- Futás
- Hegymászás
- Kerékpár
- Túra
- Sí
Kétségkívül az év hegymászó témájú híre, amely mellett szakmai szemmel nézve a K2 első téli megmászása is eltörpül: a belga Sean Villanueva O'Driscoll február 5-10 között szólóban végigmászta a Fitz Roy-hegycsoport főgerincét. Talán ő maga az egyetlen, aki nem fogja fel, milyen jelentőségű mászást hajtott végre, de az elismert amerikai alpinista, Colin Haley szerint ez a valaha volt legkomolyabb mászóteljesítmény Patagóniában. Márpedig Haley-nek elhihetjük, hiszen igazi nagyfalmászó-specialista, a Torre-traverz első megmászója, a vidék nagyszerű ismerője. A közösségi médiában százával érkeznek a gratulációk, a világ legjobb mászóitól is.
A Moonwalk Traverse nevet Sean Villanueva O'Driscoll adta az általa fordított irányban mászott Fitz Roy Traverse-nek. A Fitz-traverz első megmászását Alex Honnold és Tommy Caldwell hajtotta végre 2014-ben, amiért Arany Jégcsákány-díjat kaptak. Az utat azóta sem ismételte senki. Visszafelé még nehezebb.
A tíz csúcs bármelyikének megmászása nagy durranás, pláne szólóban. Az egész gerincet megszakítás nélkül végigszólózni viszont a realitás határán táncoló, gigászi vállalkozás. Bevezetésként íme a Fitz Roy-traverz első megmászásáról készült fesztiváldíjas film, a Line Across the Sky:
A nehézségi fok és a mászott szintkülönbség önmagában nem tükrözi a feladat monumentalitását. Ahogy arra Urbanics Áron, a Patagóniát második otthonaként ismerő kiváló sziklamászó, a Magyar Nemzeti Hegymászó Válogatott csapatkapitánya rámutatott, itt a kötélbiztosításos szóló időigényessége az, ami egyedülmászóként a legnagyobb problémát jelenti, leszámítva az objektív veszélyeket és az időjárást. A kötélkezeléssel, húzózsákolással rengeteg idő megy el, ezért a mászónak arra kell törekednie, hogy a lehető legtöbb szakaszt kötélbiztosítás nélkül mássza. Sean a köteles ereszkedéseket leszámítva a teljes gerincet szabadon mászta, mesterséges eszközöket nem használt a mászáshoz.
"Ez egy nagyon váratlan húzás volt tőle. De nemcsak tőle, hanem úgy általában, nem nagyon lehetett arra számítani, hogy ezt valaki megszólózza. Az első páros megmászás óta eltelt hét év, azóta sem nagyon volt még próbálkozás sem az ismétlésre. Erre jön Sean, és megmássza szólóban, ráadásul a fordított irányban, ami nehezebb"- méltatta Áron Sean teljesítményét. "- Ezek önmagukban is komoly utak. Nyilván szerencséje volt az idővel is, de azért ebben az irányban vannak olyan szakaszai a gerincnek, amit korábban senki sem mászott. Ez több kötélhossznyi új út. Több helyen pedig nem is a nehézség a gond, hanem az objektív veszélyek. Hiába tűnik könnyűnek a terep, sok a laza kő, és nagy a kőomlás veszélye. Ez egy nagyon szigorú teljesítmény. Ehhez fogható, határozott gerincmászás nincs is másik a világon. Lehet hosszú gerinctúrákat csinálni, 20-30 mérföld hosszan akár, de UIAA III-IV-nél nem nehezebbek, beszállócipőben mászhatók. Itt minden sziklatű nehéz, függőleges vagy áthajló, 6c nehézségű betétekkel. Ennek nincs párja a Földön."
Már az ötlet megszületéséhez is különös körülményekre volt szükség. Sean Villanueva O'Driscoll és állandó mászópartnere, Nico Favresse a tavalyi nyári szezon idején is Patagóniában volt, amikor világszerte elkezdődtek a koronavírus miatti korlátozások, járattörlések, országhatár lezárások. Nicónak hamarabb vissza kellett térnie Belgiumba, ő még éppen átcsusszant, Sean viszont márciusig akart maradni, aminek az lett a vége, hogy ott rekedt El Chalténban. Az első lockdown után lett volna lehetősége a belga követség segítségével valahogy hazajutni, de ekkor már Európa-szerte elég rossz volt a helyzet, és egyébként is komoly bürokratikus macerával járt volna, ezért úgy döntött, hogy Argentínában marad. Úgy élte meg, hogy egy hatalmas játszótéren került fogságba.
