Megbízható sártenger

Baumann Viola

2017/07/25

A sár - ahogy eddig sem - ezután sem fog eltántorítani.

Hirdetés

Pocakos Viola beszámolója

Minden évben úgy indulunk el a Salzkammergut Trophyra, hogy tudjuk:

a verseny napján úgyis esni fog.

És hát, hacsak aznap esne, az nem is lenne az igazi, a jó, folyékony versenypályának ugyanis legalább két nap felhőszakadás kell. Szerencsére Salzkammergut időjárása megbízható, így a szombati verseny előtt már pénteken is egész nap zuhogott...

Szombat reggel ismét arra ébredtünk, hogy hajnali 7-kor a szerencsétlen bátor, hős A-távosok sikító tárcsafékekkel zubognak le szállásunk, a Hagan Lodge feletti sípálya sártengerré vált lejtőin. Illetve csak feltételeztük, hogy ők azok, mert a szakadó esőben nem sok minden látszott belőlük, a mosolyt is eltakarták a sárfoltok az arcukon...

De mivel tudtuk, hogy ez lesz, nem is volt olyan nehéz kilépni a kandalló fűtötte szuper kényelmes házikónkból a kb. 10 fokba és esőbe. Bad Goisernben már eléggé irigyeltem Gabót, hogy ő 11-kor elrajtolhat az E távon, miközben én várhatok még egy órát a legrövidebb, G táv rajtjára. Szerencsére feldobta az amúgy meglehetősen vacogós várakozásomat a Mozgásvilág másik lánya, CicaBetty, aki ráadásul reggel fél 8 óta ázott, miközben hősiesen útnak indította a fiúkat.

Salzkammergut Trophy - 2017 Forrás: Viola - Mozgásvilág.hu — Salzkammergut Trophy - 2017

Elállt, majd újra esni kezdett

Végre mi is elindultunk, és mivel már rajt előtt csuromvíz voltam, fel sem tűnt, amikor menet közben elállt, majd újra esni kezdett. A 7. hónapja végén járó lányomat biztonságos helyen akartam versenyeztetni, így az utolsó sorba álltam be, gondolván, itt senki nem fog zavarni, csak azzal nem számoltam, hogy a legrövidebb távon a legkezdőbbek indulnak. Így az első pici emelkedőn már folyamatosan előznöm kellett, mihelyt pedig letértünk az aszfaltról, két méteren belül kerültem ki 8 álló embert...

A G távban egyébként az a legjobb, hogy itt a legmagasabb a terep aránya a többi távhoz képest, így utunk negyedét erdőben, sárban, rettenetesen vizes füvön és gyökereken tettük meg, de így legalább egy pillanatig sem lehetett unatkozni.

A 22-ből kb. 8 km-nél volt az egyetlen frissítés, ráadásul a hosszú (8 km-es) emelkedő aljában, így bár fél szemmel odapislogtam, nem tudtam felidézni egy olyan érvet sem, ami megállásra késztetett volna. A kulacsaim tele, enni biztos nem akarok, így sem fér el a hasam, lendületem van... mi vehetne rá arra, hogy megálljak?

A hosszú mászás amolyan igazi Trophy-élményként nyugtatott meg, hiszen ezt ismerem, erre minden távon lehet számítani, a lényeg, hogy rááll az ember egy ritmusra, aztán nyomja és kész. Néha kissé megzavarta az önérzetemet, hogy később indult monociklisek húztak el mellettem, de mivel kettőnknek kellett levegővel szolgálnom, igyekeztem elengedni a gyorsítási vágyaimat. Amik lefelé aztán még annyira sem voltak, a vizes aszfalton úgy gurultam le, hogy gyalog is gyorsabb lettem volna, de januárban estem egy nagyobbat, és most nem volt kedvem megismételni. Az útvonalvezetés amúgy szuper jó volt, és azon gondolkodtam, hogy bár rövid a táv, egyszer megérné eljönni rá, és végigsprintelni, mert ezt tényleg le lehet tolni jó tempóban, nagyon változatos, kevesebb a murva, mint a hosszabbakon, és több az erdő. A terepes részeket amúgy már másnap sem lehetett bejárni, mert a hivatalos GPS-track nem arra vezet, és le is zárják a legizgalmasabb szakaszokat.

Ahogy minden távon, itt is óriási sár volt végig, még az aszfaltos részekre is annyira felhordtuk, hogy napokkal később sem látszott ki a szürke felület. De az E-sek, D-sek, B-sek és A-sok néztek ki igazán mókásan a célban, sokaknak csak a szeme világított a sár alól, és az időkön is mérhető volt, hogy idén még a szokásosnál is durvábban csúszott a pálya. Ami - ahogy eddig sem - ezután sem fog eltántorítani.

