- Futás
- Hegymászás
- Kerékpár
- Túra
- Sí
A 48 éves cseh Marek Holeček a világ egyik legjobb alpinistája, szakmai életrajzában extrém kockázatos és nehéz első megmászások sorakoznak. Eddig két alkalommal ítélték neki a hegymászás Oscar-díjának számító Arany Jégcsákányt (Piolet d’Or). Mászott új utat a 8080 méter magas Gasherbrum I-re, de ezen kívül a legvadabb hat- és hétezres csúcsok vonzzák. Legutóbbi mászásáról részletes beszámolót küldött, melyet az alábbiakban olvashattok.
A Sura Peak története a 2021-es expedíciómmal kezdődött. Azon a tavaszon a Baruntse nyugati fala volt a célunk. Komoly viszontagságok után a hegy végül megadta magát. Azóta a csúcsra a kemény és trükkös "Heavenly Trap” (Mennyei csapda) útvonalon keresztül lehet feljutni. Kemény küzdelem után ott valóra vált az egyik álmom. Azt hihetnénk, hogy a szem csak egy szépséget képes befogadni és egyszerre csak egy célra képes koncentrálni. Sajnos viszont ez nem így van, mert a szem nyugtalan és hűtlen. Már a Baruntséhez való akklimatizálódás közben is mohón figyeltem a tágas környezetet, és fokozatosan kialakult a hely egy újabb adag kaland számára.
Az elmúlt két évben, amikor lehunytam a szemem, időről időre egy gleccser fölé meredeken emelkedő névtelen piramis képe jelent meg előttem. Gondolatban elképzeltem a csúcsra vezető lehetséges útvonalat. Semmit sem lehetett tenni ellene. A gondolat megszületett, én pedig a kérdések realitásával próbáltam elnyomni. De a gondolat arra késztetett, hogy átkutassam az archívumomban a fényképeket, böngésszek az interneten és a magazinokban, kérdéseket küldözgessek. Hogy aztán az összes információ feldolgozása után újabb kérdéseket tegyek fel. "Ki mászott már ott, mikor és milyen útvonalon?"
"Meg lehet-e valósítani egy olyan elképzelést, amelyet a tervezőasztalnál már végigcsináltam anélkül, hogy egyetlen valódi lépést tettem volna? És különben is, hogy hívják ezt a hegyes dombot? Itt látom... Sura Peak. “Čurda Peeky Peak” (szabadfordításban: Pislogó szarkupac), egy majdnem hétezer méter magas zsivány. Hát, én megpróbálom."
Nem csoda, hogy a visszatérésünk a több mint ötezer méteres magasságban lévő gleccsertavat körülvevő homokos partra nem váratott sokáig magára. Itt található az alaptábor is, amely mögött a hegyfal emelkedik. A Himalája mesebeli szeglete, egyszerre félelmetes és kietlen.
Mielőtt azonban lépteim ismét a nagyon is ismerős helyre vezettek volna, néhány pontot ki kellett pipálnom a listámon. Arról ugyan már világos elképzelésem volt, hogy hol akarok mászni, de még mindig ott lógott a levegőben a kérdés - kivel? Telefonjeleket küldtem az éterbe, mászótársaimat megszólítva. Különböző okok miatt azonban a "mászótárs" rovat még két hónap keresgélés után is üres volt.
Muszáj volt megváltoztatni a keresésem hatókörét. Ha a tó alján nincsenek kifejlett halak, a horgásznak sekélyebb vizekben kell gázolnia a fiatal ivadékok után kutatva. És lőn, rögtön az első próbálkozásra, telefonon váltott néhány formális mondat után egy "Matěj" nevű fiatal hal ficánkolt a hálóban.
