- Futás
- Hegymászás
- Kerékpár
- Túra
- Sí
A Magyar Nemzeti Hegymászó Válogatott expedíciójának célja az 5193 m magas Shkhara déli fala volt, amelynek téli megmászása nemzetközileg is számottevő teljesítménynek számít, hiszen eddig mindössze egyetlen páros jutott fel rajta a leghidegebb évszakban. Ők is másik útvonalon, így a magyar csapat télen eddig érintetlen területen mozgott.
Az expedícióban a válogatott részéről dr. Ágoston Viktor, dr. Szász László, Kocsis Dávid és Ruskó András négyese vett részt, valamint velük tartott Bácskai Gusztáv és Pap Róbert. Március 6-án indultak, és háromhetes tartózkodást terveztek. Érkezésükkor a tervezett mászásra (6-7 nap) elegendő jó idő mutatkozott, és csak a lejövet utolsó napjaira nem volt előrejelzésük. Tudták persze, hogy az előrejelzés beválási valószínűsége az idő előrehaladtával napról napra csökken.
Ushguliban szokatlanul meleg időjárás fogadta a csapatot. A pár hete még 3-4 méternyi hó a településen már csak nyomokban maradt meg. Az olvadékvíz és a kásás hó megnehezítette a fal megközelítését. A kora reggel még fagyott havon viszonylag jól lehetett haladni, de a nap melege hamar nehezen járhatóvá tette a terepet. A mászók húzószánná átalakított bobokon húzták az alig emelkedő völgyben a felszereléseik nagyját, ami valamelyest könnyítette a nagy terhekkel – 40-60 kg - való megközelítést. A patakmedreken és a lavinanyomokon való átcipelés viszont meg-megakasztotta a húzást.
Némi felszerelést és élelmet depóztak még a fal elérése előtt, majd megkezdték a mászást. Nagyjából 6-7 napra elegendő élelemmel és gázzal vágtak neki a déli falnak. A tagolt, sziklás-jeges-havas, meredek hegyoldal különböző mászóképességeket tesz próbára, és találékonyságot kíván.
Helyenként sziklát, másutt fagyott vízeséseket/sziklára fagyott vízfolyásokat kellett mászni, néhol pedig nyakig érő laza szerkezetű hóban, szinte úszva kellett megpróbálniuk előre jutni. Az első nap ennek ellenére a csapat 3500 méterig jutott, ahol letáboroztak éjszakára. Az egész mászást ún. alpesi stílusban hajtották végre, tehát nem mozogtak fel-le a falon, táborokat felállítva, fix köteleket használva. Folyamatosan, nagy teherrel a hátukon haladtak egyre feljebb. Az este felállított sátrat reggel lebontották, összecsomagolták és vitték magukkal feljebb.
Másnap folytatták útjukat felfelé, három külön párosban, egymástól függetlenül és különböző tempóban másztak. Elkezdett egyre erősebben havazni. Ennek ellenére Kocsis Dávid és Ruskó András párosa a tervezettnél magasabbra, 4300 méterre jutott, közben átmászva a fal legnehezebb szakaszát, melyet a mászók „kulcshelynek” neveznek. A másik két páros kb. kétszáz méterrel lejjebb vackolta be magát éjszakára. Dr. Ágoston Viktor és Dr. Szász László egy hóbarlangot ásott, míg Bácskai Gusztáv és Papp Róbert lejjebb ereszkedve talált egy falatnyi helyet a sátruk számára. Mindannyian elég kényelmetlen éjszakát töltöttek a viharos időben.
Reggelre sem javult az idő, ezért lázasan próbálták megtudni, mit mutat a friss előrejelzés, hiszen a csúcs már csak másfél napnyi mászásra volt. Korlátozott mobil internetes költségkeretüket is az időjárási applikációk tanulmányozására áldozták, illetve kikérték az itthoni háttércsapat véleményét is. Ebben Allaga Tamás, az Országos Meteorológiai Szolgálat munkatársa volt segítségükre.
A kapott információk alapján komoly dilemmával szembesültek: a havazást másnap szikrázó napsütés követi, ami tökéletes körülményeket teremt az éppen akkora tervezett csúcstámadásra. Ennek azonban egy ötnapos havazás vet véget, márpedig az ereszkedéshez is minimum két napra lenne szükségük. Legjobb esetben a jelenlegi táborukig tudnának visszajutni, mivel a fal alsó szakasza annyira lavinaveszélyes, hogy havazásban ott mozogni felér egy orosz rulettel. 4300 méteren pedig egy ötnapos hóviharban csapdába esve a helyzet könnyen az életért folyó küzdelemmé válhatott volna. Az összes tényezőt mérlegelve, és a lehetséges forgatókönyveket számba véve, ha a csúcsra indulnak tovább, 50 %-nál jóval kisebb az esélye annak, hogy le is tudnak jönni.
