- Futás
- Hegymászás
- Kerékpár
- Túra
- Sí
Mielőtt részletesen bemutatnánk, hogy hegymászó történelmi szempontból miért jelentéktelen ez az óriásira fújt PR-mutatvány, egy dolgot le kell szögezni. Asszisztencia ide vagy oda, amit Harila végigcsinált, az brutális fizikai és mentális teljesítmény. Ez gyakorlatilag heti egy nyolcezres csúcs megmászása három hónapon át (a legsűrűbb szakaszon öt nap alatt négy!), az ideális szezonokban ugyan, de elképesztő időnyomás mellett, szinte időjárásra való tekintet nélkül. Menni kell akkor is, ha mínusz harminc fok van, ha hetven kilométeres szél fúj és tíz métert se lehet látni, ha hánysz és hasmenésed van az elégtelen táplálkozástól, ha a szervezeted a dehidratációtól már orvosért könyörög. Harila is kénytelen volt egy kórházi látogatást tenni a pakisztáni szakasz előtt. Teljesen kizsigerelte a testét. Ezt a projektet komoly fizikai és mentális állóképesség, szenvedéstűrés és maximális eltökéltség nélkül fizetős kliensként sem lehet végigcsinálni.
Tévedés ugyanakkor azt gondolni, hogy Harila a legfelső elitbe tartozna az állóképességi sportolók körében, és hogy emiatt a személyének döntő szerepe lenne az elért eredményben. Sífutóként közelébe sem került a norvég válogatottnak, vagy akárcsak a világkupa szintnek, a skandináv versenyeken rendre az 50. helyen kívül végzett, tíz kilométeren átlagosan hat perc hátrányban. Ebből belátható, hogy számtalan hasonló vagy jobb képességű állóképességi sportoló létezik, akiknek többsége ugyanezzel az asszisztenciával képes lenne ugyanerre a teljesítményre (feltéve, hogy jól akklimatizálódnak). Önálló hegymászó technikai tudással, tapasztalattal ugyanis Kristin Harila sem rendelkezik, és a rendelkezésre álló hegyivezető asszisztencia miatt erre nincs is szükség. (Itt megjegyezném, hogy a fizikai megterhelésre vonatkozó fenti jelzők kizárólag a 14-es sorozat 3 hónapon belüli teljesítésére vonatkoznak. A sorozat részleteinek teljesítése, pláne egyedi nyolcezresek megmászása ugyanezzel az asszisztenciával némi edzéssel az átlagember számára is elérhető, semmilyen különleges fizikai képességet nem igényel. Hogy ez mennyire igaz, ahhoz elegendő egy másik, mászótudás nélküli rekordvadászra, Grace Tsengre gondolni.)
Az oxigénhasználat miatt korrektebb úgy fogalmazni, hogy tizennégy hétezrest mászott meg, de aki akár csak egyszer mászott életében hétezer méter feletti csúcsot, az minden bizonnyal és teljes joggal emel kalapot a fizikai sportteljesítmény előtt. A kiemelkedő fizikai teljesítmény azonban csak szükséges de nem elégséges feltétele egy hegymászó szakmailag is értékes teljesítménynek. Ilyenről ugyanis csak akkor beszélhetünk, ha önálló hegymászó tudásra épül.
2019-ben az ex-gurkha Nirmal “Nims” Purja azzal kápráztatta el a világot, hogy hat hónap és hat nap alatt megmászta mind a tizennégy nyolcezrest. Azóta kiderült, hogy két csúcson, a Manaszlun és a Dhaulagirin sem állt a legmagasabb ponton, így a rekordja valójában két év és öt hónap, amiről ő nemes egyszerűséggel nem vesz tudomást. Tevékenységével kapcsolatban többször állított valótlant, bár népes rajongótábora erről jórészt nem is tud, vagy csak nem akar róla tudomást venni. A nepáli és tibeti nyolcezres mászásokat nyilvántartó Himalayan Database-zel nem áll szóba. Teljesítményét teljesen abszurd módon a korábbi nyolcezres sorozatokhoz méri, hogy még nagyobbnak tűnjön, de arról mélyen hallgat, hogy szakadéknyi különbség van a felhasznált asszisztencia és a mászótudás terén is az elődökhöz képest. A Netflixen is futó filmje kritikájában ennek hátteréről bővebben a Hóhatárban itt írtunk.
Kristin Harila nyolc évnyi sikertelen sífutó karrier után váltott terepfutásra, majd 2015-ben megmászta a Kilimandzsárót, később az Aconcaguát, vezetett túrák keretében. 2021-ben az Everest volt az első nyolcezrese, állóképességi múltja miatt nagyon gyorsan mozgott. Természetesen pótlólagos oxigénnel mászott, és hegyivezetők gardírozták. Egymás után mászta az Everestet és a Lhocét, a két csúcs között 11 óra 59 perc telt csak el, amivel rögtön a Guinness rekordok közé is bekerült. Ezután gondolta úgy, hogy megmássza mind a 14 nyolcezrest, látva Nirmal Purja (mint azóta kiderült, valótlan) hat hónapos rekordját. Mert a rendelkezésre álló asszisztenciával, és Purja példájával egyértelműen látta, hogy teljesíthető. Ebben a projektben az a legnagyobb bizonytalanság, hogy tud-e repülni a helikopter, vagy kap-e a kliens beutazási vagy mászóengedélyt Tibetbe.
Kristin Harila először 2022-ben futott neki a tizennégy nyolcezres sorozatnak. A hegyivezetéssel és a logisztikával egy kevésbé ismert, kisebb irodát, az 8K Expeditionst bízta meg. Két serpa hegyivezetője, Dawa Ongju Serpa és Pasang Dawa “Pasdawa” Serpa a rekord érdekében időnként extrém kockázatokat vállalva, de végül komolyabb gond nélkül eljuttatta Harilát a siker kapujába. Amikor azonban már csak a két tibeti nyolcezres, a Sisapangma és a Cso Oju volt hátra, a projekt elakadt. Kína nem volt hajlandó külön engedélyt adni nekik. Az ország még a Covid-járvány kitörése után bezárta kapuit a külföldi turisták előtt, amelyet még mindig nem oldott fel. Pedig a tizenkét csúcsra vetített részideje Harila csapatának gyorsabb volt, mint Nirmal Purjáé (144 nap a 12 csúcsra).
Harila ekkor megszakította kapcsolatát a 8K Expeditions ügynökséggel, és átigazolt a legnagyobb nepáli irodához, a Seven Summit Trekshez. Hogy mi lehetett a szakítás oka, az valószínűleg sosem fog pontosan kiderülni. Döntését később “különböző faktorokkal” indokolta, de az egyik legjelentősebb saját későbbi bevallása szerint is az volt, hogy erősebb diplomáciai kapcsolatot remélt tőlük a vízum és mászóengedély ügyintézésében.
