- Futás
- Hegymászás
- Kerékpár
- Túra
- Sí
Hogy megértsük, mi is a kétkedők problémája, némi földrajzi ismeretre és a korábbi expedíciók tanulmányozására van szükség.
Az 1900-as évek elején expedíciók sora ostromolta az Antarktiszt. Ezek célja egyrészt a kontinens felfedezése, feltérképezése, másrészt pedig a Déli-sark elsőként történő elérése volt. Ernest Shackleton, Robert Falcon Scott és Roald Amundsen neve örökre beíródott a kontinens felfedezésének történelemkönyvébe. Nekik nem sok választásuk volt, minden útjukat a jég pereméről kellett indítaniuk, amit hajóval tudtak megközelíteni. A legrövidebb út a Déli-sarkra így is 1285 km volt, a Bálna-öbölből (Ross-jégself) indulva (Amundsen). A kezdetleges felszerelés ellenére a korai expedíciók 1500-2700 (!) kilométeres távokat tettek meg a jégen, jobbára gyalogszerrel, illetve kutyaszánokkal. A britek használtak mandzsúriai pónikat is, de ezek csak az utak töredékét bírták. Az élelmiszerdepóikat külön expedíciókkal saját maguknak telepítették.
Miután Roald Amundsen és négy társa 1911. december 14-én, majd Robert Falcon Scott szintén négy társával egy hónappal később elérte a Déli-sarkot, Ernest Shackletonnak fordult meg a fejében először a kontinens keresztezése. 1914-ben útra is kelt, de hajója még a partot érés előtt befagyott a zajló jégbe, majd néhány hónappal később elsüllyedt. Így a transzantarktiszi átkelés helyett egy másfél évig tartó, elképesztő menekülés vette kezdetét. A legendás mentőakció során Shackleton, a Főnök minden emberét sértetlenül hazahozta.
A hőskor után az antarktiszi expedíciók motorizált korszaka következett, melynek során a teljes kontinenst feltérképezték. Az extrém kihívásokat kereső sportolók aztán a 20. század vége felé felfedezték maguknak a jeges földrészt, ahol még igazán próbára teheti a képességeit és a túlélési ösztöneit, akinek ez célja. Itt már nem egy adott pont elérése számít, hanem a fizikai vagy sportteljesítmény: hosszú távok legyalogolása a lehető legrövidebb idő alatt, minél kevesebb külső segítséggel, sokszor teljesen egyedül. Ezek az expedíciók természetesen a korai időszakhoz hasonlóan használták a korszak legfejlettebb technikai vívmányait, de ezek kimerültek a ruházat, az élelem és a tájékozódás megkönnyítésében.
1989-90-ben a legendás hegymászó, Reinhold Messner és a sarkvidéki specialista Arved Fuchs fogott össze, hogy elsőként szelje át az Antarktiszt motorizált eszköz vagy kutyaszán segítsége nélkül. Ők használtak először a haladás gyorsításához kite ernyőket. Teljesítményüket a mai napig az első transzantarktiszi átszelésnek ismerik el, holott már ők sem a partról, azaz a seljfég tenger felőli pereméről indultak, hanem jóval beljebbről. Igaz, ők eredetileg a Ronne-Filchner-jégselfen fekvő Berkner-szigetről szerettek volna indulni, amelynek legészakibb pontja gyakorlatilag a kontinens partja, de az expedíciójuk logisztikáját szervező cég nem tudott nekik kellően hosszú hatótávolságú repülőgépet biztosítani a starthelyre szállításukhoz. Ezért a 82. szélességi körön tették le őket, ami a tervezett kiindulási ponthoz képest több száz kilométerrel közelebb van a Déli-sarkhoz. Messner érezte, hogy ez a vállalásukat alapjaiban veszélyezteti, ezért perrel fenyegette a szervezőket. Az utat viszont így is végigcsinálták, a végére 2800 km-es megtett távot mértek. A Déli-sark elérése után a Ross-jégself tenger felőli pereménél létesített McMurdo bázisig gyalogoltak. A rajtuk kívülálló okok miatti rövidítést sosem tagadták, de a kontinens első átszelését így is magukénak érzik. Más sem kérdőjelezte meg.
Messnerék után is akadt még jó néhány igazán embert próbáló gyalogos vagy kite rásegítésű expedíció az Antarktikán.
