Szóval az egész történet azzal kezdődött, hogy a Mozgásvilág.hu jóvoltából – miután megnyertük a facebookon indított szavazóversenyt – lehetőséget kaptunk elindulni a mára már mítosszá vált Bike Transalpon . És hogy lehetőleg ne purcanjunk ki már az első nap meg lettünk támogatva egy szép pakk Born energia géllel/szelettel . Az útra szerveződött mellénk két kísérő is, az ő segítségük nagyban leegyszerűsíti a szállásvadászatokat és a szállások és a rajt/cél közötti transzportokat.
Pénteken este éjfél után valamivel horgonyoztunk le a Bad Kohlgrubban lévő panzióban, a regisztráció másnap reggelre maradt. Reggel persze kicsit megcsúsztunk és 5 perccel lemaradtunk a Registration Office nyitvatartásáról. Némi kóválygást és idegeskedést követően a rajtnál megtaláltunk a Race Office -t, ahol Tamarától (ő az egyik főszervező) megkaptuk a rajtszámokat és a transzpondereket. Mindezt 15 perccel a rajt előtt. Már csak el kellett kocognunk a sor végére és várni a startpisztoly dördülésére.
Végigcsorogtunk Oberammergau utcáin, aztán belecsaptunk a lecsóba és 30 km-en át 25-ös átlaggal nyomtuk felfelé a reggeli esőtől még vizes aszfalton. Menet közben időnként az eső is eleredt, de az igazi szívás akkor jött, amikor betereltek minket az aszfaltról a fák közé. Itt már sár is volt. Nem kevés. Öt perc után úgy néztünk ki, mint a varacskos disznók. Közben még az eső is kopogott a fejünkön. Hiába gurultunk amúgy szuper single trackeken, most sok élvezet nem volt benne. A lefelék a vizes köveken és gyökereken pedig kifejezetten veszélyesek voltak.
Az első checkpoint előtti utolsó mászásnál pedig elkövettük a nap baklövését. Felfelé menet megálltam inni (meg fújni egyet), Gabuly a hegy tetejéig nem állt meg. Ott viszont szépen elment fát látogatni és át is öltözött, úgyhogy én felérve a sáros, párás szemüveg mögül hiába kerestem a kék ruhás fickót , nem találtam. Lefelé viszont kifejezetten lassan gurultam hátha mégis mögöttem van, de nem ért utól. Próbáltam hívni, a telefonja kikapcsolva. Nem volt jobb ötletem, minthogy hátha elgurult az etetőhelyig, mert már felfelé is panaszkodott, hogy kezd éhes lenni. Begurultam a checkpointra és egyben a transponder kontroller szőnyegen is átgurultam. Tehát ha Gabuly nem volt már ott (és nem volt), két perce maradat időbüntetés nélkül becsorogni. Természetesen ez nem történt meg. Pár telefon és fél óra eltelte után érkezett meg. Én itt vártam rá, ő a hegyen várt rám. Remek. Nem volt mit tenni reklamáltunk a szervezőknél, hátha el lehet sikálni az időbüntetést. Nem zárkóztak el teljesen tőle.
Már csak egy feladatunk maradt a mai etapra, megmászni az elénk tornyosított utolsó hegyet, ami 1000 m szint mászást jelentett. Viszont az időjárás közben megkönyörült rajtunk, egész szép idő kerekedett. Hát, be kell valljuk, alaposan megszenvedtünk vele, a végén egy kevés tolás is jutott, de a szintidőn belüli célba érés még nem volt veszélyben. Legalábbis mi azt hittük.
Lefelé én még behúztam egy defektet, de gyorsan megvoltunk vele, talán 10 perc sem volt. Pedig sárban defektet szerelni nem egy hálás feladat.
A hosszú lejtőzés után még maradt Imstig 10-12 km aránylag sík szakasz, amit elég kényelmesre vettünk. Aztán a célban ért a hidegzuhany, hogy 5 perccel kicsúsztunk a 8 órás szintidőből. Hogy mi? Nem 9 óra a szintidő? Nem, 8. Mi meg a fél órás bénázással az első pontnál, a 10 perc defekt javítással és az utolsó pár km laza tekerésével pont kicsúsztunk belőle. És nem értettük, mitől nyomja olyan keményen, közben nagyokat káromkodva az egyik japán harcos Imst előtt 200 méterrel fel az utolsó dombra. Ő még épp koppra beért. Mi meg épp nem. Nagy dráma azért nincs, csak ránk húztak 1 óra büntit , de a finisher mez egyelőre nincs veszélyben. Viszont még van 7 nem gyenge nap.
