egész csapat leült pihenni, akkor beelőztem mindenkit és végre a saját ritmusomban haladhattam. Mindezen tapasztalataim alapján úgy gondoltam, hogy kell a 4-es tábor télen is, mert rövidebb ideig van világos, és kell hagyni valamennyi tartalékot arra az esetre, ha bármi probléma adódik, nehogy a csúcstámadás után kint érjen az éjszaka. Ezt az elméletemet azonban senki sem osztotta. Egyedül JP-t tudtam meggyőzni, aki kedvesen csak annyit mondott, hogy hipnotizáltam :)
Szerintem az, hogy a nepáliaknak sikerült a 3-asból megmászni a csúcsot és visszatérni, a többiekkel is elhitette, hogy akkor ez lehetséges stratégia. Az is lehet, hogy néhány serpa úgy gondolta, hogy a csúcsot úgysem érhetik el a kliensek, majd felmásznak, amíg tudnak, aztán visszafordulnak, ahhoz pont elég a 3-as tábor. A kereskedelmi kliensek szerintem rá sem kérdeztek arra, hogy miért a 3-asból támadnak és miért nem a 4-esből. Lehet, hogy attól tartottak, hogy ilyen hidegben a 4-es táborban már nem lehet létezni. De valószínűleg egyszerűen a serpákra bízták magukat, mert megbíztak bennük."
A 2-es tábor felett a kliensek számára kegyetlen nehéz volt a terep. A korábban rögzített fix kötelek egy része a hó alá volt befagyva. Bár a Seven Summit Treks vezetője hangsúlyozta, hogy mindenhová új kötelet tettek, a sikeres csúcsmászó csapat egyik tagja, Mingma Gyalje serpa elmondta, hogy volt, ahol a korábbi évekből ott maradt régi kötelet használtak, ha megfelelőnek találták a minőségét. Így vagy úgy, a hóba fagyott kötelek miatt voltak olyan szakaszok, ahol a klienseknek biztosítás nélkül kellett haladniuk, ahol pedig voltak kötelek, nehéz volt kiválasztani a régi kötelek káoszából a legfrissebbet.
Tamara Lungerék az általa elképzelt ütemterv szerint az első napon egyenesen a 2-es táborba, a másodikon a 3-asba, a harmadikon a 4-esbe mentek volna, majd onnan még aznap (február 4-én) indították volna a csúcstámadást. Ezzel egy nappal megelőzték volna a kereskedelmi expedíciós mászókat. Viszont Tamarának csak 6600 méterig volt meg az akklimatizációja, hiszen a 2-es táborban aludt legmagasabban korábban, míg JP már aludt előtte 7000-en is. Ráadásul Tamarának az indulás előtti napokon még hasmenése volt, ami legyengítette. Bármennyire is remélte, nem tudott regenerálódni, ezért az első napon nem tudtak dupla etapot teljesíteni. Nagyon elfáradt, ezért jobbnak látták megállni éjszakára az 1-es táborban.
"Mínusz 45 fok volt a sátorban. Nekem mínusz húszas hálózsákom volt. Nagyon fáztam, de fentebb még rosszabb lett volna. De még így is megvolt a lehetőségünk, hogy másnap megyünk majdnem dupla etapot, és felmászunk az alsó 3-as táborba. A következőn meg a 4-esbe, és akkor behozzuk a lemaradást. Másnap fel is mentünk az alsó hármasba, de ott már elég rosszul voltam. Hánytam, szinte semmit nem ettem. És valahogy a mászás érzése, a motiváció sem volt meg, pedig mindig boldogan és pozitívan mászok a nehézségek ellenére. Most negatív gondolatok keringtek a fejemben, kétségeim voltak, mi értelme van egyáltalán annak, amit csinálok. A következő napon azért folytattuk a mászást felfelé, bár elég későn, csak 11 körül indultunk el, mert ki kellett válogatni a csúcsmászáshoz feltétlenül szükséges felszerelést, a többit pedig depóztuk.
A nehéz terheink ellenére először egész jól ment, de a felső hármas táborhoz közeledve egyszer csak azt kezdtem érezni, hogy valami nem kerek, ezt a mászást most nagyon nem érzem, ez nem az én napom. Kiabáltam JP-nek, aki jóval felettem járt már. Mutattam neki egy nagy X-et a kezemmel, hogy számomra itt a vége, lemegyek. Visszaereszkedett hozzám, odaadtam neki a főzőt és a gázt. Elbúcsúztunk, és ahogy néztem utána, elbizonytalanodtam. A francba, biztos le kell mennem, nem lenne jobb mégis vele menni a csúcsra? De végül meggyőztem magam, hogy a visszafordulás a legjobb döntés és elindultam lefelé. Már elég késő délután volt, nem is igazán tudtam, meddig akarok ereszkedni, talán az 1-es táborig.