A norvég Börge Ousland 1996/97 fordulóján a Berkner-szigetről a McMurdo bázisig síelt, szólóban, utánpótlás nélkül, de kite rásegítéssel. Ő volt az első, aki ily módon, egyedül szelte át az Antarktiszt. a megtett táv 2845 km volt.
2006-ban a norvég Rune Gjeldnes a Maud királyné-föld északi peremén lévő Novolazarevszkaja-állomásról indulva a Déli-sarkon át a Terra Nova-öbölben fekvő Zucchelli-állomásig gyalogolt, szólóban, utánpótlás nélkül, de kite rásegítéssel. A táv 4800 km, az út három hónapig tartott.
Mindannyiukon túltett azonban a dél-afrikai Mike Horn. 2017-ben egyedül, a Novolazarevszkaja-állomásról indulva a Déli-sarkig síelt (ez önmagában 2150 km), majd újabb közel 3000 km-t tett meg teljesen ismeretlen, korábban senki által nem járt útvonalon a Dumont d’Urville-bázisig. A teljes táv 5100 km, amelyet teljesen egyedül, utánpótlás nélkül, de kite rásegítéssel tett meg.
Ők azok, akikkel Colin O’Brady szeretné magát összemérni.
Több mint egy évszázaddal ezelőtt Robert Falcon Scott és Roald Amundsen versengett, hogy melyikük éri el elsőként a világon a Déli-sarkot. A párharcból a norvég felfedező csapata került ki győztesen. A sarkot ugyan Scott is elérte, de az Antarktisz neki és négy társa számára egyben a sírboltjává is vált.
Azóta számos nagyszerű felfedező és extrém sportoló tette próbára fizikai és mentális erejét a legkülönbözőbb kihívások során. Megtették az utat a sarkig önellátóan és gyalog, társas expedícióval átszelték a kontinenst, de még szólóban is sikerült önellátóan, de kite ernyő rásegítéssel keresztezni az Antarktiszt. Egyedül a sarkvidéki utazások Szent Grálja nem talált még gazdára: a kontinens szóló átszelése a szárazföld egyik partjáról a másikra, a sark érintésével, de utánpótlás és külső fizikai rásegítés (kite ernyő, motoros jármű vagy kutyaszán) nélkül. Eddig mindössze ketten próbálkoztak vele; az egyikük meghalt, másikuk a Déli-sarkon kiszállt.
2015/16 telén a brit hadsereg tisztje, Henry Worsley vállalkozott elsőként a lehetetlennek tűnő küldetésre. A Berkner-szigetről indulva, 147 kilós szánját maga mögött húzva vágott neki a Föld legnagyobb jégsivatagának. Ahhoz, hogy teljesítményét utánpótlás és rásegítés nélkülinek ismerjék el, minden készletét és felszerelését magával kellett húznia a szánon, és a sílécen és síbotokon kívül semmilyen eszközt nem használhatott, ami a haladását segítette. Még egy zsebkendőnyi vitorlát sem szerelhetett a szánra. Nem fogadhatott el egy csésze teát sem a Déli-sarki Amundsen-Scott bázison, amikor elhaladt mellette.
Az 55 éves Worsley tapasztalt sarki felfedezőnek számított. A jégvilág iránti vonzalma leginkább annak köszönhető, hogy Sir Ernest Shackleton hajója, az Endurance kapitánya, Frank Worsley, a távoli rokona volt. A legmesszebbmenő részletekig tanulmányozta Shackleton munkásságát, majd ő sem tudott ellenállni Észak és Dél hívó szavának. Több expedíciót vezetett az Antarktiszon, többek között azt, amelynek célja Shackleton 1908-as útjának, a Nimrod-expedíciónak a centenáriumi ismétlése volt. Shackleton akkor 157 km-nyire közelítette meg a Déli-sarkot, de tartva attól, hogy a visszaútra nem lesz elegendő az élelmük, visszafordult. Ha továbbmennek, szinte biztosan elsőként érhették volna el a pólust, ezzel viszont mindannyiuk visszatérését tette volna kockára. Worsley két társával 2008. november 14-én vágott neki Shackleton kunyhójától az útnak, és január 9-én, pontosan 100 évvel Shackleton után, elérték a déli szélesség 88. fok 23. percét. Shackleton idejében az volt a legdélebbi pont, ameddig ember eljutott az Antarktiszon. Worsley viszont úgy döntött, itt nem fordulnak vissza, inkább elérik a Déli-sarkot. Ehhez még 9 napra volt szükségük. Végül 66 napnyi menetelés után érinthették meg a földrajzi Déli-sarkpontot jelző gömböt. Nekik rendelkezésükre állt az a kényelmi funkció, hogy onnan repülővel térhettek vissza. Shackletonék viszont anno egyedül voltak az egész kontinensen, így vissza is gyalog kellett menniük. Két hónapig tartó útjuk versenyfutás volt a halállal, amelyet sikeresen ők nyertek.
