- Futás
- Hegymászás
- Kerékpár
- Túra
- Sí
Japán két keréken
2011.07.14 – 10.14
Nem sikerül a korai indulás, 8 óra körül ébredek. Kicsit érzem ugyan a tegnapi poharak súlyát a fejemben, de nincs időm ezzel foglalkozni. Kapkodva pakolom össze a pannier táskákat, beágyazok, és irány a konyha, ahol a tegnapról megmaradt ételt és italt is belepréselem a táskáimba. Yama - kicsit meggyűrten a tegnap estétől - kávét főz. Reggelivel is kínál, de nem akarom húzni az időt, minél előbb el szeretnék indulni.
Minden táska felkerül a biciklire, remélem, nem hagyok itt semmit.
Kép forrása: Fotozoo - Horváth Zoltán
Galériához klikk a képre!
Szájonárá Yama, viszlát, 3 hónap múlva!
Meglepően simán kijutok a városból, nem tévedek el sehol, csak az a majd 40 °C ne érződne ötvennek.
A kijelölt bicikliúton megyek, sajnos nem olyan jó minőségű, mint a közút, a padkákat pedig határozottan nem a telepakolt kerékpárosoknak alakították ki. Az út két oldalán burjánzik a növényzet, néhol szinte egy bicikli sem fér el az eredetileg két sávos aszfaltcsíkon.
Egy ilyen szűkítőnél sajnos a hátsó táskám felső része beleakad a növényzetbe, az visszarántja, és az egyik csat mellett felhasad a külső vászon. Jól kezdődik, nagyjából 20 km kellett a táskám leamortizálásához. Nézegetem, mit csinálhatnék, nem jut eszembe egyszerűbb és gyorsabb, mint a jól bevált kötél. Mondtam már, hogy kötél mindig legyen az embernél? Igazam is volt.
Most már tényleg szorít az idő, gyors kötözés a nyeregcsőhöz és a csomagtartóhoz. Legalább kétszázzal kell tekernem, hogy elérjem a mai kompot, nem is lúzerkedek tovább a biciklis ösvényen- irány az országút.
Szerencsére a szél is támogat az út nagy részén, és lazán, kapkodás nélkül gurulok be Oarai város kikötőjébe, ahol a hosszú kocsisort megelőzve, a motorosokkal együtt fogok majd hajóra szállni. Hokkaidó népszerű úti cél a motorosok körében is, sokan jönnek a zsúfolt nagyvárosokból megtapasztalni a szabadság érzetét, a vad, háborítatlan tájat, a végtelennek tűnő teret, amely a civilizált országokban már szinte sehol sem tapasztalható.
Az út nagyjából 18 óráig tart Oarai és Tomakomai között, a kompon mindenki pénztárcája szerint tud pihenni, szórakozni. Mondanom sem kell, én „economy” jeggyel utazom, kizárólag azért, hogy szokjam a kiképzést, a földön alvást. Meg aztán van az a 3000 yenes limit...
Alig várom, hogy megpillantsam Hokkaidó partjait, magamba szívjam friss, tiszta levegőjét, álmaimban ezerszer elképzelt földjére lépjek, pontosabban guruljak.
Kép forrása: Fotozoo - Horváth Zoltán
Galériához klikk a képre!
A bevonulás persze nem így történik a valóságban, sűrű ködben, kigúvadt szemmel próbálom befókuszálni a szárazföldet, de csak a hatalmas hajótest koppanása jelzi, hogy megérkeztünk.
Yokoso Hokkaido! Isten hozott Hokkaidón!
Nem ilyen partraszállást reméltem, de voltak nálam szerencsétlenebbek is a történelemben. Mondták ugyan, hogy Hokkaidón elviselhetőbb a klíma, nincs az a ragadós, forró nyár, de ekkora kontrasztra nem számítottam, a tegnapi hőség után.