80-100 méter szintet ereszkedhettem, amikor találkoztam a felfelé jövő Ali Sadparával. Kérdezte, mit csinálok. Mondtam neki, hogy lemegyek. - Dehogy mégy, már túl késő van. Nemsokára besötétedik, egyedül nem biztonságos. Jobb, ha feljössz velem a felső 3-as táborba, ott pihenhetsz és talán jobban leszel, és akkor holnap együtt felmászhatunk a csúcsra - válaszolta. És ezzel meggyőzött. Megfordultam, és elindultam vele megint felfelé. Mire felértem, megcsípte a fagy a lábujjaimat. Nagyon durván rázott a hideg, nem voltam jól. A sátrat is JP készítette elő. És ekkor kezdődött a sátorkáosz a többi mászóval. Hozzánk is egymást váltva jöttek be átöltözni és felkészülni a csúcstámadásra. Így a kétszemélyes sátorban mindig hárman voltunk. Én a sátor sarkában kuporogtam, rosszul voltam, többször hánytam. A szomszéd sátrak felől többször dühös káromkodást hallottam. Egyértelmű volt, hogy számomra nem lesz csúcstámadás.
Próbáltam havat olvasztani, de egy órámba telt, mire egy liter vizet tudtam készíteni. A főző nem melegedett fel a hidegben. A full pehelyoverálomban két hálózsákba bújtam bele, de úgy is reszkettem.
A kliensek közül többen ignorálták a sebességre vonatkozó iránymutatást, és annak ellenére felmásztak a 3-as táborba, hogy a tempójuk alapján semmi esélyük nem volt a csúcs elérésére. Mivel lassan másztak, bőven sötétben értek fel. Ott pedig azzal szembesültek, hogy nincs elég sátor ennyi mászóra és serpára. Az egyik kliens, a görög Antonis Sykaris később azt mesélte, hogy azt mondták nekik, hogy van fent három sátor és cövekek, csak betemethette őket a hó, keressék meg. Elég sokáig keresgéltek, de nem találtak semmit. A Seven Summit Treksnek összesen két darab háromszemélyes sátra volt a 3-as táborban, ezen kívül a Lunger-Mohr páros vitt fel magának egy kétszemélyest, valamint Snorriéknak volt egy kétszemélyes sátra hármuk részére. Erre voltak legalább huszonegyen. Éjszaka mínusz ötven fok közelébe süllyedt a hőmérséklet.
A hamarabb érkezők elfoglalták a sátrakat, és elkezdték a felkészülést a csúcsmászásra. A későn érkezők viszont hamar felismerték, hogy itt az éjszaka túlélése lesz a tét, nem a csúcstámadás. Sykaris legalább egy órát toporgott kint a fagyban, többször könyörögve kérte, hogy engedjék be, mert odakint halálra fagy. Végül Noel Hannáék fogadták be, pedig abban a sátorban is voltak már hatan.
Elia Saikaly beszámolója elég érzékletesen írja le az életveszélyes állapotokat:
"Több mint 25 ember gyűlt össze a felső 3-as táborban február 4-e éjszakáján. A mászók úgy szorongtak a sátrakban, mint a heringek, és nekünk is ott lett volna a helyünk, a saját sátrunkban, amit mi magunk cipeltünk. A sors viszont közbeszólt, ugyanis egy súlyos szervezési hiba folytán az általunk megrendelt oxigén nem volt ott, ahol lennie kellett volna. Félreértettek egy rém egyszerű vásárlási tranzakciót. Hat palack oxigént vásároltunk, mindnek a 3-as táborban kellett volna lennie (Chhang Dawa erre azt reagálta később, hogy ők csak adták a palackokat, de azok felszállításáról Saikaly serpájának kellett volna gondoskodnia - PL). De nem voltak ott. Mivel mi nagoyn későn érkeztünk a K2-höz a csúcsmászás filmezésére, a rapid akklimatizációs stratégiánk 100%-ban az oxigéntől függött. Tudtuk, hogy ha anélkül a 3-as tábor fölé megyünk, az a halálos ítéletünket jelenti. Ezért ennek a logisztikai hibának következtében fel kellett adnunk a mászásunkat és így a film elkészítését is. Nem a saját hibánkból történt, ugyanakkor lehet, hogy ez mentette meg az életünket.
Visszaereszkedtünk a japán (alsó) 3-as táborba, és felállítottuk a sátrunkat a brutális hidegben. Alig működtek a főzőink, hogy jeget olvaszthassunk. Hárman összebújva (Saikaly, a serpája és egy pakisztáni teherhordó - PL) próbáltunk némi meleget termelni, és az elemektől csak a vékony nejlon anyag védett bennünket. De mindez Disneyland volt a felső 3-as táborban uralkodó körülményekhez képest. A rádión indulatos üzeneteket hallottunk:
'Nem érzem a lábujjaimat, nem tudok átöltözni, szétfagyok.'