Henry Worsley 2012-ben Lou Rudd társaságában megismételte Amundsenék útját a Déli-sarkra, de hogy kellően autentikus legyen az évfordulós expedíció, egy másik csapattal versengtek, akik pedig Scott útját követték. Worsley-ék értek oda elsőként. Közte és Rudd között az út során szoros barátság alakult ki.
Worsley 2015-ben úgy döntött, hogy a létező legnagyobb antarktiszi teljesítménnyel adózik példaképe, Shackleton előtt: megvalósítja a Főnök ötletét, azaz a kontinensátszelést, utánpótlás és rásegítés nélkül, ráadásul egyedül. Ezt előtte soha, senki még csak meg sem próbálta.
A rossz időjárás miatt két hetet volt kénytelen vesztegelni Punta Arenasban, ami egy ilyen úton sorsdöntő késedelem. Csak november 13-án tették le a jégre a Berkner-szigeten. Hogy tartani tudja az időt, január elsejére el kellett érnie a Déli-sarkot, ami erőltetett menetet kívánt, minden körülmények között.
Tíz nap után kétnapos hóvihar állította meg. Később tükörjeges szakaszon kellett felmásznia a gleccseren, ahol a síléceket hágóvasra kellett cserélnie, és a hatalmas terhét csak több részletben tudta felvonszolni. A nehézségek ellenére elképesztő tempót diktálva január 2-án, mindössze egyetlen nap késedelemmel elérte a Déli-sarkot. Ennek azonban ára volt. Szervezete a korábbi expedícióihoz képest sokkal gyorsabban gyengült. Nagyjából húsz kilót fogyott, ráadásul a sarkot elhagyva súlyos hasfájás kezdte gyötörni.
Január 17-e után már a létezés határán botorkált, ám rendíthetetlen akaratereje, ha lassan is, de vitte előre. 19-én a feleségével folytatott telefonbeszélgetése után Joanna pánikba esve hívta a barátokat, hogy itt az idő segítséget kérni neki. Akkor még lebeszélték róla, hogy döntse ezt el maga Worsley. Akkor már olyan hasgörcsei voltak, hogy fájdalomcsillapítót kellett szednie, és állandó hasmenés gyötörte. Még két napig menetelt. 21-én Joanna először kérte konkrétan a telefonbeszélgetésben, hogy hívjon segítséget, adja fel az utat. Worsley ekkor még egy napig vívódott, majd az expedíció 71. napján, január 22-én felhívta az ALÉ-t, hogy mentsék ki. 200 km-re volt már csak a céljától.
Worsley-t először az ALE bázisára, a Union-gleccserre vitték, ahol az orvosok súlyos bakteriális hashártyagyulladást állapítottak meg nála. Jó hangulatban volt, saját lábán közlekedett, de azonnali műtétre szorult. Punta Arenasba szállították, ahol azonban a kórházban a szervei sorra mondták fel a szolgálatot, és január 23-án meghalt. Hamvait két évvel később Joanna és Worsley két gyermeke Déli-Georgia szigetén, a Shackleton sírja felett emelkedő dombon temették el.
Egy ilyen sztori után érthető, hogy mindenki kétszer meggondolja, próbálkozzon-e, és bizony nem tolonganak a vállalkozók. Két évet kellett várni a következő kísérletre. A szintén brit Ben Saunders, Worsley egyik jóbarátja indult neki 2017 novemberében, ugyanazon az útvonalon.
