Az első napokban a tv-stábok és az érdeklődők ugyan feltartották némileg a srácokat (kellemes gondok), de az útitervtől szerencsére nem kellett túlságosan eltérniük. Persze fájdalom is akadt bőven, de a változatosabbnál változatosabb és gyönyörűbbnél gyönyörűbb tájak látványa kellő mennyiségű boldogsághormont fejleszt.
A második napon már el is érték a Magyar-Ukrán határt és innentől kezdve igazi nomád kalandokban volt részük. Elhagyatott. szétlőtt házakban, pajtákban, vagy jobb esetben házban, ám ott is csak a földön tudtak aludni. Ha egy vödörben meg tudtak fürdeni, az már szebbé is tette a napjukat.
Nem kellett egy hét sem hozzá, hogy megtörténjen az első komolyabb meghibásodás, egyikük felnije ugyanis szétrepedt. Egy, a 80as években gyártott racsnis kereket szerencsére tudtak venni maguknak.
A 12. napon érkeztek meg Oroszországba. A határon volt némi feszültség az őket vallató határőr viselkedése miatt, de aztán gond nélkül haladhattak tovább.
Míg a 17. napon vízhiányban szenvedtek a tikkasztó hőségben, pár nappal később pedig már dideregniük kellett az Ural területén.
A kerekek folyamatosan adták meg magukat, repedtek a felnik, kiszakadtak a küllők, de szerencsére a fiúk maguk is meg tudják szerelni a problémás alkatrészeket, így mindig tovább tudnak haladni. Mindeközben sok más országbéli kerekesekkel és futókkal is találkoznak, úgyhogy van arrafelé forgalom. A 30. napig 4 kerék ment tropára. Ekkorra már Omszk és Novoszibirszk között jártak.
A napi átlaguk 180 km körül mozog, a tereptől és a hangulatuktól függően. Jelenleg Mongóliában vannak és nagyon tetszik nekik ott.
Szóval melegük van, aztán fáznak, majd újra melegük van, megint fáznak, szakadnak a küllők és repednek a felnik, a vízhólyag számukra már nem is jelent különlegességet. Mindezen kellemetlenségek ellenére a pekingi cél ott lebeg a szemük előtt és közben olyan csodálatos tájakon haladnak keresztül, amilyet legtöbben csak tv-ből láthatunk.
