- Futás
- Hegymászás
- Kerékpár
- Túra
- Sí
A munka lényege: Élvezni a helyiek vendégszeretetét és kipróbálni Leogang bringaparkját (klikk ide!). Mindezt persze az Ő meghívásuk alapján az Ő kontójukra. Jaj ne már!
Hotel Rupertust tették meg főhadiszállásnak, ami magyar pénztárcára vetítve kicsit magas árkategóriájú szállás, de azt kell, hogy mondjam, ha valakinek van egy kicsit több, megéri. Egy régi panzióhoz építették hozzá a vadiúj Eco hotel részt, ahol Natúr családi apartmantól kezdve 2 ágyas szobáig minden megtalálható. A Bringa mekkában persze a szállásnál is elmaradhatatlan a mosó, a tároló, és az, hogy a tulajok maguk is hivatalos túravezetők, akik napi rendszerességgel vezetik a vendégeiket különböző erősségű bringa túrákon.
Minket is a tulaj bá, Herr Herzog vitt el egy körre, ami azért is vicces volt, mert ő csak németül, mi meg minden más nyelven, csak éppen úgy nem beszéltünk. Ennek ellenére 2 rövid köröcskére is elkalauzolt bennünket, ami röpke 4 órát tartott. Már az első tekerések közepette is megtapasztaltuk a hely varázsát. Sokat látott barátom vigyorgott, mint a tejbetök és gyakori kiabálásaival hozta Herr Herzog tudomására örömét, ha már a német nem ment…
A nyomvonalak minden downhill és freeride igényt kiszolgálnak (idén világkupa volt, jövőre a világbajnokság lesz megtartva itt). A különböző vicces nevekkel (Flying Gangxter, Bongo Bongo) ellátott vonalak közül válogatva hamar el tud telni egy nap a parkban. Hatalmas farámpák, fordítók, hosszú northsore szakaszok és tökéletesen kialakított ugratók jellemzik a pályát, melyeken - ha vki ezeket szereti -, élmény gurulni… ha meg technikai tudásunkkal nem vagyunk elégedettek, akár helyi trainerrel is fejlődhetünk. Lenn pedig professzionális kiszolgálásban lehet részünk a felvonónál található boltban és kölcsönzőben, ahol annyi kerékpár áll, mint idehaza több kerékpárboltban összességében…
…de mégis, talán sokan vagyunk olyanok, akik nem erre vágynak, hisz ennél már közelebb is találunk parkot, ráadásul nem is rosszakat, és még olcsóbban is kijöhetünk. De akkor mi az, ami miatt majd megvesztem én is, amikor ott jártunk?
A túrák elején eldönthetjük, hogy a magunk erejéből vagy a tárcájából jutunk fel a csúcsra, de amondó vagyok, utóbbi a tuti frankó választás itt, hisz így több idő jut az élvezeti részekre. Nekünk adott volt ez az opció, hisz a szállásunkhoz mindennapra járt a felvonó jegy is. Felvonóval feljutunk hamar 1800m magasságába, majd még egy kis mászással 2000 környékére, ahonnan a keskeny és kitűnő állapotú ösvényeken indulunk el lefele… Sok közül választhatunk, melyeken szerte-szét elgurulhatunk a környéken, és azokat rövidebb-hosszabb dózer utakkal köthetjük össze.
Mi most a szállás tulajdonosával, Herr Herzog vezetésével kezdtünk gurulni. Először „tükörsima” földes, és fél méter széles ösvényen melegítettünk, miközben balunkon a hegy gerince, jobbunkon magas, meredek és sziklás kétezerötös hegyek rondították a látványt, lábuknál Leoganggal. Bő fél óra után az ösvény emelkedni kezdett, majd homlokkal stucnit támasztó meredekségűvé vált, de itt ez sem tudja letörni a mosolyt az arcomról.
Rövid dózeres gurulással ismét ösvényen folytatjuk az utunk, miközben élő példáját láthatjuk az itten új kezdeményezésnek, a Fair Play nevű programnak, melyben a kerékpárosokat és a gyalogos turistákat kérik egymás „elviselésére”… működik!
Csapatjuk, most már a gerinc másik oldalán, ismét fintorgásra húzott szájjal, mert balunkon háromezres havas csipkés hegycsúcsok vesznek a párás levegőbe. Néhol gyökeres, köves részeken kell bizonyítanunk technikai tudásunk, néhol pedig kavicsos-földes-tűleveles széles ösvényen száguldhatunk.
Kétórányi kellemesen fárasztó gurulást követően ismét dózerra érünk. A dózeres részeken kellő figyelem mellett kell engedni a lovakat, mert korlát nincs, csak a mélység, melynek az alja vhol lenn, a völgy aljában található. Ezeken az utakon találkoztunk először azzal az újfajta tehén-kapukkal, melyek egy-egy üvegszálas botból állnak összesen. A kb centi vastag fekete botok messziről nem is látszódnak, csak amikor a 30 feletti tempóval közelébe érünk… Az első találkozás infarktus gyanús eset… de csak neki kell menni a lóval, és az lazán átenged minket, majd vissza ”zár” mögöttünk.
Útközben több Hüttét is útba tudunk ejteni, a friss, fűvel és tehén szaggal teli levegő, a stressz mentes hétköznapok hamar ellazítják az embert.
Pihenő és feltöltődés után lefele vagy egy újabb gerincnek folytathatjuk utunk. Mi időnk szorításában tovább, lefele gurulunk… az arcom már kezd fájni, hisz harmadik órája jövünk kisebb megszakításokkal lefele és csak vigyorgok és vigyorgok.
A lejtőzés végeztével aztán kezdhetnénk előröl az egészet, de Nekünk sajnos már nem jutott rá idő…
Ha vki ilyen tekerésekre vágyik, akkor mindenféleképpen egyszer jusson el ide, mert ez Kánaán!
Bár 7-re vacsival vártak, úgy 6 óra fele kicsit eléheztünk. Az egyik „hüttében” meg is álltunk egy rövid pihire. Ha valaki azt hiszi, hogy a helyiek összetörik magukat a vevők kiszolgálásban, az gondolja újra. A hütte bájos vezetője inkább, úgy görögösen reagált a „bitte ein kleine kase brot” kérésre. Mikor 20 perc után sem volt kenyér az asztalon, akkor már inkább kínunkban mosolyogtunk. Meg is kértük Herr Herzogot mondja le a rendelést, mire végszóra megértettük a késedelem okát. Maminak a kicsi azt jelentette, hogy egy fél méteres vágódeszkára művészi stílusban felhalmozott 3 megtermett szelet friss barna házi kenyeret, ami 3 féle sajttal és többféle savanyúsággal volt körítve.
Hát az előétel mind a 3-unknak megvolt!
