- Futás
- Hegymászás
- Kerékpár
- Túra
- Sí
Mozgásvilág: Nehéz egy ilyen karriert egyetlen interjúban megpróbálni bemutatni….
Krzysztof Wielicki: Valóban hosszú karrier. 49 év. És még mindig élek, ami fontos :) Sok barátom meghalt. Mindenki követ el hibákat. Néha kicsit több szerencse kell.
Megvan még minden lábujjad?
Igen. Apróbb kozmetikai sérülések vannak, de fagyás nincs. 2-3 fagyásközeli helyzet után megtanulod, mit kell tenned a megelőzés érdekében. Én is vigyázok.
Mi teljesen más életet éltünk, mint a ma kezdő hegymászók. Kicsi hegyekkel kezdtünk, sziklamászással, aztán jött a Tátra, az Alpok, majd a nagyobb hegyek: Hindukus, Pamír, Andok, Himalája. Ez egy nagyon biztonságos fejlődési folyamatot eredményezett. Ma mindent könnyebb megszervezni. Egy hitelkártyával vehetsz repülőjegyet a Himalájába, könnyen hozzájutsz a mászóengedélyhez, és szerezhetsz alkalmi mászópartnert is. Nekünk nehezebb és hosszabb utat kellett bejárnunk, de ez egyúttal biztonságosabb is volt. A legfontosabb dolog a mászásban a tapasztalat. Természetesen mindig marad valamennyi kockázat, de tapasztalattal nagyon sok kockázat elkerülhető. Néha megkérdezik, hogy például a Dhaulagiri szóló mászásom során nem mentem-e túl messzire. Szerintem nem kockáztattam túl sokat. Fejben kellőképpen fel voltam készülve, és volt húszévnyi tapasztalatom. Ha egy ilyet kétévnyi mászótapasztalattal próbálsz meg, arra lehet mondani, hogy túl kockázatos. De húsz év után már tudod, milyen helyzetekben hogyan reagál a tested, hol vannak a határaid. Manapság viszont az emberek nagyon gyorsan akarják a sikert, legyen szó az üzleti világról vagy a mászásról. Nincs türelmük. Annak idején persze mi sem magunktól voltunk türelmesek, a rendszer kényszerített rá bennünket. Nem mehettünk oda, ahová akartunk. Ha tagjai lettünk a hegymászó klubnak, akkor ők döntötték el, hová megyünk. Egy Kaukázusba induló csoportba kerüléshez is ajánlás kellett. Szerintem az a rendszer jobb volt, mert volt egyfajta szelekció.
Visszatekintve erre az elképesztő pályafutásra, melyik mászásodra vagy a legbüszkébb?
Arra, amit soha nem mernék még egyszer megpróbálni. A Nanga Parbatra. Teljesen egyedül másztam, nem volt a hegyen senki, csak a völgyben néhány pásztor.
Wielicki a Nanga Parbat szólója után, 1996-ban (Van még fotó, katt a képre!)
1995-re megmásztam a 14 nyolcezresből 12-t, pedig sosem a csúcsgyűjtögetés járt a fejemben. A Lhocét háromszor, a Makalut kétszer próbáltuk. Mindig új kihívást kerestünk. De amikor már ennyi összegyűlik, akkor csak megfordul a fejedben, hogy teljes legyen a kollekció. Szóval a 12. sikeres nyolcezres után lehetőséget kaptam, hogy következő évben (1996) megpróbálkozzak a K2-vel és a Nanga Parbattal.
Nagyon nehéz volt két expedíciót szervezni egy szezonban. A pakisztániaktól nem kaptunk engedélyt, így a kínai oldalról támadtuk a K2-t. Egy hónappal később indult egy lengyel expedíció a Nanga Parbatra. A tervem az volt, hogy mi júniusban indulunk a K2-re, amerikai és olasz társakkal. Miután megmászom a K2-t, csatlakozom a lengyel Nanga Parbat-expedícióhoz. Még a nevem is rajta volt a csúcsengedélyen szereplő tagok listáján. Előre örültem, mert gondoltam, hogy addigra már a magashegyi táboroknak is állniuk kell, kész lesz a fix kötél, csak fel kell jumároznom :)
Egy fotó az expedíciós hőskorból, háttérben a Gasherbrum IV (Van még fotó, katt a képre!)
Aztán, amikor a K2 megmászása után lejöttem a hegyről, rossz hír fogadott. Akkor használtunk először műholdas telefont, és azt közölték otthonról, hogy közben a Nanga Parbat-expedíció véget ért és már haza is tértek Lengyelországba. Hogy menjek így a Nanga Parbatra? Semmit sem tudtam arról a hegyről. Semmit sem készültem rá, mert biztos voltam benne, hogy minden elő lesz készítve, mire odamegyek.
