- Futás
- Hegymászás
- Kerékpár
- Túra
- Sí
Ha az alkalmi hegymászó már nagyon ki van éhezve, és szeretne egy viszonlyag könnyű, de mégis impozáns háromezrest bezsebelni, irány a Grosses Wiesbachhorn!
A hegymászás világában könnyű (UIAA skálán I-s fokozat), látványos, és kis hazánkhoz viszonylag közel van.
A Kaindlgrat, és az egyenletesen ívelt gerinc szépsége hívogató.
Kis csapatunk egyik tagjának a hegy, mint első háromezrese, külön értékkel is bírt. Még mindig csak ismerkedünk a hegyek birodalmával, szóval képességeinkhez mérve jó választásnak ígérkezett.
Van még kép, katt!
Napjainkban a szabadidő drága kincs, és a közös mászás tervezésénél, amikor többen, egyszerre szeretnénk megmászni egy hegyet, a legnagyobb problémát sokszor az időpontok egyeztetése okozza. Ez sajnos a Mi esetünkben sem volt másképp, sőt, az időjárás-előrejelzés sem kecsegtetett sok jóval, úgyhogy cselekednünk kellett, méghozzá gyorsan.
Vasárnap kora reggel vágtuk be magunk mögött a kocsi ajtóit, és indultunk neki Budapestről a valamivel több, mint 600 km-es útnak. Az időnkénti sofőrcserét, és az alkalmankénti kisebb-nagyobb szükségletek elintézését rövidre fogva, délután egy órakor értünk a Kaprun-tól pár km-re található Kesselfall Alpenhaus-hoz. A túra kiindulópontjaként szolgáló vendégház körül nagy volt a turista-forgalom, de végül találtunk helyet a többszintes, ingyenes parkolóházban.
A völgyben épült meg Ausztria legnagyobb vízerőmű rendszere, ennek része a két hatalmas gát és víztározó. Az 1068 m-en lévő fogadó, és a felső, 2040 m-en magasodó völgygát között a tározók építése során használt alagutakon buszok, illetve egy felvonó szállítja májustól-októberig az idelátogatókat. A hely kedvelt kiránduló célpont, a buszok ennek megfelelően sűrűn indulnak. A már-már szokásos egy órányi szöszölés után du. 2 körül szálltunk fel a fogadó elől induló buszra, pár percnyi zötykölődés után átszálltunk a felvonóra, majd újabb átszállás után ismét rövid buszozás következett. A közel ezer méteres magasságkülönbség ily módon való „leküzdése” kb. 20 percbe telik, és 20 euróba fáj. A jegy egy oda-vissza útra érvényes.
A buszok reggel 8.10 és 16.45 óra között közlekednek, kivéve a péntektől - vasárnapig tartó hétvégi időszakot amikor fél 7-re egy hegymászó járatot is beiktattak. Az árakról, aktuális menetrendről érdemes előre informálódni: Verbund.com
A felső tározó gátjának két ívén végigsétálva jutunk el a túra érdemi részének kezdetéhez. A lentről jól látható Heinrich-Schwaiger Haus-hoz könnyű tempóban kb. 2 és fél óra fel lehet jutni. Az út végig egyenletesen emelkedik, az esetleges kicsúszás ellen helyenként drótkötelek nyújtanak védelmet. A 2802 m-en álló menedékház teraszára érve a fogadós kedvesen bár, de kérdezés nélkül, és azonnal közli velünk, hogy mivel nemzeti park területén vagyunk, a házon kívüli éjszakázás tilos. Nem is vitatkozunk, és egy-két korsó hűsítő sör után a 22 eurós - OEAV kártyával 12 - láger matracain eltesszük magunkat másnapra.
Van még kép, katt!
Hajnalban a házat megkerülve indulunk ÉK felé, a telihold fényében a fejlámpákra sincs nagyon szükség. Az út jól követhető, a jelzések egyértelműek. Pár perc elteltével elérünk egy bevágást, (kéményt) amit két rövidebb szakaszon rögzített drótkötelek segítségével küzdünk le. Kis idő múltával újabb biztosított szakaszon jutunk túl, melyet magunk mögött hagyva Ny felé tartva folytatjuk utunkat.
