- Futás
- Hegymászás
- Kerékpár
- Túra
- Sí
A Hópárduc Expedíció-sorozat mászói, Kovács Albert és Vitéz Péter július végén érkezett Kirgizisztánba. Némi várakozás után felrepíteték őket a hegy alaptáborába, ahol azt tapasztalták, hogy az addig ott lévő csapat éppen távozik. Egyedül maradtak.
Hamar lezavarták az első akklimatizációs körüket, melynek során két éjszakát töltöttek az 1-es táborban, 4400 méteren. Az oda vezető út egy jéglabirintus, 7-8 km táv az alaptábortól. Felcipeltek hatvan kilónyi felszerelést is, és megnézték közelebbről a jégesést, amely az 1-es és a 2-es tábor között folyik alá a hegyről.
"Nagyon meleg van, éjjel is mínusz négy fok volt eddig a leghidegebb, latyak van, minden omlik, hullik lefelé. A jégesésen van fent kötél, valószínűleg azok rakták fel, akik a helikopterrel akkor jöttek le, amikor mi érkeztünk. Azt még meg kell vizsgálni, hogy milyen állapotban van az olvadás után. Szóval a jégesés egyik fele úgy néz ki, hogy ki van kötelezve, de mi is bekészítettük már a köteleket, jégcsavarokat, ami kell"- mesélte akkor Albert.
A hegyen Albertéken kívül ekkor még nem volt senki, egy teremtett lélek sem. Mindenki a szomszédos Han Tengrire készül. Még rádiót sem kaptak az alaptábori szolgáltatótól, mert gyakorlatilag ebben a szezonban nincs hivatalos alaptábori szolgáltatás a Pobedán.
"Kemény, rengeteg a hó fent, de ha elég kemény fagy lesz, akkor nem lesz vele gond."
Ilyesfajta önálló expedíciós élményt manapság már szinte lehetetlen megtapasztalni népszerű hét- és nyolcezreseken. Alberték eleinte a magashegyi expedíciózás hőskorát idéző módon küzdhettek a feljutásért. Azóta azonban érkeztek újabb csapatok, irániak, oroszok, ukránok, amerikaiak. A Lenin-csúcsról vagy a szomszédos Han Tengriről jöttek át. Jellemző, hogy a Pobedát célul kitűző mászók a némileg könnyebb, de legalábbis infrastruktúrával sokkal jobban ellátott Han Tengrin akklimatizálódnak, és csak a csúcsmászásra mennek át a Győzelem-csúcsra. Utóbbi kikötelezésében azonban nem nagyon vesznek részt. Albert elmondása szerint ők 200, az oroszok 400 méter kötelet raktak ki. Más nem dolgozott rajtuk kívül a hegyen.
Ahogy az lenni szokott, a Pobedára is akkor kezdett odafigyelni a nemzetközi hegymászó média, amikor dráma volt kibontakozóban. A hegyen eltűnt az iráni női polgárjogi aktivista, Mehri Jafari. A Londonban élő 39 éves hölgy rendszeresen mászott magashegyeket, csúcssikerei között szerepel a Han Tengri. Általában egyedül mászott, de nem volt kiemelkedő képességű mászó. Ezúttal is egyedül érkezett, de együtt mozgott egy iráni csapattal. Alberték látták a zuhanását:
"Amikor jöttünk le a második körös akklimatizációnkról, ők akkor mentek felfelé. Öten voltak, nagyon szorosan egymáshoz, de nem voltak kötéllel összekötve. A gleccserhasadékos terepen sem. Amikor egyikőjük beszakadt, vagy besüppedt a lába, akkor nem tudtak mást csinálni, minthogy szavakkal biztatták a másikat, hogy másszon ki. Nem volt jó technikájuk. Mindig a nő ment hátul. Már a 2-es tábor környékén is találkoztunk velük, és a nőnek már akkor másfél-két óra hátránya volt a többiekhez képest. Tök egyedül volt.