Volt viszont a K2-es csapatban egy srác, aki már járt a Nanga Parbaton korábban. Mondta, hogy „semmi gond Krzysztof, veled tartok”. Aztán útközben meggondolta magát, mondván, hogy neki mégis inkább Dél-Amerikába kell mennie. Chilasban a hotelben találkoztam a lengyel expedíció szirdárjával. Ő azzal fogadott, hogy két rossz híre van. Mondtam neki, hogy az egyiket már tudom, a lengyelek hazamentek. „Igen, de mindenki más is. Üres az alaptábor” - tette hozzá. Abban az évben senki sem mászta meg a Nanga Parbatot, a hosszan tartó rossz időjárás után üres kézzel mentek haza. Augusztus vége volt, de azért nekivágtam.
Béreltem négy teherhordót. Mindegyiknél Kalasnyikov volt, mert abban a régióban mindenkinek van fegyvere. Biztos voltam benne, hogy az alaptáborba érve úgyis elromlik az idő. Szinte reméltem is, mert jó kifogás lett volna a visszaforduláshoz.
A következő három napban persze olyan verőfényes napsütés fogadott, amilyet még nem láttam magashegyekben. Viszont begyűjtöttem valami gyulladásos sérülést az arcomon, de bármennyire is próbáltam sajnáltatni magam, egy helyi doktor pár pirulával elintézte. Nem volt kifogás. A lengyel expedícióból egy barátom hagyott ott egy képeslapot, rajta egy skicc a Nanga Parbatról, melyen egy átlós vonal jelölte a Kinshofer-utat. Ennyi volt az összes útleírásom, de mit tehettem volna, nekivágtam.
Wielicki az 1-es táborban a Nanga Parbaton, 1996-ban (Van még fotó, katt a képre!)
Egész éjjel másztam, mindent magammal cipeltem. A hátizsákom legalább 25 kilót nyomott. Egy arra alkalmas helyen, 6100 méteren lesátraztam, és bevettem 5-6 tablettát, mert a gyulladás nem akart lappadni. Hogy milyen tabletták voltak, arról fogalmam sem volt, de utána egy egész napot ott töltöttem kómaszerű, ájult állapotban. A következő napon felmásztam 7300 méterre. Majd szeptember elsején felértem a csúcsra. Egyedül. Életemben először merült fel bennem, hogy mégiscsak kellene valamiféle bizonyíték. Nyolcezres csúcson állok, rajtam kívül nincs ott senki, csak az a néhány pásztor lent a völgyben. Gondoltam, néhány követ viszek magammal a csúcsról, elfér a hátizsákban, meg persze néhány fotót is készítettem. Aztán észrevettem egy a sárga textildarabot, ami egy jégszeghez volt kötve. Egy míves jégszeg volt, rajta felirat: Hanns Schell-expedíció, Ausztria 1976. Emlékül hagyták ott a csúcson. Ezt is eltettem.
Leereszkedtem, és a gleccseren elém jött a szirdár. Felemelt gépfegyverrel üdvözölt, és gratulált. Nem értettem, mihez, hiszen nem tudhatta, hogy fent jártam. Ekkor elárulta, hogy távcsövön minden lépésemet követték négy teljes napon át, mert azt hitték, elment az eszem. Akkora hátizsákkal úgy néztem ki, mint valami turista. Felajánlotta, hogy ha kell, tanúskodnak is, hogy fent jártam.
A szirdár felemelt gépfegyverrel üdvözölte a Nanga Parbat szólója után (Van még fotó, hatt a képre!)
2007-ben, a trentói filmfesztiválon meséltem erről a sztoriról. A közönség soraiból felállt egy ember. Robert Schauer volt, tagja az egykori Hanns Schell-expedíciónak, és szerette volna elkérni a jégszeget. De inkább megtartottam.
Átléptem azt a bizonyos piros vonalat. Puszta szerencsém volt.
Azért erre a mászásomra vagyok a legbüszkébb, mert igazából nem lett volna szabad bevállalnom. Nem volt egy logikus döntés. Különösen azután, hogy még a szállodámban megkaptam Andrzej Zawada levelét, aki a következő téli lengyel Nanga Parbat-expedíció vezetője volt. Tudta, hogy meg fogom próbálni, és megpróbált lebeszélni a levelében, hogy néhány hónap múlva úgyis jövünk, és velük tarthatok. Most, kellő távolságból visszatekintve már nem vállalnám be. Átléptem azt a bizonyos piros vonalat. Puszta szerencsém volt.
Ez volt az egyetlen alkalom, hogy átlépted ezt a vonalat?
Nem, dehogy :). Adódott még pár alkalom. De ha megkérdezik, hogy mit csinálnék meg még egyszer, akkor a Dhaulagiri vagy a Sisapangma szólóra azt mondanám, hogy igen, ezt viszont biztosan nem.
Volt már akkor családod?
Igen, három gyermekem. Akkor más idők voltak. Ma már nem lehetne megcsinálni. Megpróbálhatod, de az biztos, hogy mire hazaérsz, a cuccaid egy bőröndbe összecsomagolva ott várnának az ajtóban. Ma már nehezebb dolga van a srácoknak. A lányok ma már kérdőre vonnak, ha három hónapra el akarsz menni. Akkoriban más idők jártak, a feleségeinknek útlevelük se volt. Annak is örültek, hogy legalább mi utazhatunk külföldre. Hülyén hangzik, de így volt.
Wielicki, Kurt Diemberger és Julie Tullis a Broad Peak 21,5 órás, szóló megmászása után (Van még fotó, katt a képre!)
Beszélgessünk a legutóbbi K2 téli expedíciótokról. Elég nagy csapattal vágtatok neki egy nagy projektnek.
Nem olyan naggyal. Tizenketten voltunk, ebből tíz mászó. De ez a téli nyolcezresek utolsó nagy problémája. Ha száz ember kell a megoldásához, akkor annyival kell menni. Majd az utánunk következők ráérnek a stíluson csiszolni. De először a csúcs elérése a lényeg, nem a stílus. Előbb be kell bizonyítani, hogy lehetséges.
Egyébként szerintem 8-9 mászó elég lehet. 4-5 fős csapattal ki lehet építeni az utat és a táborokat a Piramisig, majd egy hónap múlva jöhet másik 3-4 jó mászó, akik frissek, és akiknek nagyobb esélye van elérni a csúcsot. Az első csoport utánuk szintén lehetőséget kaphatna.
Gondolod, hogy találnál annyira kis egóval rendelkező mászókat, akik maximálisan hajlandók csak a többiek sikeréért dolgozni, lemondva a saját csúcsesélyeikről?
Igen, pont ettől tartottam. A legutóbbi alkalommal azt tanácsolták, hogy ne tegyek ilyen különbséget, és én hallgattam rájuk. Féltem, hogy nem őszinte, ha mindenkit meghagyok a csúcstámadási esélyek egyenlőségének hitében. Meglepő módon viszont a legutóbbi expedíción voltak többen a mászók közül, akik konkrétan kijelentették, hogy nem akarnak a csúccsal megpróbálkozni. Nekem pedig pontosan ilyen emberekre van szükségem. Tehát az elképzelésem jó, de fontos, hogy ezeket a szerepeket az expedíció előtt tisztázni kell. Meg kell mondani, hogy ki kerül az első csoportba, és hogy ők első sorban a kiépítés szerepét vállalják. Persze, a csúcstámadás elméleti lehetősége számukra is adott, de csak az elsőszámú csúcstámadó csapat próbálkozása után, és nyilván jóval kisebb eséllyel. Ez lehet a sikeres csúcsmászás egyik kulcsa.
Miért választottátok először a Cesen/Baszk-utat?
Egyrészt misztikusnak tűnt, másrészt kicsit a barátaim nyomására is. Nyáron már próbálkoztak vele. Én is megmásztam 1994 nyarán. Meggyőztek, hogy bár meredek, de nagyon gyorsan lehet rajta haladni. Rábólintottam. A nyári élményeimből a kőhullásra nem emlékeztem, de nem tudtam, hogy télen sokkal kevesebb a hó, és nincs, ami megtartsa a köveket. Szinte mindem felmenet után sérülten érkeztek vissza a mászóink. Eleinte csak apróbb sérülések voltak, de amikor Bielecki orrát és homlokát találta telibe egy kő, az volt az első intő jel. Pedig akkor már elég közel voltunk a Vállhoz, nem akartuk feladni az utat. De aztán jött még egy sérülés, és akkor eldöntöttem, hogy ilyen kockázat mellett nem folytathatjuk. Átnyergeltünk az Abruzzi-gerincre, de ezzel három hetet veszítettünk. Most már csak az Abruzzi-úton próbálkoznék, mert a biztonság mindennél fontosabb. A Baszk-út pedig télen nem az.
Mi a véleményed a keleti falról, amit Gyenyisz Urubko nézet meg magának és lehetségesnek tart?
Akkor az egy teljesen irreális ötlet volt részéről. Februárban egy olyan útra átnyergelni, aminek a beszállását hat-hét óra gyaloglással lehet az alaptáborból elérni a gleccseren – egyszerűen túl késő volt, hogy megpróbáljuk. Semmilyen információ nem állt rendelkezésre róla, mivel ott még nem mászott fel soha senki a hegyre. Ha sikerül is felmászni, egy hatalmas traverz vár a függőgleccserig.
Teljesen lehetetlennek tartod, akkor is, ha korábban, eleve ott kezdtek?
Nem tudom. Vojtek is megpróbálta (Kurtyka – PL), Loretan is. Abból annyit lehet tudni, hogy eléggé komplikált a terep még azelőtt, hogy elérnéd a platót. Lehet olyan gleccserhasadék, amit nem tudsz átmászni, és lentről nem látszik. Túl sok a kockázat már az út alsó szakaszán is. Persze, ha már valaki megmászta a K2-t télen az Abruzzin, utána miért ne? Lehet a komolyabb utakkal próbálkozni. De talán előbb nyáron kellene megpróbálni, és akkor már lenne tapasztalat, hogy télen vállalható-e. Ha biztos, hogy a platóig el lehet jutni, onnan már működhet, de ezt előbb be kell bizonyítani. Egy első téli megmászás nagyon sok pénzbe kerül, és nem kockáztathatsz egy ismeretlen úton.
Akkor is így gondolnád, ha nem lenne szponzori nyomás?
Nálunk nem volt szponzori nyomás, mivel ez egy államilag finanszírozott expedíció volt. A nyomást sokkal inkább a média generálta. Folyamatosan elérhetőek voltunk az alaptáborban, és amint ezt megtudták, állandóan kerestek, hogy ki, mikor, merre mozog a hegyen. Ez szerintem hiba volt.
Amikor fent a hegyen döntést kell hozni, hogy felfelé vagy lefelé indulsz, akkor nagyon vonzó tud lenni a kényelmes alaptábor, ahol van internet
Hiba? Ezek szerint legközelebb semmit sem fogunk rólatok hallani az expedíció alatt?
Nem erről van szó, de határokat kell szabni. Nemcsak a média jelent gondot. Persze, ők mindent tudni akartak, főleg a Nanga-Parbat-mentés után. A másik baj viszont, hogy az expedíció tagjai egy idő után elveszítik a motivációjukat. Folyton a neten lógnak, Twitter, Facebook. Nem is követik figyelemmel, mi történik az expedíción, hanem egy virtuális világban élnek a közösségi médiában. Amikor fent a hegyen döntést kell hozni, hogy felfelé vagy lefelé indulsz, akkor nagyon vonzó tud lenni a kényelmes alaptábor, ahol van internet. Könnyű elcsábulni, hogy mászás helyett inkább lefelé indulj.
Gyenisz Urubko hasonló jelenségről számolt be. Ez nagyon érdekes számomra.
Igen. Ha nincsenek ilyen szolgáltatások, akkor a mászók sokkal inkább magára az expedícióra, a feladatra, a mászásra koncentrálnak.
A Nanga Parbaton történt mentés hátráltatta bármiben az expedíciótokat?
Minimálisan. Akkor éppen rossz idő volt a hegyen. Nem ezen múlt. Sokkal zavaróbb volt a média érdeklődése.
Hogyan döntöttétek el, hogy beszálltok a mentésbe? Egyáltalán, honnan tudtátok meg, hogy baj van?
Revol rádiókapcsolatban volt egy barátjával, Ludovic Giambiasival, otthon Franciaországban. Mi pedig vele. Sosem hívtak minket a hegyről direktben. Ludovictől tudtuk, hogy otthagyta Tomeket és egyedül kezdett ereszkedni. Persze az interneten is követtük az elejétől fogva, hogyan haladnak. Számítottunk rá, hogy baj fog történni, mert nem voltak kellően akklimatizálódva, nagy hibát követtek el. Féltünk, hogy rossz irányba fordulhatnak a dolgok, és így is lett. Szükség esetére készen álltunk, hiszen rajtunk kívül senki sem volt a közelben. De ez teljesen magától értetődik. A média ebből is hatalmas lufit fújt, de ebben számunkra nem volt semmi különös. Gyenyisz is elmondta újságíróknak, hogy volt már pár hasonló mentése. Nekem is volt, ennél nehezebbek is. Ez a normális, hogy ha valaki rászorul, akkor segítesz. Mi ebben semmi különleges teljesítményt nem éreztünk.
Hogyan választottátok ki, hogy ki menjen menteni?
Nekem kellett négy embert kiválasztanom, mert amikor megkérdeztem, ki akar menni, akkor mindenki feltette a kezét.
Szerinted volt rá esély, hogy Tomeket megmentsétek?
A tapasztalatok alapján, ha valaki 7400 méteren mozgásképtelenné válik, ott már nem lehet mit tenni. Nem tudsz lecipelni egy embert. Amíg mozogsz, addig rendesen kering a vér. Amint mozdulatlan állapotba kerülsz, jön a tüdőödéma. Ez nagyon gyorsan lezajlik. 12-20 óra alatt. Csak akkor van esélyed, ha tudsz járni.
Találkoztál Tomek családjával?
A baleset után sokáig nem. Ha jól tudom, egyébként is Írországban dolgozott. Egyszerű utcagyerek volt, egyfajta hippi. Nem volt képzett hegymászó, soha nem járt tanfolyamra. A saját feje után ment. Nem volt tagja a lengyel hegymászó klubnak sem. De erős volt, öt-hatszor megpróbálta a Nanga Parbatot. De nem követte az általunk járt utat, ezért nem igazán volt elfogadott tagja a mászóközösségünknek.
Gyenyisz Urubkóval még mindig barátok vagytok? Vagy változott valami?
Azt hiszem, igen. Picit változott. Kicsit mérges voltam rá, hogy a végén nem volt lojális az expedícióhoz. Nagyon meg akarta mászni a hegyet, amiért abszolút meg tudok neki bocsátani. Nagyon jó mászó, de az expedíció alatt az interneten nyilvánosan adott hangot az expedícióval kapcsolatos negatív tapasztalatainak. Ezek a csapat többi tagjához is az interneten keresztül jutottak el. Ez nem jó. Kétszer is beszéltem vele és kérdőre vontam. Nem igazán tudta megindokolni. Mondtam neki, hogy mi hívtuk meg ebbe az expedícióba. Utána azt ír, cikket, könyvet, amit csak akar. De utána, és nem az expedíció idején. Mert ez egy visszajelzés a csapatomnak. De ezt sehogy sem volt hajlandó megérteni és elfogadni. Nekem egyébként egész végig jó kapcsolatom volt vele, inkább a csapatom tagjai orroltak rá.
Szerinted volt igazság azokban a kritikákban, amiket leírt?
Írt olyat, hogy valaki nyitva hagyta a sátrat. Mi értelme van ilyet leírni? Tiszta hülyeség. Én az expedíció alatt többször megvédtem a többiekkel szemben, akik fújtak rá. Próbáltam őket csitítani. De az expedíció vége felé nem művelt szép dolgokat. Egy nap felhívott Simone Moro, és megkérdezte: „Gyenyisz mit művel? Segítettetek neki lengyel útlevelet szerezni, aztán meghívjátok az expedícióra, álljátok minden költségét, hogy tehet ilyet?” Való igaz, anno segítettünk neki lengyel állampolgársághoz jutni, hiszen remek kapcsolatunk volt, neki pedig a vízumkényszer miatt mindig problémás volt az expedíciózás. Szóval egy ilyen helyzetben örülnöd kéne, hogy meghívtak. Utána elmondhatod a véleményed, de nem az expedíció ideje alatt. Simonével ebben teljes mértékben egyetértettünk. Lehet, hogy ez valami poszt-szovjet hatás Gyenisz mentalitásában. De a kapcsolatunk Gyenisszel azóta is jó, beszéltünk többször.
Simone Moro, Krzysztof Wielicki és Gyenyisz Urubko (Van még fotó, katt a képre!)
Meghívnád a következő téli K2 expedíciótokra?
A csapat még bőven válogatás alatt van, de „bő keretben” ő is benne van, igen. De a probléma nem is velem van. Ahogy mondtam, inkább a csapat volt ellene.
Expedícióvezetőként az egész csapatért felelek
Volt egy konkrét eset, amit zokon vett. Amikor a kettes táborból a hármasba mászott, és még feljebb akart menni, de…
… de én visszarendeltem.
Igen. Miért?
Mert féltettem. Expedícióvezetőként felelősséggel tartozol. Hasonló volt az eset, mint amikor egyedül indult a csúcstámadásra. Amikor útközben a többiekkel találkozott, mondta, hogy neki nincs szüksége segítségre, jó mászó, minden helyzetet túlél. De ez nem így működik. Elnézést, de én az egész csapatért felelek. Ha bármi történik, senki nem fogja megkérdezni, mit mondott Gyenyisz. Engem fognak megkérdezni, miért nem szóltam neki. Abban a helyzetben még hallgatott rám. Tényleg rossz volt az idő, felesleges lett volna erőltetni. De valóban megkértem, hogy jöjjön le. Nem féltékenységből hívtam vissza, vagy ilyesmi, hanem féltem, hogy baj történhet. De ez is egy olyan helyzet, amit az alaptáborban közösen meg lehet beszélni, nem a médiának szétkürtölni. De lehet, hogy kezdte magát egyedül érezni, kiközösítve, a nyelvi problémák vagy egyéb apróságok miatt.