A Planetmountainnnak adott interjújában elmesélte, hogy már régóta szeretett volna egy komolyabb szólót, de abban a szerencsés helyzetben van, hogy a világ legjobb mászói a partnerei, akik futószalagon szállítják a jobbnál jobb ötleteket közös mászásokhoz, így erre nem igazán volt eddig lehetősége. Az elszigeteltségben viszont volt ideje bőven szóló projektekben gondolkodni. A katalán Sílvia Vidal magányos mászásai különösen inspirálták. Vidal éppen Patagóniában mászott, amikor a világra rászabadult a koronavírus-járvány, és már egy másik világba tért vissza a másfél hónapos expedíciója végén.
Seanban elég hamar felmerült a traverz gondolata, de elsőre teljesen irreálisnak találta. A hosszú és hideg téli patagóniai esték viszont teret adtak a fantáziának, böngészte a mászókalauzt, és elkezdte összerakni a puzzle darabjait, "ártani biztos nem fog a felkészülés" alapon. Aztán egyszer csak eljutott arra a pontra, ahol elkezdett hinni benne, hogy talán mégiscsak lehetséges a szóló traverz. Úgy kalkulált, hogy tíz napnyi jó időre lenne szüksége a sikeres teljesítéshez. Ilyen azonban Patagóniában nem létezik, ezért lejjebb engedte a lécet, és elhatározta, hogy ha már egy hatnapos időjárási ablak ígérkezik, akkor nekivág. Az esélye ennek is éppen elég csekély ahhoz, hogy igazából nem hitt benne, hogy bekövetkezik. A azért elárulta, hogy két próbát tett a sikeres mászás előtt. Az elsőt még télen, amikor a hó miatt a hegy lábáig sem jutott, a másodikat pedig ősszel, amikor a Saint-Exupéry után szállt ki szélvihar miatt.
Végül azonban éppen most február elején, a 40. születésnapja körül adódott egy hatnapos ablak. Nem volt mit tenni, meg kellett próbálnia.
Sean már a tervezési szakaszban a fordított traverzben gondolkodott, nem akarta Caldwellék útját megismételni. Újat akart mászni, olyat, amit még korábban senki. Azt akarta, hogy minél több legyen az ismeretlen. Ezért délkelet felől, a Laguna Sucia irányából közelítette meg a hegyláncot, és a mászás előtti utolsó éjszakát a gleccser széléhez közeli barlangban töltötte.
Február 5-én szállt be az Aguja de l'S "Cara Este" útjába, azzal a céllal, hogy megy, ameddig tud. Önbiztosításos szólóban mászott, végig szabadon, mesterséges eszközök nélkül, kivéve persze az ereszkedéseket. Egy kis húzózsák és egy kis mászózsák volt nála, benne tíznapi élelem, pici sátor, könnyű hálózsák és az elmaradhatatlan ír furulya. Egy 60 méteres, 8,9 mm átmérőjű kötelet használt a mászáshoz, és volt nála egy 6 mm-es segédkötél vész esetére, valamint egy harmadik, a húzózsákhoz. A teljes felszerelés mintegy 30 kilót nyomhatott, de nem mérte le. Az előrejelzés hat és fél napnyi jó időt ígért.
Az Aguja de l'S után következett az “Austríaca”-út az Aguja Saint-Exupéryn. Itt beleszaladt egy kőomlásba, amelynek eredményeként a mászókötelén három helyen szakadt át magig a köpeny. Mások itt valószínűleg feladták volna, de Sean ragasztószalaggal körbetekerte a sérült részeket, és folytatta a mászást. Innentől kezdve viszont óvatos volt az ereszkedéseknél, és amikor az ereszkedőeszköz a sérült kötélrészhez ért, igyekezett tehermentesíteni a kötelet. Ez a mászás előrehaladtával egyre nehezebb volt, mivel minden nap újabb hasonló sérüléssel gazdagodott a kötél. Az első éjszakát a Rafael Juárez csúcsára vezető gerincen töltötte.
A második napon, a Rafael csúcsa felé történő traverzálás közben a beülőjének az egyik eszköztartó füle adta meg magát, melynek következtében néhány Camalot az örökkévalóságé lett. A kíváncsiság azonban hajtotta Seant, ezért ettől az apró közjátéktól sem hátrált meg. Az “Anglo-Americana” felső szakaszát kimászva jutott fel a Rafael Juárezre, majd a “Piola-Anker”-úton ereszkedve érte el az Aguja Poincenot déli falának beszállását. Ezt a “Fonrouge-Rosasco”-úton mászta meg, és a “Whillans-Cochrane”-úttal való kereszteződésnél bivakolt.