Miután sem az SST, sem a norvég kormánytól és a saját követőitől kért segítség nem vezetett eredményre az engedély kapcsán, megpróbálkozott az SST segítségével a nepáli oldalról feljutni a Cso Ojura, de a megmászatlan útvonalba ismételten beletört az egyébként magukat a nyolcezresek királyainak kampányoló serpák bicskája. Hiába, azért egy új út nyitása jóval magasabb technikai tudásszintet igényel, mint erőből és rutinból évente mászni a már jól ismert normál utakat. Ezen az expedíción Dawa Ongju Serpa és Pasdawa Serpa már nem vett részt. Harila későbbi állítása szerint ő hívta őket, de túl veszélyesnek ítélték, ezért nem vállalták. A serpák szerint Harila nem is kereste őket. Az ebből kerekedett botrányról a későbbiekben lesz szó.
Miután 2022-ben nem tudta elérni a célját, Harila újratervezett, és kijelentette: nem elégszik meg azzal, hogy a két hiányzó hegyet megmászva egy év körüli idővel befejezze a sorozatot, hanem újra nekifut, és megmássza mindet újra, a cél a hat hónapon belüli teljesítés. Reagálva az oxigénhasználatra vonatkozó kritikákra azt is bejelentette, hogy palack nélkül fog mászni. A mászóközösség kompetensebb tagjai erre azért már erősen kételkedve csóválták a fejüket.
Egy harmadik nepáli ügynökség, a Tibetben remek diplomáciai kapcsolatokkal rendelkező Climbalaya elintézte számára (és még másik két nyugati női kliens, valamint az őket segítő serpa csapat számára), hogy külön engedéllyel már tavasszal megpróbálhassák a Sisapangmát és a Cso Ojut. El is indultak, és két kliens, valamint öt serpa társaságában 2023. április 26-án elérték a Sisapangma 8027 méteres főcsúcsát. Elindult a stopper.
Nem sokkal később meglett a Cso Oju is, majd jött a tavaszi nepáli szezon, ahonnan Harila már végig a Seven Summit Treks szolgáltatásait használta.
Az oxigén nélküli mászás terve már az első, legalacsonyabb nyolcezresen bukott. A Sisapangmán ugyanis megtapasztalta, hogy palack nélkül egy más dimenzió nyolcezrest mászni, rosszul esik a szél és az ember lassú. Egyértelművé vált számára, hogy az általa kitűzött rekordot csak pótlólagos oxigénnel tudja teljesíteni. Innentől minden csúcson használt palackot*. (*Állítása szerint a Gasherbrum I-en nem.)
A történeti hűség kedvéért íme az elért csúcsok listája időrendben:
2023. 04. 26. Sisapangma
2023. 05. 03. Cso Oju
2023. 05. 13. Makalu
2023. 05. 18. Kancsendzönga
2023. 05. 23. Mount Everest
2023. 05. 23. Lhoce
2023. 05. 29. Dhaulagiri
2023. 06. 05. Annapurna
2023. 06. 10. Manaszlu
2023. 06. 26. Nanga Parbat
2023. 07. 15. Gasherbrum II
2023. 07. 18. Gasherbrum I
2023. 07. 23. Broad Peak
2023. 07. 27. K2
Harila szinte minden hegyen a szezonban az elsők között, a kötélrögzítő csapatot követve, 4-6 főnyi serpa által támogatva ért fel a csúcsra. A 92 napos roham során azonban végig Tenjen “Lama” Serpa vezette, a serpa csapat többi tagja cserélődött. Tenjen Lama tehát ugyanazt a rekordot érte el, mint Harila, mégis, szégyenletes módon a nevét sok helyen meg sem említik, a szalagcímekből pedig szinte teljesen kihagyták - még a mászómédiában, de maga Harila honlapján is. Nem “Tenjen Lama hegymászó történelmet írt” vagy “Tenjen Lama felvezette a Sisapangmára Kristint” a szalagcím, hanem “Harila megmászta ezt, Harila megmászta azt”. Pedig Tenjen nemcsak végigcsinálta Harilával a sorozatot, hanem hegyivezető szerepben tette ugyanezt. Természetesen ő is profitált a további serpa hegyivezető és magashegyi teherhordó társak munkájából, de ő tevékeny tagja volt ennek a csapatmunkának. Ezzel szemben Harila csak kihasználta a csapat munkáját, ahhoz semmit nem tett hozzá. A pénzen kívül persze. Bár a projekt az ő nevét viseli, hiszen ő találta ki, és végig is csinálta, ő az egyetlen olyan fogaskerék a gépezetben, aki hasonló fizikai adottságokkal rendelkező állóképességi sportolóval tetszőlegesen cserélhető lenne. Gyakorlatilag csak utas egy olyan projektben, amelyet a hegyivezető csapat kliens nélkül talán még könnyebben teljesítene. Feltéve, hogy van, aki finanszírozza.
Kristin Harila 2022 végén számot vetett az éves teljesítményével, és elmondta, hogy több mint félmillió amerikai dollárba került az az évi expedíciózása. A 2023-as év alighanem rátett még erre egy lapáttal, hiszen több alkalommal a követőitől próbált adományokat gyűjteni, hogy segítsék őt a rajta kívül senki hasznára nem váló, hegymászótörténelmileg értéktelen rekord elérésében. Az ember szinte megsajnálta, hogy a pénzen bukik el ez a “nagyszerű” vállalkozás, csak ott lógott ki a lóláb, amikor a projekt közben ötcsillagos katmandui szállodából köszöntötte a követőit, majd az utolsó négy csúcs előtt az árak emelkedésére panaszkodva további adományokért könyörgött, utána pedig húszezer dollárért repült a Gasherbrum I alaptáborába, ahol helikopteres személyszállítás nem is működik, kizárólag a hadsereg repülhet.
Ha a teljes képet szeretnénk látni, akkor annyi történt, hogy egy extra állóképességgel igen, viszont önálló hegymászó tudással nem rendelkező sportoló megvásárolta és csúcsra járatta a jelenleg elérhető maximális nyolcezres kereskedelmi expedíciós asszisztenciát annak érdekében, hogy mászótudás és évtizedes tapasztalat megszerzésének fáradalmai nélkül állíthasson fel mászórekordot. Az önálló mászótudást hegyivezető pótolta, a magasságot pótlólagos oxigén használata tette elviselhetőbbé, a sebességet helikopter gyorsította, a mászóutat és a táborokat serpa csapat építette ki. Harilának minden elő volt készítve, egyetlen dolga volt: követni a vezetőt és bírni a mostoha körülményeket.
Sokan azonnal rávágják, hogy persze, az expedíciózás csapatmunka, egyedül nem megy, korábbi nagy teljesítményeknél is sokszor egy egész csapat közös munkája eredményeként jutott fel egy vagy két mászó a csúcsra, akik aztán a siker nagy részét learatták. Ez kétségkívül igaz. Ez az érvelés azonban ott sántít nagyon, hogy a kereskedelmi expedíciózás megjelenése előtt azonos kompetenciával rendelkező mászók alkották a csapatot, és ha serpa segítséget vettek igénybe, arra a cipelendő terhek elosztása miatt volt szükség.