Saunders rendkívül tapasztalt sarkvidéki felfedező. 2013-14-ben elsőként sikerült megismételnie társával, Tarka L’Herpiniére-rel Robert Falcon Scott 100 évvel korábbi expedíciójának útvonalát: A Ross-szigettől gyalogoltak a Déli-sarkra, majd vissza. 108 nap alatt 2888 km-t tettek meg, ami Guinness-rekord: a valaha volt leghosszabb gyalogos (külső rásegítés nélküli) sarkvidéki expedíció. A mai napig ők az egyedüliek, akik oda-vissza végiggyalogolták a Beardmore-gleccsert. Saunders 2004-ben járt az Északi-sarkon is, igaz, ennél nagyobb feladat volt a célja: az első gyalogos transzarktikus keresztezés, Szibériából Kanadába, az Északi-sarkon át. A sarkkutatók Szent Grálja. Anno Messner is próbálta, de egy jégrianásban a tengerbe esett és mentést kért, nem sokkal az indulás után. Saunders a sarkot elérte, de később elkezdett zajlani a jég, ezért kénytelen volt feladni. Az utat azóta sem tudta senki megcsinálni.
Saundersnek sem volt könnyű útja. A szél által emelt, összefagyott, éles hóbuckák, az ún. sastrugik keserítették meg az életét. Ezek néha embermagasságúak, rajtuk csak botladozni lehet. Egy ilyen botlásnál még az egyik sílécét is sikerült eltörnie. Szerencsére volt nála tartalék, de a siker végül nem ezen múlott. A nehéz terep annyira lelassította, hogy több napot vesztett, az élelme viszont rettenetesen ki volt számolva. 52 nap és 1000 km után érte el a Déli-sarkot, ott azonban egy fájdalmas döntést kellett meghoznia. Mivel már csak 16 napra elegendő élelme maradt, a transzkontinentális expedícióból a Ross-jégig viszont hátra volt még 600 km, úgy érezte, túlságosan nagy kockázat folytatni, ezért a sarkon megszakította az expedíciót. Az út tehát nyitva maradt a további próbálkozók előtt.
Néhány hónappal később, 2018 tavaszán a néhai Henry Worsley közeli barátja, a korábban már említett Louis Rudd is bejelentette, hogy elindul, és megpróbálja befejezni Worsley projektjét. Az expedíciót Shackleton hajójának neve után „Spirit of Endurance” névre keresztelte. Lou-t Worsley özvegye, Joanna is támogatta, amit hatalmas megtiszteltetésnek érez, hiszen nem lehet neki könnyű akár csak a sarkvidék szót meghallani. Joanna kölcsönadta Lou-nak a Worsley-család címerét viselő zászlót, hogy vigye végig az úton. Lou ezt az esti táborhelyein mindig kifeszítette, de közben rettegett, hogy valahol el ne veszítse. Óriási motivációt jelentett neki ez a kis textildarab.
Lou számára nem volt zsákbamacska sem a kihívás nagysága, sem maga az útvonal. A Worlsey-vel közös 2012-es expedíciója ugyanis messze nem az egyetlen antarktiszi vállalkozása volt. Miután Henry meghalt, toborzott egy szintén a brit hadsereg katonáiból álló hatfős csapatot, hogy Henry emlékére csapatban ugyan, de utánpótlás és külső rásegítés nélkül végiggyalogolják az útvonalat. Az expedíció Spear 17 néven lett ismert, és egy tag kivételével mindannyian teljesítették a Herkules-öböl – Déli-sark – Ross-jégself távot. A Déli-sarkot 40 nap alatt érték el, ahol az egyik tagot kénytelenek voltak hazaküldeni, mert túl gyenge volt a folytatáshoz. Mindannyian átlagban 16 kilót fogytak addig, ez a tag azonban az izomtömegéből fogyott nagyon sokat. Az út második szakaszát igencsak mostoha körülmények között teljesítették: -45 fok és szélvihar tette próbára a kitartásukat. De ekkor sem állhattak meg, különben kifutnak az időből. Végül 68 nap alatt teljesítették az utat. Lou Rudd tehát pontosan tudta, mire vállalkozik, ami egy ilyen vállalkozásnál komoly előnyt jelenthetett volna.
A 33 éves amerikai Colin O’Brady viszont fiatal és extrém állóképességű sportoló. Nem igazán ismeri a lehetetlen fogalmát. nem véletlen, hogy az expedícióját is „Impossible First”, azaz a „Lehetetlen első” névre keresztelte, utalva, hogy egy korábban sokak által szinte lehetetlennek tartott kihívásra vállalkozik.
