- Futás
- Hegymászás
- Kerékpár
- Túra
- Sí
A Johnnie Walker K2 Expedíció keretén belül Klein Dávid és Suhajda Szilárd 6900 méterig jutott a világ legnehezebb nyolcezresének tartott monstrum normál útján, az Abruzzi-gerincen. Utolsó akklimatizációs körük potenciális csúcstámadás is volt, mivel az időjárás-előrejelzések egybehangzóan körvonalaztak egy rövid, csúcsmászásra alkalmas ablakot. Ez azt jelentette, hogy a hegyen tartózkodó kb. 100 mászó egyszerre indult felfelé a szűkös táborhelyi kapacitással rendelkező útvonalon.
Mivel Dávidék nem használtak pótlólagos oxigént, ekkor még egy akklimatizációs körrel le voltak maradva a kereskedelmi expedíciók mászóival szemben. Mivel azonban az első akklimatizációs körük alkalmával is helyből két lépcsőt ugrottak (a 2-es táborban aludtak), így ideális körülmények esetén nem tűnt irreálisnak akár a csúcstámadás sem.
A hóvihar, ami életeket mentett
A várt jóidő-ablak olyannyira rövidnek ígérkezett, hogy még havazott, amikor elindultak felfelé. Igaz, így is egy nappal a mászók első hulláma után indultak felfelé, mivel egyenesen a 2-es táborba akartak mászni.
Hamarosan be kellett azonban látniuk, hogy az idő nem javul, sőt, konkrétan hóvihar kerekedett. A 2-es tábor az adott körülmények között elérhetetlen volt, az 1-esben pedig már telt ház volt. Ahogy a még úton lévő csapatok többsége, úgy Dávidék is visszavonulót fújtak, és leereszkedtek az alaptáborba.
Kép forrása: Johnnie Walker K2 expedíció/Suhajda Szilárd
Laza, törős kőzet a 2-es tábor alatt (Van még fotó, katt a képre!)
Másnap ismét nekiindultak, végre sütött a nap, ugyanakkor hőség volt. A reggel hallott robbanásszerű hangoknak ekkor még nem tulajdonítottak túl nagy jelentőséget. Az előretolt alaptáborban megálltak tanakodni, mi legyen tovább. Az előző napokban hullott hatalmas mennyiségű hó miatt rossz érzéseik voltak. Fentről is inkább lefelé szálingóztak a mászók, hiába a biztató időjárás-előrejelzés és a napsütés. A hegy még nem nyugodott meg. Ismét visszafordultak.
Az alaptáborba visszaérve már a következő napi újabb nekifutásra készültek, amikor a lavina híre eljutott hozzájuk. Szilárd így emlékszik vissza naplójában:
"Dávid, kezében a rádióval, furcsán integetve sietett felém. Kíváncsian vártam, mégis mit fog mondani. "Vége van." – nézett rám. Nem értettem. A rádiójelentésben a következő hangzott el: a 3. magassági tábort ma reggel elpusztította egy hatalmas lavina. Legalább 25 sátrat, 1,5 km kötelet és mintegy 200 oxigénpalackot söpört le a hó! (Ekkor hallhattuk a robbanásokat, hiszen két palack szétdurrant a Fekete-piramisra zuhanva! 300 bar nyomás nagyot szól ám!) A kettes tábor felett a már kiépített kötelek nagy részét is megsemmisítette a hóár."
Egyedül a rosszkor jött viharnak köszönhető, hogy senki sem tartózkodott a 3-asban a lavina idején.
A kanadai Serge Dessurreault a lavina előtti napon 12 mászó (többségük serpa és magashegyi teherhordó) már felért a 3-as táborba, de végül visszaereszkedtek a 2-esbe, hogy a további stratégiáról egyeztessenek a társaikkal. Ez mentette meg az életüket. Ha pedig a hóvihar nem állítja meg a többi mászót, akkor a K2 történetének legnagyobb tragédiája következett volna be. Az első csúcstámadási kísérlet idején ugyanis több mint hetvenen voltak a hármas táborban.