Nézzük akkor a jövőt. Terveztetek a következő télre egy újabb K2 expedíciót, amit végül 2020/21-re halasztottatok. Mi volt az oka?
Egyszerű: nincs kellően jó csapatunk. Nem pénzkérdés, mert ez is államilag finanszírozott expedíció lesz. Szeretnénk új, fiatalabb tagokkal frissíteni a keretet, de ehhez kel még téli tapasztalat. Szervezünk különböző felkészítő expedíciókat, egyelőre három konkrét terv van. Kettőt télen a Pamírba vagy a Tien Sanba, ahol nagyon mostohák a téli viszonyok, és olcsóbban is elérhető. Ősszel pedig a Lhocéra megyünk. Látnunk kell, ki hogyan bírja a telet és ki hogyan bírja a nagy magasságot. Kb. 15 embert szeretnénk kiválasztani, de tesztelnünk kell őket. A következő tavasszal, nyáron aztán további felkészítés következik, és remélhetően jövő őszre kialakul a csapat. Ha mégsem, akkor készen állok rá, hogy meghívjak néhány külföldi mászót.
Mi a helyzet a lengyel húzónevekkel? Adam Bielecki, Andrzej Bargiel?
Bargiel nem akar jönni, csak síelni akar :) Nagyon sokszor próbáltam már rábeszélni. Bieleckinek pedig kellene egy partner, aki értelemszerűen Gyenyisz Urubko lehetne. Két nagyszerű mászónk, Janusz Golab és Maciej Bedrejczuk súlyosan megsérült, az sem valószínű, hogy a korábbi szinten valaha tudják folytatni a magashegyi mászást. Rájuk biztosan nem számíthatunk. Van 4-5 technikailag erős mászónk, de nagy a valószínűsége, hogy ők nem fognak csúcsot támadni. A csapat számára azonban hasznosak lehetnek. Ahogy az előző expedíció tanulságai kapcsán is mondtam, logikus lenne kettéválasztani a csapatot: az első csoport kiépíti az utat 7400 méterig, és 4-5 héttel később jön egy erős, friss csúcstámadó csapat. 40 nap a hegyen télen, a rengeteg alaptábori várakozással egyszerűen túl fárasztó. A friss csapat a kikötelezett úton gyorsan megszerzi az akklimatizációt és jobb eséllyel tudja kihasználni az adódó ablakokat, mert nem fáradt el korábban a táborlánc kiépítésében. Több idejük marad és pihentebbek lehetnek a csúcstámadásra.
Lehet, hogy a K2 első téli megmászásához nemzetközi összefogásra lesz szükség
A külföldi mászók közül kik merültek fel? Simone Moro? Alex Txikón? Gyenyisz?
Simone kérdéses, ugye a feleségének tett ígéret miatt. Txikónnak más a filozófiája. Serpákkal mászik, akik oxigént használnak, nekünk ez nem annyira jön be. Gyenyisszel is kapcsolatban vagyok. Örülnék, ha a csapat tagja lenne, mert nagyon erős. De közös nevezőt kell találnunk a filozófiában, és el kell fogadnia, hogy ez csapatmunka, ami elé nem helyezheti a saját ambícióit. Persze, ha közzétesszük a meghívásunkat, az mindenkinek fog szólni. Valószínűleg sokan vissza fogják utasítani, de így korrekt. Lehet, hogy meghívjuk Vaszilij Pivcovot, és ezt a másik két oroszt, Golovcsenkót és Nilovot. Őrület, hogy mit műveltek a Jannun, brutálisan erősek, pont ilyen elkötelezettségű emberekre van szükségünk. Szóval lehet, hogy a K2 megmászásához nemzetközi összefogásra lesz szükség.
Hallottál a franciák jövő téli terveiről?
Igen, de a neveiket nem ismerem. A legjobbakat kívánom nekik, de a K2 az a K2.
Számodra egy márciusi csúcssiker továbbra is teljes értékű téli mászás lenne?