Fiatalkora óta élsportoló. 23 évesen világ körüli hátizsákos útra indult, de egy thaiföldi helyi szertartáson súlyos égési sérüléseket szenvedett a lábán. Az orvosok szerint nagy esélye volt, hogy soha többé ne tudjon rendesen járni. Fel sem merült benne, hogy a diagnózist elfogadja. A rehabilitáció közben triatlonozni kezdett, amelyet az egyéves felépülési időszak után is folytatott. A 2010-es világbajnokságra is kijutott az amerikai válogatott tagjaként, amelyet történetesen Budapesten rendeztek. Számos Ironman versenyt teljesített.
Érdeklődése ezután fordult az Explorers Grand Slam (Seven Summits, azaz a hét kontinens legmagasabb csúcsáának megmászása, továbbá az Északi- és a Déli-sark elérése) felé. Persze ezt sem pusztán teljesíteni akarta, azt már megtették előtte sokan (35-en). Rekordidő alatt fejezte be a projektet: a Seven Summitshoz mindössze 132 napra, a sarkokkal kibővített Explorers Grand Slamhez pedig 139 napra volt szüksége. Mindkettő Guinness-rekord, és a mai napig a leggyorsabb teljesítés.
Amikor szeptemberben Rakonczay Gáborral együtt keresztezték Grönlandot, még nem árulta el, miért kell hamarabb hazautaznia. Csak néhány héttel később jelentette be, hogy ő is ugyanarra az Antarktisz-átszelésre készül, mint Lou Rudd. Egy évszázaddal Amundsen és Scott versenyfutása után egy újabb párharc volt kialakulóban.
A média által beharangozott versenyfutásból végül Lou Ruddnak köszönhetően nem lett valódi verseny. A brit hadsereg kapitánya nem rejtette véka alá neheztelését, amiért O’Brady egyszer csak a semmiből előbújva bejelentkezet a trófeára, amire ő már hónapok óta nyíltan készült. Elmondása szerint nem is feltétlenül az elsőség motiválta (bár különben miért neheztelne Colinra…), hanem hogy beteljesítse barátja, Henry Worsley útját. Ez persze csak részben igaz, mert Worsley, ahogy Saunders is, a Berkner-szigetről indult, ami a kontinens valód partja.
Ruddék viszont mindketten ugyanazt az útvonalat választották. A Messner-startról indultak, ami azonban több száz kilométerrel közelebb van a sarkhoz, mint az elődöké. Ennek jelentőségéről a későbbiekben lesz szó. Ugyanabban az időpontban, egymástól másfél kilométerre tették le őket a jégre, így biztosítva volt, hogy önállóan, a másiktól függetlenül teszik meg a távot. Lou az elején megfogadta, hogy nem hagyja magát versenybe hajszolni, a saját tempója szerint halad. Így is lett.
Colin O’Brady már az első néhány nap után egy teljes napnyi előnyre tett szert. Az utolsó előtti napig a legnagyobb különbség kettejük között mindössze kétnapi járóföld (50-60 km) volt. O’Bradynek a történelmi elsőség volt fontos, hajtotta a becsvágy, így 129 km-rel a cél előtt egy kétségkívül látványos lépésre szánta el magát: a normál tempóban négynapnyi utat egyetlen rohammal teljesítette. Csak enni állt meg néha útközben. Segítségére volt a könnyű terep, ezért 32 óra múltán megérkezett a Leverett-gleccser végét jelző póznához, a Ross-jégself belső szélénél. Ő nyert.
Lou Rudd még útközben értesült róla, hogy a rivális előbb ért oda. Nyilván nem érte meglepetésként.
„Nagyszerűen érzem magam. Most már biztos vagyok benne, hogy be tudom fejezni az utat, ami mindig is az elsődleges célom volt. Az indulástól kezdve az volt számomra az elsődleges, hogy teljesítsem az Antarktisz szóló, utánpótlás és rásegítés nélküli keresztezését. Két nappal és negyvenegynéhány tengeri mérfölddel (kb. 80 km) a cél előtt az esélyeim elég jók. Épp most hallottam, hogy az amerikai Colin célba ért. Fantasztikus, remek teljesítmény. Végig nagyon keményen nyomta, extrém jól teljesített, úgyhogy gratulálok neki. A magam részéről sohasem éreztem, hogy versenyben lennék, nem voltam verseny üzemmódban, végig az út teljesítése lebegett a szemem előtt, ami már csak két napra van és alig várom. Hihetetlen lesz.” – fogalmazott közösségi oldalán.