Ha a hóvihar nem kényszeríti visszafordulásra Dávidékat, akkor valahol a 3-as tábor alatt haladtak volna éppen felfelé, amikor leszakadt a lejtő.
Kép forrása: Johnnie Walker K2 expedíció/Suhajda Szilárd
Az 1-es tábor felett (Van még fotó, katt a képre!)
A döntés
A 3-as és 4-es táborokat a földdel tette egyenlővé a lavina, csupasz hólejtő maradt a helyükön. Az elvesztett felszerelés és a megsemmisült fix kötelek az expedíciók többségének végét jelentették.
Dávidék ugyan nem vesztettek felszerelést, ahogyan más, a hegyen önállóan mozgó kisebb csapat sem, a fix kötelek nélkül azonban kevés remény volt a folytatásra. A maradni vágyók még tartottak egy törzsi gyűlést, de végül mindenki belátta, hogy nincs reális esély egy újabb, későbbi csúcstámadásra. A K2 a tavalyi sikertelen év után 2016-ban is megmászatlan maradt. Cserébe viszont egyetlen emberélet sem veszett oda.
„Eléggé keserű szájízzel indultam el, csalódott voltam. Objektíve beláttam, hogy ennek így kellett lennie, de ettől még csalódott voltam.” – értékelt Klein Dávid a hazaérkezést követően.
Azon a napon, amit a meteorológiai előrejelzések előzetesen csúcsmászásra ideálisnak jósoltak, valójában konkrét szélvihar tombolt a hegyen és rengeteg volt a felhő is, egyértelműen alkalmatlan volt az idő a csúcsmászásra.
Expedícióinkkal a hegymászást, mint sportot is népszerűsíthetjük
Klein Dávid a sajtótájékoztatón a hazai expedíciós mászás helyzetéről is beszélt:
Ott tartunk, hogy a 14 nyolcezresből a K2 és a Shishapangma van hátra, ezek megmászatlanok, valamint az Everest palack nélküli mászása van hátra ahhoz, hogy a Himalája koronája néven futó feladatot teljesítsük. Ez egy szimbolikus dolog. A nagy alpesi nemzetek ezt már az 50-es, 60-as, 70-es években teljesítették. Hazánk egy nagyon kemény, erős szakmai programmal rendelkezett a 2. világháború előtt, de utána a magyar hegymászás, és különösen az expedíciós hegymászás, szerepét vesztette, és több évtizedes hátrányba került. Amikor mi kezdtünk, amikor újraéledt az expedíciós hegymászás, akkor örököltük ezt a szigorú etikát az elődöktől, ugyanakkor örököltük ezt a lemaradást is. Franciaországban már nem igazán lenne létjogosultsága egy ilyen programnak, hogy teljesítse a 14 nyolcezres megmászását, ezen ott már régen túlhaladtak. Nálunk azonban ennek még van jelentősége. Expedícióinkkal a hegymászást, mint sportot is népszerűsíthetjük, hiszen közvetve a többi szakágra is ráirányítjuk a figyelmet.
Az expedíció
Suhajda Szilárd másodszor próbálkozott a K2-vel. Ahogy fogalmazott, 2014-ben, amikor a Broad Peaket megmászta, „díszpáholyból nézhette a K2-t”.
Klein Dávid az Annapurna után csatlakozott Suhajda Szilárdhoz. Még a hegyen volt, amikor felhívta Szilárdot, mi lenne, ha együtt vágnának neki. Volt még benne ambíció. Az Annapurnával nagy kő esett le a szívéről, hiszen az Annapurna statisztikailag az egyik legveszélyesebb és legritkábban mászott nyolcezres. Szilárd számára megtisztelő volt Dávid érdeklődése, aki pedig így fogalmazott:
„Kicsit úgy éreztem, hogy ez Szilárd birodalma: ő a házigazda, aki meginvitál és megmutatja nekem a hegyét. Amikor megérkeztem a K2 alaptáborába, nem annyira a veszélyességét éreztem az Annapurna után, hanem inkább a monumentalitását, a nyers fizikai fenyegetést éreztem a hegyben. Hatalmas, tömbszerű, nagyon letisztult a formavilága is, az útvonal is adja magát.”