'Mi a frászért nincs fent több sátor?' - ordította [valószínűleg - PL] Colin O'Brady.
Bosszankodtunk az oxigénünk miatt, de elég tapasztaltak és higgadtak voltunk ahhoz, hogy tudjuk, semmit sem tehetünk. Az expedíciónknak vége. Innentől a túlélés a tét."
Tamara társa, JP, valamint Snorri és a két Sadpara éjfél után elindult a csúcstámadásra.
"Éjfélkor aztán JP is elindult a csúcsra - meséli Tamara. - Volt nálam egy könnyű kötél, felajánlottam neki, de nem vitte magával. Meg voltam róla győződve, hogy sikerül neki. Életemben nem láttam még ilyen erős embert nyolcezresen. Úgy nézett ki a 3-as táborban, mintha otthon lenne. Kicsattant az energiától. Kétségem sem volt, hogy képes megmászni a hegyet. Megkérdeztem, hogy várjak-e rá másnap, mire mondta, hogy nem kell, majd a Garminon keresztül tartjuk a kapcsolatot. Csakhogy, amit akkor még nem tudtunk, az eszköz le volt merülve, a tartalék akkumulátor feltöltése nem sikerült, így az használhatatlan volt. Amikor reggel 7-kor üzentem neki, hogy merre jár, már azt sem kapta meg.
A rettenetes körülmények ellenére a kliensek közül többen megpróbáltak elindulni a csúcstámadásra. Még Antonis Sykaris is, aki nem sokkal korábban még azért aggódott, hogy odakint megfagy. Rádión vitatkozott Chhang Dawával, hogy márpedig ő csúcsot akar mászni. A serpája az alsó 3-as táborban volt a hálózsákjával együtt, de Sykaris Chhang Dawa kifejezett kérése ellenére sem volt hajlandó visszaereszkedni oda. Másik serpáknak ajánlott pénzt, hogy kísérjék, de azok különböző kifogásokkal elutasították. Telefonon beszélt a családjával, kikérte a tanácsukat, ők azonban rábízták a döntést. Noel Hanna is belefolyt a beszélgetésükbe és kérte Sykaris feleségét, hogy ne engedjék fentebb mászni.
További részleteket tudjuk, aki elmesélte azt is, hogy nemcsak a sátrak hiánya okozott gondot. Bár az oxigénpalackok mennyisége elegendő volt, a nyomásszabályozók sorra mentek tönkre, és egyes palackokban alacsony volt a nyomás. A gázfőzők sem működtek, pedig annak a propán-bután-keveréknek elvileg bírnia kell mínusz 40 fokig.
Rotar többek között O'Bradyvel és serpákkal volt egy sátorban, összesen heten voltak. O'Brady ingerült üzeneteket váltott rádión az alaptáborral, reklamálva a kevés sátorhely miatt. Snorriék hármójuk mellé még vagy másik négy mászót és serpát fogadtak be. Az teljesen lehetetlenné tette a normális felkészülést, hidratálást a csúcstámadásuk előtt.
Rotar este 9-kor indult el a csúcstámadásra. Mivel a saját serpája a fagyástól félve nem volt hajlandó a 3-as tábor fölé menni, ezért Noel Hanna serpájával, Tembával egyezett meg, mivel Hanna kihűlt lábujjai és a helyzet ismeretében belátta, hogy kilátástalan a próbálkozás, ezért a táborban maradt. Bernhard Lippert és Josette Valloton is elindult serpáikkal. Valloton oxigénszabályozója hibájára panaszkodva visszafordult és Lippert is elég hamar. Rotar és Temba így elsőként ért a gleccserhasadékhoz, amin nem tudtak átkelni. 150 méterrel arrébb láttak felette egy átvezető kötelet, de nagyon laza volt, nem tudták volna használni.
Miközben az átkelés lehetőségét keresték, Temba jelezte, hogy gondja van az oxigénfelszerelésével, és le kell mennie. Rotar még pár percig kereste az utat a hasadékon át, de végül ő is lefelé indult.
Kisvártatva összefutott a felfelé tartó John Snorrival, aki lassan, de elszántan haladt felfelé. Röviden vázolta a helyzetet az áthághatatlan hasadékról, amire Snorri csak annyit mondott, hogy "Én átkelek rajta". Rotart ez meglepte, de úgy gondolta, nem marad ki a buliból, ezért elindult vissza felfelé Snorrival. Amikor újra odaért a hasadékhoz, megmutatta Snorrinak, hol látta a kötelet. Ismét megállapította, hogy nem lehet rajta átkelni, átugrani nem tudja, ezért jó szerencsét kívánt Snorrinak majd otthagyta. Ekkor látta utoljára.