Ha nyolc Kristin Harila alkotna egy csapatot, és csupaszon állna előttük a hegy, lényegi hegymászótudás hiányában egészen biztosan nem tudnának rá feljutni.
Ebben a tekintetben persze Harila nem úttörő, évtizedek óta kerülnek olyan, hozzá hasonló kereskedelmi expedíciós fizetős magashegyi extrém turisták a reflektorfénybe nyolcezres (vagy Seven Summits vagy sarkvidéki, Explorers Grand Slam) sikerekkel, akik kizárólag a hegyivezető szolgáltatásnak köszönhetik, hogy bármilyen statisztikában az első helyre kerülhettek, netán elérhették valamelyik sarkot. Nemzetközi példaként említhetjük Vanessa O’Brient, Annabelle Bondot, Shehroze Khasifot, Viridiana Alvarezt, Dong Hong Juant, Nirmal Purját, Grace Tsenget, a magyarok közül pedig Németh Alexandrát, Female Yetit vagy Neszmélyi Emilt. A nagyközönség és a mainstream média egész egyszerűen nem tudja, milyen égbekiáltó a különbség a kompetens mászók által végzett csapatmunka és a megvásárolt hegyivezetős asszisztenciának köszönhető eredmények között. Az érintettek pedig érthetően nem igyekszenek ezt hangsúlyozni, hiszen az a saját, jól marketingelt eredményeik fényét homályosítaná el. Sajnos a szakmai sajtó sem hangsúlyozza eléggé még a pótlólagos oxigénnel vagy anélkül elért csúcsikerek közötti szakadéknyi különbséget sem. Így csak marketingérzék kérdése, hogy mekkorára fújnak egy adott teljesítményt, annak kontextusával szinte senki nem foglalkozik.
A rekordkísérlet során Harilát egyre erősödő bírálatok érték. Kritizálták a mászóstílusát - pótlólagos oxigén, serpák, fix kötél, helikopterek - , kritizálták azt, ahogyan a siker érdekében csapatot váltott. A mászóközösségben nagyjából egységes vélemény az, hogy a hegyivezető asszisztencia nélkül esélye sem lett volna megpróbálni sem. Ahogy az is általános megállapítás, hogy ennek a “rekordnak” az égvilágon semmi köze nincs az alpinizmushoz, a hegymászás eredeti értékeihez.
Az első komolyabb felzúdulást a 2022 év végi ügynökségváltás okozta. Sokan, köztük a két serpa, Dawa Ongju és Pasdawa is úgy gondolták, hogy azért tette, mert nem akarta velük megosztani a rekordot. Ez az érv azonban később némileg okafogyottá vált, mivel 2023-ban Tenjen Lama mind a 14 csúcson mellette volt, így ő is osztozik a rekordban. (Hogy ezt a gesztust esetleg csak az előző évi kritikák fényében lépte-e meg Harila, vagy esetleg az SST marketingjéhez járult ezzel hozzá némi gazdasági előnyökért cserébe, azt nem lehet tudni.) A két serpa ugyanakkor nem is emiatt, hanem a Sisapangmára utazás előtt visszavont kínai vízumuk miatt borult ki igazán, amely eset után már nyilvánosan teregették ki sérelmeiket.
Történt ugyanis, hogy a két serpa is igényelt és kapott kínai beutazási vízumot Tibetbe a Sisapangma és a Cso Oju megmászához. Bár ide már Harilától függetlenül mentek volna, az ő papírjaikat is a Climbalaya intézte. Miután örömmel megkapták a vízummal ellátott útleveleiket, két nap múlva Hariláék is megkapták a beutazási engedélyt. Nem sokkal később azonban Dawa Ongju és Pasdawa útleveleit bekérte az ügynökség, azzal az indokkal, hogy a kínai követség visszakérte őket. Hidegzuhanyként érte őket a fejlemény: visszavonták a vízumot. Az indoklás szerint azért, mert előző évben Pakisztánban jártak. Csakúgy mint Harila és Tenjen “Lama” Serpa. Akik viszont gond nélkül megkapták a vízumot és utazhattak a Sisapangmára.
Itt sem feltétlenül ismerhetünk minden részletet, de ami napvilágra került, az alapján nem csoda, ha különböző összeesküvés-elméletek keltek szárnyra azzal kapcsolatban, hogy valakik valamiért nagyon nem akarták, hogy a két serpa akkor rekordot döntsön.
Dawa Ongju ebben a posztjában írta le először a saját nézőpontját. Kifejtette benne, hogy Harilával közösen kezdtek bele projektbe, amely majd “lenyűgözi és sokkolja a hegymászás világát”. Elmondása szerint Harilától szóbeli ígéretet kaptak arra vonatkozólag, hogy együtt fogják végigcsinálni a sorozatot. Aki viszont a Manaszlu után minden kapcsolatot megszakított velük.
Ebből az interjúból az is kiderül, pontosan milyen körülmények között vonták vissza a vízumukat, és az indoklások mennyire ellentmondásosak. Pasdawa hozzátette:
“Testvérként bántunk vele, ő pedig elárult bennünket.”
Harila természetesen nem hagyhatta szó nélkül a médiában terjedő méltatlankodást, ezért közleményt adott ki. Ebben elég egyértelműen felvázolta véleményét a projekt résztvevőinek erőviszonyait illetően:
“Nem mi, hanem én kezdtem el a #bremont14peaks projektet. Eladtam az otthonomat, éjjel-nappal azon dolgoztam, hogy szponzorokat találjak. Az ő támogatásukból fizetek mindenkit, aki nekem dolgozik.
Amikor 2022-ben először nekivágtunk az Annapurnának, nem merült fel, hogy mind a tizennégyet együtt csináljuk meg. Valójában Dawa nem is mászott velem akkor. Az első három hegy megmászása után kérdeztem meg Dawát és Pasdawát, hogy akarnak-e jönne velem mind a 14-re, mert úgy gondoltam, szebb lenne megosztani a rekordot, és mert nagyszerű csapatot alkottunk.
A Manaszlu után azonban rájöttem, hogy a 8K nem megfelelő ügynökség számomra logisztikai és egyéb okok miatt, többek között azért, mert nem tudtak segíteni, hogy vízumot kapjak a Sisapangmára és a Cso Ojura. Ezért úgy döntöttem, hogy az SST-vel folytatom a projektet az utolsó két csúcsra. Természetesen megkérdeztem Dawát és Pasdawát is, hogy akarnak-e csatlakozni, de nem kaptam tőlük választ.”
Az utóbbi állításról a két serpa egyértelműen azt állítja, hogy hazugság. A “logisztikai és egyéb okok” kapcsán pedig felmerül a kérdés, hogy ez tényleg csak addigra derült ki, miután végigmászták Nepálban és Pakisztánban a tizennégyből tizenkét nyolcezrest?
