- Futás
- Hegymászás
- Kerékpár
- Túra
- Sí
Július 9-én, péntek délutántól vasárnap délutánig Bad Goisern polgármestere kitiltotta az autósokat a város főteréről és jópár útjáról is. Viszont egy szót sem szólt amiatt, hogy a négykeréken érkezők (gyakorlatilag minden biciklis) kilométer hosszan a főút szélére parkoltak, vagy ha nem volt hely, a szántóföldre, a Hofer parkolójába, a mellékutcák minden oldalára, talán csak a körforgalomban nem várakozott civil, motorikus jármű. És csodák csodája, senki nem dudált, az autósok (akik vagy helyi közlekedők, vagy vendég bringások voltak) tökéletesen türelmesen haladtak, vigyáztak az edző biciklisekre, és már egy nappal a szombati rajtok előtt eluralkodott az adrenalinnal fokozott fesztiválhangulat.
Ausztria legmenőbb és legnagyobb montis versenyére, a Salzkammergut Trophyra végül 5200 versenyző érkezett, ki több, ki kevesebb családtaggal, de jellemzően inkább többel. Ahol mindkét szülő indult a versenyen, ott a kölykökhöz még nagyszülőt is hoztak, így a főtéren forgolódók száma nagyjából a 8000-et ostromolta... Mindez a lehető legjobb hangulatban, vidáman, egymásnak drukkolva, egymást segítve. Ahonnan ugyanis a legtöbb versenyző érkezett (Ausztria, Németország, Csehország), ott a biciklizés nem szabadságharc, hanem normális, mindennapi rekreációs tevékenység gyerekestül, nagymamástul, polgármesternek, ügyvezető igazgatónak és postásnak egyaránt.
Kép forrása: Baumann Viola
A kiállító standok egy csomó durva kedvezményt kínáltak, az ingyen szervizek átnézték a biciklinket, a szervezők etettek és itattak, a fiúknak felállítottak szabadtéri nudista zuhanyzót (a lányok kapták a hivatalos zuhanyhelyiségeket), masszőrök hada várta a megfáradt célbaérkezőket, minden, de minden úgy volt kitáblázva, hogy el sem lehetett véteni, és az illetékesek azt is végiggondolták, hogy miután lemossuk a totálisan sáros montinkat, magunk is csuromvizesek és koszosak lévén, két lépésen belül leadnánk a járgányunkat a megőrzőbe, 50 lépésen belül beugranánk a zuhany alá, ahonnan kijőve befeküdnénk a masszőrök kezei közé. Végiggondolták és megvalósították. Ilyen zseniális logisztikát én még egy versenyen sem láttam, beleértve a futást, az úszást vagy a triatlont is.
Az, hogy a pénteki kánikula után szombat reggel zuhogott az eső, nem hiszem, hogy bárkit meglepett. Mivel ez a Salz specialitása, én is két ásítás között nyugodtan konstatáltam, hogy hamarosan rajt, tehát esik. A szuper, szaunás szállásunk, Hagan Lodge ablaka épp sokak kedvelt lejtőjére, a sípályára nézett, így reggel nyolckor nemcsak az esőt bámulhattam, hanem a 211 km-es A Strecke indulóinak hol lelkesebb, hol kevésbé lelkes vergődését a fokozatosan alakuló sártengerben. Kicsit visszavett a drukkolási vágyamból a tudat, hogy órák múlva az ő nyomukban fogunk lejönni mi is, de ha már most csúszik a pálya, utánuk kő kövön, vagy inkább száraz folt a lejtőn nem marad. És tényleg: amikor én értem a sípálya tetejére, gondoltam, hogy a szuper kis tesztbringámmal, a Cube Aciddal (ő az: http://www.mozgasvilag.hu/kerekpar/termekek/cube-acid) akár meg is próbálhatok lejönni, csakhogy előttem mindenki, kivétel nélkül leugrott a biciklijéről, én meg vigyázok a férfiak önérzetére, tehát követtem a példájukat (gondolom, a többi lány is hasonló okból szállt le). Nem mintha gyalog túl kecsesen vagy stabilan lehetett volna közlekedni.
Kép forrása: Móni Péter
A frissítő pontokon persze most is a tapasztalatlan versenyzőket akarták megszívatni azzal, hogy leszállnak a nyeregből, és 10 percig mást sem csinálnak, csak végigkóstolják a kínálatot, majd valahogy felvonszolják magukat a következő emelkedőn. Csakhogy én már ismertem a trükkjüket, úgyhogy csak a szememet használtam a jóllakásra, persze némi izón, sajton meg az ellenállhatatlan görögdinnyén kívül. Igaz, a frissítőnél „felszedtem” tavalyi kedves bringás társamat, Petit, akivel tök véletlenül majdnem ugyanott találkoztunk, mint tavaly, majd együtt haladtunk a végtelen emelkedőkön kedélyesen diskurálva, miközben folyamatosan hagytuk le a többi mászó bringást.
Kép forrása: Móni Péter
Ez a véletlen ismeretség olyan apróságokban is segítségemre volt, hogy elsőbálozó tárcsafékesként megtudtam, hogyan ne égessem le a fékemet, tudniillik a jól megszokott V-féknél sosem kellett erre figyelnem. Sőt, az is kiderült, hogy ereszteni kéne az Acid amúgy zseniálisan kényelmes ballonos gumijából, mert a fenekem kissé jobban pattog a gyökereken és köveken az ideálisnál. Meg az is egyértelművé vált, hogy van olyan versenytárs, aki inkább megvár, biztat és segít, vagy ha lehagy, csak azért, hogy lefényképezzen, ahelyett, hogy 15 perccel jobb időt menne.
A Salz tokkal-vonóval annyira élvezetes verseny, hogy évről évre egyszerűen lehetetlen kihagyni. Az emberek, a tényleg tökéletes szervezés, a bringás dzsembori, a hosszú emelkedők kihívása mind annyira vonzó, és olyan sokáig feltölti az embert. Fárasztó munkanapokon csak fel kell idézni valamelyik jól sikerült mászást vagy egy durvább, gyökeres lefelét, ahol sikerült átmenni, és máris van motiváció a folytatásra, arra, hogy az ember akkor is tekerjen, ha leszívta a nap, ha zuhog az eső vagy ha rátör a lustaság. Szóval, Salzkammergut, nem szabadulsz tőlünk, jövőre is látjuk egymást!
Kép forrása: Baumann Viola
U. i.: Gratulálunk Búr Zsoltnak, aki a C táv 76 km-én megverte a cseheket, az osztrákokat, a németeket és mindenki mást, és nagy küzdelemben elsőként ért célba. Szép volt!