Lefelé haladva előbb Ali Sadparával találkozott, majd a palack nélkül mászó Juan Pablo Mohrral, végül pedig Sajiddal, akin szintén nem volt maszk, de azt mondta Rotarnak, hogy azért, mert nem működik a nyomásszabályozó. El akarta kérni Rotar maszkját, gondolván, hogy lefelé úgysincs rá szüksége, de Rotar másképp gondolta, ezért nem adta oda.
A 3-as táborba visszatérve a saját illetve Skatov serpájától kapott némi teát, akik azután el is indultak lefelé. Lepihent, de aztán ő is megkezdte az ereszkedést. Ekkor már bőven reggel lehetett.
Tamara tudván, hogy a csúcstámadók még sok órán át nem várhatók vissza, készült elindulni lefelé.
Reggel mindenki megkezdte az ereszkedést, fél tízkor az utolsó mászó is elindult lefelé, már csak én voltam fent. Kísérteties, nyomasztó volt a hegy, mintha azt kiabálta volna, hogy "húzz el innen". Bejött a köd, felerősödött a szél. Gyorsan előkészítettem a főzőt, gázt, kaját, hálózsákot JP-nek, otthagytam neki a sátrat. Bár tudtam, hogy az a terve, hogy a csúcsmászás után az 1-es táborig ereszkedik vissza, úgy voltam vele, hogy ha nagyon kivan, jól jöhet a felszerelt sátor. A maradék cuccot összerámoltam, és 11 óra körül én is elindultam lefelé. Próbáltam sietni, de mivel már két napja nem nagyon ettem semmit, gyenge voltam. Így is hamar utolértem a többieket, akik egy fix kötél beszállásánál csoportosultak. Akkor mondták, hogy Atanas [Skatov - PL] lezuhant.
Ez volt a következő arculcsapás. Csak sírtam, és azt gondoltam magamban: K2, mit csinálsz? Ebben a pillanatban világos lett számomra, hogy én több csúcskísérletet nem teszek később. Mielőtt ugyanis JP-vel elváltunk, megígérte nekem, hogy akárhogy is sikerült a csúcstámadása, velem még egyszer nekifut, nem fog egyedül hagyni. Ő úgy fogta fel, hogy ha most én nem tudok csúcsot támadni, akkor azt betudjuk harmadik akklimatizácós körnek, és jövünk még egyszer.
Elia Saikaly szerint Skatov kicsúszását konkrétan nem látta senki, de a fix kötéllel kapcsolatos problémára vagy személyi hibára gyanakodtak.
"A K2-n nehéz megállapítani, hogy melyik fix kötelet használd, mert rengeteg a régi kötél - írta később Saikaly. Tisztában kell lenned azzal, hogy ha rossz kötélbe akasztasz, és az nem tartja meg a súlyodat, meghalsz. Én a többszörös biztonságot próbáltam választani, és ha kicsit is bizonytalan voltam a kötéllel kapcsolatban, akkor több kötélbe is akasztottam, és abba terheltem, amelyet a legújabbnak véltem. Hálával tartozom barátomnak és mászótársamnak, Pasang Kaji serpának, aki segített kiválasztani a megfelelő köteleket.
A Fekete Piramis egyik függőleges szakaszán ereszkedtem éppen, amikor a semmiből, mindenféle figyelmeztetés nélkül elrepült a fejem felett egy zuhanó test. Nem volt egyetlen sikoly. Egy hang sem. Csak egy piros pehelyruhába öltözött emberi test, amely a fejem felett repült el. Káromkodva üvöltöttem a rémülettől.
Atanas Skatov volt az. Centikre repült el Pasang Kaji és az én fejem felett.
Öt-tíz másodpercig néztem, ahogy bucskázva zuhant alá, pattogva a K2 kemény jeges lejtőin. Az első gondolatom az volt, hogy a menyasszonya, Sheny teljesen össze fog törni, ahogy a többiek is. Az alaptáborban várja, elkísérte a világ második legmagasabb hegyéhez. Ami Atanasszal történt, az minden hegymászó legrosszabb rémálma.
Egy ponton Atanas kirepült a pehelyruhájából. Ő csúszott tovább lefelé a hegy lábáig, az előretolt alaptábor felé, de a narancs színű pehelyoverál ott maradt a hómezőn, valahol az alsó 3-as és az 1-es tábor között."
Sosem fogjuk megtudni, pontosan mi történt, mivel senki sem látta a zuhanása előtti mozdulatait. Az SST persze sürgősen kiadott egy közleményt, amelyben állították, hogy a serpája látta, ahogy Atanas kötélváltás közben csúszik ki, de a helyszínen még nem ezt mondta az ott lévő mászóknak, köztük Saikalynak, mivel éppen videózott és nem láthatta Skatovot.
Tamara is elmondta, hogy a fix kötelekkel nagyon óvatosan kellett bánni.
