- Futás
- Hegymászás
- Kerékpár
- Túra
- Sí
Viktor saját elmondása szerint szenvedélyes szikla- és hegymászó, kerékpáros utazó. Neve először pár éve került be a média-világba, miután Kőrösi Csoma Sándor útját követve szólóban, kerékpárral kitekert Indiába. Azóta járt már több, az átlag bringások (de talán bátran mondhatom, egyéb beállítottságú emberek) számára elképzelhetetlen távoli helyeken… Útjain készített fotóival és videóival előadásokat tart, melyek során nem csak a helyszínek bemutatásával illetve kalandjainak elmesélésével foglalkozik, de igyekszik a fenntarthatóságra is felhívni a figyelmet.
Mi karácsony, és a következő kalandja előtt tudtunk vele beszélgetni.
Mozgásvilág: 2016-ban indultál az első nagyobb utadra, a Perzsa-öbölhöz, szólóban. Mégis milyen indíttatásból indul el valaki egyedül ilyen hosszú útra, ráadásul stoppolva?
Zichó Viktor: Épp útkereső időszakomat éltem. Túl voltam a mesterképzés első félévén, ami nem igazán kötött le, és nem tudtam mit akarok kezdeni az életemmel. Ezek után egyáltalán nem volt gond számomra, hogy a tervezett túra így alakult, sőt, jól is jött, hiszen egyfajta belső utazásként is tekinthettem rá.
De az első szóló utad óta eltelt 6 év, mégis most is egyedül utazol. Egyedüllétre vágysz?
Egyáltalán nem vonz az egyedüllét, de megszokássá vált a szólóban való utazás. Az útjaim nagy idő- és költség-igénye miatt eddig nem igazán akart senki sem csatlakozni hozzám, így alapvetően mindig csak magammal tervezek.
Persze, ha bárki csatlakozni szeretne, attól nem zárkózok el - a következő utamra is egyik ismerősöm pár napra elkísér, igaz, ez az utam egy rövid részét érinti csak, így túlnyomó részt ismét szólóban leszek.
Nem hiányzik a társaság?
Hiányzik a családom, és a barátaim. De Ázsiában kevésbé tűnik fel, mert az ottani emberek nagyon nyitottak és már-már túlzottan is kíváncsiak, így sosem vagy egyedül. Ellenben Skandináviában! Na, arrafele az emberek annyira zárkózottak, annyira kerülik az idegeneket, hogy rengeteg időt töltöttem online beszélgetve a barátaimmal, elkerülve ezzel a megőrülést.
...és mi a helyzet a stoppolással?
A stoppolás a költséghatékonyság révén jött képbe, de nekem azért is jött jól, mert az ilyen hosszú út során számos különböző nemzetiségű, felfogású, kultúrájú és életszínvonalon élő emberrel is találkozik és beszélget az ember... ezek pedig mély nyomot hagytak bennem, és szerepet kaptak a fejlődésemben.
Sokan egyfajta szabadságérzettel feltöltődve térnek haza hasonló utakról. Számodra is meg volt ez?
Az első utam után még nem igazán, de a 2019-es, Indiába vezető Csoma Útján Expedícióm során megtaláltam a teljes szabadságérzetet, melyhez kellett a kerékpár, mint közlekedési eszköz.
A gépesített közlekedések, így még a stoppolás során is korlátok közé vagyunk szorítva, ráadásul a kerékpár a leghatékonyabb és legkörnyezetbarátabb közlekedési eszköz mindközül. Bringázva tulajdonképpen bárhova eljuthatunk, ha akarunk…
…még akkor is, ha 13 000 kilométerről van szó, mint az indiai utad során.
Teljes mértékben. Ráadásul mindig zavartak a káros-, vagy a nem fenntartható megoldások, így miután rájöttem, hogy vágyaimat hosszú utazásokkal tudom csak kielégíteni, a kerékpárral társadalmi- és környezeti felelősséget is vállalok.
Eddigi útjaid során hol fekvőkerékpárral, hol mountain bike-kal utaztál. Mitől függ, hogy mikor melyikkel indulsz el?
