Klein Dávid: A hegymászást nem kilóra mérik

Pintér László: Dávid, téged hegymászó körökben is sokan megmosolyognak, szinte azonosítanak a nyolc sikertelen Everest-kísérlettel. Pályádat és a rólad megjelent publikációkat ismerve azonban ez egy eléggé torz kép rólad.

Klein Dávid: Ez velejárója az expedíciós hegymászásnak. Nem tudok olyan magyar expedíciós hegymászóról, aki nem kapott volna hideget-meleget. Az általam – nyilván nagyon-nagyon elfogult vagyok – de nagyon tisztelt és szeretett Várkonyi Laci vagy akár Erőss Zsolt ugyanúgy megkapta a magáét. Azt gondolom, hogy ha kilépsz a porondra, lesznek olyan emberek, akik szeretnek, és lesznek olyanok, akik utálnak. Mind a kettőben van irrealitás.

Kezdjük az elején. Honnan indult Klein Dávid, hogyan lettél hegymászó?

12-13 éves koromban kerültem a kötél végére. Szerintem sorsszerű volt, olyan értelemben, hogy szerettem a mozgást, a fizikai erőfeszítést. Nem szerettem focizni, nem szerettem csapatban játszani, és nagyon szerettem a természetet. Ha ezeket összesakkozod, akkor az egyik dolog, ami eszedbe jut, az a hegymászás. Amíg nem tudtam, hogy van ilyen, addig természetjártam, tájfutottam, karatéztam, dzsúdóztam. Amikor pedig kiderült, hogy ez a fura tevékenység létezik, azonnal beleszerettem. Szerencsére hamar egy szakavatott hegymászó keze közé kerültem (így túléltem korai kísérletező időszakomat) és elkezdtem sziklát mászni.

Ki volt ő, ismerhetjük?

Csányi Karcsi. Inkább csak mászóberkekben ismert. Nem foglalkozott expedíciózással soha. Remek szikla- és alpin mászó.

13 éves koromban, amikkor már majdnem 14 voltam, elmentem egy alapfokú sziklamászó tanfolyamra. Azt mondtam, hogy betöltöttem a 14-et, mert ez volt akkor a korhatár. Akkor még a Kevély-nyergi turistaházban volt bentlakásos alapfokú sziklamászó tanfolyam.  Utólag kiderült, hogy az idősebb generáció tagjai közül sokan ott voltak, akikkel később együtt másztam. Konyi (Várkonyi László – PL) szerint találkoztunk azon a tanfolyamon, de én csak arra emlékszem, hogy volt egy csomó öreg pasas. Nyilván akkor voltak annyi idősek, mint én most, vagy még annyi sem. Ott volt még Ferenci Miki, és még néhány hasonló név.

Lényegében sziklamászó, majd alpin mászó voltam 22-23 éves koromig. Aztán egyszer a Tátrában Mezey Lacival másztunk egy szép utat a Karbunkulus-torony délkeleti falán. Egész elevenen él bennem az útvonal. November volt, az út felső szakaszát már beterítette a hó, ez a vékony réteg azonban még nem tartott semmit. Jó későn értünk vissza a menedékházba, volt már vagy éjfél. Elkezdtünk becherovkázni és könyvélményeinkről beszélgettünk. Kurt Diermberger Titokzatos nagy csúcsokon című könyve mindkettőnkre nagy hatással volt, és erről beszélgetve úgy döntöttünk, hogy mi akkor expedíciózni fogunk. Ez annyira volt reális, mint hogyha szeretsz repkedni fapadossal London és Budapest között, és erre alapozva kitalálnád, hogy űrhajós leszel.

Kép forrása: Pintér László/Mozgásvilág

A magyar expedíciós hegymászás ekkor még központosított volt. A Magyar Hegymászó Klub, jelesül Nagy Sándor szervezetett expedíciókat. Megvolt az első sikeres nyolcezres a rendszerváltás előtt, a ShishaPangma, majd a rendszerváltás után a második sikeres nyolcezres, a Cho Oyu. Ezzel gyakorlatilag kifújt a magyar expedíciós mászásnak ez a klasszikus formája.

