Olvass bele az Erőss Zsoltról szóló könyvbe! Hír

Földes András

ERŐSS ZSOLT
 
A HIMALÁJÁNÁL MAGASABBRA

2002 – Mount Everest

Zsolt és Mécs Laci az expedíció szomorú végkifejlete ellenére is új tervekkel érkezett meg Ferihegyre: nem adják fel, és a következő szezonban újra megpróbálják. Még halomban álltak szobájukban a mosatlan jég- csákányok, de már telefonáltak a magyar hegymászás elismert alakjának, Ozsváth Attilának, hogy meghívják az expedíció technikai vezetőjének. Nem volt alaptalan a bizalmuk, a tapasztalt alpinista olyan tervvel állt elő, amire a fejlett hegymászónemzetek legjobbjai is megemelték volna jégcsákányukat. A kereskedelmi expedíciók által bejáratott, kreatív meg- oldásokat nem kívánó normál út helyett a tibeti oldal Nagy Kuloárját akarta megmászni. A nehéz és veszélyes útvonal új taktikát követelt. Nem alkalmazhatták a klasszikus expedíciózás táborláncokon alapuló módszerét. A Nagy Kuloárban csak alpin stílusban volt érdemes mászni, azaz minimális felszereléssel, egyetlen, gyors rohammal kellett elérni a csúcsot. Ez a tiszta, a környezetet alig terhelő, viszont jó erőnlétet és technikai felkészültséget igénylő módszer már a korszerű hegymászás szellemiségét képviselte. Hasonló volt Zsolt lenyűgöző, engedély nélküli Nanga Parbat-mászásához.

Zsolt nemcsak hegymászó szempontok miatt támogatta a tavaszi expedíciót, hanem mert ekkorra állt végleg a feje tetejére az élete. A Pest határában vásárolt kis háza három év alatt bedöntötte amúgy is ingatag anyagi helyzetét, és a megélhetésért zajló versenyfutásban csak az előző évben volt némi szünet, amikor profi sportolóként fizetést kapott a hegymászásért. Ez azonban hosszú távon csak arra volt jó, hogy elveszítse maradék munkakapcsolatait is, így végül az a furcsa képlet állt elő, hogy számára a hegyek jelentették a biztos, polgári létet. Az expedíción voltak feladatai, volt ellátása és élelme. Mindezek ugyanakkor nem vol- tak elmondhatók magyarországi hétköznapjairól. Mielőbb menni akart, és inkább az igényeit igazította a körülményekhez arra a rövid időre, amíg otthon tartózkodik. Előadásokat tartott az országban, ebből jutott szerény bevételhez.

Az előkészületek sarkalatos pontja persze nem a tervek kidolgozása, hanem a támogatások megszerzése volt. A helyzetüket az expedíciók körüli negatív sajtóvisszhang nehezítette. Egyre több helyen vetették a szemükre, hogy meggondolatlanság volt 2001-ben két expedíciónak is állami támogatást adni, különösen, hogy egyik sem volt sikeres. A felvetésekre nehezen tudtak válaszolni, a közvélemény nem értette volna, ha elmondják, hogy terv és terv közt mekkora különbségek lehetnek. Szakmai újságírás hiányában olyan volt a helyzetük, mintha autót még sosem látott újságíróknak kellene megmagyarázni, hogy a Forma-1-en miért kény- szerültek kereket cserélni, és versenytársuk miért maradt le a Skodájával.

Az ellentmondásos helyzetben sok szponzor visszalépett, és így mindkét csapatnak az Ifjúsági és Sport Minisztérium támogatása jelen- tette az egyetlen esélyt. A minisztérium pedig a biztosabb cél felé hajlott. Míg a Nagy Kuloár nemzetközileg jelentős teljesítmény lett volna, de sok kockázattal járt, az Explorers jó érzékkel a másik végletet képviselte. Szakítottak előző évi imidzsükkel: ezúttal nem a világ egyik legnehezebb hegymászófeladatával keltettek érdeklődést terveik iránt, hanem a biztos feljutást célozták meg. A kereskedelmi expedíciók által bejáratott nepáli oldal felől hirdették meg túrájukat. Az Everestet ebből az irányból serpák százaival kísért expedíciók ostromolják, és a normálút a csúcsig végig kötelekkel biztosított. Veszély esetén ezen az útvonalon van a leg- nagyobb esély a tragédia elkerülésére, és a hegymászóipari módszerek- kel jóval könnyebb, de persze még így sem biztos a csúcs elérése. Laci március elején jelentette be: vagy csatlakoznak az Explorers tervéhez, vagy abban az évben nem mennek sehova.