Kép forrása: Johnnie Walker K2 expedíció/Suhajda Szilárd
Alaptábori boszorkánykonyha (Van még fotó, katt a képre!)
A Johnnie Walker K2 Expedíció az alaptábori szolgáltatások tekintetében csatlakozott egy nemzetközi csapathoz: osztoztak a konyhasátoron, az ebédlősátoron, a WC-sátoron, zuhanysátoron, és közös szakács készítette az ételeiket az alaptáborban. A naplóbejegyzéseik szerint a fix kötelek elhelyezésének költségeihez is hozzájárultak.
A sajtótájékoztató végén éppen ezen fix kötelek használatáról, valamint a kereskedelmi expedíciók térnyeréséről kérdeztük Klein Dávidot.
Mozgásvilág: Említetted, hogy a hegyen önállóan mozogtok, viszont a fix köteleket használjátok. Mi történik, ha valamiért nincs fix kötél?
Klein Dávid: Olyankor jó nagy levegőt veszel, és kimászod. Az Annapurnán is pont ez történt. A legnehezebb szakaszon, a csúcsmászásnál nem volt. Ez viszonylag meglepetésként ért bennünket, mert az alaptábori megbeszélés alkalmával azt mondták nekünk, hogy az előttünk haladó kereskedelmi expedíció kikötelezi a traverzt és a kuloárt, ami egy technikás, meredek, izgalmas szakasz. Ha tudjuk, hogy nem kötelezik ki, akkor viszünk magunkkal 30 méter félkötelet. Ereszkedésnél is segített volna. Ezzel szemben az történt, hogy a traverz felénél, ahol a nehézségek kezdődnek, és ahol jegesedni kezdett a terep, egyszer csak elfogytak a kötelek. Mi pedig láttuk, hogy a kereskedelmi expedíciók serpái kötélre veszik az ügyfeleiket, tehát náluk volt kötél. Ebből arra következtettünk, hogy ők az alaptáborban már tudták, hogy ez a rész nem lesz kikötelezve. Én remélem, hogy csak félreértés volt, hogy nekünk nem szóltak erről. Nem szeretném azt gondolni, hogy a kereskedelmi expedíciók azt akarták, hogy az ügyfeleik feljussanak a csúcsra, mi pedig ne. Ott tíz percig gondolkodtunk, de felszívtuk magunkat és kimásztuk. (Dávid egyedül volt az Annapurnán, de a csúcstámadáskor együtt mozgott a német Jost Kobusch-sal – PL).
Néha fújnak a magányos farkasokra
Nem lehet, hogy a kereskedelmi expedíciók ferde szemmel néznek rátok, amiért nem ugyanazt a szolgáltatáscsomagot veszitek meg, de a köteleiket használjátok?
Nem mondom, hogy a jelenség nem létezik, de nem akarom kiszínezni vagy dramatizálni ezt a jelenséget. A kereskedelmi expedíciókban részt vevő ügyfelek 95%-a pontosan tudja, hogy mit csinál, pontosan tudja, hogy nem ugyanúgy mászik fel, ahogy mi, és hogy ez teljesítményben milyen különbség. Általában nem ők azok, akik ezt egybemossák, hanem a közgondolkodás. Utóbbira sem vagyok mérges, hiszen az átlagember a Mont Blanc és az Everest között sem tudja a különbséget. De a kérdésre válaszolva, létezik ez a jelenség, néha fújnak a magányos farkasokra, mint amilyen én vagyok, vagy amilyenek Szilárddal voltunk.
Nem érzitek inkorrektnek, hogy miközben hangoztatjátok, hogy a hegyen önállóan mozogtok, azért használjátok a kereskedelmi expedíciók fix köteleit?