A mászótársamat azonban nem véletlenszerűen vagy egy ábécé sorrendbe rendezett listáról választottam ki, hanem a potenciális jelöltek teljesítménye alapján. Ez mindig is így volt. Egy bizonyos ponton a működő automata elakad, és az embernek ki kell próbálnia egy másik fogaskerék-készletet. Közel ötven expedíció során sok barát csatlakozott az utamhoz, mindegyik a maga módján kicsit őrült volt, és bár a saját dolgaira koncentrált, mindig gazdagító, elszánt és nagyszerű társnak bizonyultak.
A fiatal kor szépsége a gyors döntések meghozatalának képességében rejlik. A fiatalság lubickol az energiában és bővelkedik az eredményekben. Nem nyomasztják a rossz tapasztalatok, és nem kötik béklyóba a kötelezettségek...
"Oké, Matěj, májusban indulunk, a többit még addig finomhangoljuk." Ezek az utolsó szavaim, mielőtt leteszem a telefont.
Természetesen tudom, hogy tartozom nektek annak a néhány sorsfordító napnak a történetével, amely végül a Sura Peak északnyugati falának első megmászását eredményezte, úgyhogy most teljessé teszem a képet.
Eredetileg csak szigorúan technikai jellegű, érzelmektől és romantikától mentes leírást szándékoztam adni az egész eseménysorozatról. Nagyon szeretném magam kordában tartani. Azonban a hegymászás és a hegyekben való mozgás egész koncepcióját pusztán helyváltoztatással járó sportteljesítményre, azaz a völgyből a csúcsra való feljutásra redukálni rendkívül tiszteletlen, már-már barbár lenne ezzel az életfilozófiával szemben.
De a lényegre térve. Mielőtt Matějjal felértünk az alaptáborba, két hétig a Közép-Himalájában barangoltunk, hogy eddzük a tüdőnket és a lábunkat. Más szóval, erősítettük a belső túlterhelés elleni védelmet, hogy képesek legyünk szembenézni azokkal a pillanatokkal, amikor a testünk küszködik az oxigénhiánnyal. Május 13-án értük el a hegyi tó melletti klassz helyet. Rögtön azután, hogy a hordár letette a csomagokat, boldogan küldtem vissza Kharéba. Ez egy több mint tíz órányira lévő kis falu egy másik völgyben, amelyet egy 5500 méter magas hágón át lehet megközelíteni. Egyedül maradtunk egy gyönyörű, hegyek által körülölelt helyen, és vártuk a startpisztoly dördülését.
Itt volt az ideje, hogy közelebbről is megnézzük, mi vár ránk. A falakat alig borította hó, a környező hegyoldalakon sötét sziklák és mélykék jég domborulatai uralkodtak.
Mintha egy csorda éhező lovat látnék, amelynek minden csontja kilóg a bőréből, és a bordáin úgy lehetne játszani, mint egy hárfa húrjain. Az idei monszun nem hozott megváltást hó formájában. Egyetlen különbség volt az előző évekhez képest: az egész napos hideg. Hogy ez majd segít-e a mászásunkban, vagy sem, azt még nem tudhattuk. Megbékélni azzal, amit nem tudunk irányítani, ez az alap. Aztán esetleg csodává változtatni azt, ami van. A fenti csillagok segítségével, csak az emberi képzelet, ügyesség és akarat van megáldva ilyen képességgel. Semmi másra nincs szükséged. Ekkor már csak annyi volt a dolgunk, hogy megvárjuk a kedvező pillanatot, amit az "időjós lányunk", Alena előre jelzett, és a meteorológiai hírek napi adagjával műholdon keresztül szállított.
A felfelé indulásunk napja csak május 19-én, pénteken jött el. Matějjal előkészítettük a hátizsákot a felszereléssel és mindennel, amire a következő öt napban szükségünk lehet. Ennek az öt napnak elegendőnek kellett lennie a feljutáshoz és a biztonságos visszatéréshez. Alig vártuk, hogy szembenézhessünk az északnyugati fallal, melynek a képe élesen rögzült a fejünkben.