A fekvőkerékpárral nagyon hatékonyan lehet haladni a jobb minőségű utakon, míg a burkolatlan, technikásabb terepeken a mountain bike az alkalmasabb eszköz. Így, ha az útvonaltervemben több az ösvény vagy rossz minőségű földút, akkor az utóbbi, míg az országutakra és dózerutakra az előbbi bringával vágok neki.
Persze van, amikor nem hozok jó döntést, mint Afganisztánban, ahol a tervekkel ellentétben a túra nagy részét borzasztó rázós, rosszminőségű terepen kellett megtennem, és a fekvőkerékpár kirázta a lelkemet is – csak az utolsó harmadban voltak az előzetesen várt jellegű utak.
Amúgy a fekvőbringa miatt sokszor sokkal közvetlenebb, barátságosabb közegben találtam magamat, lévén Ázsiában nem igazán láttak még ilyen kerékpárt, és nagyon rácsodálkoznak a fura szerzetre, aki fekve gurul...
A kerékpárok mennyire bírták az eddigi útjaidat? Egy pár ezer kilométeres úton is számos technikai probléma merülhet fel, nem hogy egy 13 000 kilométeresen, mint amikor Dardzsilingbe tekertél. A felmerülő hibákra készültél előre – itt a pótalkatrészekre gondolok – vagy ott helyben próbáltál megoldást keresni?
Bizonyos alkatrészekből viszek tartalékot, de jellemzően csak a kisebbekből, illetve a javításokhoz segédeszközöket. Így pótláncszem, gumibelső, defektjavító kukac és folyadék éppúgy mindig van nálam, mint drót, vagy ducktape. De hátsó váltót már nem viszek, ami az új mountain bike-om esetében akár több hetes kiesés is lehet, hiszen egy eldugott településen, de még a nagyobb ázsiai városokban sem biztos, hogy találok megfelelő cserealkatrészt. A fekvőbringámon régebbi rendszer van, azzal könnyebb helyzet, mint amire a Hindu hegységben már volt is példa: leszakadt a váltóm, és helyben csak feldrótozni tudtam. A fővárosba érve viszont, hiába a nagyobb város, csak nagyon olcsó és egyben gagyi váltókat lehetett kapni. Szerencsére sikerült működésképesre hozni a váltórendszert, és végül be tudtam fejezni az utamat.
Egyszer pedig eltört a vázam Pakisztánban. Egy alumínium, vagy karbon váz esetében valószínűleg ott ért volna véget az utam, de szerencsére az egy acélváz volt, amit bárhol, egy apró faluban is nagy eséllyel meg tudnak hegeszteni.
Szerencsére a fékeimmel eddig nem nagyon volt gond, mondjuk a rekun mechanikus tárcsafékek vannak, amiket talán könnyebb szervizelni. Amúgy legtöbbször rögtönzéssel kell megoldani a problémát, Ázsiában nem lehet arra számítani, hogy majd a következő boltban megjavítják.
Baleseted nem volt az eddigi útjaid során?
Szerencsére eddig elkerültek a balesetek, bár a Nordkapp Expedíciómon a cél előtt 450 kilométerrel, annak ellenére, hogy szöges gumival haladtam, kicsúsztam a jeges-havas útról, és egy fa oszlopot kaptam el a nyakammal. Két csigolyám eltört… szerencsére műtétre nem volt szükség, kaptam egy nyakmerevítőt, amelyet még úgy négy hétig viselnem kell. De ezen kívül tényleg nem volt eddig semmi, gondolom az óvatosabb tekerési stílusom miatt is.
A már említett 2019-es Kőrösi Csoma Sándor nyomdokaiban megtett expedíciód után jártál Pakisztánban is. Egy újabb helyszín, ami a legkevésbé jutna eszébe a legtöbb embernek, mint kerékpáros úti cél. Miért pont ezek a helyek?
2015-16 körül került kezembe egy Kőrösi Csoma Sándor útjáról szóló könyv, és azonnal hatalmába kerítettek az olvasottak. Megragadtak a leírtak, és végig akartam járni én is azokat a helyeket.