Lassan mindenkinek mást jelent a tél. Simonének, Gyenyisznek és nekünk is. Én úgy vélem, hogy a csillagászati tél időszakát kell követnünk, ami december 22-től március 21-ig tart. Sokan osztják ezt a véleményt. Egy ilyen mászásnál ez a kérdés a stílus kategóriájába esik, ami a legutolsó szempont. Tény, hogy márciusban már hosszabbak a nappalok, de úgyis a körülményektől függ minden. A Gasherbrum I-et márciusban mászták, amikor olyan orkán tombolt a hegyen, hogy a sátrak röpködtek az alaptáborban.
A Gasherbrum-csoport, mögötte a K2 (Van még fotó, katt a képre!)
Gondolkodtatok esetleg alternatív akklimatizációs stratégián? Aconcagua, esetleg Broad Peak, netán hypoxiás sátor?
Gyenyisz ki akarta próbálni a Broad Peaket, de az szerintem túl fárasztó. Dél-Amerikával korábban Ralf Dujmovits és Adam Bielecki is próbálkozott, kevés sikerrel. Túl sok szerencsés egybeesésre van szükség, hogy működjön. Tudnod kell közel hétezren aludni, majd nagyon gyorsan, a lehető legkevesebb ideig tartó magasságvesztéssel eljutni a K2 alaptáborába, ami csak akkor működik, ha végigrepülheted az utat, és helikopter hoz az alaptáborba. Ehhez jó időjárásra van szükség, ami nem jellemző. Ha valaki ki akarná próbálni, ettől függetlenül nem lennék ellene. De még senkinek sem működött. A sátras akklimatizáció is egyre terjed, de ott megint az a probléma, hogy gyorsan el kell jutnod utána a hegyhez anélkül, hogy elveszítsd a megszerzett akklimatizációt.
Nem mernek a mászásért nagyot kockáztatni
Ti építettétek fel a „Jégharcosok” imázsát. Gondolod esetleg, hogy a jelenlegi fiatalabb mászógeneráció már nem olyan kemény, mint ti voltatok?
Másmilyenek. Technikailag talán jobbak, mentálisan viszont, néhány kivételt leszámítva gyengébbek. Nem mernek a mászásért nagyot kockáztatni. Ők nem Jégharcosok.
Kiket tartasz kiemelkedőnek?
Az alpinizmusban rangsort felállítani nem lehet. Ki lehet emelni persze jó mászókat. Az egyik, sajnos már elhunyt barátom úgy fogalmazott, hogy a legjobb az, aki megéri a nyugdíjas kort. Az én generációmból természetesen nagyon tisztelem Messnert, Cassint, Desmaisont, Bonningtont, Roskelley-t. A szlovének is nagyon erősek. Aki jó példa lehet a fiataloknak, Kukuczka. De akár Gyenisz Urubko vagy Leo Houlding. De a példakép kérdése mindig érdekes dolog. Ha egy tízéves focirajongó srác szobájába bemégy, a falon ott a Ronaldo- vagy Messi-poszter. Ha azonban egy mászó srác szobájába mégy be, ott nem Messner-posztert fogsz látni. Ők nem valakit akarnak utánozni vagy követni. Tisztelet van bennük, persze, de nem példaképként tekintenek más mászókra.
Van olyan mászás, amit sajnálsz, hogy hiányzik az életrajzodból?
A Lhoce déli fala. Fél évet töltöttem ott. Háromszor két hónapot. Gyönyörű fal. De szerintem nekem már késő.
Egy gerincsérülés miatt gerincfűzőben, szólóban mászta meg a Lhocét 1988 szilveszterén. Ez volt a hegy első téli megmászása (Van még fotó, katt a képre!)
És ha lenne még bőven időd, mivel próbálkoznál?
Nincsenek már nagy mászóambícióim. Elég sokat letettem az asztalra. Most már mérlegre teszem azt, hogy mennyit érhetek el és mit veszíthetek közben. Főleg most, hogy van egy kilencéves fiam. Régen nem nagyon foglalkoztam ezzel. Most már van veszítenivalóm, viszont csak keveset nyerhetek. Úgy vélem, Kukuczka éppen ezt a hibát követte el akkor, amikor nekiment a Lhoce déli falának. Nagyon sok sikert elért már addigra, nem volt már rá szüksége. Persze régebben én sem így gondolkodtam. De azért akad még egy-két alacsonyabb, mászatlan hegycsúcs Pakisztánban, amivel szívesen próbálkoznék.
Hallottál Nirmal Purja rekordkísérletéről? Vannak, akik szerint ez nem olyan kiemelkedő teljesítmény, mert a magasabb nyolcezreseken pótlólagos oxigént használ. Te másztál oxigénnel és anélkül is, mi erről a véleményed?