Harila érvelését olvasva immáron a 8K Expeditions ügynökség vezetője, Lhakpa Serpa sem bírta ki szó nélkül. A 8K nevében Harila instagram bejegyzése alatt kommentelt. Az általa mondottak tovább árnyalják a helyzetet.
“2022-ben Kristinnek az volt a terve, hogy a tizennégy nyolcezrest a legrövidebb idő alatt megmássza. Mi szerveztük az expedícióit az Annapurnával kezdve, nem kevés fáradsággal. Az Annapurna, Dhaulagiri, Kancsendzönga, Everest, Lhoce, Makalu nepáli szakaszra mindössze 33 ezer dolláros előleget kaptunk (szerk.: ez az Everestre önmagában sem lenne elég - PL). A pakisztáni szakasznak úgy vágtunk neki, hogy a nepáli szakasz költségei még nem voltak rendezve. A Nanga Parbat után érkeztek részteljesítések, mert komoly pénzügyi gondjaink voltak. Ennek ellenére segítettünk teljesíteni a pakisztáni szakaszt. Ezután visszatértünk Nepálba, megmásztuk a Manaszlut, miközben még mindig voltak kifizetetlen tételek.
Ekkor okosan taktikázva elkezdett velünk veszekedni, hogy muszáj elintéznünk a vízumát Tibetbe. Erre viszont nekünk semmi ráhatásunk nincs. Azt is kérte, hogy garantáljuk neki, hogy feljuttatjuk a Cso Oju csúcsára (szerk.: a déli, eddig nem mászott új útvonalon - PL), amire Dawa és Pasdawa nyilvánvalóan nemet mondott, mivel hegymászásban nem lehet a csúcselérést garantálni. Ekkor úgy döntött, hogy másik ügynökséget választ, amihez joga van. De azt kezdte kommunikálni, hogy mi logisztikailag nem voltunk képesek a feltételeit teljesíteni. Kétszer megpróbálta ezután megmászni a Cso Ojut. Kérdezném, hogy feljutott-e? Nem a mi segítségünkkel mászott-e meg 12 nyolcezrest, több rekordot felállítva közben?"
Harila erre már nem válaszolt.
Dawa Ongju így fogalmazott a közösségi médiában megjelent első bejegyzésében:
“Mi cipeltük az összes felszerelést, hátizsákokat, ruhákat, vizet, oxigénpalackokat, kamerát, tartalék akkumulátorokat és élelmiszert, hogy Kristint tehermentesítsük. Egy méternyi kötelet nem kellett rögzítenie, egyetlen csomót nem kellett megkötnie. Éjt nappallá téve dolgoztunk az utak kiépítésén a hegyek többségén. Tekintet nélkül a családunkra vagy a veszélyekre cipeltünk 35-40 kilónyi terhet vízmosásokn át, gleccserhasadékok felett, sziklafalakon keresztül és a halálzónában.”
“A hóvihar nem csillapodott. Alig tudtuk kinyitni a szemünket. Végig vonszolnunk kellett őt a csúcsra. Az életünket kockáztattuk. Nem törődtünk a hóviharral vagy a lavinaveszéllyel. Visszatekintve, nem érte meg ekkora kockázatot vállalni.”
“A 4-es táborba visszaérve ittunk egy csésze teát, majd indultunk tovább a Lhocére. Szó szerint úgy kellett felhúznunk a csúcsra. A csúcshoz közeledve kezdtünk kifogyni az oxigénből, ezért Pasdawa lement a 4-es táborba, és hozott utánpótlást. A 4-es táborból nyolc óra alatt értünk fel a Lhoce csúcsára.”
“Nagyon nehéz mászás volt az időjárás és a mély hó miatt. A csúcs után a 3-as táborba ereszkedtünk, és ott pihentünk kicsit. Amikor az 1-es tábort elértük, Kristin sírva fakadt. Vigasztaltuk és biztattuk, hogy muszáj lemennünk az alaptáborba.”
“Az egész projekt során, beleértve a K2-t is, körülbelül 40 kilónyi terhet cipeltem, beleértve Kristin oxigénjét, sátrát és élelmét. A csúcsról lefelé a 3-as táborban ránk sötétedett, de folytattuk az ereszkedést. Amikor elértük z 1-es tábort, Kristin nem tudott megállni a lábán. Minden lépésnél elaludt. Valahogy sikerült levinnünk az alaptáborba.”
“Miután a csúcstámadás közben egy lavina 30 métert sodort, azt hittem, nem fogom többé látni a feleségemet és a gyerekeimet. Rekord felállítására úgyis lesz másik lehetőség. Megkérdőjeleztem magamban, mit csinálok ott egyáltalán. A többiekhez visszatérve megtanácskoztuk a következő lépést. Úgy döntöttem, folytatom, mert a lehető legtöbbet meg kell tennem a kliensemért. Amikor a második csúcsra (előcsúcs - PL) felértünk, Kristin erősködött, hogy az a főcsúcs. Mi tudtuk, hogy az még nem az, tovább indultunk, ő pedig kénytelen volt követni bennünket.”
A mászóközösség ellenszenvét a széleskörű helikopterhasználattal vívta ki. Harila ugyanis az alaptáborok között mindig helikopterrel közlekedett, hogy a hegyek közötti transzferek idejét minimálisra csökkentse. E nélkül nyilván esélytelen az egy éven belüli teljesítés. Ezen a téren egyébként semmiben sem különbözött Nirmal Purjától, aki szintén rendszeresen alkalmazta a helikopter transzfereket a saját projektje során.
Az igazán nagy botrányt azonban azzal keltette, amikor kiderült, hogy az Annapurnán és a Manaszlun Harila a helikoptereket nemcsak az alaptáborba való eljutáshoz használta, hanem azokkal a felsőbb táborba felszerelést és serpákat is szállíttatott. Kereskedelmi expedícióknál ez is bevett szokás már, mondhatnánk, hogy ebben sincs semmi különös. Amikor azonban az ember gyorsasági rekordra törekszik, akkor kérdés, hogy hol lehet/kell meghúzni a határt. A helikopterrel magasabb táborba történő humán erőforrás és felszerelés szállításának abban van jelentősége, hogy fentről lefelé sokkal könnyebb nyomot taposni és kötelet rögzíteni. Egy közbülső táborból ráadásul egyszerre két irányba is el tud indulni az útépítő csapat. Ezzel napokat tudnak spórolni, így a rekorder sportoló sokkal hamarabb elindulhat a csúcs felé.
A módszerüket az Imagine Nepal ügynökség ismert vezetője, Mingma Gyalje, ismertebb nevén Mingma G Serpa hozta nyilvánosságra egy közösségi média bejegyzésben, Harila serpa segítőinek beszámolójára, valamint videófelvételekre hivatkozva.
