Namche Bazar - akklimatizáció Hír

Ma végre megpillantottuk az Everestet!
 

A trekking harmadik éjszakáját is a 3440 m-en fekvő Namche Bazarban tölti az Everest Expedíció 2017 trekking csapata. Erre szükség van, hogy legyen ideje a szervezetünknek hozzászokni a nagy magassághoz.

Nem ültünk azonban tétlenül, ugyanis azzal tudjuk gyorsítani az akklimatizációt, hogy picit magasabbra mászunk, majd visszatérünk alacsonyabbra aludni. A „mássz magasra – aludj alacsonyan” aranyszabály szellemében ma meglátogattunk egy 3850 m magasan fekvő kilátóhelyet, az Everest View Lodge-ot.

A hely nevéből már sejthetik az olvasók, hogy jó idő esetén innen lehet a túra során először megpillantani az Everestet. Nekünk pedig irtó nagy mázlink volt az idővel.

Tegnap késő délutántól kezdve egész éjjel esett, dörgött, villámlott, ma reggelre azonban kristálytiszta idő, a hegyeken pedig friss hó látványa fogadott bennünket.

Száraz Dénest megihlette a magashegyi környezet, ezért hajnalban, reggeli előtt felfutott a kilátópontra. Dénesnek mindenképpen célja volt, hogy a túra során valahol futhasson, hiszen komoly terepfutó múltja van. Dénes még friss havat taposhatott, reggeli után pedig csatlakozott hozzánk, hogy még egyszer feljöjjön.

Vezetőnk a lelkünkre kötötte, hogy nem előzhetjük meg őt, az iramot ő fogja diktálni

Itt nem a gyorsaság a lényeg, hanem a pulzus kordában tartása, ezért reumás csigaként vánszorogtunk felfelé a meredek ösvényen. Klein Dávid picit talán példát is mutatva úgy mozgott, mintha lassított felvételt néznénk. Pedig ha valaki, akkor ő tudja, mi kell a megfelelő akklimatizációhoz.
Már menet közben is alig győztük csodálni a hatezer méter feletti, szikrázóan fehér csúcsokat, de felérve a kilátóponthoz minden szavunk elállt. A Himalája egyik legszebb panorámája tárult elénk, és szerencsénkre a gomolyfelhők még nem takarták el teljesen az Everest-csoportot. Ott állt előttünk a Föld Istenanyja, a Csomolungma, a világ legmagasabb hegye. Jól látszott azonban mellette a 8515 méteres Lhoce, és az összetéveszthetetlen formájú Ama Dablam (6814 m).

A látványban gyönyörködve elszürcsöltünk egy finom teát az Everest View Lodge-ban, majd hamarosan visszaereszkedtünk Namche Bazarba, ahol ebéddel vártak bennünket.

Délutánra szabadprogramot kaptunk, amit a város üzleteinek felfedezésével és pihenéssel töltöttünk. Utóbbira szükségünk is lesz, ugyanis holnap egy nagyon nehéz szakasz vár ránk.

Reggeli után leereszkedünk a 600 m szinttel lejjebb fekvő Dudh Kosi folyó völgyébe. Ez egyben azt is jelenti, hogy a 3880 méteren fekvő célállomás, Tengboche eléréshez 1000 m szintemelkedést kell legyőznünk.

Száraz Dénes nyilatkozata:

„Ma reggel a szobatársam, Mohai Balázs (az expedíció hivatalos fotósa) ötkor elindult napfelkeltét fotózni egy kb. 20 percre lévő kilátópontról. Én is felébredtem, és gondoltam, körülnézek kicsit. 5:40-kor már ki is léptem a szállodából. A város már kezdett ébredezni, így volt kitől megkérdeznem, merre van az Everest Kilátó Hotel. Elindultam, hogy valameddig felmegyek, de olyan jól ment, hogy 40 perc alatt felértem. Gyönyörű volt a napfelkelte. Amikor beléptem a hotelbe, meglepetten néztek rám, hogy már ilyen korán feljöttem Namche Bazarból. Jól esett, hogy némi elismerést láttam rajtuk. Már kínálták az étlapot, hogy reggelizzek, de mondtam nekik, hogy 10 perc múlva indulok is vissza. Ezen még jobban meglepődtek. Lehet, hogy csak a hibbant gyereket látták bennem, és csak én keverem ezt össze a tiszteletükkel.

El is indultam lefelé, és én, aki még a hazai, remekül kiszalagozott terepfutó versenyeken is képes vagyok eltévedni, természetesen rossz irányba fordultam. Egy fenyőerdőbe érve lett gyanús, hogy ilyet felfelé nem láttam. Visszafordultam, de ezzel egy 10-15 percet ráhúztam a túrára, ami plusz 3 km volt.

Gyönyörű kis hajnali túra volt, mert akkor nem volt még senki a hegyen, még a teherhordók sem indultak el. Nem találkoztam senkivel, teljesen egyedül lehettem a napfelkeltével, a gyönyörű kék éggel és a hatezres csúcsokkal. Most valószínűleg jobban el vagyok fáradva, mint a többiek, de nagyon megérte.

A második felmenetnél már talán én mentem a leglassabban, mert figyeltem az alacsony pulzusra, nehogy baj legyen. Kétszer ugyanezt a távot megcsinálni a reggeli tempómban öngyilkosság lett volna. Szerencsére nem volt semmi gond, sőt, örülök, hogy a csapattal is felmentem még egyszer, mert így tudtam beszélgetni Dáviddal, Szilárddal és a többiekkel is. A lassú tempónak köszönhetően pedig jobban fel tudtam fedezni a bennünket körülvevő tájat. Este azt hiszem, nem kell majd altatni. Most este jól érzem magam, a fejem nem fáj, pusztán olyan fáradtságot érzek, mintha a mai táv dupláját lefutottam volna a Budai-hegységben.”