Nagyon fáradtan mozgott már lejjebb is. Lassan és nagy zsákokkal másztak. A baleset abból adódhatott, hogy amikor már a 4-es és az 5-ös tábor között haladtak, a nő hátránya már akkora volt, hogy inkább megfordult, hogy visszatérjen a 4-es táborba. Sátruk ott sem volt, csak depójuk. Viszont a köd miatt eltéveszthette a lefelé vezető gerincet, rossz úton indult el, és ott csúszhatott ki, vagy mozdult ki alóla egy kő, ezt nem tudom, de végül lezuhant. Mellettünk esett le kb. 100 méterre jobbra. 6100 méterről zuhant a Diky-gleccser felé."
Azóta a baleset hátterének részleteit nyilvánosságra hozta az iráni csapat expedíciószervezője, amiből egy rettenetesen sötét történet rajzolódik ki.
Amikor Mehri lezuhant, a balesetről Alberték értesítették az alaptábort. Annak vezetője azonnal rádiózott az irániaknak, hogy forduljanak vissza és keressék a nőt. Erre az irániak kikapcsolták a rádiót, és aznap már nem voltak elérhetők (aug 4.). Másnap reggel rádión az irániak jelezték a szervezőnek, hogy elvesztették női társukat. Ekkor ismét felszólították őket, hogy szakítsák meg a mászást és induljanak a keresésére. Ezt ezúttal is ignorálták, a rádió megint kikapcsolták. Innentől már csak más csapatok beszámolóiból tudták, hogy merre mozognak az irániak. Még két napig mennek fokozatosan felfelé, aug. 6-án 7000 méter körül voltak. Aug. 7-én reggel egy izraeli mászó jelentette, hogy lezuhant még egy iráni mászó a kínai oldalra. Az izraeli mászó azt az utasítást kapta, hogy keressék meg a lezuhant mászót. Az izraeli és ukrán mászók 60 métert beereszkedtek a kínai oldalba, még kb. 100 méteren át látták a lezuhant mászó nyomait, alatta szakadék. Esélytelennek tartották a túlélést. Az irániak ebben sem segítettek, hanem tovább másztak, és két társuk halálának tudta ellenére ugyanezen a napon 14:00-kor elérték a csúcsot. Két nap alatt ereszkedtek le, már elérték az alaptábort. Eközben más mászók a saját életüket kockára téve keresték az ő társukat. A kínai oldalon helikopteres keresés nem volt lehetséges a második áldozat felkutatására.
Miután saját honfitársai simán sorsára hagyták mászótársukat, annak londoni barátai kétségbeesetten próbáltak valamit a távolból tenni. Az első két helikopteres keresés, melyet a szervezőjük a biztosítója alapján intézett, nem járt sikerrel, ezért még egy kísérletet tettek. Az iráni nő angol-iráni barátja, Alex Stone, valamint a két magyar mászó, Kovács Albert és Vitéz Péter helikopterre szállt, majd felvitték őket a Diky-gleccser felső szakaszára. Gyalogosan próbálták felkutatni a holttestet, de nem jártak sikerrel, és a hely veszélyessége miatt túl sokáig nem tudtak a fal lábánál kutatni:
"Nem találtuk meg, csak a hálózsákot. Baromira elfáradtunk - mesélte utána Albert. - Lavinazónában voltunk a 3000 méteres fal alatt. Para volt végig. A gleccseren folyton beszakadtunk, a kötél fogott meg. De többet megtettünk, mint az egész kirgiz üzemeltetés és az iráni csapat, aki a táborban napozik. Későn mentünk. Másnap, ha felmennek érte, meg lehetett volna találni. Most már a lavinák alatt van."
Azóta egy újabb haláleset is történt. 7000 méter körül, és a mentésükre induló csapatból Valentin Mihailov lezuhant, mert mentés közben leszakadt alatta egy hópárkány. A bajba jutottakat sikerült lehozni a hegyről.
Albert és Péter a második akklimatizációs körük alkalmával elérte a 6000 méteres magasságot, ahol két éjszakát töltöttek a 4-es táborban. Bár szerettek volna valamivel feljebb mászni, a nagy hó miatt ez nem volt lehetséges. Akklimatizációjukat azonban így is sikeresnek ítélik, és már csak egy megfelelő időjárási ablakra várnak a csúcstámadáshoz. Nagyon nehéz menetre számítanak.
Most ért le két csapat a csúcsmászásról, három iráni meg öt orosz. Nagyon cudarul néznek ki" - írta Albert szöveges üzenetben néhány órával ezelőtt az alaptáborból.