“Az első csúcskísérletüknek az Annapurnán egy lavina vetett véget, ami majdnem megölte őket, ezért visszafordultak. Visszaereszkedtek az alaptáborba, és ott merült fel az ötlet, hogy a csapatot reptessék a 3-as táborba. Helikopterrel felvitték a serpákat a 3-as táborba, és onnan kiindulva felfelé és lefelé taposták a nyomot. Persze, Tenjen and Kristin is végigmászta az alaptábortól az egész utat a csúcsig oda-vissza, de ezt nem korrekt rekordértékű mászásként kezelni. Ugyanezt csinálták a Manaszlun is, csak ott a 2-es táborig vitték fel a serpákat.”
Ennek éppen a Manaszlu esetében van különös jelentősége, ugyanis azt a tavaszi nepáli és a nyári pakisztáni szezon közé illesztette be. Ennek a hegynek hagyományosan ősszel van a szezonja, ekkor mozognak rajta a kereskedelmi expedíciók. Hariláéknak így egy üres hegyen kellett dolgozniuk, és csak napjaik voltak rá. Ha ott, akkor kicsúszik az időből, az egész háromhónapos rekord elúszott volna, mert csak ősszel tudott volna visszatérni. Kijelenthető, hogy a három hónapos álomhatár teljesítése kizárólag ezen a helikopteres gyorsításon múlt.
Harila persze azzal védekezik, hogy ez pusztán logisztikai kérdés, számára egy dolog a fontos: az alaptáborból oda-vissza végig gyalogosan tegye meg az utat. Az, hogy az ehhez szükséges logisztika hogyan kerül fel a hegyre, másodlagos. Ez a kijelentés önmagában rámutat a gyorsasági rekord hegymászó rekordként való kezelésének szürrealitására.
Egy adott hegyen, az alaptábortól a csúcsig mért gyorsasági rekordokat jellemzően kiépített úton másszák, palackkal vagy anélkül. (Ebben legalább már van két megkülönböztetett kategória). Ha úgy nézzük, ezek a gyorsasági rekorderek egy ugyanúgy előkészített útvonalat kapnak készen, mint Harila. (Most tekintsünk el attól, hogy az ilyen gyorsasági rekordereknek nincs szüksége a mászáshoz serpa asszisztenciára és igazából táborokra sem, mivel az alaptáborból non-stop kevesebb, mint 20 óra alatt elérik a csúcsot.) Miért kötnek akkor bele Harilába, hogy milyen logisztikát használ? Némi logikával a válasz egyszerű:
Egyetlen nyolcezresen egyedi gyorsasági rekordot mászni kizárólag fizikai képesség kérdése (ha feltételezzük, hogy az út már ki van építve). Több nyolcezres minél rövidebb időn belül egymás után történő megmászása azonban nem a mászósebesség vagy -tudás, hanem a hegyek közötti transzferek és a mászóútvonal előkészítési idejének függvénye.
A legnagyobb népharagot a sorozat utolsó csúcsán, a K2-n történt tragédia váltotta ki. Ennek az esetnek külön cikket szenteltünk, így itt nem részleteznénk. Tény, hogy Harila nem tehető felelőssé a pakisztáni teherhordó haláláért. Az is tény, hogy valamennyit éppen az ő emberei segítettek neki. Ezért egészen biztosan nem érdemli meg azt a gyűlöletcúnamit, amit kap. Ugyanakkor az is tény, hogy végül ők is magára hagyták a haldokló teherhordót, így annyi felelőssége neki is van, amennyi a többi száz embernek, aki a nyomait követve még átgázolt a még életben lévő Muhammad Hassan teste felett. Arra ugyanis senki sem tett kísérletet, hogy a még életben lévő teherhordót valahogyan megpróbálják lehozni. Ha Harila feladja a csúcssikerét aznap és beleáll egy akár esélytelen mentési kísérletbe, örökös hőssé válhatott volna az emberek szemében, aki a rekordról is lemond egy ember élete miatt. De ő is inkább a csúcsot választotta.
Sokan értetlenül állnak a Harila felé özönlő kritikák láttán. Hiszen, ahogy fentebb is írtuk, huszonöt éve ez megy. Százával válnak híressé a kereskedelmi expedíciós asszisztenciát igénybe vevő, a nyolcezres mászás történetének gyakran vérrel írt mítoszát kihasználó celebmászók.
A Harilát védők szerint csak azért, mert nő. El tudom képzelni, hogy van, akinek ennyi is elég ahhoz, hogy az egyik teljesítményt magasztalja, a másikra fanyalogjon. De lehet ennek azért logikus magyarázata is, még ha nem is egyszerű, és nem is biztos, hogy általános érvényű.
Nirmal Purja tökéletesen hitette el a világgal, hogy ő teljes jogú tagja, mi több, vezetője annak a csapatnak, amelynek kötelékében a 14 nyolcezrest végigmászta, majd végrehajtották a K2 első téli megmászását. Bár a sztorija tele van csúsztatással, helyenként konkrét hazugságokkal, olyat sosem állít, ami ne lenne hihető. Egész egyszerűen kompetensebb mászónak tűnik, mert ezt akarja magáról elhitetni azzal az elképesztő agresszív önmarketinggel, amit folytat. A transzparencia fogalmát még csak hírből sem ismeri. Mivel pedig csak a saját maga által készített filmanyagokból és az általa jóváhagyott publikációkból ismerjük, fogalmunk sincs a valós hegymászó technikai tudásáról, hiszen soha nem láttuk normál úton kívül, önállóan mászni. Ráadásul olyan világsztár mászók álltak mellé (hegymászótörténelmi szempontból) teljesen érthetetlen módon, mint Reinhold Messner vagy Jimmy Chin. Pedig Harilával szemben benne még annyi sem volt, hogy megossza a rekordot, gondosan ügyelt rá, hogy folyamatosan rotálja a hegyivezető serpákat a projektjében.
Ezzel szemben Harila projektjének első napjától világos, hogy a hegyivezető asszisztenciára épül, és emellett használ minden olyan segédeszközt, amit Purja is. Persze meg sem próbálta elhitetni a közönséggel, hogy kompetens mászóként irányítja a csapatot, sőt, szándékosan helyezte előtérbe a serpa támogatást, hiszen ez is az egyik marketingüzenete volt. Ezen viszont már a mászóközösség jóval könnyebben átlátott. Amikor felhívták rá a figyelmét, hogy ő nem több, mint egy hegyivezetős kliens, egy magashegyi turista, akkor persze igyekezett kihangsúlyozni, hogy azért ő is beleteszi a maga részét a munkába (“ha kell, segítek a fix kötelek kirakásábán” - vö. fentebb a serpák állításával), illetve rá a szponzorációs feladatok hárulnak a projektben. De hiába gondolja Harila, hogy ha ő is ugyanazokon a fix köteleken húzkodja fel magát, mint a amit a magukat függetlennek promotáló mászók is használnak, akkor ő is ugyanazt teljesíti, hiszen a mászás világát ismerők tudják, hogy ő a fix kötél nélkül egy lépést sem tudott volna tenni, míg a kompetens független mászóknak ez egy olyan könnyítés, amely adott, de amelyet maguk is ki tudnának építeni - ha az ipari szintű kereskedelmi expedíciózás korában erre lenne még lehetőségük.
További ellenszenvet vívott ki a palack nélküli mászás bejelentésével, majd annak első hegyen történő felrúgásával, később pedig a többi, fent részletezett eseménnyel.
A kritika ettől függetlenül mindkettejüknek jár, hiszen a tradicionális hegymászó értékekhez egyiküknek sincs semmi köze. Ahogyan a magashegyi turisztikai ipart kihasználó influenszer mászók tucatjainak sem.
A norvég sportolót védelmükbe vevők külön kiemelik, hogy Harila sosem rejtette véka alá, hogy milyen segítséget vesz igénybe, továbbá rendszeresen hálálkodik az őt segítőknek, sőt, az is elhangzik a szájából, hogy nélkülük ez nem sikerült volna. Ez tény. Ahogyan azt azonban korábbi cikkemben már írtam, attól, hogy valaki őszinte a projektjével kapcsolatban, az még nem emeli annak szakmai nívóját. Külön értékként kiemelni a transzparenciát elég sokat elárul mai társadalmunk állapotáról. Az őszinteségnek és transzparenciának kéne lenni az alap kiindulópontnak, nem pedig valamiféle extra értéknek. Sajnos azonban ott tartunk, hogy a szemfényvesztés annyira része az életünknek, hogy már annak is örülni kell, ha valaki elmondja az igazat a teljesítményével kapcsolatban. A hegymászás, és a kalandsportok különösen érzékeny területnek számítanak ezen a téren, hiszen magas költségigényük miatt saját zsebből szinte senki nem tudja ezeket finanszírozni, a szponzorációhoz pedig jól eladható, feltupírozott eredmények kellenek.
Harila, sok más influenszer magashegyi turistához hasonlóan azzal érvel, hogy a hegy mindenkié, mindenki olyan stílusban mászik, ahogy akar, a lényeg, hogy legyen őszinte az igénybe vett asszisztenciával kapcsolatban. Addig, amíg senkit nem bántanak vele, mindenki azt csinál, amit akar. Ez önmagában rendben is lenne. Egészen addig, amíg nem akarják a teljesítményüket bármiféle rekordként/elsőségként értékesíteni. Hiszen milyen őszinteség az, amikor valaki elmondja ugyan, hogy hegyivezetővel és oxigénnel mászik, de közben tudja, hogy a nagyközönségnek úgy sincs fogalma a különbségről, így az övékét is egyenrangú teljesítményként fogják kezelni? Lehet, hogy senkit nem bántanak vele. Kivéve a mászás történetét. Továbbá teljes mértékben elvonják a figyelmet azoktól a hegymászóktól, akik a valódi, önálló alpinizmust művelik.
Ezzel is érkeztünk a téma és a kritikák megértésének gyökeréhez. A hegymászásnak nincsenek szabályai, ez nem egy versenysport. Az alpinizmus igazi értékeit tiszteletben tartó, vagy a hegyekben éppen ezt a szabadságot kereső embereknek éppen ez adja a hegymászás esszenciáját. A szabadság. A rekordok ugyanakkor egyértelmű versengést tükröznek. Azt fejezik ki, hogy a rekorder _valamiben_ jobb az őt megelőző teljesítőknél.
A hegymászásban, különösen a nyolcezresek esetében viszont még mindig az elsődleges mérce a csúcs elérésének ténye, annak hogyanjával (a mászóstílussal) a rekordok adatbázisai (még) nem foglalkoznak. Ez az a terület, ahol tökéletesen lehet zavarosban halászni.
Ha valaki azt állítja, hogy első pomogácsként mászta meg a Mount Everestet, és ez valóban így volt, akkor ünneplik. Akkor is, ha ezt mászótudás és tapasztalat nélkül, hegyivezetővel és oxigénnel, évtizedes tanulást kihagyva tette, és az őt megelőző húsz pomogács expedíció csak és kizárólag azért bukott el pótlólagos oxigén és hegyivezető nélkül, önálló hegymászó tudással, mert nekik fontosabb volt a mászóetika, és úgy általában véve a hegymászás tradicionális értékei, mint az elsőség. A nagyközönség ugyanis nem ismeri a sportot ahhoz, hogy tudja, mi a különbség. A többséget valószínűleg nem is érdekli. Miközben a hétköznapi életben szúrós szemmel néznek arra, aki a dugóban a buszsávon végigelőzi a sort és befurakodik az élre a lámpánál. Erre persze lehet mondani, hogy rossz hasonlat, mert a buszsáv tilos, oxigént és hegyivezetőt használni pedig megengedett, egyébként is csak a lúzerek nem így közlekednek, de akinek van minimális igazságérzete és nem vak, az megérti, hogy a két különböző módon elért rekord között szakadéknyi a különbség. Ha valaki azt állítaná, hogy megdöntötte a maratonfutás világrekordját, de amúgy kerékpáron tekerve tette mindezt, ki venné komolyan?
Ugyanez a helyzet a 14 nyolcezressel. Sokféle módon és különböző tempóban lehet őket megmászni, az aspiránsokat pedig különböző célok vezérlik. Korunk influenszereit a rekordok hajtják, bármilyen eszközzel. A Nirmal Purjáról filmet készítő Jimmy Chin képes volt úgy fogalmazni, hogy Purja “rommá verte” a korábbi 14 nyolcezres rekordot. Mintha nem tudná, mi a különbség a palack nélkül, új utakon, adott esetben szólóban vagy télen, direkt a legnehezebb utakat és kihívásokat keresve megmászni a tizennégy nyolcezrest, ahol még csak nem is cél a sorozat gyors teljesítése, vagy ugyanezt helikopterekkel, oxigén és serpák garmadájával, a legkönnyebb utakon mászva elérni. Összemérhetetlenek.
Bárminek a hatékony eladásához marketingre van szükség. Jelen esetben a rekord a termék. El kell adni a szponzorok felé, hogy kifizessék, az emberek felé, hogy elhiggyék, hiszen belőlük lesznek a szponzori termékek vásárlói. Jól csengő szlogeneket kell találni, amivel az emberek azonosulni tudnak. El kell kápráztatni a közönséget, elkápráztatni pedig azokat lehet leginkább, akik nem értenek a témához.
Minden idők egyik legképmutatóbb jelmondata, amely azt az üzenetet hivatott közvetíteni Harila projektjével kapcsolatban, hogy a nők is képesek ugyanarra, amire a férfiak, ezzel pedig azt szeretné megmutatni a fiatal lányoknak, hogy merjenek a “normálistól” eltérő életet választani. Mert ha neki sikerült, akkor nekik is sikerülhet. Az egészben csak az az óriási öngól, hogy nőként úgy akar elérni, sőt, túlszárnyalni egy férfi által felállított rekordot, hogy esetenként fél tucat férfi serpa segítségére van hozzá szüksége.