A szervezés most is tökéletes volt, a bringaexpó pedig tökéletlen, mert az ember többhavi fizetése is ott maradhat, ha nem vigyáz. A környék persze csodálatos, a Wolfgangsee-t nem szabad kihagyni a programból, ahogy a Loser csúcsára is fel kell mászni.

Pocakos Kimura beszámolója

Már 2011-ben is, amikor először voltam a Salzkammergut Trophyn, úgy beszéltek róla, mint a “magyar” verseny, ahova mindenki hazajár. Karavánokban mentek az autók át a határon, hogy részt vegyenek ezen a nagyszerű eseményen. Miért írom, hogy nagyszerű? Mind a mérete (3-4 ezer bringás), mind a zökkenőmentes szervezettsége miatt. Az elmúlt húsz évben tökéletességig fejlesztettek mindent, az ellátástól, a rajtoltatásoktól, egészen a különböző kategóriákig mindent. Annyi táv van, amiből már amúgy is nehezen választ az ember, de mára a sima maratonon kívül endúrósabb, nehezebb pálya, és gravel biking, túrabiciklis távig minden van, és ne hagyjuk ki az egykerekűs indulókat sem.

Salzkammergut Trophy 2017 Forrás: Kimura - Mozgásvilág.hu — Salzkammergut Trophy 2017

Odaérkezésünkkor megengedték, hogy a rajt-cél területtől 100 méterre álló szálloda udvarát használjuk sátrazásra, és még a tusolót is használhattuk ingyen. Az osztrák vendégszeretet ilyen, hosszútávon gondolkodnak, és fontosabb az emberek megelégedettsége, mint sok más egyéb szempont. Talán ez az egyik dolog, amiért ennyien szeretünk évről évre kijárni ide, mert érezzük, hogy foglalkoznak velünk.

Már kétszer teljesítettem a B távot a maga 120 kilométerével, de tudtam, hogy idén nem vagyok elég felkészült hozzá, ezért a várhatóan élvezetesebb D, azaz enduróra neveztem. 58 kilométer, 1900 szint, és nehéz lefelék.

Fejben persze ez teljesen egyszerűnek hangzott. Pénteki érkezésünkkor még sütött a nap, ám nem sokkal később beborult, és másnap délig, a rajtig gyakorlatilag el sem állt az eső. Kicsit pánikoltam, amikor ilyen körülmények között elrajtoltunk. Szerencsére az eső abbamaradt, és egy kivétellel felülről szárazon teljesítettem a napot. Persze csak felülről, a pálya annyira el volt ázva, hogy lefelé néha az életemért könyörögtem, sőt, olyan is előfordult, hogy inkább leszálltam, és letoltam a bringát. Sok pályán, sőt DH pályán bringáztam már, de itt a kövek, a sok gyökér, víz, és néhol a bokáig érő sár azért erőteljes nem csak fizikai, de lelki megerőltetés is volt. Minden pillanatban figyelni kellett, hogy nehogy eldobjam a gépet. Amíg a nagy többség össztelósokkal indult, én a merev bringámmal, ami rázott mint a fene.

Milyenek voltak a felfelék? A már megszokott hosszú, és meredek mászások. Fél-egy órás csörlőzések, amik nem estek jól. Persze a magyar maratonokon is van felfelé, de itt az első 36 kilométeren megvolt gyakorlatilag az egész, 1900 méter szint. Kicsit más a lépték. Pláne, hogy idő-limites a pálya, és a végén igencsak kellett iparkodnom, hogy ne zárjanak ki, köszönhetően annak, hogy a pálya elején sok beragadós, egy nyomsávos hely van, ahol nem nagyon haladtunk. Az utolsó, egyben 800 szintes hegyet a végén már esőben abszováltam, de akkor már a fáradtságtól szinte észre se vettem a körülményeket. Egy célom volt, időn belül beérni, és teljesíteni (sikerült).

A szokásos körítéssel megint csak egy hatalmas elégedettség érzés áradt el rajtam. Megint elmentünk tombolázni, ettünk tésztát, kirándultunk egyet Hallstadtban, ettünk egy pizzát. Menetrendszerűen, mint valami szertartás. Ez az egyik olyan esemény, amire még akkor is szeretek eljönni, ha éppen nem bringázom, mert a hely magával ragadó, az emberek kedvesek, a hangulat felejthetetlen.