Bármily csábító is volt tehát a másnapi előrejelzés a továbbhaladásra, a csapat meghozta az egyetlen felelős döntést: megkezdték a levonulást.
Egy teljes nap elment az 1. táborig való visszaereszkedéssel, és az erre a napra hómentesnek előre jelzett idő is 15 cm friss havat hozott. De a lavinamentes hegyvállon álló 1. táborban végre nyugodtan alhattak.
A másnapi gyönyörű időben tempósan ereszkedtek vissza a fal lábához. A napsütés hatására az előző két nap lehullott hóból több lavina is lezúdult a közvetlen közelükben.
Bármennyire is csalódottak voltak a visszafordulás miatt, ez végképp meggyőzte őket döntésük helyességéről.
Az alaptáborba visszaérve kellemetlen meglepetés érte Dávidot. A csapathoz ugyanis a mászás elején csatlakozott egy helyi kutya, amely egészen magasra felkísérte őket, alig tudták visszakergetni. Aztán vagy azért, mert nem kapott teljes jogú expedíciós tagságot, vagy pedig pusztán az éhségtől hajtva, de visszavonulás közben fájó károkat okozott az alaptábori élelmiszerkészletben.
„Az erdőben már egyetlen egészséges nyom sem volt. Szüntelen combtőig szakadtunk. Az alaptábori sátrakig az utolsó 50 méter 10 percbe telt. Közben a bűnös kutya ott várt minket és örömmel konstatálta érkezésünket. Az elhelyezett kevés élelemdepómat sajnos megtalálta, és a zsákot kiszaggatva azt jó étvággyal elfogyasztotta. Persze a zsákot mutatva egyből tudta, hogy ezzel nem lopta be a szívembe magát. Sátrunkat felállítva megkezdtük a felszerelés szárítását és a dőzsölést, melyből persze végül a kutya is kapott” – emlékszik vissza a hegymászóválogatott beszámolójában Kocsis Dávid.
A faluba visszatérve természetesen azonnal az újabb próbálkozás lehetőségeit vizsgálták. Egy újabb nekifutáshoz két hét jó idő kellett volna: 4-5 nap, amíg a lehullott hó lavinák formájában lejön a hegyről és megülepszik, majd további 10 nap a fel- és lemenetre. Ennyi idővel akkor is kifutottak volna a hivatalos téli időszakból, ha a havazás azonnal eláll, márpedig az még napokig tartott. Ezért elkezdték szervezni a hazajutást. A koronavírus járvány miatt kialakult nemzetközi helyzetben ez sem volt egyszerű feladat, és az utolsó Budapestre induló géppel tudtak végül hazarepülni. Erre már csak a magyar állampolgárokat engedték felszállni.
Kocsis Dávid így értékelte utólag az expedíciót:
„Az expedíció szervezettsége hibátlan volt. A tervezett haladást tartottuk. A technikai nehézségek a vártnál kicsit erősebbek voltak, de nem okoztak gondot, viszont a hó minősége annál inkább fáradságossá tette a mászást. A felszerelést jobban már nem lehetett csökkenteni, pedig így is eléggé súlyos volt. Főleg a térfogata volt zavaró mászásnál.
Annak ellenére, hogy a csúcsot nem sikerült elérni, az expedíció a tapasztalatokkal együtt, és a felkészültség tekintetében sikeres volt. A hegyről szerzett információkkal a következő expedíciót még teljesebbé lehet tenni. A tény, hogy az erőnlét tekintetében és a tartott tempó által a csúcs elérhető lett volna, ez kiemeli a csapat létjogosultságát. Az időjárás viszont egy ilyen bonyolult felépítésű hegy tekintetében rendkívül befolyásoló. Ám lehetett volna kedvezőtlenebb is, így az is szerencsés, hogy legalább esélyt kaptunk a mászásra.
Viszont az kiemelendő, hogy a Shkhara déli falán magyar részről az MNHV által elért magasság az eddigi legmagasabban elért pont, és ennek az útvonalnak a téli megmászására még próba szinten sincs nemzetközi példa."
Az expedícióról részletes, olvasmányos, de szakmai beszámolót, további képekkel, videókkal erre a linkre kattintva olvashattok. Itt pedig belekukkanthattok az expedícióról készülő film nyersanyagába:
