- Futás
- Hegymászás
- Kerékpár
- Túra
- Sí
Aki igazi valójában akarja megmászni a nyolcezer méter feletti csúcsokat, az nem használ pótlólagos oxigént. Eleinte azért használták, mert úgy vélték, túlélhetetlen az a magasság oxigénpótlás nélkül. Reinhold Messner és Peter Habeler bizonyította be 1978-ban, amikor a világon elsőként mászták meg palackozott oxigén használata nélkül a Mount Everestet, hogy lehetséges. Ettől kezdve azok a mászók, akik számára a sportérték elismerése is fontos volt a csúcs elérésén túl, lemondtak a pótlólagos oxigénről. Persze akadtak még ezután is nagyszerű, a világ legjobbjai közé tartozó mászók, akik palackot használtak, de nem a hegyre való legkönnyebb, ún. normál úton való feljutáshoz, hanem új, a normál útnál sokkal nehezebb útvonalak megmászásához, ahol nem lehet gyorsan mozogni és technikailag is sokkal nehezebb a mászás, ami lassít. De van olyan kiváló mászó, aki minden nyolcezer méter feletti csúcsot megmászott*, de a Mount Everestet nem tudta palack nélkül teljesíteni. (*A mind a 14 nyolcezrest mászók listája nemrégiben frissült Eberhard Jurgalski és csapata kutatómunkája alapján. Olvasd el cikkünket a témában.)
Az oxigén pótlása egy olyan jelenséget idéz elő, mintha "lealacsonyítanánk" a hegyet. Ahogyan a kifejezésben benne van, pótoljuk azt az oxigént, ami abban a magasságban hiányzik. Ez a belélegzett oxigén mennyiségétől függően akár 2000 méterrel is lejjebb hozhatja számunkra a csúcsot, azaz akár 6500 méternek megfelelő légköri viszonyokat teremt. Aki palackot használ, az egy akkora csúcsot mászik meg, amilyen magasságban elkezdi használni a palackot. A kiemelkedő mászók közül többen emiatt doppingnak tartják az oxigénhasználatot. Mivel a hegymászásban nincsenek erre vonatkozó szabályok, minden eszköz használata megengedett.
Pótlólagos oxigénnel mászni sokkal biztonságosabb. Jobb a szervezet oxigénellátottsága, könnyebben eljut a magasban besűrűsödő vér a végtagokba. Tisztább a gondolkodás. A hatékonyabb izommunkának köszönhetően gyorsabb a haladás. Palack nélkül a mozgás lelassul, a szervezetnek nincs elegendő fűtése, iszonyú a hidegérzet, drasztikusan nő a végtagfagyás veszélye. Lelassul a gondolkodás, beszűkülnek a kognitív képességek. Míg egy palackkal mászó ember akár 60-80 km/órás szélben is képes teljesíteni, a palack nélkül mászó számára átlagosan 30-40 km/óránál nyolcezer méteren vége a dalnak, mert túlságosan nagy a fagyásveszély. Ez töredékére csökkenti számukra a rendelkezésre álló időjárási ablakokat, hiszen ilyen alacsony szél a tavaszi szezon során talán 2-3 napon van csak. A palackos mászók számára ugyanakkor akár 15 nap is alkalmas lehet a csúcsmászásra, mert egyszerűen máshol vannak a határaik.
A palackos mászónak jóval kevesebb akklimatizációra van szüksége, hiszen a legfelső régióban hiányzó oxigént, amihez alkalmazkodnia kell, palackból pótolja. Ez legalább egyel kevesebb akklimatizációs mászókört jelent a hegyen, azaz napokkal kevesebbet kell töltenie lavina- és jégomlásveszélyes környezetben, kényelmetlen sátorban. Ugyanakkor ennek megvan a veszélye is: nagyon figyelnie kell a palackos mászónak, hogy legyen elegendő oxigénje odafent, és befejezze a mászást azelőtt, mielőtt a palack kiürül, mert a pótolt oxigén megvonásakor éppen a gyengébb akklimatizáció miatt rendkívül gyorsan romlik az ember állapota, és ha nem jut le villámgyorsan, akár meg is halhat. Ezzel szemben a palack nélkül mászók folyamatosan a valós körülményeket tapasztalják, így jobban tudják észlelni a szervezetük adta jeleket, és van idejük reagálni. Persze csak akkor, ha figyelembe is veszik ezeket a jeleket.