Esőben, ködben indul a "szent föld" meghódítása, bár nem bánnám, ha egyáltalán kitalálnék a városból. Van egy kijelölt biciklis út egészen a gyönyörű Shikotsu-tóig, ahol 3 kempingből választhatok. Nem tölt el nagy örömmel, hogy rendszeresen "Vigyázz medve!" táblákat állítottak fel, a gyönyörű erdők között kanyargó úton. Az egyetlen biciklis, akivel találkozom, természetesen szemből jön, esélyem sincs hozzácsapódni.
A tóhoz érve megkönnyebbülve kezdem keresni a kempinget, de ebben az időben ott sem vár tömeg.
Japánban hamar sötétedik, ráadásul nem használják a nyári időszámítást sem, este 7 körül már sötétben kuporgok egy épület terasza alatt, egy automata társaságában. Nincs kedvem az esőben sátrat állítani a nyílt, homokos parton. Kihúzom valahogy a földön, a matracomon, csak medve ne jöjjön.
Reggelre sokkal jobb idő kerekedik, kialvatlanságom ellenére is boldogan indulok útnak, azonban hamarosan kiderül, 1 liter víz nem elég, egy kemény hegyi szakasz meghódításához. Sírva, nevetve üdvözlöm az első kis falut, ahol megmenekülök a kiszáradástól.
Sapporo felé veszem az irányt, ahol a couchsurfing oldalnak hála, vendégül lát egy helyi egyetemista srác, Tomoaki. Tomo nagyon örül, mert tudja gyakorolni az angol nyelvet, de meggyőződésem, hogy én sokkal nagyobb hasznát veszem az általa kínált fürdőnek és ágynak. Annyira összebarátkozunk, hogy még egy napot maradok, megismerkedem kicsit Hokkaidó fővárosával, az egyetlen igazi metropolisszal a szigeten. Tomo szereti a hasát, nagyon érdekli a magyar konyha, és fontosnak tartja, hogy megkóstoltassa velem a leghíresebb helyi ételeket.
A legfinomabb, egyben legcsípősebb helyi specialitás, a sokat sejtető Dzsingisz Kán névre hallgat. Legalább annyira erős és karakteres, mint a rettegett vezér lehetett fénykorában, kötelező kipróbálni, ha valaki arra jár. Megtudom, hogy a legjobb szusi reggel kerül terítékre, ilyenkor a legfrissebb a hal. Fontos hogy az aktuális szezon szerint, mindig helyi alapanyagokból készüljenek az ételek. A négy évszak fontos szerepet játszik az élet minden területén. Gasztronómiából eddig is ötöst adtam volna a japánoknak, de Tomo kalauzolásával, még egy extra csillagot is kiérdemeltek.
Nem csak eszünk, iszunk is. Sapporoban kezdődött a japán sörfőzés, a város neve sokak számára egyet jelent a híres sörrel. Nem hagyhatom ki a múzeumot, ahol természetesen kóstolóval zárul a látogatás. Így azért egészen más, mint az út menti automatákból.
Estére aztán szerzek egy varrókészletet, a szakadt hátsó táskám összefércelésére, és egy gumipókot is, amely a kötözésnél sokkal praktikusabb rögzítést biztosít a továbbiakban. Varrás közben sörözünk, beszélgetünk kicsit.
Kép forrása: Fotozoo - Horváth Zoltán
- Sapporo környékén élnek medvék?
- Persze, sokszor lehet látni az ürüléküket akár a külvárosban is.
- Jól van akkor, örülök, hogy megkérdeztem.
Hajnalban indulok tovább, nincs nagy forgalom és könnyen kitalálok a városból. Sapporót elhagyva vár rám az ország leghosszabb egyenese, hozzávetőleg 40km.
Asahikawa a következő állomás, de az éjszakát a város előtt található ingyenes kempingben töltöm. Tökegyedül. Félelmetesek az ilyen elhagyott helyek, csak a fák, az erdő, az állatok... Alig várom a reggelt, mivel a medvék este aktívabbak, én viszont egyre kialvatlanabb leszek, ha ez így megy tovább.