Lou Rudd kapitány két nappal később érkezett meg ugyanoda. Mivel az ALE, mindkettejük expedíciójának szervezője egy gépet küldött értük, Colin bevárta Lou-t és személyesen is gratulálhattak egymásnak.
A rekord híre villámgyorsan bejárta a világsajtót. Nem telt azonban bele sok idő, megjelentek az első vélemények, amelyek megkérdőjelezik, hogy valóban arról a rekordról beszélhetünk-e, amelybe más, rendkívüli presztízzsel bíró felfedezők bicskája beletört, vagy a várható nehézségek és költségek miatt meg sem próbálták. Közülük a leghangosabban a norvég legenda, Börge Ousland tiltakozik. Nyilvános Facebook-posztban igyekszik mindenki számára érthetően elmagyarázni a különbséget egy igazi transzantarktiszi átkelés és az O’Brady/Rudd által választott, jóval könnyebb útvonal között. A térképvázlat és a rajta bejelölt útvonalak magukért beszélnek. Ousland 1996-97 fordulóján 64 nap alatt 2845 km-t gyalogolt, a táv utolsó harmadán használt kite rásegítést. Közel kétszer akkora távot tett meg szólóban, utánpótlás nélkül, mint most O’Brady és Rudd. Szánja az induláskor 178 kg-ot nyomott.
Más kritikusok továbbá arra hívják fel a figyelmet, hogy a Déli-sarktól a Leverett-gleccseren át (ahol Colin és Lou is haladt) a Ross-jégself külső szélénél lévő amerikai McMurdo bázisig minden szezonban preparált és jelzett lánctalpas hótraktor-útvonal fut. O’Brady egyik fotóján látszik is a nyomvonal. A „South Pole Traverse”, vagy másik nevén „McMurdo – South Pole Highway” néven ismert utat négy sarkvidéki nyári szezon alatt alakították ki, és 2006-re lett kész. A szánhúzó traktorok rendszeres teherforgalma szinte sima hófelületet biztosít az egyébként sastrugi (a szél által épített, kőkemény, sokszor akár másfél méter magas hóhullámok, bordák) szabdalta jégmezőn. A Leverett-gleccseren ráadásul a hasadékokat is betömik minden nyáron, hogy a gépeknek veszélytelen legyen az átkelés. Az 1601 km-es utat százméterenként jelzőkarók szegélyezik. Az ily módon megkönnyített haladás és navigáció a magányos gyalogos extrém sportolók számára legalább kétszer gyorsabb haladást tesz lehetővé, ami nemcsak hogy megkönnyíti a kihívást, hanem elveszi annak „rásegítés nélküli” jellemzőjét.
A szakma „nagy öregjei”által elismert teljes menetelések, legyen szó csak a sarkig tartó gyaloglásról, vagy keresztezésről, magukba foglalják a selfjegek átszelését is. A közelmúltbeli expedíciók pontosan a Messner/Fuchs expedíció, valamint később a Ranulph Fiennes-féle 1992-es keresztezés kommunikációját veszik precedens értékűnek. Messneréket sohasem támadta senki, amiért a seljfég belső pereméről indultak, ahol a szárazföldi talapzat a tengerszinttel találkozik. Érdekes módon Sir Ranulph Fiennes-t sem, aki pedig hevesen kommunikálta, hogy azért startol a Berkner-szigetről, hogy korrekt legyen a teljes átkelése. Aztán a túloldalon, a Ross-jeget elérve kénytelenek voltak megszakítani útjukat, az eredeti végcéltól több száz kilométerre, a jégself földrajzi belső peremén. Később mégis sikeresnek kommunikálták az expedíciót, pedig a saját etikai alapelvei szerint sem volt az. Ez egy fiktív földrajzi pont, szemmel nem látható a jégfelszínen. Ahogyan erről a pontról a tenger, azaz a valós tengerpart sem látható, mivel több száz kilométerre van.
