- Futás
- Hegymászás
- Kerékpár
- Túra
- Sí
Állandó olvasóink már ismerhetik Salamon Márkot. Ő az a magyar hegymászó, aki az Alpok hat nagy klasszikus északi falát szólóban mászta meg. Ez a teljesítmény nemzetközi viszonylatban is figyelemre méltó. Akkori interjúnkban bemutattuk Márk eddigi pályáját, ha lemaradtatok volna róla, érdemes elolvasni.
Most azonban egy újabb nagy kalandon van túl. Barátjával március 15-én ketten vágtak neki, hogy túrasível tegyék meg az Innsbruck – Chamonix utat az Alpok gerincén át, de társa kiszállása után az út több mint felét végül egyedül tette meg. Nemrégiben Budapesten szánt ránk egy délutánt, amikor részletesen is beszámolt a maratoni sítúráról.
Mozgásvilág: Honnan jött a túra ötlete?
Salamon Márk: Három évvel ezelőtt kezdtem foglalkozni a gondolattal. Bonatti egyik könyvében olvastam róla, hogy 1956-ban sível átszelte az Alpokat. Bár ő minderre talán öt sort szánt a könyvben, nekem nagyon megtetszett az ötlet, és elkezdtem utánajárni. Összegyűjtöttem a térképeket, kiválasztottam célokat, és nézegettem, hogyan lehetne őket összekötni.
Találtam egy német kalauzt is róla, ahol a teljes túrát „Super Haute Route” néven említik. Nizzától Bécsig 100 etapra bontották. A szerzők egy évtized alatt, fokozatosan járták végig. Túl sok korábbi teljesítésről egyébként nem tudok. Bonatti volt talán az első, neki volt kísérőkocsija. Volt egy osztrák csoport, ők sífutóléccel mentek, szintén kísérőkocsival, ráadásul csak 40 nap alatt. Olyanok viszont többen is voltak, akik egy-egy nagyobb távot megsíeltek az Alpokban. Szóval innen jött az ötlet. Vettem egy csomó térképet, berajzolgattam az útvonalat, kikeresgéltem a szállásokat, nyitva tartásokat, árakat. Aztán amikor a tervekkel teli mappát letettem a haverok elé, akkor senkit nem érdekelt. A több héten át tartó túrázáshoz a legtöbb embernek nincs túl nagy motivációja.
Úgyhogy ez így megmaradt álomnak, egészen tavaly őszig. Valentino barátom éppen felmondott a munkahelyén, januártól gyakorlatilag szabad volt. Nekem február végéig volt munkám, így a szabadidő nem lehetett akadály, már csak a hó hiányzott az Alpokból. Erre márciusig kellett várnunk.
Közben én kitaláltam a végleges túratervet, Valentino pedig megpróbált szponzorokat felhajtani. Ő szeretett volna ennek komolyabb hírverést, inkább az érvényesülési lehetőség motiválta. Tervezte, hogy filmet is készít, ezzel elég sokat foglakozott; kamerákat, drónt próbálgatott. Ötletem nekem is volt, hogy kit lenne érdemes megkeresni, de a tárgyalást meghagytam neki, ez nem az én világom. Volt kint az ISPO-n, sok potenciális szponzornak mutatta be a projektet. Készített egy kis bemutatkozó flyert, szponzorációs ajánlatot.
Végük sikerült néhány támogatót szerezni, bár nélkülük is meg tudtuk volna oldani. A Fischertől kaptunk sílécet, kötést, bakancsot, botot, meg ezt a Profoil nevű fókát. A Stubaitól kaptunk sisakot, botot és könnyű beülőt, továbbá kedvezményesen vásárolhattunk jégcsákányt és hágóvasat. A Pieps is adott lavinaszondát, lapátot és síbotra szerelhető lejtőszög- és hőmérőt. Az innsbrucki Staudinger sícipőbolt vezetője pedig lábra formázta a bakancsainkat. Anyagi támogatást kaptunk a Skischule Innsbrucktól, a Höttinger Almtól, és a végén még beszállt a Bergzeit is. Ők akkor válaszoltak a megkeresésünkre, amikor már úton voltunk. A helyi tévében, rádióban, újságban benne voltunk. Még a RAI Südtirol is készített velünk anyagot. Valentino kiszállása után sajnos ezek elmaradtak, mert ő tartotta a kapcsolatot a médiával.