Ozsváth Attila számára egyértelmű volt a válasz. Ő csak egy saját stílusába illeszkedő expedíció miatt lett volna hajlandó hosszabb időre elhagyni a családját és a munkáját. Laci és Zsolt viszont választhatott a Magyarországon töltött szezon, vagy az Everest normálútja között. Legyen közös nemzeti expedíció, bólintottak.

Az expedíció a kompromisszumok és hallgatások révén kívülről egységes arculatot kapott, és a kényes kérdések feszegetésére amúgy sem volt sok idő. Két hét alatt kellett összekészülniük a több mint két hónapos expedícióra. Dolguk szerencsére csak a saját felszerelésükkel volt, minden egyebet, az engedélyeket, serpákat, sátrakat, élelmet, kommunikációt, technikai hátteret az expedíciót szervező cég, a Himalayan Guides emberei intézték.

A repülőn igyekezték kipihenni magukat, mert Nepálba érkezve sem lazult a program. Megismerkedtek az expedíció főnökével, Henry Toddal, aki sajnos nem kísérhette őket tovább. A szimpatikusnak tűnő Henryt azért tiltották ki a régióból, mert az alaptáborban megvert egy újságírót. A baráti hangulatú sörözésen ott volt két helyettese, az angol Jeffry Stanford és az amerikai Mike Morris is. Csak néhány szót váltottak, majd folytatódott a rohanás: a másnap hajnali indulás előtt szállítható állapotba kellett hozniuk a Nepálban raktározott felszerelést. Egész éjjel csomagoltak, és inkább érezték magukat túlórázó munkásoknak a futó- szalag mellett, mint hegymászóknak. Két óra alvás után támolyogtak ki a repülőtérre, hogy az Everest alaptáborához legközelebbi településre, Luk- lába repüljenek. Innen néhány napos gyaloglással érhető el az alaptábor.

Az Everest nepáli oldala szárazföldi úton csak nehezen közelíthető meg. Autóval a táv feléig lehet eljutni, onnan gyalogösvényeken két hetes menet az alaptábor. Érthető, ha a mai expedíciók inkább a légi utat választják. Az Everest első megmászóinak persze még az autós-túrázós megoldás is könnyebbség lett volna. Hillarynek és Norgaynek 1953-ban utak hiányában a mai táv tízszeresét kellett legyalogolnia.

A repülőút alatt Zsolt néha úgy érezte, a légi út helyett szívesebben vállalná a többhetes gyaloglást. A tizenkét üléses, légcsavaros gép nem a hegyek felett, hanem azok közt szállt, az ablakokból látni lehetett a dzsungelt, és a völgyekben megbújó, bádogfedeles házakat. A pilóta csak a kikerülhetetlen hegyhátakhoz közeledve emelte meg a gépet, komolyabb mennyiségű adrenalin mégis már a leszállás során szabadult fel az utasokban. A gép egy hegyoldalba vájt, apró betoncsík felé vette az irányt, és csak percek múlva vált egyértelművé, hogy a pilóta valóban a leszálláson gondolkodik. A betonfelület elképesztően kicsi volt, de legalább nem lehetett túlfutni rajta: végét határozottan jelölte ki egy sziklafal. A tervezők a pálya rövidségét annak lejtésével próbálták ellen súlyozni, habár egyértelmű volt, hogy hiába emelkedik meredeken a betonszalag, azért a hegyoldalba csapódva kétségkívül szörnyethalnának.

Miután mégsem borították lángba a környező dzsungelt, az izgalomtól, a magasságtól és a fáradtságtól szédelegve útnak indultak. A túra- ösvényről hamarosan kiderült, hogy az valójában a helyiek főútvonala. A vidék nem bővelkedett letelepedésre, házépítésre alkalmas területekben, így a házak a gyalogösvény mellé szorultak. Egyik falukkal a meredek hegyoldalra támaszkodtak, vagy a túloldali szakadék fölé lógtak. Úgy tűnt, mintha egy keskeny, de több kilométer hosszú faluban gyalogoltak volna. A vidéken pezsgő élet folyt, mindenki szállított valamit valahová, mégpedig leginkább emberi erővel. Nők, férfiak, gyerekek cipeltek terményeket, szárított jaktrágyát, kólát a homlokukkal tartott hátikosarakban. Jakokat vagy egyéb jószágot keveset láttak. Valószínű- leg nem volt elég az állattartáshoz szükséges legelő. A falusiak annak ellenére sem tekintették járkáló pénzeszsákoknak a turistákat, hogy már megjelentek az olyan civilizációs vívmányok, mint a pizza, amit a környék központjában, Namche Bazaarban fogyasztottak, vagy a hotel tradicionális berendezésű szobájában a műholdas internetkapcsolat.