Nem, mert mi úgy fogalmazunk, hogy magunk mozgunk a hegyen, de használjuk a fix köteleket. Ezt sosem tagadjuk le. Akkor lenne inkorrekt, ha azt mondanánk, hogy nem használjuk a fix köteleket, miközben pedig használnánk őket. Nagyon jól körülhatárolható, hogy mit csinálunk: egy normál úton mozgunk, ahol a táborokat mi építjük ki, magunk visszük a felszerelésünket, nem vesszük igénybe magashegyi teherhordók segítségét, nem használunk pótlólagos oxigént, de a hegyen lévő fix köteleket használjuk. Ha ilyenek nincsenek, mert ez is előfordul, akkor vagy a saját kötelünkkel biztosítjuk egymást, vagy ha nálunk sincs, akkor kimásszuk az adott szakaszt a nélkül. Ez egy nagyon jól körülhatárolható dolog.
Kép forrása: Johnnie Walker K2 expedíció/Suhajda Szilárd
Éjjeli hangulat az alaptáborban (Van még fotó, katt a képre!)
Egy K2 nehézségű hegyen azért meghatározó jelentőségű, hogy van-e pl. a House-kéményben fix kötél vagy nincs, nem?
Nagyon sokat számít. De pont a House-kéményt nem lenne akkora ördöngösség kimászni. Ha nem lenne nálam kötél, akkor nem a House-kémény miatt aggódnék, hanem hogy mennyivel hosszabb lesz az egyébként unalmas hólejtőkön leérni, amikor el vannak jegesedve, vagy tapad a hó, és ezért hosszabb ideig fog tartani az ereszkedés.
Tudom, nem sok értelme van a „mi lett volna, ha…” jellegű kérdéseknek, de… Nektek ugye a 3-as táborban nem volt sátratok, tehát a ti felszereléseiteket nem érintette a lavina. Mi lett volna akkor, ha a 3-as tábor alatti fix kötelek nem sérülnek a lavinában, így járható lett volna számotokra az út a 3-asba, vagy akár tovább is?
Érdekes kérdés. Ehhez hozzá kell vennünk akkor azt is, hogy ha az idő jó lett volna, és nem havazik.
Igen, de arra gondolok, hogy a hó miatt visszavonultok, vártok egy hetet, de a lehetőség még nem zárul le végérvényesen, hiszen a 3-asig a fix kötelek még épek és titeket várnak. Akkor is hazajöttetek volna?
Ha marad egy kis csapat, tehát nem ketten maradunk, mert ugye mindenki hazajött, szóval, ha marad mondjuk tíz ember, akkor talán nem. A 3-as és a 4-es tábor között közepes dőlésszögű havas lejtő van, ott egyedül nem taposod ki a nyomot. Ha szuper jó hó van, – de ez megint egy „ha”, ami értelmetlenné teszi a találgatást – akkor ketten fel lehet menni. Ha nincs, akkor ki kell taposni a nyomot, amihez kell a humán erő. Ha a 120-ból 10-15 fővel ott maradunk, akkor még mindig kérdéses lett volna részünkről az akklimatizáció, hiszen mi oxigén nélkül másztunk, és nekünk egy kör hiányzott.
Sokféleképpen lehet felépíteni egy taxonómiát a hibák családjában. Az egyik lehetséges megközelítés szerint van az egyedi hiba és a halmazati hiba. Az egyedi az, amikor például leülök a standban, lezuhanok és meghalok. A halmazati hiba az, amikor a komplex hibának önállóan egyetlen eleme sem lenne végzetes, de ahogy a hibaelemek egymásra épülnek, az vezet a katasztrófához. A feltételezést követve, ha maradunk, jó úton lettünk volna egy halmazati hiba felé. „Nincsenek rögzített kötelek, de ki tudjuk mászni. Oké, mély a hó, de ki tudjuk taposni. Nem vagyunk akklimatizálódva, de jó ablak nyílik.”