A sátram olyan kicsi, hogy a kapszulahotelekben is extra felárral adnák ki, klausztrofóbiásoknak szigorúan tilos és életveszélyes. 950 grammos könnyűtúrázó, mi? Felverni egy pillanat műve, de bekászálódni percekig tart. Medvetámadás esetén, jobban járnék, ha kivágnám magam a ponyvából, mivel a sátor szakszerű elhagyása, kizárólag egy speciális, csúszó-vonagló, kitolatásos eljárással kivitelezhető.
Asahikawa egy nagyon vonzó város a természetet kedvelők számára, ideális bázis a Daisetsuzan Nemzeti Park "bejáratánál". Itt vesz nagy levegőt, aki elindul az ország legészakibb városába, Wakkanaiba, de innen indul az út a gyönyörű Sounkyo szurdokhoz is.
Tomo tanácsára kihagyom a klasszikus északi hurkot, amelyre nagyjából egy hetet kellene áldozni, és a szurdok felé tekerek tovább. Lélegzetelállító a táj, egyre magasabbra és magasabbra jutok, folyamatos hegymenetben haladok órák óta.
Sounkyo Onsen híres gyógyfürdőiről, de számos turista érkezik, a közeli csúcsok meghódítására.
Festői környezetben lehet itt pihenni, túrázni, gyógyfürdőzni, egy tapodtat sem megyek tovább. Muszáj egy nyugodt éjszakát eltöltenem, a turistaszállón végre emberek társaságában vagyok, majd egy fantasztikus fürdőzéssel koronázom a napot.
Az előrejelzés szerint kimondottan szép napok jönnek, hol van már az a ködös, esős Hokkaidó, amely oly barátságtalanul fogadott? Reggeli, felpakolás, tankolás a helyi boltból, aztán irány Bihoro.
Kezdek hozzászokni a jelzőkkel nehezen leírható tájhoz, a Taisetsu-tó, akár önmagában is megérne egy napot, de ellenállok a kísértésnek, néhány fénykép és "tejóistendeszép" után, folytatom a hegyi etapot. Legnagyobb megdöbbenésemre, az egyik kanyarból kijövet medvék bukkannak fel, de mielőtt félelemtől és fáradtságtól zsibbadt testem reagálna, észreveszem, hogy kitömött macikról van szó. A hágóhoz tartozó ajándékbolt dekorációja a fagyizó medvecsalád. Nagyon ötletes, mondhatom, csak éppen a frászt hozta rám.
Az 1050m-es hágóról viszont eszméletlen lejtő kezdődik, adrenalintól duzzadva érkezem Bihoróba.
A kempingben nagyon lelkes a tulaj, fotót készít rólam, majd megmutatja a gyűjteményét a többi biciklis vendégéről. Eddig egy angol bringás volt a legnagyobb "fogása", de érzem az izgatottságából, hogy a magyar kerekes nagyobb kuriózum lesz a csodabogarak című katalógusában.
Kép forrása: Fotozoo - Horváth Zoltán
Galériához klikk a képre!
Az indulás előtt még elkap, és átadja az előző este, sőt inkább éjszaka előhívott fényképet, az ő példányát pedig szignóznom kell. Csupa szív, természetes, szeretni való figura, ritkán találkozni hozzá hasonlóval.
Ma elérem az Ohotszki-tengert Abashiri városánál, amely hírhedt börtöne miatt, japán Alcatrazaként él a köztudatban. A borzongásra vágyó turisták, előszeretettel látogatják a múzeumot, ahol betekintést nyerhetnek a rabok "életébe".
Én inkább kihagyom, és folytatom a tekerést Koshimizu-ba, ebbe a térképen is alig látható falucskába, ahol Neppamaru fogad terveim szerint.