Időnként jakkaravánok érték be őket, dobozok, hordók, összecsukható tábori székek, gázpalackok zötyögtek el mellettük, több ezer kilónyi csomag, amelyben, összekeveredve más expedíciók felszereléseivel, ott utazhatott az ő holmijuk is.

Az Everestnek sokáig nyomait sem látták, bár már egyre kopárabb terepen vezetett az út. Zsoltot a kíváncsiság hajtotta előre, így ő láthatta meg először a hegy nepáli oldalának legmarkánsabb jellegzetességét, a Khumbu-jégesésnek nevezett hatalmas, töredezett gleccserfelszínt. A jég előtti csupasz morénamezőn pedig sátrak tarka foltjai tűntek fel. Jóval több, mint amennyire számított.

Az alaptábor.

2.

Az utolsó morénadombról ereszkedett alá, amikor meglátta a felé siető serpát. „Jó napot, uram. Melyik expedícióra jött? Himalayan Guides? Akkor adja ide a zsákját, kérem. Bekísérem.” Zsolt csak hebegni tudott, hogy ha már idáig cipelte, akkor a sátrakig igazán elviszi a csomag- ját, aztán megdöbbenését néhány botlással leplezve követte a serpát egy kőépületbe. Kezébe nyomtak egy bögre teát, egy tál kekszet toltak elé, és megkérdezték, hogy már most vacsorázna-e, vagy megvárják az estét.

A következő napokon befutottak a csapat további tagjai, kialakult a napirend: reggel kávéval ébresztették őket, aztán a sátrak közt heverésztek, a hegyet figyelték, vagy sétát tettek a környező dombokra. Ebéd után, a desszert közben megérkeztek a felhők, a hó, ők pedig az étkező- sátorba húzódtak vissza.

Zsolt gyakran beszélgetett a táborukban lakó icewall doctorokkal. Ők a serpák, akiknél senki nem ismeri jobban az 5400 métertől 6100 méteres magasságig húzódó, gigantikus jéglabirintust, a Khumbu-jégesést.

A „doktorok” nem tagjai egyik expedíciónak sem, de mégis minden expedíciótól közösen kapnak fizetést. Nekik kellett kiépíteni és karbantartani az állandóan mozgásban lévő gleccserfolyam járható útját. Minden szezon kezdetén feltérképezték a jégtornyok, hasadékok és jégfalak átláthatatlan és veszélyes rendszerét, köteleket húztak ki az aljától a tetejéig, a hasadékok fölé pedig könnyű alumíniumlétrákat helyeztek. A gárdának ezzel azonban nem fejeződött be a munkája. A jégesés állandó mozgásban volt, napi egy métert haladt a völgy irányába, jégtömbök dőltek le, hasadékok nyíltak szét. Az icewall doctorok folyamatosan járőröztek, karbantartva a kuncsaftok áramlási útvonalát. Zsoltot meglepte, hogy a doktorok némelyike még sosem járt a gleccser felett, a hegyen, noha volt köztük, aki már évtizede űzte az ipart.

Egy délelőtt Laci és Zsolt ellátogattak a gleccserre, ahol megismerkedtek a helyi mászóstílussal. Egy hasadék pereménél kis csoport hegymászóra lettek figyelmesek. A társaság iszonyodva nézte, amint egyik társuk életveszélyes feladatot hajt végre: remegő lábakkal átkel a hasadék fölé fektetett létrán. A kuncsaftot nemcsak egy kötél, hanem a kezét fogó serpa is biztosította. „Ezek akarnak felmenni az Everestre?”, néztek össze, aztán helyet kérve átsétáltak. A serpák figyelme váratlanul rájuk irányult. Úgy reagáltak, mintha Zsolt és Laci egy vékony jégcsapba kapaszkodva hintáztak volna a mély hasadék felett. Nehezen tudták megnyugtatni őket, hogy segítség nélkül is elboldogulnak a vidéken.

Olvasd tovább! Klikk ide, vagy a borító képére!