Pakisztán egy egyelőre diplomáciai problémák miatt nem kivitelezhető másik, hatalmas expedícióm helyett került képbe, lévén a tervem egyik része ebben az országban van – a Great Himalayan Trailhez hasonlóan, egy Nanga Parbattól keletre haladó, a Himaláját keresztező közel 5000 kilométer hosszú magashegyi kerékpár-túrát szeretnék tenni, mely átlagosan 4000 méter körüli magasságban haladna, a hivatalos ösvényeket kombinálva – de egyelőre Kína nem engedélyezte a belépést, és sima vízumkiadás sincs.
A pakisztáni bikepacking túrád előtt pedig megmásztad Afrika legmagasabb hegyét is, az 5895 m magas Uhuru csúcsát, mindezt természetesen ismét kerékpárral…
A bringás Kilimandzsáró nem saját ötlet volt. Számos videó kering az interneten, több legendás kerékpárostól, amiken a hegy lábától feltekernek a csúcsra, majd visszaereszkednek. Ezeket látva jött az ötlet, hogy ezt én is megcsinálom… persze szerettem volna bele némi csavart.
Akkoriban olvastam Kittenberger Kálmán, magyar Afrika-kutatónkról, aki járt a Kilimandzsárón, így jött az ötlet, hogy az általa bejárt úton tekerjek… Szóval az Indiai-óceán partjáról, Mombasából indultam el, és nyolc nap alatt tekertem fel a 350 kilométerre levő hegytetőre. Közel 7500 méter szintemelkedéssel...
Ennyi megtett kilométer alatt biztos volt pár „forró” szituációd. Mi volt a legnagyobb kihívás, vagy a legizgalmasabb helyzeted?
Persze, akadtak nehéz helyzetek mindenhol... A Csoma expedíció 11 hónapja során 9 hetet töltöttem kényszer karanténban, miután utam alatt kitört a COVID járvány. A szervezetlenség, valamint a helyiekben levő félelem miatt hosszú heteken keresztül csak vártam, és vártam, hogy végre történjen valami, és újra útnak indulhassak.
De a karantén végeztével, a feloldás után is nehéz volt az utam folytatása, mivel volt olyan indiai állam, ahova továbbra sem engedtek be külföldieket, mint például Nyugat Bengálba. Emiatt ide álruhában, helyi indiainak öltözve tudtam bejutni, a saját kerékpáromat hátrahagyva, egy helyi bringán…
Muszáj beszúrnom a kérdést: honnan szereztél kerékpárt?! És mi történt a sajátoddal??
Nem volt egyszerű, de az élet kisegített. A határ mellett találkoztam egy lelkésszel, aki felajánlotta a segítségét. A saját kerékpárját adta kölcsön, és a templomnál hátra hagyhattam a sajátomat.
Reméltem, hogy elkerülöm a rendőröket, hiszen a határtól nagyjából csak 50 kilométert kellett volna haladnom a célomig, de persze ez nem jött össze. Megállítottak, de igazolni nem igazoltak, csak azt kérdezték honnan jöttem, amire én indiai angol akcentussal mondtam nekik, hogy Himácsalból való indiai vagyok és természetfotózok. Megették...
Ezt követően hamar elértem a dzsungel azon részét, ahonnan már kétkeréken nem igazán lehetett tovább haladni, így elrejtettem a bringát, majd gyalog közelítettem meg Dardzsilinget, a célállomásomat. Innen pedig visszamentem a templomhoz, és már a saját kerékpárommal gurultam tovább.
Máshol is akadt kalandos helyzeted?