A projekt másik alapvető üzenete, hogy felszólaljon az outdoor sportban tapasztalható nemi egyenlőtlenség, férficentrikusság ellen. Szerinte kevés a női hegymászó, és nem azonos pályán játszanak a férfiakkal, például ha szponzorkeresésről van szó. Az utóbbi kétségkívül valós megállapítás. Hogy ennek megváltoztatására Harila módszere-e a megfelelő, azt majd az élet eldönti. Azt viszont már nem kell bebizonyítania, hogy a nők mire képesek hegymászásban, ugyanis azt már több tucatnyi világklasszis hegymászónő bizonyította. Igazi hegymászók, akiknek nem volt szükségük hegyivezetőre, hogy üres rekordokkal tűnjenek ki az átlagból. Amatőrként a hegymászást felhasználni ennek az üzenetnek a közvetítésére mélységesen tiszteletlen a sportág igazi nagy női alakjaival szemben.
Miközben a szavak szintjén aggódik a klímáért, helikopterrel repked hegyről hegyre. Karbonlábnyoma sokszorosa egy átlagemberének. A hegyen hagyott szemét ellen szólal fel, de azért úgy fogalmaz, hogy “nem mindig lehet lehozni”. Az oxigénhasználat “eretnekségéről” értetlenkedik, miközben az első hegyen rájön, hogy palack nélkül nem megy. Szerénykedik, hogy ő nem hasonlítja magát más világklasszis mászókhoz, csak éppen világklasszis mászók sorozatának időrekordjának megdöntéséről szól az egész projektje.
Különböző hivatalos felületein publikált bemutatkozásai a szerénység mintaképei. Közösségi pénzgyűjtő oldalán így hangzik a projekt leírása:
“A projekt nagyfokú országos és nemzetközi figyelmet fog vonzani, és fontos a jövő szempontjából. Azt remélem, hogy a jövőben megkönnyíti az utat a lányok számára és megmutatja, hogy választhatunk olyan életet, amely “normálistól” eltér.”
Honlapján a bemutatkozásban képesek róla ezt leírni:
“A síksági Vadsø falujából származó Kristin Harila a saját maga által felépített ikon szellemiségét testesíti meg. A szabadtéri aktivitások szenvedélyével született Kristin hamar felfedezte szerelmét a téli sportok és a sífutás iránt. Ugyanakkor félelmet nem ismerő hozzáállása és a hegymászásban mutatott kivételes tehetsége volt az, amely kiemelte őt az átlagból és fenomenális hegymászóvá tette.”
Miután 2019-ben feladta vezetői munkáját, az életét a világ legmagasabb hegycsúcsainak megmászásáról szőtt álmának szentelte. Meghódította a Mount Everestet, a Föld legmagasabb hegyét, és a Lhocét, a világ negyedik legmagasabb csúcsát, rekord időn belül, megszilárdítva ezzel helyét, mint a világ egyik legjobb hegymászója.
Kristin idén azt a kihívást tűzte ki célul, hogy két év alatt kétszer mássza meg Földünk összes, nyolcezer méternél magasabb hegyét, mindezt pótlólagos oxigén használata nélkül.
Elszántságával és megingathatatlan szellemiségével kivívta helyét a legnagyobbak között, világhírű hegymászóvá téve őt, aki nemcsak a nők, de minden ember számára példakép.”
Honlapján természetesen motivációs előadói ajánlat is szerepel, melynek promóciójában kiemelik, hogy milyen értékes betekintést tud adni a kockázatmenedzsment, csapatmunka és hegymászásra felkészülés témájában bármely vállalati közegnek. Ezt némileg árnyalja, hogy Harila saját bevallása szerint sem tudja megállapítani a lavinaveszélyt a hegyen. A kockázatmenedzsmentet kizárólag a serpái végezték.
Sosem gondoltam volna, hogy valaha is egy hegymászás témájú cikkben Ganxsta Zolee-t fogom illemtani etalonként hivatkozni, de egyetlen mondattal helyre teszi az egész jelenséget. Egy beszélgetős műsorban a színészi szerepeivel kapcsolatban kérdezték. A riporternek ennyit mondott:
Az ultimate érv a kritikákkal szemben az szokott lenni, hogy “de hát annyi mindenkit inspirál”. Persze, és ezzel nincs is semmi baj. Csak ettől pont annyira nem nő a szakmai színvonala egy hegymászó projektnek, mint a transzparenciától. Engem például a 84 éves szomszéd Joli néni inspirál, aki bár lassan járni is alig tud a lábfájdalmai miatt, azért minden reggel ötkor kimegy a kertbe locsolni, kapálni, le csak akkor ül, amikor már tényleg nem tud állni. Pedig ülhetne egész nap a tévé előtt is.
Nepálban óriási a konkurenciaharc az expedíciószervező ügynökségek között. Az irodák gombamód szaporodnak, mindenki akar egy szeletet a magashegyi expedíciós turizmus tortájából. Az eszközökben sokszor nem válogatnak, persze a negatív üzleti módszerekről a nyugati világban vajmi keveset tudnak. Ez a téma megérne egy külön cikket.
Egyes ügynökségek egészen elképesztő és nevetséges túlzásokkal jelentik be klienseik csúcssikerét, ahol akár a leggyengébb, legfelkészületlenebb magashegyi turista csúcssikere is "történelmi" jelzőt kaphat.
Harila rekordjának fényében az őt segítő Seven Summit Treks ügynökség is lubickol, hiszen ez a kompetenciájukat bizonyítja és új ügyfelek tömegét vonzhatja. Miközben ennek az ügynökségnek a kliensei közül néhány éves fennállása alatt mintegy negyven ember vesztette életét. Az egyik tulajdonos ezt elintézi annyival, hogy a nyolcezresek veszélyesek, ezt mindenki tudja.
Tény, hogy a marketinggépezet eredményes. A semmiből érkezett Harila nevét (ahogy sok száz hasonló magashegyi turistáét lokális szinten) megismerte a nagyközönség. Még a szakmai média egy részének elismerését is sikerült elérnie, hiszen a káprázatos rekordok kellő kattintást hoznak. Még azt is megértük, hogy az outdoor és magashegyi sportok legnagyobb felszerelés és ruházati expója, az ISPO a “European Adventurer of the Year” címet adta neki. Hogy mitől lehet valaki az év kalandsportolója, aki egy lépést nem tud hegyivezető nélkül tenni, és kizárólag olyan utakat jár be sok századikként vagy ezredikként, amelyek végig vannak biztosítva, az megérne egy külön értekezést.
Be kell látnunk, hogy jelenleg ez a nyolcezres hegymászás világa. 99%-ban kizárólag magashegyi turizmus keretében jutnak fel mászók a nyolcezres csúcsokra. Ettől persze a hegymászás eredeti, tradicionális értékei nem változtak. Sajnos utóbbi nem feltétlenül prioritás a média számára.
A média csak a halálra vagy a rekordra, az elsőségre rezonál, a hegymászást felületesen sem ismeri, de nem is hajlandó mélyebben utánajárni egy rekord mögötti valós teljesítménynek. A szenzációs címszavak mentén óriásira fújja a lufit, olyan szereplőket sztárrá emelve, akik valós tudásuk alapján az adott sportágban semmire sem vitték volna. Kizárólag az ipari méretű hegyivezető szolgáltatásnak köszönhetik hírnevüket. Az értéktelen rekordokat istenítve pedig a média végső soron egy teljesen torz képet alakít ki a nagyközönségben a hegymászásról.