"Én már 2014-ben megtanultam, hogy a kötelekkel nagyon észnél kell lenni. Jellemzően kínai kötelek vannak a hegyen [ez nagyjából a ruhaszárító kötél minőséget jelenti - PL], és sok a régi kötél. Nem mindig lehet megállapítani, hogy melyik a jó. Előfordul, hogy egy tök jó állapotban tűnő kötélre beakasztasz, aztán a következő kiszögellés után látod meg, hogy egy ponton majdnem teljes átmérőjében el van szakadva. Most a House-kéményben az ereszkedésnél három szögből kettő már ki volt esve. Csak reménykedni tudtam, hogy a harmadik megtart. Az alatt a két hét alatt, amíg nem tudtunk mászni, az út teljesen széthullott, mindenhol kijöttek a fix köteleket tartó szögek. Az ember a bokáját lefosta, annyira gáz volt a helyzet."
Miközben Skatov tragédiájának híre körbejárta a világsajtót, a mászók pedig fokozatosan ereszkedtek lefelé a hegyről (többen súlyos fagyási sérülésekkel érték el az alaptábort), négyen még csúcstámadásban voltak a K2-n. John Snorri, Muhammad Ali Sadpara és fia, Sajid, valamint Juan Pablo Mohr február 5-ére virradó éjjel indult a csúcs felé. Egyértelműen túl késői indulás, hiszen a nepáliaknak is 16 óra kellett a csúcs eléréséhez a 3-as tárborból, Chhang Dawa pediga klienseinek megmondta, hogy reggel 9-re fel kell érniük, különben nem tudnak időben visszaereszkedni a vihar előtt. Utoljára Tomaz Rotar találkozott velük a gleccserhasadéknál. Mozgásukról semmit sem lehetett tudni, mivel az egyedüli működő jeladó Snorrinál volt, az pedig még hajnalhasadás előtt megadta magát, 7800 méter feletti utolsó pozíciót jelezve. Ez még a Váll magassága, bőven a Palacknyak alatt.
Teltek az órák, délután lett és semmilyen életjel nem jött a mászóktól. Aztán egyszer csak, délután 5 körül Sajid Sadpara rádión bejelentkezett a 3-as táborból. Elmondta, hogy gondjai támadtak az oxigénszabályozójával, ezért az édesapja tanácsára, még a Palacknyak alatt visszafordult. Délelőtt 10 órakor vált el a többiektől, akik jó erőben és tempóban, jó időjárás mellett folytatták felfelé. Apjától kapott egy rádiót, ezen tudott bejelentkezni. A továbbiakban semmilyen kapcsolat nem maradt a csúcsmászókkal. Sajid várta vissza őket a 3-as táborban, este 11 órakor még kiment, hátha meglátja a fejlámpájukat, ahogy ereszkednek lefelé. De nem jött senki.
Sajidot másnap reggel az alaptáborból rávették, hogy induljon el lefelé, mert a további várakozás az életébe kerülhet. Nagy nehezen engedett a kérésnek és lejött a hegyről. Később pakisztáni barátai, édesapja menedzserének közvetítésével , mi történt a visszafordulásáig, bár a részletek inkább kérdéseket vetettek fel, minthogy tiszta képet adjanak a történtekről.
Snorri indult elsőként, 11:30-kor, mert ő volt a leglassabb. Oxigént használt. JP és Sajid is éjfélkor startolt, oxigént nem használva, de Sajidnál volt palack vész esetére. Szerette volna az első pakisztáni palack nélküli téli K2 mászást teljesíteni. Édesapja, Ali éjjel kettőkor indult, ő is használt palackot. Az ominózus gleccserhasadéknál érte őket utol Ali. Sajid elmondása szerint a hasadékot átugrották, kötelet nem használtak, és elég ijesztő volt az egész. Hogy ez hogyan volt lehetséges, amikor Rotar szerint olyan széles volt a hasadék, hogy ez lehetetlen, a nepáliak pedig a sikeres csúcsmászásuk előtt nagy ívben kikerülték, az máig az egyik legnagyobb misztériuma a csúcskísérletnek. Mindenesetre Sajid sztorija alapján (a 7800 méter környékén lévő) hasadékon valahogyan átjutottak. A Vállra érve Sajid feje fájni kezdett, erre az apja javasolta, hogy kezdjen oxigént használni. Volt nála egy palack a saját részére, egy pedig tartalékként Snorrinak. Amikor ezt megpróbálta, kiderült, hogy szökik az oxigén, mert a regulátor nem működik. Kölcsön maszkkal másztak, mivel egy korábbi vihar elvitte a depózott felszerelésüket a 3-as táborból, köztük az oxigénmaszkokat is. Használhatatlan palackkal nem tudta folytatni, apja javaslatára visszafordult. Délelőtt 10 óra volt ekkor.