A harmadik napon, amely éppen a 40. születésnapjára esett, felmászott a Poincenot csúcsára, majd az északi oldalán, az “Invisible Line”-on át ereszkedett le. A nyeregből az Aguja Kakito csúcsáig néhány kötélhosszon át teljesen szűz terepen mozgott, előtte soha senki nem mászott ott. A csúcsot keleti irányból érte el. A másik oldalon leereszkedett, majd áttraverzált a La Brechához, amelyet nem sokkal dél után el is ért. Bár még korán volt, úgy döntött, erre a napra elég ennyi, itt jöjjön a megérdemelt pihenés.
A negyedik napon a Cerro Fitz Roy, a vonulat legmagasabb csúcsa, a névadó következett, amelyre a normál útján, a "Franco-Argentine" kombináción jutott fel. Az egész traverz legijesztőbb része a csúcs alatti jégmezőn várta, ahol a mászás nehézségei elvileg már véget érnek, viszont Sean beszállócipőben és alumínium hágóvasban abszolválta ezt a szakaszt, úgy pedig érthető, ha megizzasztotta. A csúcsról az északi oldal “Casarotto” útján ereszkedett, de olyan erős szél fújt, hogy a Goretta-pillér felett két kötélhosszal inkább megállt és berendezkedett a következő bivakra. Attól tartott, hogy a szél befújja valamelyik sziklapikkely mögé a kötelét, az úton kívül, és nem tudja kiszedni. Továbbá, egy vízesés is az útjában lett volna, a kötélnek pedig semmiképp nem tett volna jót az sem, ha elázik.
Az ötödik nap reggelén leereszkedett a Bloque Empotradóra, megmászta az Aguja Val Bioist, majd hosszan áttraverzált az Aguja Mermozhoz. Ez a szakasz jóval hosszabb és időigényesebb volt a vártnál, de így is sikerült estére a Mermoz csúcsára felérnie, ahol ötödik éjszakáját töltötte.
A hatodik napon az “Argentina” felső szakaszán ereszkedett, majd a "Lüthi-Dominguez”-úton mászott fel a Guillaumet déli csúcsára, ahonnan áttraverzált a főcsúcsra. Itt vacillált, hogy melyik úton ereszkedjen le. Az eredeti terve az volt, hogy a nyugati falon teszi, de nagyon erős volt a szél, ezért az nem jöhetett számításba. A biztonságosabb verzió a keleti falon az "Amy" lett volna, bár az meg egy gleccserre futott volna ki, amin egyedül nem szívesen mászkál. Viszont látott nyomokat a gleccseren, ami relatíve biztonságos átkelést jelentett volna szólóban is. Csakhogy, miközben ezen gondolkodott, egy fél autónyi szikla kiszakadt a hegyből, pont az Amy-útban és a hegy lábához hullva lavinát indított, ami eltörölte az összes nyomot a gleccseren. Mivel a nap továbbra is sütötte a falat, további omlások voltak, ezért nem maradt más út lefelé, mint a “Brenner-Moschioni”. Ezzel viszont sikerült a tökéletes skyline-t végigmásznia. Délután 2-3 körül érte el a Guillaumet-hágót. Az ereszkedés utolsó kötélhosszában az egyik korábbi sérülésnél a kötelén a köpeny végleg szétszakadt, több méter hosszan felfedve a magot. Pontosan addig bírta, amíg kellett.
Úgy érezte, még kell egy kis magány, hogy ezt az egész élményt kellően magába tudja szívni, ezért megállt a Piedra Blancánál, ahol eltöltött még egy éjszakát, mielőtt visszatért volna a civilizációba.
Minden reggel negyed órát meditált a kis sátrában, és minden csúcson játszott valamilyen dallamot a furulyáján. A mászás során három másik partival találkozott, mind helyiek voltak. Amikor megtudták, milyen projektben van, nagyon szurkoltak neki. Előzetesen senkit nem avatott be a tervébe, mert azt gondolta, őrültnek fogják tartani. A környék "helytartójának", Rolando Garibottinak is csak az indulás reggelén szólt, és a szállásadójának is csak annyit árult el, hogy megmássza az Aguja de l'S-t, aztán jut, ameddig jut. Persze, mire visszaért a városba, már mindenki tudta, úgyhogy komoly fogadtatásban volt része.
Aki esetleg nem ismeri annyira Sean Villanueva O'Driscollt, annak az alábbi rövidke videót ajánlom figyelmébe. Minden benne van, ami Seant meghatározza: hatalmas patagóniai falak mászása, a zene, a vidámság, az élet és a mászás öröme:
Borítókép: A Fitz Roy-csoport (forrás: Wikipédia, Alexandre Ackermans)