A pakisztáni utamon, az országba lépéskor nem szereztem be egy pecsétet – két napig a hátamon cipelve és két napig tolva a bringámat, egy kietlen hágón keresztül jutottam be az országba – melyre a kilépési szándékom során derült csak fény. Emiatt 4 hétig voltam egy helyi börtön „vendége”… S bár volt vízumom és a papírjaim is rendben voltak, ezek mit sem értek, és csak a nagykövetség hathatós közben járása révén tudtam tovább haladni…
Ám a legizgalmasabb élményem Iránban éltem át, amikor a sivatagban három huszonéves fiatal késekkel felfegyverkezve próbált kirabolni. Szerencsére kellő önuralmat és higgadtságot tudtam gyakorolni, így miközben együttműködésemet hangoztattam, a bringámhoz lépve előkaptam a túrám hátralevő részében tervezett hegymászáshoz hozott jégcsákányomat. A pár igen ízes magyar káromkodással megtoldott csákánylengetésem szerencsére elérte a kellő eredményt, és elfutottak. Így utólag visszagondolva azért ez igen merész húzás volt részemről a 3-az-1-ellen felállásban…
Ezek szerint a bejárt országokkal kapcsolatban elterjedt előítéleteket az általad tapasztaltak alátámasztják...
Ezt azért nem mondanám, hiszen ezek elhanyagolhatóak, míg számos pozitív élményt is átélhettem! Mind Indiában, mind Pakisztánban, de még Afganisztánban is vendégszeretők az emberek, sokszor túlságosan is…
Akkor leginkább a hatóságokkal volt problémád?
Olyannyira, hogy már paranoiám van a hatóságoktól… Sajnos a keleti országokra erősen jellemző a szabályozatlan rendszer – sokszor a rendőrök nem a törvényt követve intézkednek, mint inkább a helyi emberek kedvébe járva – így az útjaim elkerülhetetlen rossz részévé váltak a hatóságokkal való összetűzések.
Ennek ellenére van olyan hely, ahova szívesen visszamennél?
Persze, mind olyan! Nehéz lenne csak egy helyet kiemelni, mivel mindenhol van egy kedves emlékem egy-egy emberről, helyszínről, ételről, szituációról, vagy épp egy általam készített fotóról.
A legtöbben egy ekkora út hallatán hatalmas költségeket és elérhetetlen hosszúságú munkahelyi távollétet, pontosabban az ebből keletkező problémát látják. Neked miként sikerült összeegyeztetni az útjaidhoz szükséges időigényt a munkával, és hogyan tudtad finanszírozni ezeket az utakat?
Egy-egy ilyen hosszúságú út kétségtelenül igen költséges vállalkozás, még úgy is, hogy kerékpárral utazom. A kiadások egyik fele a szállás, mert bár leginkább vadkempingezem, sajnos nem mindig van lehetőség ennyire költséghatékonyan megoldani az éjszakát – például Pakisztánban túlnyomó részt nem sikerült kint aludni, mert elzavartak a rendőrök. A másik része az étkezés, mert egy ilyen jellegű utazás során nem ajánlott az ételeken túlzottan spórolni, hiszen a folyamatos és hosszantartó terhelés miatt a szervezetünk igényli a változatos és minőségi ételeket!
A költségekekre eleinte a teljes keretet én fedeztem, magam spóroltam össze a pénzt, de később egyre több részt tudtam kiváltani szponzorációkból, valamint az időközben kiadott könyveim, valamint naptáram eladásából befolyó pénzekből. Az utóbbi években már az itthon töltött időmben előadásokat is tartok az expedícióimról és az azokkal összeköthető fenntarthatóságról – próbálok szemléletformálóként is részt venni a klímavédelemben.
A munka terén pedig sosem kötöttem le magamat a klasszikus munkavállalói formában. Egyéni vállalkozóként könnyedén részt tudok venni egy-egy nagyobb projektben két expedícióm között, és ha útnak indulok, ezen munkaformának köszönhetően nincs gond a hónapokig tartó távollét miatt.
Ha már élelmezés, miként oldottad meg az étkezéseket? Bátran kipróbáltad a más kultúrák ételeit, vagy azért óvatosan kezelted ezt a témát?
Egy ilyen hosszú úton nem tudod elkerülni, hogy ne kerülj kapcsolatba helyi ételekkel. Ráadásul én nem is kerültem ezeket, sőt! Ázsiában kifejezetten előszeretettel fogyasztottam utcai ételeket, azok egyszerűsége és gyorsasága miatt. Persze volt is gyomor problémám, de pár nap alatt elmúlt.