Annak már nem volt értelme, hogy a hegymászó klub szervezzen valamit, mert nem volt pénze. Az emberek a rendszerváltás után el voltak foglalva azzal, hogy dolgozzanak és pénzt csináljanak. A baráti Szovjetunió már nem hívta meg a baráti Magyarország hegymászóit a Kaukázusba, meg a Pamírba. Senkinek nem volt sem ideje, sem energiája az expedíciózásra, ami a legtöbb időt és energiát felemésztő válfaja a hegymászásnak.

valahol a hatvanas évek végénél tartunk színvonalban

A 96-os Everest expedíció, amiben én még nem voltam benne, nagyon jól példázta ezt. Igazi kudarc volt. Nemcsak azért, mert nem érték el a csúcsot, nemcsak azért, mert baleset történt, hanem mert nem volt egységes technikai vezetés a hegyen, nem voltak előkészítő túrák, így az egész széthullott. Ez be is tette a kaput az expedíciózásnak.

Szóval Becherovka mellett "eldöntöttük", hogy 1998-ban elmegyünk a Tirich Mirre (7708 m, Hindukus, Pakisztán). Másnap reggel felébredtünk, fájt a fejünk, másnaposak voltunk, de senki nem merte azt mondani, hogy mégsem megyünk, mert az ciki lett volna.

Egy éven keresztül ezen dolgoztunk. Írtunk a brit hegymászó klubnak. David Hamilton vezetett egy expedíciót talán 4 évvel korábban, megkaptuk a túrajelentésüket, fényképeket, tehát  komolyan készültünk. Kimentünk az ISPO-ra, próbáltunk szponzorokat szerezni, de persze kis senkik voltunk. Nehezen, de összejött a pénz is meg a felszerelés is, igaz, ez egy sok kategóriával olcsóbb expedíció volt, mint a maiak. Két okból. Egyrészt egy hétezresre mentünk Pakisztán egy ritkán látogatott szegletébe, másrészt azért, mert mai szemmel nézve egy rendkívül spártai expedíció voltunk. Nem volt közösségi sátrunk, nem volt konyhasátorunk. Ott főzőcskéztük a kis hegyi főzőinkkel a zacskós leveseinket. Mivel alpin mászók voltunk zéró expedíciós tapasztalattal, azt gondoltuk. ha egy hétre x levest viszek, akkor négy hétre 4x-et. Ami nyilván hülyeség, mert kihullik a fogad. A tengerészek is skorbutot kaptak anno. De hát tapasztalatlanok voltunk. Sokat beszélgettünk az öregekkel. Nagyon komolyan vettük a felkészülést, de azért mindent elszúrtunk, amit el lehetett szúrni zöldfülűként. Ettől függetlenül nagyon megtetszett az expedíciózás. Az expedíció sikeres volt, a csapat két tagja, Mezey Laci és Ács Zoltán elérte a csúcsot. Én iszonyúan megbetegedtem, fogytam 17 kilót. De ettől függetlenül beleszerettem az egészbe. Szóval ez a háttér. Nem vagyok egy különösen tehetséges sziklamászó, de szeretek sziklát mászni. Nem vagyok egy különösen tehetséges alpin mászó, de imádom a Tátrát és sokat járok ki.

Milyen utakat? Erről viszonylag keveset lehet olvasni. A honlapodon is elég szűkszavú az ilyen referencialista. Van több út esetleg, amire azért úgy felkapja a fejét, aki ért hozzá?

Semmi olyan, amire felkapják a fejüket. A Tátrában mondjuk egy Wéber-szuperdirektre azt szokták mondani, hogy az egy izgalmas út. Ennek ellenére nem mutat különösebben jól egy életrajzban, hiszen mégiscsak valahol a hatvanas évek végénél tartunk színvonalban. Bár a magyar expedíciózás is a hatvanas évek végénél tart színvonalban, tehát abban sem különbözünk annyira.

Mondjuk egy nyolcezres normál útjához technikailag nem is kell ennél több.

Tényleg nem.

Kép forrása: Sourcing Manaslu Expedíció

Alpokban vannak kedvelt helyeid, ahova jársz?

Járok jeget mászni Sappadába, szeretem a Mont Blanc vidékét, voltam a Mont Blanc-on télen is. Idén talán megyek Eigerre, Jorasses-ra, de ezek mind olyan dolgok, amiket a 60-as, 70-es években már csináltak.

Lehet, de azért ma sem cseng túl rosszul, hogy neki mégy egy Jorasses-nak vagy Eigernek. Csak ez talán nincs annyira köztudatban, mert rólad csak akkor lehet hallani, amikor a Himalájába mégy.