Különböző expedíxiós útvonalak sível és kite-tal az Antarktikán. A legrövidebb, világoszöld a Messner-start - Leverett-gleccser útvonal Forrás: www.explorersweb.com
A helyzetet bonyolítja, hogy még az akadémikusok sem értenek teljesen egyet abban, hogy mi számít hivatalos partvonalnak, azaz a kontinens peremének. Minden térképen feltüntetik a szárazföldi részt és a jégselfeket is. Ha még a tudósok sem foglalnak egyértelműen állást, akkor a különböző kihívásokat kereső extrém sportolók miért ne használhatnák ki a nem létező feltételrendszer kiskapuit? A mai PR és marketing uralta világban, ahol egy ilyen út teljesítése szponzoráció nélkül elképzelhetetlen, ez bizony komoly nyomást jelent. Leginkább ugyanis az elsőség fogalma nyitja ki a pénztárcát. Arról nem is beszélve, hogy milyen horribilis többletköltséggel jár az „igazi” part megközelítése, a már jól bejáratott Hercules-öbölhöz vagy Messner-starthoz képest. (Hogy konkrét adatokkal szolgáljak, a Hercules-öbölhöz képest a Berkner-szigeti start minimum kétszer, maximum ötször kerül többe, mivel utóbbinál nem fejenkénti árat fizetünk, hanem a teljes repülő díját.) Colin és Lou expedícióinak becsült költsége 200ezer amerikai dollár körül volt. Ha teljes távot mentek volna, a költség akár a duplája is lehetett volna.
Eric Philips, kiváló sarkvidéki guide egy látványos és informatív térképen vette sorra a legfontosabb szóló antarktiszi átkeléseket. Jelen cikk keretei meghaladják, hogy lefordítsuk az ábrát, de némi angoltudással minden releváns információt meg lehet belőle tudni:
A kialakult gyakorlatban nagy szerepet játszik az antarktiszi kereskedelmi logisztikát egyeduralkodóként biztosító Antarctic Logistics and Expeditions, azaz az ALE. Anno ők szállították Messneréket is az ominózus starthelyre. (Megjegyzés: a jelenleg is a Déli-sark felé menetelő Rakonczay Gábor sem önszántáből választotta a Messner-startot és a társakat sem. Szólóban szeretett volna menni, a Hercules-öbölből, de mivel az ALE számára nem volt még elég sarkvidéki referenciája, ezért ők határozták meg, milyen feltételek mellett vághat neki. Későbbi, komolyabb céljai érdekében elfogadta a kompromisszumot.) Az ALE akkor saját hibájukon kívül nem tudta Messnerék kérését teljesíteni: az egyik repülőgépük elromlott, a másik üzemanyag-kapacitása pedig nem volt elegendő. Később, a megnövekedett érdeklődés és a bővülő infrastruktúrájuk mellett egyszerűen kényelmi szempontok vezérelték őket, és a kedvezőbb költségek miatt a vállalkozók sem tiltakoztak. A korábban a Patriot Hillsen, majd később a Union-gleccseren létesített logisztikai táboruktól csak egy kőhajításnyira van a Hercules-öböl, amely a sarktól 1190 km-re hamar a statisztikusok által is elfogadott startponttá avanzsált. Ez is egy pont a földrajzi értelemben vett tengerparton, de több száz kilométerre a jégself valódi szélétől. A Messner-startot is ennek a szárazföldi talapzat-tengerszint virtuális találkozási pontnak megfelelően az ALE pontosította később. A statisztikusok jelenleg a Hercules-öbölből induló expedíciókat fogadják el teljes távnak a Déli-sark elérése szempontjából. Igaz, azon az útvonalon ugyanúgy létezik egy traktorok által letaposott teherszállító nyomvonal a Déli-sark felé, így könnyebb a terep, mint a Messner-starttól. Egy ismételt teljesítménynél, a Déli-sark gyalogos elérésénél ez elhanyagolható szempont, de ha valaki világelső teljesítménnyel akar előrukkolni, akkor bizony ahhoz méltó útvonalat is kell választani.
Egy biztos: Colin O’Brady és Louis Rudd elképesztő fizikai és mentális teljesítménnyel, a világon elsőként gyalogolta végig utánpótlás és külső rásegítés nélkül, szólóban a Messner-start – Déli-sark – Ross-jégself távot. Ezt azonban nem nevezhetjük a kontinens átszelésének, így a „Lehetetlen első” teljesítése továbbra is nyitva áll a próbálkozók előtt.