Ő a második, és egyben utolsó kontaktom a couchsurfing oldalról. Éttermet üzemeltet, de szívesen segít utazóknak, maga is járta már vándorként Ázsia országait. Megpillantva az épületet, nem akarok hinni a szememnek, fantasztikus formák és ötletek jellemzik, a saját terveik, és kezük munkája által épült vendéglőt. Fa, vályog, moszat, bambusz, kizárólag természetes alapanyagok mindenütt. Sarkokat, éleket, sehol nem látok, de párhuzamosságnak, egyáltalán bármilyen szimmetriának a nyomát sem lehet felfedezni.
Nálunk erre tuti nem kapott volna építési engedélyt. Nem tudok szabadulni a hely hatása alól, lenyűgöző a minden részletre kiterjedő figyelem, a kézzel készült tányérokból sem találunk két egyformát. Feleségével együtt készítik az ételeket, amelyek ötvözik a japán, az indonéz, a nepáli és az indiai konyha legjavát. Mennyei, mindenkinek meg kellene kóstolni,
kár hogy az itthoni ebédjegyet nem fogadják el.
Yuya - mert ez az igazi neve, a Neppamaru csak álca - marasztalna még egy napra, ráadásul burgonya fesztivál lesz a faluban. Miért csak 90 napot maradhatok???
Közel vagyok már Hokkaidó, de talán az egész túra egyik legjobban várt részéhez, a Shiretoko Nemzeti Parkhoz, muszáj mennem.
Hokkaidó őslakosai az ainuk, nyelvükön Shiretoko azt jelenti, a világ vége. Talán ez a legvadregényesebb, a civilizáció nyomait szinte teljesen nélkülöző terület egész Japánban. Egyetlen út vezet a félszigeten keresztül, a nemzeti parkban találunk ugyan turista ösvényeket, de azon túl már csak a vadon létezik. Befizethetünk hajóútra, amellyel a félsziget partjai közelében tehetünk egy kört, de saját lábunkon nem léphetünk Shiretoko szent vadonjába. A néphit szerint rengeteg isten lakik ezekben az erdőkben, de a vadőr csak a medvékre hívja fel a figyelmemet, azt mondja síppal elkerülhető a véletlen találkozás.
Próbált már valaki sípot fújva feltekerni egy 10%-os, tíz kilométeres emelkedőn?
Köszönöm szépen, de nem veszem igénybe a sípot, még felébreszteném az isteneket.
Kép forrása: Fotozoo - Horváth Zoltán
Galériához klikk a képre!
Az egyetlen út Utoro és Rausu között igazi kihívás kerékpáros szemmel. Szerpentinek sokaságát kell legyűrni mire a hágóhoz érek, de a kilátás, és a tapsoló motorosok hada kárpótol. Hokkaidón szokás üdvözölni a szembejövő kétkerekűt, akár motorral, akár biciklivel vagyunk.
Hasonló szerpentin vár lefelé is, de most nem az erőlködéstől torzul az arcom, egyszerűen nem tudom letörölni a vigyort a képemről. Rausuban a kemping mellett ingyenes fürdő, más néven onsen található. A földből feltörő víz olyan forró, hogy képtelen vagyok sokáig élvezni. A környék annyira bővelkedik vadállatokban, hogy a sátram körül őzek legelésznek, de a gőzölgő, bűzlő onsen sem véletlenül kapta a nevét a medvéről. Sok motoros is sátrat ver a kempingben, így már nem olyan félelmetes az éjszaka.
Szemerkélő esőben bontok sátrat, majd egyre erősödő esőben intek búcsút az istenek földjének, célom a három gyönyörű taváról híres, Akan Nemzeti Park. Aki szeretne közelebbről megismerkedni az ainu kultúrával, jó helyen jár.
A kormány egyre nagyobb erőfeszítéseket tesz, hogy ne haljon ki ez a nép, de miért kell egyáltalán eljutni idáig? Fehér ember jönni, elfoglalni föld, leigázni őslakos, kizsákmányolni minden, később ketrec építeni, ahol pénzért lehetni bámulni ősi kultúra. Ugyanaz a sztori, a világ minden táján.