Mert csak ez az említésre méltó, és csak ezeket az utakat kell kommunikálnom, hogy teljesítsem a szponzorok felé tett vállalásaimat. Nyilván a klubban szívesen vetítek, beszélgetünk, követjük egymás túráit, de tulajdonképpen erről az expedícióról sem beszélnék, ha nem kéne. De kell, és ha már egyszer kell, akkor szeretném tisztességesen csinálni ezt is. Szeretnék egy kis bepillantást adni az expedíciózás tényleges világba. Egy kicsit lehántani róla ezt a viktoriánus, heroikus cukormázat és megmutatni az igazi arcát.Az utca embere szerintem hajlamos túlzó kifejezéseket használni az expedíciózással kapcsolatban: hősökről, hódításról, meg ilyesmikről beszélnek, és nem veszik észre, hogy a frázisok mögött izgalmas, érdekes emberi történetek vannak, amik érdekesek lehetnek a nagyközönség számára is. Egy ilyen sajtótájékoztató nem túl izgalmas, de ha elmegyek mondjuk egy iskolába, az igen. Ezek a történetek néha inspirálnak, néha jót beszélgetünk az élet nagy dolgairól. Iskolákba egyébként szeretek járni. Útjaim során érdekes népeket, kultúrákat ismerek meg és ezekről is szívesen mesélek. Az alpin mászásról egyáltalán nem kell beszélni nyilvánosan, és ez remek. Egyrészt nem kell hozzá a saját tőkémen kívül semmi, másrészt nem is egy világszínvonal. Egy tisztességes mesterember szintjén van, amit csinálok.

A Himalájához viszont ez nem feltétlenül kevés.

Nem, és ezt kombinálni lehet. Ha mondjuk az alpin mászást összerakod a himalájai mászással, abból már érdekes dolgok sülnek ki. A 2001-es Kangshung-fal az egy ilyen projekt volt.

Az egyébként egy reális vállalkozás volt? Nyilván nem mentél volna neki, ha ellenkezőképpen gondolnád, de biztosan voltak sokan, akik csak legyintettek, hogy „ugyan már, ez nagy falat, hová gondolnak?”

Technikai nehézségben ez teljesen vállalható volt. Ami technikailag nehéz volt, azt átmásztuk. Felette pedig marha laza hó volt, ami miatt a másik oldalon ugyanúgy visszafordultak a srácok, ha jól emlékszem, akkor a kettes táborból. Az volt az az expedíció, ahol a Dokit (dr. Gárdos Sándor – PL)  lefújta a szél és meghalt.

Ha már visszafordulás, most a Manaszlun két nagy kereskedelmi expedíció levonult, mert úgy látta, hogy nem biztonságos. Téged mi marasztalt, mit láttál, ami alapján továbbra is reálisnak érezted a sikert?

Több is levonult, a nagyok közül talán kettő. Nem láttam rá okot, hogy levonuljak. Azt láttam, hogy ma miért mennék le, de azt nem, hogy holnap is ilyen lesz az idő. Ők talán nem bírták a pszichés terhelést vagy másképp ítélték meg a veszélyeket. Ahhoz képest biztosan később nyílt meg az ablak, mint amire számítottunk, de nem a mi elvárásaink számítanak, hanem hogy a hegyen meddig lesz jó az idő. Az Everesten is történnek meglepő dolgok. Júniusban még simán előfordulnak csúcsmászások. Nyilván pszichésen sokkal megterhelőbb június 5-én csúcsot támadni az Everesten, mint május 15-én, mert nem az a megszokott.

Időjárás előrejelzésben kire hagyatkozol?

Az Országos Meteorológiai Szolgálatra. Ők külön nekem küldenek előrejelzéseket egy megállapodott séma szerint és nagyon megbízhatóak.

Miért választottad ezúttal a Manaszlut?

Kicsit vonzalom. Mindig ott motoszkált bennem, hogy a Manaszlu az egy szép hegy. Évek óta szemezek vele, és többször gondoltam azt, hogy ősszel el kéne menni, de sosem lett belőle semmi. Egy kicsit pedig kizárásos alapon.

Kép forrása: Sourcing Manaslu Expedíció

Miért az ősz?