Táborunkat közvetlenül a fal alatti gleccseren, 5500 méteres magasságban állítottuk fel. Kényelmes hely az alváshoz, leszámítva a fejünk fölé magasodó látványt. A hegy lábától egy jeges lejtő emelkedik, amely alsó részén 50 fokos lehet. A lejtő feljebb egyre meredekebbé válik, és a felső részén függőleges felszökésbe torkollik, ahonnan egy villa formájú, dupla nyelvű jégletörés vigyorgott ránk. A szérak fölött baljósan áthajló és áthatolhatatlannak tűnő, sötét sziklafal magasodott. Nesze neked, jó éjszakát és pihentető alvást. De legalább bolhák és sötét rémálmok nélkül, amelyek a reggel ránk váró feladatból erednek…
Az első szakasz kondíciói megfeleltek várakozásainknak. Az elején nem biztosítottuk egymást, a kötél csak sorsunk néma összekötésére szolgált. Minden órával gyorsan nyertünk magasságot. Délelőtt 10 óra körül végre elértek minket a napsugarak. Nem voltak agresszívek, de elég erősek ahhoz, hogy lassan oldják a reggeli fagy okozta merevséget.
Nem sokkal dél után sikerült elérnünk a jeges "csúszda" legmeredekebb részét, amely a jégletörés küszöbét keresztezte. A lejtő elérte a 80 fokot, és csak néhány helyen emelkedett függőleges kék jégfallá. Az egyre fokozódó erőkifejtéssel lassult a haladásunk, és a délutáni nap gyorsan nyugat felé sodródott. Kezdtük érezni a nyak- és vállfájást, mivel állandóan felfelé néztünk és a jégcsákányokat a jégbe döftük. Tüdőnk még mindig fel tudott zárkózni, de biztosan szavaztak volna egy kis szünetre.
Az egyik átlós traverz során, amely egy barázdarendszeren keresztül vezetett, az általam elképzelt, felfelé vezető nyomvonalhoz, véletlenül egy barlangra bukkantam. Valamikor régen keletkezhetett, amikor a jégpáncél egyik darabja lefelé csúszva egy méter széles repedést hasított a felszínbe. Juhé... számunkra ez volt az ideális bivakhely, kicsivel 6000 méter felett. A barlangot bizonyára az égből küldték nekünk.
Az időjárás egészen eddig a napig nem nagyon hátráltatott minket széllel és hóval, de aztán jött egy kellemetlen változás. Reggel még a nap mosolygott ránk, de egy rövid örömteli pillanat után a felhők vették át a hatalmat. Újabb 150 métert másztunk fel a bivakból vezető jégorgonán, ahol egy összefüggő sziklafal nőtt ki belőlük.
Ez egy előre látható baj volt. Már az első méterek bebizonyították, hogy a szikla szerkezete olyan, mint a mézeskalács, ráadásul laza, cukorszerű hóval megszórva. Táncolni kezdtünk a hágóvasakon és lóbáltuk a jégcsákányokat, szinte képtelenek voltunk támasztékot találni hegyes csőrüknek. A Mickey egér rajzfilmfigurára emlékeztetett, aki úgy próbálja tartani magát egy szakadék felett, hogy a lábai és karjai propellerként pörögnek a levegőben. Egy ideig elhiszed, hogy soha nem fog lezuhanni. Nagy erőfeszítések után csak két kötélhosszt, mintegy 70 métert másztam ebben a trágyagödörben. A biztosításnak inkább csak pszichikai hatása volt, mintsem valódi, aligha számíthattunk rá. Amikor bevettem a kötelet, Matěj kétszer is beleesett valamiért. Szerencsére a köztes, amit a standba rögzítettem, tartott, így a testünk nem zuhant le a völgybe. Tudtam, hogy egy centivel sem fogunk ma már tovább menni.