Ez az, ami még az oxigénpótlásnál is többet jelent, ugyanis ez teszi lehetővé azt, hogy gyakorlatilag nulla hegymászótudással is fel lehet jutni akár a Mount Everestre is. Ma már kifejezetten magashegyi expedíciók szervezésére alakult ügynökségek, irodák tucatjai uralják a nyolcezresek világát. A normál utas nyolcezres mászás magashegyi extrém turizmussá vált. Aki kellően vastag pénztárcával és átlagosnál jobb fizikai képességekkel rendelkezik, az jó eséllyel vághat neki egy nyolcezer méteres csúcs megmászásának. A Mount Everest elérése még így sem könnyű feladat, de a nyolcezer méteres csúcsok mászása esetén az, hogy ez nehéz, az csak a kiindulási alapállapot.
A sikerhez szükséges sokévnyi mászótapasztalat lehet a sajátunk (már amennyiben önállóan, vagy hasonszőrű társakkal szeretnénk nekivágni), vagy megvásárolhatjuk azt a hegyivezető személyében.
A kereskedelmi expedíciós asszisztenciának is számos fokozata van, különféle szolgáltatáscsomagok közül választhatunk. Van, aki csak alaptábori ellátást kér (mint például Suhajda Szilárd, Klein Dávid vagy Varga Csaba), de az alaptábor felett már mindent önállóan csinál. Van, aki palack nélkül mászik, de kér serpa teherhordót/vezetőt, hogy könnyítse a mászását. A serpák minden esetben palackkal másznak, és ilyenkor a kliens számára is van a zsákban palack, arra az esetre, ha mégsem menne neki palack nélkül. És végül vannak azok, akik egy vagy akár két hegyivezetővel (lehet serpa vagy nyugati) vágnak neki, pótlólagos oxigénnel. Ők adják túlnyomó részét a klienseknek, és ők a legtapasztalatlanabbak. Gyakori, hogy semmilyen hegymászó tudással nem rendelkeznek. Az alaptáborban úgy adják rájuk a hágóvasat. Mégis, akkora segítséget kapnak, amellyel a saját határaikat feszegetve képesek elérni a csúcsot. A hegyivezető asszisztencia nélkül azonban az alaptáborból sem tudnának elindulni felfelé.
Ahogy említettem,
Egy hegyre feljutni nem egyértelmű dolog. Kellenek időjárási alapismeretek, hogy mikor lehet mászni. Ismerni kell a különböző felszíni formákat, sziklát, havat, jeget. Tudni kell megállapítani a lavinaveszélyt. Tudni kell kiválasztani a megfelelő útvonalat és képesnek kell lenni azt megmászni. Tudni kell kötéllel magunkat/egymást biztosítani. Értelemszerűen ismerni kell hozzá a szükséges felszereléseket, tudni kell azokat használni. Ismerni kell a szükséges ruházatot. Képesnek kell lenni kiválasztani a biztonságos táborhelyet. Tudni kell felállítani a sátrat, akár extrém körülmények között is. Tudni kell magunkat folyadékkal, élelemmel ellátni a hegyen. Tudni kell súlyos, az életben maradásunkat meghatározó döntéseket hozni. Mindezek a képességek és tapasztalatok adják azt, amit hegymászótudásnak nevezünk, és amitől szakmailag értékelhető lesz egy nyolcezres siker.
A kereskedelmi expedíciós asszisztencia ezt teljes mértékben képes pótolni. A hegyivezető mondja meg, hogy mikor, merre és hogyan kell menni, a legszükségesebb alap eszközhasználatot az alaptáborban tanítják meg. Az egész útvonalon, az alaptábortól a csúcsig rögzített biztosítókötelet, ún. fix kötelet helyeznek el, amelynek segítségével minimálisra csökkenthető a zuhanásveszély. A magashegyi táborokat a serpák építik ki, ők állítják fel a sátrat. A havat/jeget ők olvasztják a teához, leveshez a kliens számára. Ők viszik a kliens összes felszerelését, neki csak néhány kilónyi személyes dolgot kell cipelnie. Ők viszik az oxigénpalackot. Ők határozzák meg a stratégiát, hogy mikor indulhat a csúcsmászó kör. Ők döntik el, ha vissza kell fordulni. Egyedül az objektív, tehát az embertől független veszélyeket nem tudják kiiktatni. Még így is ránk dőlhet egy jégtorony vagy elvihet a lavina. A nyolcezresek világa nyilván nem játszótér. A megfelelő ismeretek birtokában ugyanakkor ezen veszély is csökkenthető, ha tudjuk, mikor és hol nem érdemes mozogni. Nullára azonban nem csökkenthető a veszély, ezzel mindenkinek tisztában kell lennie.
Szilárd ezzel szemben az alaptáborban kap csak ellátást, mint mindenki. Napi háromszori étkezés az étkezősátorban, közösségi sátor, ahol az üres óráit töltheti, hálósátor, ahol relatíve kényelemben pihenhet (derékalj és hálózsák). A hegyen azonban mindent maga csinál. Maga viszi fel a felszerelését, ruházatát, élelmét. Maga választja ki a táborhelyet és állítja fel a sátrát. Maga gyűjt havat/jeget és olvasztja azt fel, hogy legyen mit ennie, innia. Ezek plusz több órányi megerőltető fizikai munkát jelentenek a mászáson túl. Sokan már ezen elvéreznének. Maga dönt mindenről. Maga néz szembe a kétségeivel, hogy ha mondjuk 50 km-es szél fúj 8800 méteren 12:00 órakor, merjen-e még tovább menni, kockáztatva, hogy meghal.
Szilárd is kizárólag emiatt vállalkozhat arra, hogy egyedül mászik. Ebben a tekintetben viszont nincs választása. A normál út mindössze egyetlen nyomvonal, nem lehet tőle tíz méterre saját kötélpályát kiépíteni, értelme sem lenne, és fizikailag sem lehetséges. Hogy miért merészeli mégis "tiszta mászásnak", asszisztencia nélküli mászásnak nevezni (az ismert nemzetközi sztárokhoz hasonlóan) ezt a műfajt? Azért, mert a kereskedelmi kliensekkel szemben neki megvan a tudása ahhoz, hogy ha szükség van rá, ki tudja jelölni a megfelelő útvonalat és ki tudja építeni hozzá a kötélbiztosítást is. A kereskedelmi expedíciók azonban nem nézik jó szemmel az esetleges partizánakciókat.
Ma már a 40 évvel ezelőtti önálló expedíciózásra, amiben mondjuk öt Suhajda Szilárd egy csapatot alkotva mozog a hegyen, és csak a számukra szükséges szakaszokat kötelezik ki, már nincs lehetőség, mert a szervezett, üzleti alapú mászóiparnak köszönhetően százak mozognak a hegyen. Egyedül akkor tudna a szó szoros értelemben tisztán mászni, ha másik szezonban menne oda, vagy lemondana a normál útról. Mindkét esetben töredékére esik a csúcsiker esélye. Ezt elvárni viszont azokkal a mászókkal szemben, akik csak a nagy elődökhöz hasonlóan a legkönnyebb útvonalon, de a lehető legönállóbb módon és a hegyet az igazi valójában, oxigénhiánnyal együtt vállalva szeretnék elérni, nem lenne fair. Ők pedig teljes joggal próbálják jelezni azt a differenciát, amit ez a stílus jelent a hegyivezetős, oxigénes mászáshoz képest.
Értelemszerűen mindkét stílus felett áll az alpin stílusú mászás, ahol egytől néhány főig terjedő, komoly technikai tudással rendelkező mászócsapatok, jellemzően a normál utakat kerülve, rögzített köteleket maguk sem kitéve, egymást biztosítva, előzetes táborlánc nélkül mozognak a hegyen. Nincs fel-le mászkálás akklimatizáció miatt, egy rohamban vagy elérik a csúcsot, vagy nem. Elképesztő a bizonytalansági faktor, a siker esélye marginális, sokszor a túlélés is. Nyolcezreseken nagyon ritkán művelik már, jellemzően 6-7000-es, alig járt vagy mászatlan csúcsokat preferálnak, ahol valódi a felfedezés élménye. Az így teljesített sikeres mászások pályázhatnak a hegymászás Oscar-díjának nevezett Arany Jégcsákányra, a Piolet d'Orra.
A kereskedelmi expedíciós magashegyi extrém turizmus szolgáltatásainak köszönhetően évente körülbelül 600 sikeres csúcsmászás születik a Mount Everesten. Bár minden csúcsmászás elismerést és tiszteletet érdemlő egyéni teljesítmény, kiemelkedő hegymászó teljesítménynek az önállóan, pótlólagos oxigén használata nélkül elért csúcssiker számít. Ahogy az élsportolók esetében, ezeket az eredményeket a hegymászásban sem a saját képességeinkhez, hanem egymáshoz viszonyítva korrekt értékelni.
Címlapkép: Suhajda Szilárd