Mert nyáron végig másztam, és ősszel eredetileg az USA-ba akartam menni, első igazi, nagyfalas Yosemite kalandomra. Az utolsó pillanatban tartottam ezt az egynapos tréninget a Sourcingnak. Ott nagyon megtetszettünk egymásnak, láttak benne fantáziát. Eredetileg az Annapurnát ajánlottam fel nekik, arra is készültem.  A déli oldala közel áll a szívemhez. Chris Boningtonnak van egy szép pillére ott, ami technikás, meredek, ennek megfelelően biztonságosabb is, nem annyira lavinaveszélyes. Az északi oldalon a normál út lavinaveszélyes, kis dőlésszögű lejtők is vannak, és egyedül nem lehet átásni magad a havon. Aztán kiderült, hogy az Annapurnán rajtam kívül senki nem lett volna. Egy havas hegyen nem nagyon tudsz teljesíteni tök egyedül, ha nincs elég emberi erőforrásod a nyomtöréshez. Hacsak nem annyira meredek a hegy. Az Annapurna így kiesett. Hirtelen eszembe jutott a Manaszlu. Tibetbe ugye nem mehettem, mert a kínaiak erre az évre nem adnak több engedélyt.  Végül összeállt a kép: Ősszel megyek, csak Nepál jöhet szóba, és így a Manaszlu adta magát.

Van egyébként kedvenc hegyed, akár a nyolcezresek között, akár általában véve?

Nyilván elfogult vagyok az Everesttel, egy nagyon régi és nagyon bonyolult viszonyom volt/van vele. A magyarok közül csak Konyi próbálkozott vele ennyiszer. Ő a magassági rekordtartó (8750 m - PL). 50-70 méterrel magasabban volt nálam 2002-ben. A pontos magasságot valószínűleg ő sem tudta, 20 métert ott már nehéz belőni. Az Everesttel tehát van egy hosszú és bonyolult viszonyom. Egyébként szeretem az Everestet, minden nézeteltérésünk ellenére.

A nem nyolcezresek között pedig a Tirich Mir nagyon mély nyomot hagyott bennem. Oda szeretnék visszatérni. Magával ragadó a környezet, az egész Hindukus vidékének érintetlensége, hiszen nem jár oda senki, mert nincsenek nyolcezresek. Az egy leírhatatlanul szép hely, és maga a csúcs is vonz. A Manaszlu szintén gyönyörű hely, de annyi más izgalmas és új hely van, hogy nem gondolom, hogy vissza fogok térni oda, hacsak nem egy normál útnál izgalmasabb projektről lesz szó.

Mi a véleményed Kollár Lajos azon kijelentéséről, hogy nem lát jelenleg hazánkban olyan mászót, akivel folytatódhatna a Magyarok a világ nyolcezresein projekt?

Én nem így gondolom. Ha megnézem például Suhajda Szilárdot, tele van lelkesedéssel, és még nálam is fiatalabb. Másztunk már a Tátrában közösen, talán a Hegyes-tornyot másztuk, valamint a Katalin-platniba szálltunk be egyszer együtt.  Olaszországban, Sappadában is mozogtunk, és idén is együtt megyünk télen az Alpokba. Úgyhogy őt nagyon szeretem, és biztosan fogunk közösen expedíciózni. Én is szívesen megyek még, szerintem annyira nem vagyok még öreg. 10 évet még biztosan adok magamnak.

Motivál, hogy mind a 14 nyolcezrest megmászd?

Nem. Tök érdekes lenne persze, ha egyszer csak azt venném észre, hogy mind megvan, de ezt az egészet nem kilóra mérik. Szerintem a laikus gondolja így, hogy az ember ezeket ilyenkor pipálgatja. Szép, magasztos élményeket akarok átélni és nagyszerű csúcsokra felmászni. Ezen belül sokkal fontosabb a kreativitás, mint hogy hány nyolcezrest másztam meg.

Van olyan csúcs, ami megmászatlan, hallottál róla és érdekelne? Akadnak még hétezresek is ebben a kategóriában.

Hétezrest már nagyon nehéz találni. Hatezresből viszont még rengeteg van, Dunát lehetne velük rekeszteni. Az érintetlenség nem annyira motivál, mint hogy magam számára új dolgokat kipróbáljak. A Trango-tornyokra menni trepnizni például sokkal inkább vonz, minthogy elkezdjek nagyítóval keresni egy hétezrest, amin még senki sem járt. Pedig hát a Trango-tornyokat rengetegen mászták, de én még nem trepniztem a Himalájában, és az izgalmas dolog.