Nem tudom, mi történt Zsolttal (Erőss Zsolt – Kiss Péter tragédiájára utalva – PL), mert nem voltam ott, és szigorúan, amikor korábbi balesetekről beszélünk, akkor csak a tanulság levonása lehet a cél, és nem az, hogy kritizáljuk vagy megkövezzük a mászókat, én pedig megemelem a kalapom előttük. De ha volt hiba a Kancsendzönga expedíció során, akkor az tipikusan halmazati hiba volt, ahol az egyik elem kiegészítette a másik elemet. Nincsen kötél, de kimásszuk. Nincs nálam elég folyadék, ráadásul túl hosszú a csúcstámadási szakasz. (Lehet hosszú a csúcstámadás, de akkor több folyadékot viszek. Lehet, hogy bivakolnom kell majd, de akkor egy főzőt is viszek). Ott egyik elem sem volt végzetes, de ha összeadom az elemeket, akkor az egy halmazati hiba volt. Már ha hiba volt, megint csak hangsúlyozom, hogy hipotetikus az eszmefuttatás, nem a konkrét balesetet kritizálom.
Az Annapurnán nálam is rezgett a léc, de sikerült a határon belül maradni. Ott is úgy volt, hogy „elég késő van már (délután voltunk a csúcson), de csak annyira, ami még bevállalható. Elromlott az idő, de még nem viharos. Nincsenek fix kötelek, és nálunk sincs.” Szóval határán voltunk egy halmazati hibának, de még a határon innen.
Kép forrása: Johnnie Walker K2 expedíció
Sajtótájékoztató (Van még fotó, katt a képre!)
Mennyire érzed veszélyesnek azt a tömeget, ami a K2-n is kezd kialakulni a kereskedelmi expedícióknak köszönhetően? Nekem az az érzésem, hogy egy ilyen technikás nyolcezresen, ahol ekkora helyszűke van, csak idő kérdése egy komolyabb katasztrófa.
Jó, hogy az imént említetted a fix köteleket. Ez egy kardinális kérdés. Bizonyos szakaszok geomorfológiai tulajdonságai, valamint az ott elhelyezett fix kötelek áteresztőképessége is veszélyforrás, de a másik veszélyforrás, amikor az emberek elkezdenek vakon bízni a fix kötelekben.
Sokan vannak, akiknek konkrétan nem lenne ott semmi keresnivalójuk.
Ez is igaz, de ami fontos, hogy ezek a rögzített kötelek vacak kötelek. A fele koreai sodort nejlonkötél, és a horgonyok is az esetek több mint felében gyenge-közepes minőségűek. Tehát a kötelek rosszak, a rögzítési pontok rosszak, a terhelés pedig nagyobb. Az Annapurna esetében konkrétan egy visszahajló firnfalról lógott le egy kötél, úgy, hogy egyetlen jégcsavaron mászott fel néhány tucat ember, nem is tudom, hányszor. Ebben az esetben vakon megbízni a kötélben, és úgy kezelni, mintha az garantálná a biztonságodat, nem csak hanyagság, hanem gondatlanság.
Te ott hogy másztál fel?
Volt nálam jégszerszám, és inkább a jégszerszámot terheltem. Jó dolog használni a kötelet, de nem szabad garanciának tekinteni. Szilárd és én is rendesen használtuk az eszközeinket. Tudtuk, hogy bármelyik szakaszt akkor is le kell tudnunk küzdeni, ha nincs ott a kötél, vagy hó alatt van, vagy jégbe fagyott, mint ahogyan ezekre volt is példa, vagy ha a kötél nem elérhető, esetleg kiszakadt. Az emberek jelentős része nem ezzel az attitűddel mozgott a fix köteleken.
A fix kötelek használata nem csak ránk jellemző jelenség. A magyar expedíciós hegymászás, mint program, ezt csinálja. Ha van fix kötél, lehetőség szerint használja, de ha kell, megoldja nélküle. Ez egy hegymászótechnikai döntés: ha meg tudom csinálni, akkor elvállalom. Így lesz etikusabb a mászás. Azt szoktam mondani azoknak, akik a tömeg miatt iszonyúan fújnak az alaptáborban a kereskedelmi expedíciókra, hogy „nem olyan nehéz dolog találni egy olyan helyet, ahol nincsen senki.” Ha az Everesten olyan helyen akarsz mászni, ahol nincsen senki, akkor menj át a keleti falra.
Természetesen faggattuk Dávidot és Szilárdot a további terveikkel kapcsolatban, de egyelőre még nem tudtak konkrétumokkal szolgálni.