Említettem már, hogy nem vagyok büszke civilizált származásomra?
Két éjszakát töltök egy kempingben, Nijibetsu közelében, tökéletes kiinduló pont a tavak körbejárásához. Káprázatos vidék, különösen a Mashu-tó, amely a maga megközelíthetetlenségével, és kristálytiszta vízével, garantáltan felejthetetlen élmény.
Jó világa lehetett itt az ainuknak, nem csoda hogy megirigyelték és elvették tőlük.
Dél felé folytatom a túrát, madarakban bővelkedő lápvidéken vezet az út Kushiro városába, ahol fel tudom tölteni a készleteimet, majd a Csendes-óceán mentén nyugatra fordulva, elhagyom Hokkaidó keleti részét.
Elhagyott tájakon járok, az éjszakát egy útszéli emlékhelyen töltöm. További szerpentinek, alagutak, integető motorosok, és végeláthatatlan hegyek, erdők.
Két héttel, és 1500 kilométerrel a komp megérkezése után, ismerősként térek vissza a Shikotsu tóhoz. A délnyugati csücsökben kialakított Bifue kempingben táborozom le. Kissé szokatlan a sok ember látványa, a keleti magányom után. Sátrak és lakókocsik borítják a placcot, alig találok helyet a másfél négyzetméternyi, űrkapszulára emlékeztető objektumom felállítására.
Kép forrása: Fotozoo - Horváth Zoltán
Galériához klikk a képre!
Hamarosan meg is talál egy afrikai férfi, aki japán feleségével rendszeresen itt tölti a hétvégéket, és idegen turistákra "vadásznak". Érdekli őket más országok népe, kultúrája. Nagyon ritka az európai erre, magyarral még nem találkoztak, de nagyon örülnek nekem, meg is hívnak a lakókocsijukba. A finom falatokat elfogadom, főleg a házi sütit kapkodom nagy élvezettel, de az éjszakát inkább a jóval szerényebb komfortú sátramban töltöm.
Érdeklődöm a medvék felől, de a zimbabwei férfi kinevet, azt mondja náluk rengeteg oroszlán él, de soha életében nem látott még. Nem kell keresni a bajt, el kell szépen kerülni őket, és kész. Minek ilyen butasággal foglalkozni?
Na jó, értem én, de mi van akkor, ha én mégis látni szeretnék egyet? Egy kicsit? Messziről?
Induláskor ellátnak minden jóval, alig fér bele a sok finomság a táskáimba. Remélem csomagoltak a tegnapi sütiből is.
Jókedvűen, tele hassal tekerek tovább a turisták által sokkal felkapottabb Toya-tó irányába.
A legnagyobb durranás azonban nem a tó, hanem a közeli, aktív vulkán, Usuzan, amelyre utak hiányában, kénytelen vagyok a felvonót igénybe venni. Hihetetlen, de
a turisták nagy része idősebb, mint maga a hegy.
Fantasztikus érzés a füstölgő kráterek között barangolni, a rengeteg lépcsőzés ellenére is megéri.
Hokkaidó legvonzóbb kikötője Hakodate, én is innen hajózom majd vissza Honshu szigetére, de mielőtt a városba érnék, letáborozom az Onuma tó partján.
Ezernyi szigetével, melyek közül sokakat hidak kötnek össze, Japán legszebb tájai közé sorolják. Nem alaptalanul.
Közeledik az utolsó felvonás Hokkaidón, de Hakodate megér egy estet, ezért csak az éjszakai kompra váltok jegyet. Miközben a pazarul kivilágított városban gyönyörködöm, szomorúan konstatálom a tényt, hogy Hokkaidó túrám a végéhez ért.
1700 kilométernyi hamisítatlan, háborítatlan, tömény természet.
Vége a 2. résznek. Következő rész >>