Kép forrása: Sourcing Manaslu Expedíció

Mi a véleményed a kereskedelmi mázásról, arról a szintű dömpingről, ami az Everesten van?

Vegyes. Én nem szeretnék annyira fröcsögni, hogy hú, az mennyire rossz dolog. Igazából, amikor személyesen találkozom ezekkel az emberekkel a hegyen, akkor nem gonosz vagy ostoba emberekkel találkozom, hanem jómódú emberekkel, akik megtehetik, hogy rengeteget fizetnek egy ilyen kalandért, és akik általában szeretik is a hegyet. Lehet, hogy kiöregedett már, de még szeretne expedíciózni. Lehet, hogy nem annyira tapasztalt vagy erős. Nem haragszom rájuk, megértem a motivációjukat. Az Everesten 2014-ben azért elábrándoztam arról, hogy ha most mindenki hazamenne, aki palackot használ, akkor vajon mit látnék. Úgy saccolom, nagyjából 300 ember jutott fel azon a tavaszon a csúcsra. Ebből négyen próbálkoztunk palack nélkül. Ha mindenki hazament volna, akkor ott lettünk volna négyen, meg tízfőnyi alaptábori személyzet. Olyan lett volna, mint a húszas években. Sőt még annál is jobb, mert nem lett volna ott az a hadseregnyi teherhordó. Gyönyörű lenne. És ezzel nem azt mondom, hogy haragszom rájuk, hanem kicsit sajnálom, hogy ez nekem már nem adatik meg. Maximum talán akkor, ha visszamegyek a Kangshung-falra. Dawa barátom szerint ott évek óta nem járt expedíció.

Annak veszélyét nem látod, hogy a mászni tudó álmodozókon kívül sokan odakerülnek, akik esetleg alkalmatlanok vagy egyáltalán nem oda valók?

A torlódásokkal járó veszélyt megpróbálom elkerülni. Nálam az Everesten van egy menekülő kötél. 20 méter hetes kötélgyűrű. Ha a Second Stepnél az emberek ott tipródnak a létrán, ami egy reális veszély, és én meg tényleg odafagyok a hegyhez palack nélkül, nem fogok 8700 méteren üldögélni egy órát vagy annál is többet. Egyszerűen bekötöm a kötelemet és leereszkedem. A tömegtől tehát nem félek, azt a veszélyt viszont reálisnak látom, hogy ha valaki bajba jut, akkor nekem kötelességem segíteni rajta. Ha segítek rajta, akkor exponenciálisan csökken a csúcs elérésére való esélyem, és exponenciálisan nő a rám leselkedő veszély.

Ti tiszta eszközökkel, oxigén nélkül, másztok, ez tiszta sor. Viszont megpróbáltok lemondani a serpákról, táborláncról. Csakhogy a kereskedelmi expedíciók ezeket kiépítik. Ezeket nem tudod kikerülni. Nincs ebben ellentmondás?

Ezekből nekem csak a kötél marad meg. Táborláncot, serpát és oxigént nem veszek igénybe. Plusz magam vagyok a hegyen. Ez szigorúan véve nem szóló, mert csomó ember van körülöttem. Igazából kétszáz emberrel szimul-szólózok. És persze ott vannak a fix kötelek. A fix kötelek az esetek háromnegyedében feleslegesek, nem is nagyon használjuk. Persze vannak szakaszok, mint pl. a Manaszlun az egyes és a kettes tábor közötti jégfal, amit egyébként is biztosítanánk, azt célszerű kikötelezni, mert időt spórolsz vele, ha többször kell átmászni. Ahogyan mondtam, a magyar expedíciós hegymászás ilyen felemás helyzetben van, hogy még ott vagyunk, ahol a 60-as, 70-es években volt a többi alpin ország, ugyanakkor a 2. világháború előttről örököltünk szigorú etikai normákat. Az elmúlt 20 évben kialakult egy konszenzus a magyar expedíciózók között, hogy palackot nem, a köteleket azonban használjuk, mert az azért kicsit erőltetett lenne, ha nem érnénk hozzájuk. És persze önerőből építkezünk odafent.

Kép forrása: Sourcing Manaslu Expedíció

Mit csinál a hétköznapokban Klein Dávid?