Sajid nem volt túl jó bőrben, magashegyi betegség enyhe tüneteit mutatta. Emlékei szerit dél körül, amikor visszanézett, látta a többieket a Palacknyak kijáratánál megkezdeni a traverzt, de nem biztos benne, hogy ez valóság volt-e vagy csak hallucinált. Akárhogy is történt, ő látta utoljára a három mászót életben. Hogy mi történt velük pontosan, azt talán sosem fogjuk megtudni.
A három mászó eltűnésének hírére egész Pakisztán megmozdult. Ali Sadpara egyébként is rendkívül népszerű volt, de itt 24 óra alatt nemzeti hőssé vált, akit bármilyen áron, de meg kell menteni. A magashegyi mászás realitása alapján már másnap sem igazán volt remény arra, hogy életben megtalálják őket, hiszen a csúcsrégióban nappal mínusz ötven, éjjel mínusz 60-65 Celsius fok volt, mindez egyre erősödő széllel párosulva. Február 6-án már 80-100 km/órás szél volt a csúcsrégióban. Ezt nem lehet túlélni, ha az ember lelassul.
A hadsereg a következő napokban, amikor az időjárás valamennyire engedte, számos repülést végzett. 7800 méterig felküldtek helikoptert, műholdas pásztázó technológiát alkalmaztak felszíni elemzéshez, nagy felbontású fotókat készíttettek Elia Saikalyval a helikopteres kutatás során. Elemezték a mászóknál lévő telekommunikációs eszközök adatait, lekérték a műholdas telefon cellainformációkat. Az adatok alapján John Snorri február 5-én, tehát a csúcstámadás napján este 7 óra körül megpróbálta bekapcsolni a műholdas telefonját. Ennek két oka lehetett: egyrészt megígérte a feleségének, hogy legközelebb a csúcsról fogja felhívni. Tehát vagy ekkor érték el a csúcsot (ami súlyosan késő), vagy segítséget akart hívni.
Tamara véleménye szerint elérték a csúcsot, és lefelé történhetett baj:
"Iszonyú elszántak voltak, Snorri és Ali is. Az összekötő tisztjük mesélte, hogy még a csúcstámadás előtti napon a 3-as táborból rádión valami olyasmit mondtak neki, hogy most 'elindulunk és csúcs vagy a halál'. JP kevésbé volt megszállott, nekem azt mondta, hogy fontosabb számára hazatérni a gyerekeihez, mint elérni a csúcsot. De Snorriék egy hónappal a serpák előtt érkeztek és kezdtek el dolgozni a hegyen, erre jött a serpa csapat az oxigénnel és megmászták előttük a hegyet, ráadásul titkolva előlük a csúcstámadási tervüket. Az nagyon nagy pofon volt, főleg Alinak. Nemzetiségi oldalról is nagy nyomás nehezedett rá, hiszen nepáliak vitték el a trófeát a pakisztáni hegyen, ez sértette a nemzeti büszkeségüket. Én egyébként azt tartom valószínűnek, hogy elérték a csúcsot. Ha a telefonhívási kísérletre vonatkozó információ igaz, akkor este hétkor lehettek a csúcson, de akkor már sötét volt. Onnan legfeljebb szélcsendben, holdvilágnál, minden probléma nélkül juthattak volna le. De ha már havazni kezd és a szél feltámad, semmit nem látsz a fejlámpával, a fix kötél kezdetét sem találod meg, rettentő könnyű eltévedni. Ha pedig bármelyikükkel gond volt, a többiek aligha hagyták volna ott. Mínusz hetven fok is lehetett már akkor, ha bajba kerültek, nem volt esélyük."
A K2-n van jó néhány spaltni, ez önmagában nem nagy meglepetés. Egy bizonyos hasadék azonban a mai napig komoly fejtörést okoz az események megértésében, és ez alatt nem is feltétlenül a csúcsmászók átkelése a lényeges pont, hanem a csúcsot elsőként elérő nepáli csapat viszonya a többi mászóhoz a hegyen. Abban ugyanis nagyjából mindenki egyetért, hogy
Ezt maga Mingma Gyalje is elismerte később az Explorerswebnek adott interjújában. Ugyanakkor sokan gondolják úgy, hogy azt sem igazán szerették volna, ha valaki utánuk feljut. Amikor a január 16-i csúcstámadás előtti estén Snorri rákérdezett Mingma Gyaljénél, hogy csúcstámadásra készülnek-e, azt a választ kapta, hogy nem, csak a 3-as táborban lévő sátrakat ellenőrzik. Mingma G és Snorri viszonya nem volt jó az előző téli közös próbálkozás óta. Sajid, aki másnap felszerelést vitt fel a 3-as táborba, útközben találkozott Sergi Mingotével, és tőle tudta meg, hogy a nepáliak csúcstámadásra készülnek. Mire a hírrel visszatért Snorriékhoz, már késő volt. Egy táborral lejjebb voltak, a 2-esben, ahonnan nem volt esélyük utolérni a nepáliakat, hogy közösen mászhassanak. Az akklimatizációjuk sem volt még meg feltétlenül hozzá, de ha tudják, hogy a nepáliak csúcsot másznak, biztosan megpróbálták volna ők is.