Augusztus lévén a terep nagy része hómentes, és egészen a Kaindlgrat-ig egyszerű a tájékozódás, innentől pedig már a hátralévő rész egyértelmű, és a hegy tetején álló kereszt is jól kivehető. Felcsatoljuk a hágóvasakat, amitől egy fél óra múltával elbúcsúzunk, mert szinte mindenhol könnyen kikerülhetőek a még hóval borított szakaszok. A magunkkal vitt gleccserkötél is hasonló sorsra jut, hosszadalmas bekötés után kb. 100 méterrel már rakjuk is vissza a hátizsákba. A környező hegycsúcsok látványa, és a napfelkelte feledteti velünk a tényt, hogy az idő kezd elromlani, és hogy a csúcs is el-eltűnik néha a szemünk elől.
Van még kép, katt!
A csúcsra vezető gerinc sehol sem kitett, és csak elvétve van szükség a kezeinkre a sziklán való fölfelé jutáshoz, ugyanakkor minden irányban tágas a tér, alattunk mély völgyek, messze pedig hegyek mindenütt. A csúcskereszthez érve még utoljára megajándékoznak minket a napsugarak, pár percig melengetjük magunkat a fényükben, de rövid kattintgatás után indulunk is visszafelé, mert tudjuk, hogy az időjárás most már csak romlani fog, ennek megfelelően spórolunk az idővel.
A hegy Ny-i oldalában van egy kanyargós lemeneti lehetőség, de a hó a gerincen nem maradt meg, a lejutás biztonságos, és mögöttünk már nem nagyon jönnek, úgyhogy lefelé is ezt az utat választjuk. Lejjebb érve már a hágóvasat sem vesszük elő, a jellegzetes nyereghez érve pedig, ahol jobbra és balra is meredeken vezet le a hegy a völgyekbe, a ház felőli részen, a havas gerinc alatt 5-10 méterrel könnyen eloldalazunk a sziklák között. A köd egyre sűrűbb, de a kőbabák, és az újra előtűnő jelzések biztosan mutatják az irányt.
A házhoz visszaérve se nagyon vesztegetjük az időt, pár perces szendvicsezés, egymás vállveregetése után ereszkedünk is lefelé. Gyengén szitál az eső, és nem akarunk megázni. Az út a háztól lefelé a tározóig kb. másfél óra, de nem rohanunk, a csúszós, vizes sziklán pedig érdemes vigyázni. Már majdnem a buszok indulásához érve az eső rákezd, de nem bosszankodunk, a nagy elázást elkerültük, ennyi pedig bőven belefér. Alig rázzuk le magunkat, és már az átszállások forgatagában, kirándulók csoportjai közt a már megszokott helyezkedéssel foglalatoskodunk…
Évekkel ezelőtt, mikor elkezdtünk hegyeken járni, megfogadtuk, hogy ha csak egyszer-kétszer jutunk is fel egy évbe a csúcsok közé, nem fogunk rohanni. Az idő kerekének forgásán megpróbálva lassítani élvezzük majd a nyugalmat, a természet szépségeit, hatalmát. Erre tessék. Vasárnap reggel, és hétfő este között autóval megtettünk 1300 km-t, a fennmaradó 22 órában pedig másztunk 1500 métert, ugyanennyit ereszkedtünk, négyszer szálltunk buszra, és kétszer felvonóra… Természetesen nem így terveztük, de hát a szükség nagy úr.
Következő életünkben június közepén, amikor még hó borítja a hegyet – így még inkább kiemelve a gerinc szépségeit-, a Wiesbachhorn-t megmászva délnek folytatjuk utunkat, és a környező, karnyújtásnyira lévő csúcsok és nyergek között kisebb kört leírva, egy-két nap elteltével térünk vissza a házhoz.
Ui: Tapasztalt, gyors, erős hegymászók a túrát egy nap alatt is teljesíthetik, de a buszok menetrendjét mindig érdemes figyelembe venni, mert ha legkéssük az utolsó menetet, a hegyen maradunk. Autós közlekedésre nincs lehetőség, gyalogosra se nagyon mert az út a hegyen gyomrában, az erőműben vezet lefelé.