Igazából nincsenek hétköznapjaim. Egyik kalandból a másikba csöppenek. De van néhány álcám. Az egyik, hogy fiatal diák vagyok. Ezt nem tudom, meddig tudom még mondogatni, most hogy 40 éves lettem, de egy ideig talán még megy. Nappali tagozatos PhD hallgató vagyok az ELTE BTK-n.

Te filozófiát tanultál, ugye?

Igen, és most is azt tanulok, mert azt az épületet tudom megtalálni. Egyébként van egy mini könyvkiadóm, ami bevallom, üzleti vállalkozásnak elég nehezen nevezhető, mert mindig a bukás és a profittermelés határán táncol, de talán valamilyen polgári státuszt biztosít nekem. Azt tudom mondani, hogy könyvkiadó vagyok. És közben úgy veszek részt ebben a gazdasági mechanizmusban - amivel nem egészen értek egyet -, hogy valamennyi értéket is termelek közben. Szeretnék olyan könyveket kiadni, amiktől jól, alszom. Alapvetően ilyen alternatív pedagógiával, pszichológiával, humanisztikus, személyközpontú megközelítéssel foglalkozó könyveket adok ki.

Van kedvenc könyved?

Nincs, bár nagyon sok könyvet szeretek és sok könyv áll közel hozzám. Ha most eszembe kéne, hogy jusson egy, akkor mondjuk a Mester és Margaritát nagyon szeretem.

Hegymászó könyvek közül?

Kurt Diemberger bácsi nagyon speciális helyet foglal el a szívemben. Egyrészt azért, mert miatta indultam el először a tágabb értelemben vett Himalájába, a Hindukusba, másrészt azért, mert személyesen is találkoztam vele, és nagyon nagy benyomást gyakorolt rám. Pakisztánban találkoztunk először. A másik kedvenc hegymászó könyvem – könnyebb egyébként a hegymászó könyvek közül kedvencet mondanom  - az Tadeusz Piotrowskitól a Viharban, fagyban. Azt kölyökkoromban olvastam tizenévesen, és egy szót sem értettem belőle, mert még azt sem tudtam, hogy létezik trepnis mászás. Nem értettem, hogy mit piszmognak egész nap azzal az egy kötélhosszal. Mert mi ugye az alapfokú sziklamászó tanfolyamon ilyenről nem tanultunk és nem is láttuk. De nagyon nagy benyomást gyakorolt rám, és mind a mai napig köze áll a szívemhez az a mentalitás, amit ők képviseltek.

Igen, ők nem vicceltek. Előfordult, hogy vettek fel hitelt lakásra, és a pénzt hegymászó expedícióra költötték. Ez még a szponzorált mászás előtti időszak volt.

Igen, bár ilyen előfordult nálunk is. Telekeladás, meg ilyesmik. Még 2012-ben is volt olyan, hogy a szolgáltatómtól bónuszként kapott tabletet árultuk a Vaterán, meg mindenféle mást, mert az utolsó filléreket ki kellett facsarni magunkból, hogy el tudjunk indulni.

Olvastam a FB-on vezetett naplódban egy eléggé filozofikus hangvételű bejegyzést, amit talán az alaptáborban írtál.

Ha filozofikus hangvételű volt, akkor azt biztosan az alaptáborban írtam.

Annak, aki kicsit is közelebb áll a hegymászás világához, annak egyértelműek ezek az érzések, de egy átlagember számára valószínűleg teljesen idegenül hangzik. Nem tervezed, hogy esetleg írsz könyvet?

Többször gondoltam rá, hogy milyen jó buli lenne, de hát ahhoz meg kéne állnom egy picit, és ez egyelőre nem nagyon sikerült. Néha így eszembe jut, és többen mondogatják is. Sokat írtam és sok minden van a fiókban, ahhoz, hogy ezt összegereblyézzem, le kéne ülni, szerkeszteni, válogatni, egységes elbeszélői stílust kialakítani.

Majd ha nyugdíjas leszel, ráérsz.

Igen, úgy gondolom, hogy ha most tavasszal megint nem mászni mennék és egészen tavaszig nem másznék, akkor jó buli lenne leülni és írni.

Olvastam veled egy interjút, hogy régen rengeteget stoppoltál. Előfordul mostanában is?

Mind a mai napig stoppolok.