Az időjárás egyértelműen jelezte, hogy gyorsan találnunk kell egy helyet, ahol aludhatunk. Fentről jeges hófolyamok kezdtek csúszni, és a szél a ruháinkon keresztül a csontjainkig hatolt. De nem volt olyan párkány a láthatáron, amely legalább egy fenéknek helyet kínált volna. A terep mindenütt ellenségesen lejtett. Nem volt más választásunk, mint beásni magunkat a 70 fokos lejtőbe. De még húsz percnyi vad csapkodás után sem ünnepelhettünk győzelmet. A néhány centiméter vastag jégréteg alatt ugyanis ugyanolyan lejtésű szikla rejtőzött. Mély szarban voltunk az egész cirkusszal. Teljesen világos volt, hogy mi a következő lépés. A sátorponyvát a biztosítóstandhoz kellett rögzítenünk, amelyben lógtunk. Később ez úgy nézett ki, mint egy szögre akasztott nagy szemeteszsák. Ebbe kellett bezsúfolódnunk a hálózsákjainkkal és minden cuccunkkal, és ügyelnünk kellett arra, hogy semmi ne essen le. A sátorban nem volt semmi, aminek támaszkodhattunk volna, így a testünk a földön csúszkált. Olyanok voltunk, mint két marionett bábu, amiket zsinórokkal kötöttek ki egy barátságtalan hegyoldal közepére. A semmihez sem fogható szenvedéllyel teli éjszaka a kelleténél jóval többet vett ki az egyébként is fogyatkozó erőnkből.
Az egész mászás kulcsfontosságú napja. Bár nem tudtuk, hogy sikerül-e átmásznunk a felettünk tornyosuló sziklás szakaszt, az kristálytisztán látszott, hogy ha nem sikerül, nagy bajba kerülünk. Az előző két nap során megmászott helyeken való visszaereszkedés nehezen volt elképzelhető. Másrészt a nyolcvan méteres sziklarész a fejünk felett egyetlen hatalmas áthajlásnak tűnt. Minden alkalommal, amikor bizonytalan vagyok, a belső hangom súgja nekem: "Csak próbáld meg - tegyél bele egy koncentrált, határozott kísérletet, és majd meglátod". Hosszú órákba telt, mire sikerült két kötélhosszon túljutnom, miközben a lábam a kőbányára emlékeztető sziklás terepen kapart. Az alant elterülő gleccserig tátongó szakadék körülbelül egy kilométer mély volt.
Csak az izomfáradtságot éreztem, a fejemben pedig megszólalt a riasztó, hogy figyelmeztessen, a mentális erőm kezd kifogyni. A testünk már remegett a hipotermiától, és elkezdett havazni. Végre valahára azonban átmásztuk azt az átkozott sziklát, és megnyílt az út a csúcs felé. Ebben a pillanatban Matěj vette át a vezetést, és precíz rutinnal nekivágott a következő két jeges hossznak. A második végén talált egy repedést, amit én már az induláskor kiszemeltem. Előzetesen úgy gondoltam, hogy ott talán van egy hely a bivakoláshoz. Így történt, a 70 fokos lejtőn, a szerencse újabb csókja ezen a világon. Felállítottuk a sátrat, vizet forraltunk, hogy felfrissítsük átfagyott és kiszáradt beleinket. Beleugrottunk a hálózsákjainkba, amelyek kényelme az előző esti zsákoláshoz képest felért egy szállodáéval.
Ezen a napon a csúcsra tartottunk, hogy megkaparintsuk a habot a tortán. Könnyű mondani, nehezebb megtenni. Valahányszor a lábujjaink belerúgtak a kék üvegre emlékeztető, gyémántkeményre fagyott masszába, fájdalomjelzést küldtek az idegrendszerünkbe. "Aú... ez fáj!" Éreztük a görcsöket a kezünkben, amelyeket jégcsákányaink ezernyi ütése okozott. A vállaimban kezdtem elveszíteni az érzést, a hátizsákom pántjai fájdalmasan belevágtak a hónaljamba. Alig két órával a bivakból való indulás után megmásztuk az utolsó 140 méternyi szintet.
Nem volt hova tovább mászni. Nem volt tapsvihar, nem volt álló ováció. Kényszerítettük az arcunkat, hogy mosolyt préseljünk ki magunkból, ami inkább a megkönnyebbült örömöt fejezte ki, hogy nem kell többé egy lépéssel sem feljebb mennünk. Egymást vállveregetve öleltük meg. Gyorsan elővettük a fényképezőgépeinket. Klikk... egy pillanatnyi hangfelvétel, és az egész ceremónia véget ért.
Éreztem a megkönnyebbülést, de a nap még messze nem ért véget. Még egy utolsó pillantás a tüskés világra körülöttünk. Nézegettem azt a merevre dermedt szépséget, próbáltam kitörölhetetlenül beírni az emlékezetembe újra. A kép azonban sosem tart sokáig, mielőtt elkezd halványulni, és végül teljesen eltűnik. Az egyetlen dolog, ami megörökítve marad a színes emlékekben, az a szenvedés, a kemény munka és a hegymászó társ, akivel együtt vészelted át a mártíromságot. Tekintetünk a legközelebbi hegyóriásokra esik. A Baruntse karnyújtásnyira van, közvetlenül egy gerinccel összekötve, a Chamlang pedig a másik oldalról emeli magasba a csúcsát.
Hirtelen erős ingert érzek, amely elnyeli a tudatomat, és egy megállíthatatlan hullám zúdul rám. "Egy nosztalgikus vén bolond vagy". Letörlöm a szemembe gyűlő könnyeket. Persze, néhány évvel ezelőtt sikerült egy nagyszerű első megmászást végrehajtanod ezen és azon a hegyen. Hátrébb ott a Kyashar is. Keletebbre a Talung és több völgy mögött a Kyazo Ri. Szedd össze magad, és ne könnyezz, mert ez nem a legjobb alkalom a nosztalgiázásra.
Matěj átvette a vezetést a Loch Ness-i szörny gerincére emlékeztető éles gerincen való leereszkedésben.
Örültem, mert az előtted látható nyomok a hóban mindig azt jelzik, hogy valaki már járt itt, ezért a terep járható. Egyfajta placebo hatás vagy kapcsolat az élettel. Nem számít, hogy Matěj és én húsz méterre vagyunk egymástól kötéllel összekötve. Ugyanabban a ritmusban mozgunk, a Mindenható kezében hagyva a védelmünket. Egy kilométer mély szakadék mindkét oldalon, és minden lépésnél be kell fúrnunk a jégcsákányainkat és a hágóvasakat. Mindkettő valójában csak úgy tesz, mintha biztosítva lennénk. Kezünk és lábunk minden alkalommal egy kicsit megcsúszik, mielőtt stabilitást nyerne a laza hóban.
Órák telnek, és a völgy csak vonakodva közeledik. Alig hagyjuk magunk mögött a hóborította terepet, mielőtt besötétedik. Úgy nézhetünk ki, mint a rongybabák, akiknek puha lábai ügyetlenül kalimpálnak a kőtengerben. Lépteink hatására időnként meglazulnak a sziklák, és dübörögve gurulnak lefelé a közeledő sötétségbe.
A Sura Peak története a végéhez közeledik. Este tizenegy óra előtt érkezünk meg a Seto Pokhari "teaházba". Ez egy kőből épült pajtaszerűség, amelyet tető helyett gumírozott ponyva borít. Itt már várnak ránk a hordárok és Pavel barátunk. De ez a hely a luxus igazi csúcsa és a civilizáció központja kimerült testünknek.
Az utolsó szavam Matějé. Köszönöm neked.
Köszönöm annak vagy azoknak is ott fent, hogy védő kezet tartanak felettünk. És végül köszönöm nektek és a partnereinknek a támogatást.
Mára