De akadtak alkalmak, amikor helyi lakosok megvendégeltek... Főleg Iránban volt jellemző, hogy amikor megláttak az úton, kíváncsian megállítottak, majd a kérdezősködés végén meginvitáltak a házukba, hogy töltsem velük az esti étkezést. Egyik alkalommal egyszerre négyen is vendégül akartak látni!
Ekkora utak igényelnek bármi speciális előzetes felkészülést?
Nálam az edzés és testmozgás folyamatosan jelen van az életemben. Útjaim között rengeteget kerékpározok és falat mászok. Plusz az utak során sokszor tartok hosszabb pihenőket is, így hagyva időt a kellő regenerációnak.
Akkor semmi speciális edzést nem tartasz az utak előtt?! Mennyit kerékpározol általában?
Eddig specifikus felkészülést nem tartottam, a heti kétszeri bringázás - alkalmanként 30-40km terepen vagy 100-150km aszfalton - valamint a heti egyszeri terepfutás elégséges volt, hogy az útjaimat teljesítsem.
Hogyan bírta a lábad és a feneked a sokezer kilométeres utakat?! Én, ha arra gondolok, hogy csak egy héten keresztül minden nap kellene tekernem, már akkor is sajog a hátsóm…
Idővel hozzászokik a tested... körülbelül egy hét nyeregben eltöltött idő után betörik a feneked, és nem érzed. Komolyan, nem használok semmilyen fenékkenőcsöt, sőt, igazából párnázott, betétes bringásgatyát sem hordok!
A fekvőbringán amúgy a kényelmesebb üléspozíció miatt egyáltalán nem is merül fel ilyen gond, a mountain bike-on pedig... Selle Italia nyereg. Talán ennyi a titok.
Az útjaim során általában 5-6 nap bringázást követ egy nap pihenő. Ez, plusz a napi 40-150 km körüli letekert távok nekem fenntarthatóvá teszi a hosszú bringázást.
Mit javasolnál annak, aki az útjaidat látva elindulna egy ilyen hosszú útra?
Legelőször is azt, hogy képes legyen nagyon őszinte lenni magához, amivel elkerülhetők a túlhajszolások, és a kimerülések! Én nem egyszer beleestem ebbe a hibába, és hiába tudtam, hogy már fáradt vagyok és pihennem kellene, tovább erőltettem a haladást, ami később hatványozottan visszaütött.
Kezdjen kisebbel utakkal (nekem is pár ezres túrák voltak az elsők), hogy hozzászokjon a terheléshez, valamint az úton levéshez.
A klasszikus edzés mellett szoktassa szervezettét a nagy hőingadozásokhoz is, például sok szaunázással!
Útja során figyelje meg az embereket, azok testbeszédét és gesztikulációit, mert olykor hiába a mosoly, valójában a turista átverése és lehúzása a cél. Kezeljen mindent fenntartásokkal, de egyben legyen nyitott az új dolgokra!
Nagyon fontos az erős elhatározás, hogy ha problémák és gondok is adódnak az úton - már pedig fognak - akkor is kitartó legyen és csinálja végig!
Ha egy távoli országot, helyet szeretne felfedezni, közelítse meg a kiindulási pontot tömegközlekedéssel, például vonattal, ami nem csak költséghatékony, de környzetkímélőbb is!
Gondolom, egy olyan embernek, mint neked, mindig vannak tervei a jövőre nézve… Mi a következő úti cél?
Az már biztos, hogy 2023-ban sem tudok elindulni a Himalája hosszanti átszelésére… Bár annak ellenére, hogy folyamatosan dolgozom a kínai engedélyeken, egyelőre semmi előrelépést nem tudtam összehozni. Sajnos most úgy érzem, hogy ebből a helyzetből csak nagyon hathatós diplomáciai segítség révén tudnék elmozdulni...
Szóval jövőre egyelőre csak egy rövidebb út van tervben: Európán belül maradva, az Alpokot átszelve, Irott-kőtől szeretnék eltekerni egészen Monacóig. Aztán meglátjuk, mit hoz még a 2023-as év…