Belföldön és külföldön egyaránt?

Főleg külföldön. Én ezeket a hosszú távú stopokat szeretem, mondjuk pl. Budapest-Marokkó, és akkor egy hétig nyomod folyamatosan.

Mi volta legutóbbi ilyen túrád?

Tavaly télen Németországba mentem, mert bakancsot akartam venni egy nagy outdoor boltban. Egy barátnőm nővére amúgy is kint volt, és ezzel a barátnőmmel kistoppoltunk tél közepén. Vettem egy Scarpa Phantom Guide-ot.

És tervezel következő utat, vagy ezek így abszolút random jönnek?

Szeretnék megint venni egy bakancsot, egy Scarpa Phantom 8000-et, mert a régi Millet bakancsom bumfordi nehéz és kezd darabjaira hullani. Úgyhogy lehet, hogy megint kistoppolok Németországba.

Azt is olvastam, hogy régebben jurtában éltél itthon.

Igen, nyolc évig. Összedőlt szegény.

Igen, ezt tudom, de újabbat végül nem építettél helyette?

Szerettem volna, de jelenleg nincs rá egy fillérem se. Ha pedig sikerül valamit félretenni, akkor a Zsigát fogom felújítani. Kattog a motorja. Ezerkettes Zsigulim van. Azzal mindig lehet valamit vacakolni.

Tavasszal az Annapurnára szeretnék menni

Következő projekt?

Tavasszal az Annapurnára szeretnék menni, addig pedig itt az Alpokban fogunk Szilárddal mászogatni. Novemberben Köpüs-kőn szerelünk; Rácz Zsolt irányításával megyünk felújítani az utakat, cseréljük a nitteket, stb. Decembertől lehet edzeni. Januárban Sappada, és onnan megyünk tovább Szilárddal különböző alpin projektekre.

Konkrét cél, ötlet van már?

Ő a Grand Jorasses—on nézett ki egy utat. Ha jók lesznek a téli körülmények, akkor lehet, hogy megyünk az Eiger északi falára. Én pedig szeretnék az Innominatára menni a Mont Blanc-on. Konyival egyszer beszálltunk, de abban a pillanatban ki is szálltunk, mert nagyon rosszak voltak a körülmények. A normál úton felmész, ami télen önmagában is egy jó buli, akklimatizálódsz, a Vallot-ba lefelé leraksz egy kis gázt meg kaját, átstoppolsz az olasz oldalra, és jöhet az Innominata, majd lejövet a csúcson keresztül a francia oldalon. Nekem ez lenne a projektem. Mindkettőnknek van 2-3 terv a kívánságlistáján, ezeket próbáljuk összehozni. Nekem gyakorlatilag márciusban kell visszajönnöm, mert akkor már kell készülnöm a tavaszi expedícióra. Március vége-április eleje az indulás az Annapurnára.

Tervezel még téli mászást a Himalájában? 2014-ben próbálkoztál a Nanga Parbattal.

Engem nem riaszt, sőt inkább vonz a tél. Szeretem a téli mászást. Hogy van-e még ilyen tervünk? Ezek igazából sosem szigorúan felépített tervek, hanem leülünk a tábortűz mellé, beszélgetünk valakivel, aztán egyszer csak jön egy jó ötlet. A Nanga Parbatra szívesen visszatérnék, az egy izgalmas projekt volt. A 2013-ban választott útvonalunk (amit előtte Denis Urubkóval egyeztettem, nem akartunk belerondítani a munkájukba) továbbra is vállalhatónak tűnik. Talán több ember kellene hozzá, mert egészen a kettes táborig kis dőlésszögű lejtők vannak benne, és a nyomtöréshez jobb lenne egy nagyobb csapat.

Van olyan mászó nemzetközi szinten, aki inspirál?

Hirtelen nem jut eszembe senki, aki nagy hatással lenne rám. Inkább a régi magyar  nagyok között vannak ilyenek.

Mint például Zsigmondy?

Nem ennyire régiekre gondolok. Ferenci Miki vagy Konyi komoly hatással voltak rám. Mindkettejükkel másztam. Ők még a korábbi generációhoz tartoztak, még ha nem is volt köztünk egy teljes generációnyi különbség.

Dávid, köszönöm szépen, és sok sikert kívánok a továbbiakhoz!

Kép forrása: Sourcing Manaslu Expedíció