Az oxigént valószínűleg azért használja, mert nem akar túl sokat kockáztatni. De ő egy nagyon erős mászó, és ez egy nagyon komoly teljesítmény, ráadásul elképesztő szervezést és koordinációt igényel. A folytatásban a Karakorum már nem lesz olyan egyszerű, ott nincs olyan helikopteres szolgáltatási hálózat, mint Nepálban. Sok sikert kívánok neki a folytatáshoz.
Hallottál Elisabeth Revol 24 órán belüli Everest-Lhoce mászásáról?
Megmászta mindkettőt?
Igen, csak arról nem érkezett még ellenőrizhető információ, hogy esetleg az Everesten használt-e egy rövidebb szakaszon oxigént, a nagy sor miatt.
Akárhogy is legyen, ha mindkettőt megmászta, az nagyon erős. A tavalyi Nanga Parbat eset után azt gondoltam, egy időre abbahagyja. Ez komoly és kellemes meglepetés.
Őt meghívnád a téli K2-re?
Talán. A lengyel médiából elég komoly nyomás jön, hogy miért nem hívunk női tagokat.
Jogos :) Kinga Baranowska? Tamara Lunger?
Kinga 2-3 éve nem nagyon mászik, talán már a családalapítás jár a fejében. Tamara is jó ötlet, köszi. Tényleg, jó, hogy mondod, talán nem csak férfiakat kellene meghívnunk :) Némely női mászó nagyon erős, nézd csak meg Revolt. Lehet vagy 45 kiló, mi viccesen csak „csirkealkatúnak” szoktuk mondani, de bombaerős, le a kalappal.
Láttad a legújabb, sorban állós fotót az Everestről?
Persze. Sokan kérdezik, mit lehetne tenni. Egyszerű. Nem kell odamenni, ha nem tetszik. Nem állíthatsz egy ellenőrt a Déli-nyeregbe, aki mindenkit tízpercenként enged tovább. Voltak, akik a tömeg miatt visszafordultak. Őrület volt azon a napon. A nepáli kormány talán tehetne valamit, de óriási bevételük van belőle.
A baj inkább az időablak hossza. Idén kevesebb csúcsmászásra alkalmas nap van, így a sok mászó nem egyenletesen oszlik meg.
Igen. Egyszerűen nem értem, hogy látják előre, mekkora tömeg lesz, mégis elindulnak felfelé. De megvan rá a pénzük és fel akarnak jutni. De hát mit lehetne tenni? Egy biztos, ez nem az én világom.
Hogyan látod a téli nyolcezres mászás jövőjét? Mi lesz azután, hogy a K2-t is megmászták?
A stílust fogják csiszolni. Ugyanazt a folyamatot várom, ami a nyári időszakban is lezajlott, miután az összes nyolcezrest sikerült megmászni. Jöttek a nehezebb utak, majd az alacsonyabb csúcsok technikás útjai. Nekünk nagy szerencsénk volt, hogy olyan időszakban mászhattunk, amikor nagyon sok nyitott probléma volt még a hegymászás számára, és nem járt irreálisan magas kockázattal ezek elérése. Most már egyrészt jóval kevesebb a megoldandó probléma, másrészt a nagyobb teljesítményekhez sokkal nagyobb kockázat társul.
Krzysztof Wielicki és a Himalája Koronája (ötödikként mászta meg mind a 14 nyolcezrest)
Mount Everest (8850 m) 1980 – egy nyolcezres első téli megmászása
Broad Peak (8048 m) 1984 – egy nyolcezres első megmászása egy napon belül (21,5 óra az alaptáborból oda-vissza), szólóban
Manaslu (8163 m) 1984 – új úton, 1992 – normál úton
Kancsendzönga (8586 m) 1986 – első téli megmászás, Jerzy Kukuczkával
Makalu (8463 m) 1986 – új útvariánson, alpesi stílusban
Lhotse (8511 m) 1988 – első téli megmászás, szólóban, csigolyasérülés után gerincfűzőben
Dhaulagiri (8156 m) 1990 – új úton, szólóban
Annapurna (8091 m) 1991 – a Bonington-úton
Cso Oju (8201 m) 1993 – a Lengyel-úton
Sisapangma (8021 m) 1993 – új úton, szólóban
Gasherbrum II (8035 m) 1995 – normál úton, szólóban, 2006 – normál úton
Gasherbrum I (8068 m) 1995 – a Japán-úton, alpesi stílusban
K2 (8611 m) 1996 – a Japán-úton
Nanga Parbat (8125 m) 1996 – a Kinshofer-úton, szólóban (rajta kívül ismereteim szerint ezen az oldalon csak Reinhold Messner és Erőss Zsolt mászta meg a hegyet szólóban)