A kiváló német alpinista és hegyivezető Michi Wohlleben így summázta véleményét az ilyen típusú rekordokkal kapcsolatban:
“Szponzorokat halászni egy jól hangzó projekttel, majd az első lépések után megváltoztatni a játékszabályokat (oxigénnel mászni a bejelentés ellenére - PL) - ezt “bejelentés-alpinizmusnak” hívják. Nem kérdés, hogy a projekt nehéz, de ez a “bejelentem, aztán nem teljesítem”-stílus rém silány. Továbbá maga a projekt is teljesen értelmetlen. Tegyél egy helikoptert és megfelelő logisztikát bárki alá, végigsorozza az Alpok 82 négyezresét, vagy bármit. Ennek semmi köze az alpinizmushoz, az eredménye csak annyi, hogy minél több pénzed van, annál jobb alpinistának hisznek. Végül pedig az egész árát a Föld fogja megfizetni, egy olyasvalamiért, aminek körülbelül annyi a jelentősége, minthogy naponta felvezetünk kétszáz embert a Mont Blanc-ra. Nims tette meg az első lépést, ami már eleve rossz irány volt. Kristin csak követte őt a sötét nyomokon, és mások is követni fogják… egészen addig, amíg a média meg nem érti, hogy erről beszámolni olyan, mintha doppingoló kerékpárosokról számolnának be, akik e-bike-on tekerik le a Tour de France-t.”
Ha a hegymászás értékeit meg akarjuk őrizni, és fontos számunkra, hogy a teljesítményeket a maguk helyén kezeljük, akkor elkerülhetetlen, hogy kategorizálni kell a rekordokat. Mert az biztos, hogy a Guinness-rekordokra áhítozó hegyivezetős influenszerek száma csak nőni fog, mert hegyet mászni és abból gyorsan, minél kevesebb időbefektetéssel elismertséget szerezni trendi, a magashegyi turisztikai iparnak köszönhetően pedig egyre inkább hozzáférhető.
Nonszensz, hogy azonos mércén kezeljük a 14 nyolcezres sorozat időbeli teljesítését azzal a stílussal, ahogyan Messner vagy Kukuczka csinálta, és azzal, ahogyan Nirmal Purja vagy Kristin Harila. Egyértelműen külön kell választani ezeket és megfelelő módon kommunikálni. Már régen eljött az ideje, hogy a szakma különböző kategóriákat határozzon meg, és a listák ezeknek megfelelően legyenek vezetve.
A kérdés, hogy ki vállalja a kategorizálást, majd annak adatrögzítését, mert ez egy irdatlan nagy feladat. A Himalayan Database korábban már kifejtette álláspontját, hogy ők nem bíróság, hanem csak adatrögzítők, kapacitásuk véges, így ők aligha fogják megtenni. Nemrégiben jelentették be, hogy a kereskedelmi expedíciós klienseket már nem keresik fel interjúkészítés céljából, mert nincs rá kapacitásuk és motivációjuk sem, hogy hegyivezetős tucatteljesítmények beszámolóit regisztrálják. Ha valaki persze megkeresi őket, szívesen látják, és a szakmailag értékes vállalkozásokat továbbra is a régi, részletes módszerrel jegyzik fel. Az irány nem túl jó, mert ez azt jelenti, hogy innentől még inkább bemondásra mennek majd a csúcseredmények, melyeket az irodák adnak le. Márpedig számos példát ismerünk, amikor a lejelentett eredmények nem felelnek meg a valóságnak.
Az Eberhard Jurgalski által jegyzett 8000ers.com oldal lehetne a leghitelesebb képviselője a kategorizált rekordlistáknak, ehhez azonban mindenképpen segítségre lenne szüksége, hiszen gyakorlatilag egyedül dolgozik. A kérdés, hogy van-e valaki a nemzetközi közösségben, akinek eléggé fontos a téma ahhoz, hogy proaktívan részt vegyen egy keretrendszer kialakításában.
Bár a feladat nehéz, korántsem lehetetlen. Remek példa a sarkvidéki expedíciók különböző stílusait megkülönböztető keretrendszer, a PECS, melyet néhány, a sportágat igazán szívén viselő vezető alakja dolgozott ki nemrégiben. A sarkvidékeken ugyanúgy jelen vannak már a vezetett túrák, és a különböző módon elért eredményekkel a nyolcezresekhez hasonlóan lehetett kommunikációs trükkökkel játszani. Az érintetteknek Colin O’Brady PR-mutatványánál telt be a pohár és készítették el az új keretrendszert, amely világosan definiálja a különböző stílusokat.
A vélemények sokaságát olvasva általános vélekedés, hogy ennek ez a projekt a hegymászás történelme szempontjából értéktelen, inkább visszafelé, mint előre mutat, és az alpinizmushoz semmi köze. Jelen cikk már így is elég hosszúra sikeredett, de két elismert szereplőt fontosnak tartok idézni.
A kiváló svájci alpinista és fotós, Robert Bösch így fogalmazott a Nims- és Harila-jelenség láttán:
“A nyolcezreseken, a Seven Summits csúcsain és még néhány más hegyen kialakult magashegyi turizmus hatására a megmászásukhoz szükséges hegymászótudás nullára redukálódott. Hegymászótudás alatt az önálló mászást, valamint az ehhez kapcsolódó tevékenységek és döntések önálló képességét értem. Minden, amire korábban ezeken a hegyeken tudásban szükség volt, mára a rendelkezésre álló technikai infrastruktúra miatt feleslegessé vált. Elég, ha az embernek az alaptáborban mutatják meg a hágóvas használatát vagy hogy miként kell a mászógépet ráakasztani a fix kötélre.
Ami jelenleg a világ hegyein, illetve a közösségi médiában rekordkísérletek tekintetében zajlik, annak megítélése újságírói oldalról nagyon erős kritikai megközelítést követelne. Sajnos a mászóstílus egyáltalán nem kap hangsúlyt, miközben egy sikerről szóló beszámolóban ennek kellene lenni az alapnak.
Az említett Gerlinde Kaltenbrunner, aki a 14 nyolcezrest palack nélkül első nőként mászta meg, a német Alpin Magazin kérésére még értékelni sem volt hajlandó Harila teljesítményét.
"Ennek az egésznek az általunk és még ma is néhányak által művelt magashegyi mászáshoz már semmi köze nincsen, továbbá a hegyekhez és expedíciókhoz való viszonyulásunk is teljesen különbözik. Ez egyszerűen egy teljesen más műfaj, éppen ezért részemről nem is szeretnék a Kristin Harila által végzett tevékenységbe jobban belemenni, értékelni, összehasonlítani pedig végképp nem. Köszönöm a megértést."