"Január 14-én Snorriék a 2-es táborban maradtak, az erős szél és a kedvezőtlen időjárás-előrejelzés miatt. A nepáliak ekkor már a 3-asban voltak, és sikerült eltitkolniuk a terveiket. A 3-as tábor felett már nem volt velük senki, mert az operatőrüket, Sandrót is leküldték. Találkoztam vele, amikor leért, és megkérdeztem, mit terveznek a nepáliak, és azt válaszolta, hogy nem tudja, fogalma sincs, hogy meg akarják-e próbálni a csúcsot."
A gleccserhasadékről a nagyvilág először Mingma Gyalje csúcsmászást leíró interjújából hallhatott. Eszerint a 4-es tábor közelében (7600-7800 m között) egy áthatolhatatlan hasadék állta útjukat, amelyen sem jobbra, sem balra kitérve sehol sem tudtak átkelni. Ezért szinte a 3-as táborig visszaereszkedtek, majd balra kimásztak egészen a Cesen-útig, és onnan kerülték meg az egész hasadékot. Erről azonban senkinek sem meséltek az alaptáborba visszaérve, bár viszonylag gyorsan el is hagyták azt, kivéve Sona serpát, aki az SST alkalmazásában állt és az expedíció végéig maradt. A mászók az interneten olvastak először a hasadékról, de senkinek sem volt világos, hogy mekkora akadállyal állnak szemben. Tamarának sem.
"A csúcsmászók közül Sonával beszélgettem a legtöbbet, mert egyedül ő maradt ott a csúcsmászók közül. Ő azt mondta, hogy a hasadék egészen kicsi volt, és vezetett át rajta kötél. Ezt a Cesen-utas sztorit azóta én is hallottam, de nem első kézből. Nims [Nirmal Purja - PL] nekem azt mondta, hogy az egész út ki van kötelezve a 3-as tábortól a csúcsig. Ebből arra következtettem, hogy nem lesz majd különösebb gond az utat megtalálni. Semmilyen komolyabb akadályról nem meséltek. Ehhez képest Tomaz egy széles hasadékról beszélt, amit nem lehetett átugrani, és amin nem volt kötél. Én nem voltam annyira magasan, így nem tudom, milyen lehetett a helyzet valójában. Ha az tényleg 2,5-3 méter széles volt, akkor azt, abban a magasságban lehetetlen átugrani. Az biztos, hogy ha elsőként érsz oda egy ilyen helyzethez, akkor sok variáns van, nem könnyű megítélni, mert mindenki másképp látja. Így viszont, hogy mindenki mást mond, fogalmam sincs, hogy melyik az igaz. Ha a nepáliak azt mondják, hogy szinte a Cesenig kerültek, akkor annak stimmelnie kell. Nims adott nekem egy talizmánt, és annyit mondott, hogy 'Tamara, vigyázz, mert ez a hegy nem bocsát meg neked semmit.' Szerintem elmondta volna nekem, ha van ilyen akadály, mert egy ilyen információ döntő jelentőséggel bír a csúcsmászás során. De az is lehet, hogy megbeszélték, hogy csak annyi információt osztanak meg a többiekkel, amennyit nagyon muszáj. Azért a nepáliak nagyon összetartóak voltak. És brutál keményen megdolgoztak érte, hogy feljussanak a csúcsra, megérdemlik a sikert. Viszont remélem, hogy a jövőben a modernebb stílusú magashegyi mászás is érdekli majd őket."
A Seven Summit Treks azzal magyarázta a sátor- és oxigénhiányt a felső 3-as táborban, hogy az előző nap az erős szél miatt a serpák csak az alsó 3-as táborig tudtak felmenni a felszereléssel. Mivel azonban ugyanezek a serpák kísérték másnap a mászókat is, nyilvánvalóan nem az volt a baj, hogy előző nap nem jutottak fel, hanem hogy nem is volt náluk elég sátor és extra oxigén. Később az egyik mászó, az Everestet "hegyivezetőként" már kilencszer megmászó Noel Hanna nyilatkozta, hogy megszokott a csúcstámadások során, hogy 3-4-5 ember is van egy sátorban. Ez minden bizonnyal előfordul, de biztosan nem kétszemélyes sátrakban, mert az aligha alapvetés, hogy fele annyi férőhellyel kalkulálnak, mint ahány mászó van. Főleg nem a K2-n télen. Vagy ha igen, akkor az óriási felelőtlenség. Ha egy háromszemélyes sátorban heten ülnek, ott mozdulni sem lehet, nemhogy havat olvasztani vagy átöltözni. egyébként az, hogy ők csak logisztikai szolgáltatást nyújtanak, vezetést nem. Bizonyos fokú önállóságot elvárnak a mászóktól, és szerinte a problémák a rövid időjárási ablakból adódtak. Ezzel az érveléssel csak két baj van: egyrészt, ezúttal éppen a logisztikai szolgáltatást nem sikerült biztosítaniuk. Másrészt pontosan az SST "kényszerítette" a mászókat ebbe a rövid időjárási ablakba azzal, hogy kijelentették, február 8-án levonulnak az alaptáborból. Miközben ezt az égvilágon semmi sem indokolta.
