- Futás
- Hegymászás
- Kerékpár
- Túra
- Sí
Emlékszem, június 23-a volt, kora délután... Az ebédtől még súly nehezedett a szemeimre, amikor megjelent az "Önnek Új e-mail üzenete érkezett" jelzés kis borítékkal. Kovács Tamás kérdezte benne, volna-e kedv a Merida VIP csapatában indulni a 2009-es 24 órás MTB versenyen. Rövid pislogás, és a válasz megszületett: Nanáhogyvan kedv! Gyorsan válasz, nehogy beteljen a Meridához közel állókból, haverekből, médiákból, kölcsönzőkből és satöbbikből álló csapat 6 férőhelye. Nem telt be, befértem Vasvári Feri, Gizmo, Jakesz, Csilléri Andris és dr. Eszik Imre mellé a VIP válogatásba. A csapatkapitányi feladatokat Gizmo vállalta el és elkezdődött a szervezkedés a szeptemberi versenyre (lámpa, időbeosztás, étel-ital, szállás, kimithoz, stb.). Kovács Tamástól még egy könyörgő levelet is kaptam, amiben arra kért, hogy egy 2010-es, nullkilométeres, össztelós Merida-val tekerjek már a versenyen, egész pontosan egy Merida One-Twenty HFS 1000 D-vel. Nagylelkűségemről tanúbizonyságot téve eleget tettem a kérésnek, végülis tavaly sem volt rossz a Merida Test Camp alkalmával a jövő össztelósait tesztelni :)
Lévén kölcsönbe kaptam a bringát, nem mertem nagyon belepiszkálni, de azért annak örültem, hogy a kerekekre gyári előirás miatt felkerült narancssárga prizmákat felsőbb utasításra levehettem, elég cikin néz ki úgy egy csúcsmonti. Büszkén szálltam fel szombat délelőtt a fogaskerekűre, biztos voltam benne hogy én leszek a legcsajozósabb bringával. Csillebércen egy wellcomeRadler után bejártam a pályát, amin már akkor látszódott, hogy a szárazság miatt sűrű porban fogunk tekerni. Technikás, egyetlen komolyabb emelkedős szakasszal megspékelt pályát raktak össze a szervezők. A kijelölés is precíz munka volt, nem lehetett eltéveszteni az irányt. Óránként váltottuk egymást, én harmadikként kezdtem, így a rajtvisszaszámlálásnál nem éreztem a szokásos gyomorgörcsöt és szívdobogást, csak az egész rendezvény felfokozott hangulata dübörgött át rajtam. Délben elindult a seregnyi bringás, hogy 24 órán keresztül megállás nélkül róják a köröket.
Gyorsan eljött az én időm is. Eszik Imit váltottam és mivel azelőtt még nem állt módunkban, az időmérő chip átvételekor gyors kézfogás mellett be is mutatkoztunk egymásnak :). Az előttem lévő csapattársak 4-4 kört teljesítettek, én sem akartam gyengébben szerepelni, ezért nyomtan ahogy tudtam. "Mit nekem egy óra tekerés" - gondoltam. A tesztbringám egyik hiányossága így gyorsan ki is derült, miszerint két körig még nagyon könnyű tekerni és gyorsan megy, de utána fokozatosan lassul és lassul... Jól van, tudom úgysem tudom a bringára kenni a dolgot. Erősen bekezdtem, ezért a napi második menetemnél (19-20óráig) már annyira eltorzult az arcom, hogy talán édesanyám sem ismert volna meg hirtelen. Ezt tetézte az arcomon pihenő két centis porréteg, meg ekkor már sötét is volt, lámpáztam ahogy kell. Élveztem a sötétben tekerést, de a lámpáim túlságosan közeli megvilágításra voltak beállítva, ezért a pálya egyes részein a hosszútávú memómat kellett volna használni (ez már anno a vizsgaidőszakban sem ment).
Kis esti koncertezés, vacsora, aztán hirtelen bepunnyadtam, nem vártam meg az éjféli tüzijátékot és dzsemborit. A vasárnap hajnali két menetemre (5-6ig és 7-8ig) próbáltam pihenni, de nehezen jött álom a szememre. A hajnali 3 és 4 óra között elcsattant durva villám még a frászt is rám hozta. Bár keveset aludtam, az új taktikámat meg tudtam álmodni: lazán, minél több pihenővel végigveretni egy-egy körön, a lehető legtöbb energiát bespájzolva. Szombaton túlságosan meg akartam mutatni, hogy mert nem vagyok főállású bringás, még így is tudok nagyot alkotni. Az új taktika bevált, ahol nem volt fontos nem tekertem, hagytam a lendületet dolgozni és végig kitartott az erőm (vagy valamit bütyköltek éjjel a bringámon és több körre kalibrálták, nem tudni). Büszke voltam magamra, na! Az utolsó menetem után telefújtam két zsebkendőt az orromba ragadt porral (a tüdőmből még most is köhögöm), vettem sültkolbászt, sört, csokit és leültem egy padra megpihenni, falatozni, miközben a még versenyző bringásokat bambultam. Ez is egy olyan verseny volt (mit verseny, inkább fesztivál), amire úgy gondolok vissza, mint ahogy egy nyaralásra szoktak. Köszönöm a rendezőknek, a Meridásoknak és mindenkinek, aki szereti!
A járgány első métereit egy XIII. kerületi utcában volt szerencsém megtenni, ahol a vízágyéhoz hasonló hullámzás hirtelen túlzásnak tűnt. Persze, mert ahhoz vagyok szokva, hogy a Mátrában össztelózgatok... De tényleg, voltak kétségeim, amíg ki nem próbálhattam élesben, a bringa életelemének számító montis terepen. Az üléspozíciót nem éreztem kényelmesnek a hatékony gyorsításhoz, és nem voltam biztos abban sem, hogy a 12centis rugózásnak létjogosultsága van a 24 óráson (hozzáteszem, még nem jártam ezelőtt a 24 óráson versenyzőként). Most már tudom: van! Igaz, keményre vettem a hátsó rugóstagot, de sok esetben védett meg a kisodródástól az, hogy a hátsó kerék nem pattogott fel az útról Ráadásul voltak kemény bukkanók, amik szintén kevésbé voltak olyan fájdalmasak, mintha merevfarúval vettem volna őket. Az említett üléspozíció sem volt kényelmetlen, lévén a pálya technikás elemekkel volt tarkítva, gyors, egyenes szakaszok alig-alig. Egy Mátra Maratonon már nem biztos, hogy kényelmes lenne, dehát a One-Twenty nem is Maraton gép, hanem egy vérbeli All-Mountain paripa. A széles FSA kormánnyal a meredek lejtőkön és a szlalomozós, technikázós részeken még egy hozzám hasonló raftingos is egész jól elboldogul, a jól bevált Schwalbe Rocket Ron gumiknak köszönhetően rakétaként lehet kigyorsulni egy-egy hajtűkanyar után. Megint beleszerettem a fullykba, alig várom az újabb teszttábort...