Mi volt az alap koncepciótok: Csak a távot teljesíteni túraléccel, vagy közben minél több csúcsot megmászni?
A távot teljesíteni túraléccel és gyalog, külső motorizált segítség nélkül. Kb. 20 csúcsot terveztünk megmászni közben, de amikor egyedül maradtam, onnan már inkább a gyorsabb haladásra helyeztem a hangsúlyt. A gleccserátkelést tartalmazó szakaszokat is kellett emiatt módosítanom. De már a második nap meg kellett változtatnunk az útvonalat, mert leégett egy menedékház, amiben az alvást terveztük. Ezzel kapásból három csúcs kiesett.
Valentino miért szállt ki?
Igazából nem mozgott eléggé magabiztosan meredek magashegyi terepen, talán a hegymászó háttere volt kicsit gyengébb annál, mint amire ehhez a vállalkozáshoz szükség lett volna. Többször hezitált gerincátkeléseknél, pl. a Sölden feletti Rettenbachjochnál, és később a Gepatschjochnál. El is váltunk egy időre egymástól, a kommunikáció elég nehézkes volt. Ekkor szóltam egy görög cimborámnak, Jorgosznak, hogy a Reschenpasstól tartson velem. Ő még akkor jelezte, hogy szívesen csatlakozna hozzánk, amikor már írtak rólunk az újságok. Mi viszont a szponzorok felé kétfős projektet kommunikáltunk, így erre nem volt lehetőség. Amikor azonban Valentino hezitálni kezdett a folytatást illetően, próbáltam társat szervezni, hogy ne kelljen feladni a túrát.
Egynapi gondolkodást követően Valentino még a folytatás mellett döntött, így hármasban indultunk Livigno felé, de nem igazán volt meg az összhang. Végül aztán a Piz Palü megmászása volt számára az a pont, amikor úgy döntött, kiszáll.
Innentől a göröggel együtt folytattátok?
Itt ő is kiszállt. Lekísérte Valentinót, hogy ne egyedül kelljen visszamennie a gleccseren. De amúgy sem volt annyi ideje, hogy végig velem tartson. A Palü előtt pedig nagyon jól szórakoztunk. Előadott egy jelenetet a „Piz Palü fehér pokla” című filmből (Die Weisse Hölle vom Piz Palü, Leni Riefenstahl főszereplésével, 1929-es némafilm). Dúdolta hozzá a zenét, ahogy mentünk a havon, és ilyen drámai hangon mondta, hogy „Most megyünk a fehér pokolba!” Nagyon röhögtünk. De a Palütől egyedül folytattam az utat.
Az időjárás ritkán tart ki ilyen hosszú ideig. Voltak neccesebb pillanatok?
Néha elromlott, persze, frontok jöttek-mentek. Vihar miatt nem veszítettem sok időt. Egy-két helyen módosítottam az útvonalon, mert viharban nem volt biztonságos. Ezzel 1-2 csúcs került ki a programból.
A Bouquetins menedékházban, a Wallisi-Alpokban kellett egy teljes napot vesztegelnem a winterraumban. Bejött egy durva front, olyan lehűléssel, hogy odabent volt -13 fok. Kint tombolt a szél. Nem tudtam begyújtani, mert kevés volt a fa, és aprítani sem volt mivel. Persze, ha benézek a szomszédos épületbe, megtaláltam volna a fejszét :) De ehhez ki kellett volna menni, az meg abban az időben nem nagyon akaródzott.
Milyenek voltak a hóviszonyok? Töltöttél fel olyan fotókat, ahol csak füves lejtők látszottak.
Igen, volt elég sok ilyen szakasz, 2000 m alatt sok helyen voltak csupaszok a lejtők. Főleg a nyugatiak, mert azokat a délutáni nap süti. Ez az én haladási irányomat tekintve éppen a kedvezőtlen felállás volt. A keleti lejtőn felmászva havon mozoghattam, de a nyugatin lefelé nem használhattam ki a síelés nyújtotta előnyt, mert nem volt hó, ezért sok helyen gyalogolni kellett.
Ezzel síeltél le a Mont Blanc-ról?! Aztak*rva!
Hogy bírta a felszerelés, adódtak technikai problémák?
Akadt egy pár, igen. Először eltört az egyik síkötésem sarokrögzítő fém eleme, még a Simplon-hágó előtt. Először próbáltam a szponzoron keresztül kicseréltetni, de a hegyek között nem olyan egyszerű intézkedni. Hiába kaptam segítséget a helyiektől (menedékház gondnok, sportboltos), nem sikerült pótolni. Hogy ne veszítsek időt, házi módszerrel, egy szorítóhevederrel rögzítettem a sarokrészt a bakancshoz a lesiklásoknál. Napokon keresztül próbáltam kilogisztikázni, hogy hova küldjék utánam a tartalékot, de ebből végül nem lett semmi. Pedig már olyan megoldás is eszembe jutott, hogy az ausztriai központból kipostázzák egy ismerősöm címére, aki esetleg éppen húsvétkor sítúrázni indul Zermatt környékére. Ez sem jött be.
A Wallisi-Alpokban aztán a nagy hidegben kioldott a lécem, és több száz métert csúszott lefelé a lejtőn. Sikerült megtalálnom, de az elejénél el volt törve. Ezt duckt tape-pel rögzítettem. Szintén a nagy hidegben felmondta a szolgálatot a műanyag fóka. Melegben a vizes hó tapadt rá, hidegben meg nem ragadt oda a léchez. Nem volt már időm indulás előtt elolvasni a használati utasítását. Egy kis meleg wax segített volna hótapadás ellen.
Nem sokkal később, egy meredek lejtmenetben eltört az egyik botom szorítócsatja is. Szerencsére a megfelelő hosszban állt meg, így duckt tape-pel azt is tudtam rögzíteni.
Aztán négy nappal a túra vége előtt összetört a telefonom kijelzője. Szállást akartam keresni estére, de minduntalan lefagyott a böngészőm, így mérgemben lesújtottam a telefonra :) Az egyik szálláshelyen adtak egyet kölcsön, azzal, hogy egy ismerősüknek adjam vissza Chamonix-ban. Megadták a telefonszámát. Christophe Profit volt az, a francia hegymászólegenda. Plusz egy motiváció a folytatásra. Merthogy azért többször megfordult a fejemben, hogy én is kiszállok.
Végül törött léccel, ragasztott síbottal, házilag rögzített kötéssel, kölcsön telefonnal síeltem le a Mont Blanc-ról. Christophe Profit nézett is Chamonixban: " You have skied Mont Blanc with this? Putain!"
Ezek szerint voltak azért mélypontok.
Igen, a legkomolyabb Realp környékén. Hiába szenvedtem a kötéscsere szervezésével, semmi sem történt, ráadásul próbáltam az ismerősök közül társat keresni, aki csatlakozna, de senki nem akart jönni. Végül összepakoltam a felszerelésem egy részét, és hazaküldtem postán, hogy könnyebb legyen a cuccom. Azt küldtem haza, aminek egyedül nem vettem hasznát (ezeket tíz napon át feleslegesen cipeltem): szondát, lapátot, Piepset, kötelet. 3,5 kilóval lett könnyebb a zsákom.
Volt egy kis kalandod a svájci hadsereggel is.
Igen, kissé belepiszkítottak a túrámba. A Rheinwald-völgy végében található Zapporthüttébe tartottam. A svájci haderőnek Hinterrhein után van egy lőtere, és mivel a házhoz vezető út ezen vezet keresztül, mindig előzetes engedélyt kell kérni az áthaladáshoz. Mivel közel volt a következő lövöldözés, küldtek értem egy autót, ami kb. egy km-rel beljebb vitt a völgybe. Ez volt a teljes távból az egyetlen kilométer, amit nem gyalog vagy síléccel tettem meg.
Voltak meredek helyzetek, rázósabb szakaszok?
Akadt egy-kettő. Az egyik a túra vége felé, az Haute Route-on. A Cabane de Chanrionból haladtam volna Bourg St. Pierre felé, de egy vihar sok havat fújt be a Grand Combin oldalában lévő Plateu du Couloir szakaszra. Ezen kellett volna lesíelnem, a Cabane de Valsorey felé. Úgy döntöttem, csak akkor vállalom, ha a hágóból látok valakit szembe jönni. De nem volt ott egy teremtett lélek sem, de még csak nyomok sem. Ezért inkább a Col Amiantén át Olaszországba ereszkedtem le.
A másik pedig az utolsó napon, a Mont Blanc-ról lefelé, a Bossons-gleccseren. Volt egy hosszú spaltni, rajta egy bezökkent hóhíd. A völgy felőli oldalon legalább 30 cm-es lépcsőt kellett volna valahogy felugrani. Ha léccel megpróbálsz átsiklani, az orra megakad, és már repülsz is. Azt viszont nem lehetett tudni, hogy a hóhíd mennyire tart. Nálam ekkor ugye már nem volt kötél. Végül kibírta a súlyomat. Nem sokkal később volt még egy peremhasadék-szerű spaltni, amit át kellett ugrani, de felülről nem látszott, milyen széles. Kb. négy méter magas volt.
Az a záró Mont Blanc-mászás amúgy is elég keményre sikerült a közelgő rossz idő miatt.
Igen. Ideális esetben három nap lett volna Courmayeurből, de az előrejelzés a harmadik napra frontot jelzett. Ezért sietősre fogtam. Könnyítettem kicsit még a cuccomon: Courmayeurben hagytam a hálózsákomat, főzőt, néhány ruhát, meg ami még felesleges volt. Felmentem a Torino házba. Mivel kevés volt lent a hó, a Pavillonig gyalog, utána sível, a Col Orient de Toule-on keresztül. Hosszú volt.
Másnap negyed hatkor elindultam a csúcsra. Először fókával fel a közeli Col Flambeux-höz, majd lecsúsztam 3100 m-re. Ekkor kelt a nap. A Mont Blanc du Tacult megkerülve fel a Col du Midi platójára. Ide negyed nyolc tájában értem. A Tacul lejtőjén egészen magasan láttam egy háromfős csapatot, meg egy jégomlás nyomait, amik egy korábbi felfelé tartó sínyomot takartak be... A Tacult megkerülve északról másztam fel rá, onnan lesíeltem a Col Maudit-ba. A Mont Maudit oldalában volt egy félelmetes traverz a szérakok alatt. Ugyan az OHM pár nappal korábbi bejegyzésében acél hágóvasat és technikai jégszerszámot ajánlott, nem volt vészes a terep. Nem is baj, mert nálam egyik sem volt.
Negyed háromra fölértem a csúcsra. Nem volt ott se senki más, szép volt. Ez volt a harmadik alkalom, hogy a Mont Blanc csúcsán állhattam, és valahogy mindig úgy jött ki, hogy egyedül voltam fent. A csúcs környékén a hó le volt fújva meg jegesedve, nem igazán volt alkalmas síelésre, főleg nem törött léccel és kötéssel. Ezért a Col du Dome-ig lementem hágóvasban, és csak onnan síeltem le. Ebben a napban is volt bő kétezer méter szintemelkedés.
Márk a Mont Blanc csúcsán (Van még fotó, katt a képre!)
Hogy oldottad meg a készleteid frissítését a túra során?
Az útitervet úgy állítottam össze, hogy legalább hetente egyszer érintsek olyan lakott területet, ahol van bolt és tudok vásárolni. De volt, amikor csak három nap telt el két bolt között.
Melyik szakasz tetszett a legjobban, ha volt ilyen?
Nehéz egyet kiemelni. A Mont Blanc természetesen nagyon. Vagy a Col Malatra, ahonnan először pillantottam meg a Mont Blanc-t. Meg azok a hegyek, amiket már másztam, a Maloja-hágótól látszott például a Piz Badile és a Salbit. De a Matterhorn alatt elsíelni is nagyon szép volt. Tessin (Ticino) pedig azért tetszett, mert egyáltalán nem ismertem. Sokat fényképeztem hegyeket, hogy hová lenne érdemes visszamenni, megmászni őket vagy lesíelni róluk.
Született is ilyen ötlet?
Persze, de előbb térkép alapján ki kell keresni, hogy melyik csúcsok azok. Gyűjtöttem párat.
Mi lesz a következő nagyobb projekt?
Nem tudom. Mászótársakból is kifogytam, a szólómászást meg nem akarom már erőltetni. Kicsit krízisben vagyok :)
(Végül azért felvázolt néhány ötletet, amit viszont egyelőre nem árulhatok el nektek. Annyit mondhatok csak, hogy a Salamon Márktól megszokott komoly célok :). Szóval várjuk a folytatást.)