A sátorszűkével kapcsolatban Tamarának az alábbi a véleménye:
Talán az SST úgy gondolta, hogy úgysem érik el ennyien a 3-as tábort, vagy esetleg úgy kalkuláltak, hogy mivel csak csúcstámadás előtt néhány órányi pihenésre használják, csak be fognak ülni, így kevesebb hely is elég. De abban nem vagyok biztos, hogy a serpák korábban egyáltalán elérték a felső 3-as tábort a felszereléssel. Először az oxigénpalackokat kellett felcipelniük, és utána már nem volt kedvük még egyet fordulni a sátrak miatt. Az idő is szeles volt. Amikor mi JP-vel megérkeztünk az alsó 3-asba, addig ők is feljöttek, de utána visszaereszkedtek a klienseikhez, akikkel másnap jöttek fel újra. Szóval szerintem a felső 3-asba nem is vittek fel korábban semmit. Egyébként maga az a helyzet, hogy nem volt elég a sátor, önmagában is életet menthetett. Ha komfortosabban tudták volna tölteni azt a néhány órát, akkor lehet, hogy többen vágnak neki a csúcstámadásnak, és akkor még többen kerülnek bajba.!
A stratégiával és az expedíció ütemezésével kapcsolatban is vannak kétségei:
"Én voltam az egyedüli, aki akart négyes tábort telepíteni. Mindenki lehurrogott, hogy télen nincs annyi jó idő, ami ehhez kell. De a 2014-es mászásom alapján tudtam, hogy nekem szükségem van a négyes táborra a sikeres csúcstámadáshoz. Arról is meg voltam győződve, hogy kell jönnie valamikor egy négynapos ablaknak, ami ezt lehetővé teszi, de kinevettek, hogy olyan nincs. Mindig a statisztikákkal jöttek, és nem vettek tudomást róla, hogy idén nem a megszokott forgatókönyv szerint zajlik a tél. A Manaszlun is sokkal kevesebb hó esett, mint a korábbi teleken. Dawa csak azt szajkózta, hogy 'februárban jön a szél és azzal vége a mászóidőnek': Aztán amikor már Skarduban voltunk, február 14-18. között olyan szélcsendes négy nap állt be, amilyen korábban egész télen nem volt. De akkorra már mindannyian levonultunk."
Pszichés oldalról is, a hegy által támasztott nehézségek miatt is. Az alaptáborban konstans mínusz 30-35 fok volt a sátorban. Fentebb meg még hidegebb. Sosem voltak még ilyen komoly egészségügyi problémáim, de végül alighanem ez mentette meg az életemet. Mert ha nincs semmi bajom, akkor biztos vagyok benne, hogy JP-vel és Snorriékkal tartottam volna és megpróbálkoztam volna a csúcstámadással. Akkor pedig nagy valószínűséggel ugyanabba a helyzetbe kerültem volna, mint ők.
Azért vágtam neki, mert szentül hittem benne, hogy képes vagyok elérni a csúcsot. Meg voltam róla győződve, hogy a hegy azért hívott, hogy másszam meg télen. Előtte hónapokig vártam, hogy tisztázódjon bennem, hogy tényleg a szívem akarja-e, vagy csak el akarom mondani, hogy megmásztam a K2-t télen. Mert utóbbit nem akartam, én már senkinek nem akarok bizonyítani semmit. Sosem azért választok ki egy célt, mert az nehéz. De csak a K2 név hallatán libabőrös lettem, volt, hogy sírva fakadtam. Végül egy jógaóra adta meg a választ. 2014-ből is csodálatos emlékeim voltak.
Hihetlen boldogsággal utaztam oda. Végül aztán minden fordítva sült el. Sokat tanultam a 2010-es tragédiából, egy picit könnyebben fel tudom dolgozni a veszteséget. Már lassan a hála fázisában vagyok, nem a gyászéban. Hálás vagyok, hogy ismerhettem őket, és hogy szép időket tölthettünk együtt - összegzi Tamara az élményeket.
